Charles Morris meghatározása szerint a pragmatika a szemiotikának az az ágazata, mely a jelek eredetét, használatait és hatásait tanulmányozza, a szemantika a szemiotikának az az ágazata, amely a jelek jelentését tanulmányozza, míg a szintaktika azt a módszert tanulmányozza, ahogy a különböző osztályok jelei kombinálódnak, hogy összetett jeleket alkossanak.
Abból a tényből kiindulva, hogy az irodalom alapja a természetes nyelv, arra a következtetésre jutnak, hogy a műalkotásban a természetes nyelvi alapra másodlagos nyelvek épülnek, rétegződnek, amelyek funkciója nem kommunikatív, hanem poétikai, és amelyekben a másodlagos jelentés, a konnotáció kerül előtérbe a jel-valóság összefüggést közvetlenül őrző denotációval szemben (R. Barthes)
Ez a másodlagos nyelv, a dicours poétiqe -- & anormális nyelv (T.A. van Dijk), amely megszünteti a kommunikatív nyelv struktúráját (J. Kristeva) vagy rendszerjellegét (M. Arrives)
Lotman és Uszpenszkij felfogásában a kultúra olyan kódrendszer, amely koronként és kultúránként változik, s az egyes kulturális jelenségek szinkron és diakron vizsgálatok mentén, paradigmatikus és szintagmatikus összefüggésekben írhatók le.
Mindig egy rendszer elemeként NEM ÖNMAGÁT prezentálja, hanem önmagától különböző tárgyra utal. Ez ún. ekvivalencia relációban működik, tehát a jelhasználók megegyezésében pl. ilyen a rím, a ritmus, a paralellizmus, stb.
A másik elmélet az igazság-reláció-elmélet, elvileg a három különböző igazságelmélet, a korrespondanciaelmélet, a koherenciaelmélet és a pragmatizmus egyikében fogható meg.
*^^A nyelvi közlemény lokúciós aktusa az,amelynek kimondásakor nem hajtunk végre aktust. Ha valamilyen aktust hajtunk végre, illokúciós közleményt mondtunk. Pl. a "Fogadok." szó kimondásával illokúció történik ezt az igefajtát PERFORMATÍV igének hívjuk.
A hatás elérését kifejező igék az ún. PERLOKÚCIÓS igék. Pl: megnyugtat. (Kanyó Zoltán: Szemiotika és irodalomtudomány -Válogatott tanulmányok 1990) ^^
Pragmatikai szinten mutatkozik meg a beszédaktus bonyolult társadalmi kulturális konvenciókhoz való kötődése. A konnotáció tehát az adott szövegösszefüggésből adódó pragmatikai jegyre vonatkozik, annak ellenére, hogy klasszikus elméletek alapján sokan szemantikai fogalomként próbálják kezelni.
Ha irodalmi műalkotást szemiotikai entitásként próbálunk kezelni, úgy tűnik, a modern nyelvtudomány saussuri, konvencionalista álláspontját fel kell adnunk, ugyanis egy irodalmi művet (irodalmat) produkáló jelrendszer nem lehet egyszerűen konvenció, megállapodás eredménye.
Mégis az irodalmi tárgyak a jeltárgyakkal együtt végső soron elemi társadalmi-kulturális közösségek kommunikációs szokásaiban gyökereznek.
A jelfunkció ... nem csupán két tárgyat előfeltételez, amelyek közül az egyik a tárgy, a másik a tárgy jele, hanem feltételez egy megismerő szubjektumot is, aki a tárgy és a jel közötti kapcsolatot gondolatilag képes előállítani és használni tudja.
Moles a művészi alkotást sajátos üzenetnek tartja, és azt vizsgálja, hogyan érzékeli azt az ember, mint az üzenet vevője. Ez tehát érzékeléselmélet.
Ebből következik, hogy a poétikai jelenségek leírása egyrészt közvetlenül kapcsolódik a nyelvi-grammatikai viszonyok leírásához, másrészt nem csupán a poétikai funkció működik egy műalkotásban, hanem egyidejűleg több is.
A nyelvi paradigmák lehetséges ekvivalencia-relációja lineáris egymásutániságban valósul meg.^^^ Lotman alapvető tétele, hogy az irodalom másodlagos rendszernek tekintendő, amely egy másik szemitikai rendszerre, a természetes nyelvre épül. Önálló szerveződése van, amely eltér a természetes nyelv szerveződésétől, ugyanakkor több helyütt metszik egymást ezek a rendszerek. A modell a JÁTÉK.
A poétikai kód nem tekinthető szöveggrammatikai szervezőelvnek, az irodalmi szövegekben átveheti az általános szövegalkotási szabályok funkcióját, vagyis adott esetben helyettesíti azokat. ^^^
Bellert szerint egy koherens szövegben nem fordulhatnak elő egymással kontradiktorikus viszonyban lévő mondatok. Világos, hogy ez a szöveg-grammatikai szabály irodalmi művekre nem érvényes, pl. "Ahol egy van, ott egy sincs." -- közmondás.
Egy irodalmi szövegmű kódjai hatásmechanizmusuk alapján egyfajta hierarchiát alkotnak Egy irodalmi szöveg szemiotikai explikációja a következőképpen képzelhető el:
A séma szavakban megfogalmazva azt fejezi ki, hogy létezik olyan szubjektum, olyan t időpillanat és olyan l térkoordináta, amelyekre fennál, hogy ott és akkor x-szel f történik, illetve x "f" tulajdonsággal rendelkezik."
(Megjegyzések az irodalmi elbeszélés szövegkezdetének kérdéséhez In. Kanyó Zoltán: Szemiotika és irodalomtudomány - Válogatott tanulmányok, JATE Kiadó, Szeged 1990. 250. old.)
Az irodalmi szövegnek Ohmann szerint van egy mimetikus funkciója, mely a normális illokúciós erőket felfüggeszti, így az olvasó figyelmét igyekszik a lokúciós aktusokra és a perlokúciós hatásokra terelni. Az irodalmi beszéd tehát ún. kvázi-beszédaktus.
A Reménytelenül ikerverseinek első darabja a Lassan, tünődve "című". (Sem a "Lassan, tünődve", sem a második vers ún. alcíme "Vas-színű égboltban" nem cím, inkább ugyanazon ^^fiktív -lírai^^ léthelyzet más-más aspektusának jelölője.)
Ezt a költeményt választottam az elemzés tárgyául. Teljességre nem törekedhetek, erre mintát nem is lehet találni, még a klasszikusnak számító szemiotikai elemzések között sem;* mindenki "bevallja" munkájának töredékességét vagy továbbgondolhatóságát, esetleg a biztos elméleti háttér kialakulatlanságát -- egyáltalán -- valamely bizonytalansági tényezőt, amely a teljességigényt illúzióvá teszi.
1. A "feladó" itt kétféle kontextusban definiálható. (Vö. a jakobsoni verbális kommunikációra vonatkozó tényezőkkel és funkciókkal.)
a) A magyar költő József Attila 1933-ban ír egy verset (ezáltal egyrészt felfüggesztődik a verbális kommunikációs kontextus, és a kontaktus sajátossága, a címzett későbbi elérése ^késleltetett befogadás^ miatt az adott közleményen kívüli információk színezik majd a konnotációt, ami miatt a referenciális funkció szétválaszthatatlanul keveredik a poétikaival; másrészt örökre -- amíg elolvassák az emberek ezt a verset -- megőrződik a vers megírásának "itt és most"-ja, azaz nem felejthető a fikció nélküli verbális tényezőrendszer és a denotáció), amelynek címében nem valamiféle fiktív lírai alany létállapotát jelzi, hanem a saját magányát, kilátástalan helyzetét, illetve azt, hogy hol tart az illúziókkal való leszámolásban. Az egész vers üzenettartalma tehát pragmatikusan összegezve (a feladó felől szemlélten): "Kétségbeejtően magányos vagyok, és félek ettől a léthelyzettől. Semmilyen megoldást nem látok, mert törvényszerűnek találom, hogy egy ilyen sorsú ember, mint én, csak tudomásul vehesse magányát és kitaszítottságát. Mégis megpróbálok üzenni az embereknek csupán azzal, hogy feltárom a helyzetemet és a róla való gondolataimat, hátha megszüntethető ez a kozmikus magány; ( egy feltételezett címzett, egy magyar olvasó felől szemlélten): "...közös tapasztalatról van szó; minden nagyon ismerős, a szavaktól a versmondatokon át a képig, valami közös hangütés, tónus, ami elemezhetetlenül mégis közép-európai. (...) Minden rendbe téve hát - nincs remény..." (Balassa Péter írja a versről a Verses öröknaptár c. könyvben; Kiadó: Liget Műhely Alapítvány, 3. kiadás 1994.)
Ezt a gondolatmenetet folytatva: nem egy embernek, hanem a közép-európai embernek ez a sorsa törvényszerűen az EMBERISÉG perifériáján, méltósága csupán a tudomásulvételben van, mint Pascal emberdefiníciójában: "Az ember nagysága abban rejlik, hogy tudja, hogy nyomorult."
Ebben hierarchikus rend van, mindig a rangsorban legfölül elhelyezkedő funkció határozza meg a kommunikáció jellegét.^^^
B) Ha a fiktivitás pragmatikai jegyét tartjuk szem előtt, és világosan elkülönítjük a vizsgált szöveget mint irodalmi szöveget minden mástól, akkor az adott műnemben és műfajban (líra, elégikus dal) a lírai alany "megszólalása" szervezi a kontextust.
A séma szavakban megfogalmazva azt fejezi ki, hogy létezik olyan szubjektum, olyan t időpillanat és olyan l térkoordináta, amelyekre fennáll, hogy ott és akkor x-szel f történik, illetve x "f" tulajdonsággal rendelkezik."
(Megjegyzések az irodalmi elbeszélés szövegkezdetének kérdéséhez In. Kanyó Zoltán: Szemiotika és irodalomtudomány - Válogatott tanulmányok, JATE Kiadó, Szeged 1990. 250. old.)^^^
(I.) az (az !) ember, az idő-argumentum a végül, a hely-argumentum a sík (homokos, szomorú, vizes)
a prédikátum az ér. ("Odaér" értelmű performatív ige.)*idő-argumentum (meghatározatlan, időtlenné kimerevített, illetve örök folyamatként felfogható) jelen
hely-argumentum a nyárfa levelén*^^A nyelvi közlemény lokúciós aktusa az,amelynek kimondásakor nem hajtunk végre aktust. Ha valamilyen aktust hajtunk végre, illokúciós közleményt mondtunk. Pl. a "Fogadok." szó kimondásával illokúció történik ezt az igefajtát PERFORMATÍV igének hívjuk.
A hatás elérését kifejező igék az ún. PERLOKÚCIÓS igék. Pl: megnyugtat. (Kanyó Zoltán: Szemiotika és irodalomtudomány -Válogatott tanulmányok 1990) ^^
A predikatív-funkciós viszonyok tehát: I.; II. az ember (síkra) ér; az ember szétnéz, biccent, nem remél
Látható, hogy grammatikai szinten a mondatok állítmányi-alanyi jólformáltsága talán csak a fejszesuhanás játszik kifejezésben sérül. Ahogy kiegészítjük a többi mondatrésszel, tovább homályosodik a jelentés. Ennek az az oka, hogy lineárisan állandó váltásokkal más-más ekvivalencia-relációba tartoznak az adott nyelvi paradigmák.
- suhanás --a megadott jelentéstartományok összegzése, absztrahálása (nominalizáció)
A játszik cselekvés (az adott kontextusban eldönthetetlen, hogy nem éppen történés-e). Jelentésvariációi közül itt kiválasztható a "szórakozásul, időtöltésül foglalatoskodik", a "hangszeren zenét szólaltat meg", esetleg a "valamilyen szerepet megjelenít", illetve pl. az "elő-előbukkan", vagy a "mutatkozik" jelentés.
A nyárfa levele élő (ha élő), része a fának, azzal "lélegzik" a fa, egész életműködése függ a levelétől.
^^^ Lotman alapvető tétele, hogy az irodalom másodlagos rendszernek tekintendő,amely egy másik szemiotikai rendszerre, a természetes nyelvre épül. Önálló szerveződése van, amely eltér a természetes nyelv szerveződésétől, ugyanakkor több helyütt metszik egymást ezek a rendszerek. A modell a JÁTÉK.
A poétikai kód nem tekinthető szöveggrammatikai szervezőelvnek, az irodalmi szövegekben átveheti az általános szövegalkotási szabályok funkcióját, vagyis adott esetben helyettesíti azokat. ^^^
A denotációban generálással próbálkozhatunk. Arról van szó, hogy az ezüstös fejsze suhanása nyomán "fél a fa", "reszket, mint a nyárfalevél". Így két különböző kijelentés összefüggését a mondatok "kontaminációjával" és poétikai kódolásával egybeszerkesztették. ( A "fél a fa" kifejezéssel persze megszüntettük a referenciális funkciót, és az emotív, illetve a poétikai funkciót erősítettük fel. Egyáltalán: átléptünk egy metanyelvi rendszerbe.)
az ezüstösség mint tulajdonság (szín) jellemző lehet mind a nyárfa levelére, mind a fejszére; a suhanás lehet a hirtelen lendülő fejsze és a fa lombjának hangja is;
a metanyelvben -- ha akarjuk, ha nem -- megőrződik minden, az alaprendszerben végrehajtott próbálkozás a kommunikációs rend felfedezésére vagy helyreállítására, ezért a nyárfát fenyegető veszélyről kapunk itt jelzést, a szorongásról, illetve a konkrét félelemről; a "halál kaszája" is suhan, vagy "suhint" (Lásd József Attila Favágó c. versét), így a két kommunikációs rendszer éppen e hangutánzó-hangfestő szónál (abban) metszi egymást;
az ezüstös fejszesuhanás szünesztéziában érzékterületek összekapcsolásának poétikai játéka rejlik, a korreszpondanciaelv pedig átvezet a szimbólumba: a VALAMI (vizes sík, esetleg fákkal, talán egyetlen nyárfával, amit most vágnak ki --- továbbgondolva: esetleg egyetlen fával, amelyet a síkon ténfergő egyetlen ember épp most vág ki) és a SEMMI között;
az (oda)ÉR és az ÜL és (hangtalan) VACOG
közötta másik (hasonlóan szerkesztetten, mint oly gyakran a folklórban, szervetlenül egymás mellé állítva két képet, pl. "Tisza mellett van egy város, Beregszász,
Volt szeretőm, néha ötven, néha száz...") az antropomorf összefüggéseket sejtető-szimbolizáló komplex kép, középpontjában a FA és a FEJSZE metonímiája.
nélkül szétnézni könnyedén." után sérül a kvázi-szövegkoherencia,vagyis az irodalmi szöveg mondattanilag helyes és szövegtanilag is kifogástalan rendszerébe nincs beszerkesztve az "Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.".Így jelzi tehát a grammatikai szerkezet (a predikatív-funkciós viszony homályossága), a szövegtani "szerkezethiba" és a többcsatornás poétikai kód az egész költemény logikai (érzelmi) tagolását, a világhasadás tengelyét, amely elválasztja egymástól és összekapcsolja egymással a reménytelenség általános emberi és szubjektív-egyéni vonatkozásait, illetve a tudattalan bekapcsolódását ebbe a tudomásulvételbe. Erre az összefüggésre épül az egész szöveg, melyet az említetteken túl további komponáltság szervez:
jellemzője, hanem csak emberé. Itt tehát egyfelől metaforizálás (antropomorfizáció) rejlik, másrészt valamiféle projekció (az ember benső tudati állapotának, értékítéletének, bántalmainak, vágyainak kivetítése, rávetítése embertársra, jelen esetben tárgyra).
2. Az okos fejével biccent kifejezés racionális létmozzanat, pozitív tétel, a közvetlenül utána következő tagmondat, mintha tárgyi alárendeltje lenne az előzőnek, így a tartalma az lenne, hogy: "értem". Teljesen más világba és más összefüggésrendszerbe visz azonban a váratlan kifejezés, az "értem" helyett az következik, hogy: "nem remél". Ez nem racionális, hanem érzelmi ítélet, negatív tétel, a két tagmondat csak a mélystruktúrában, illetve a metanyelvi szinten kapja meg együttesen az értelmét.
3. A csalás nélkül szétnézni kifejezés nem a grammatikai szerkezetben , hanem az emberi szokásrendszerek milyensége szerint tér el a normától. Csalni nem az szokott, aki megfigyel, és főleg nem akkor, amikor megfigyel. Itt a névszóvá képzett ige ("csalok" !) irányulása a kulcs. Az öncsalás lehetőségéről van ugyanis szó. Az illúziótlan szembenézésről, a világ rendjének vágyakon és szenvedélyeken túli szemügyre vételéről.
(Jól jegyezzük meg: a látvány a döntő, a szemügyre vétel ! Később még szót kell róla ejtenünk !)
4. Az Ezüstös fejszesuhanás ^játszik a nyárfa levelén. mondatot már alaposabban elemeztük az adott szempontból is.
5. Az A semmi ágán kifejezés oximoron. Csak a metanyelvben nyeri el értelmét.6. Az ül szivem kifejezésben a szív olyan lényként tételeződik (az ül prédikátum miatt), amely az embert, mint fizikai lényt, egészben képviselheti, hisz ülni tud. (Megszemélyesítés.) A poétikai kódban másképp is működik ez a metafora, a szív ugyanis a poétikai konvenciók (és a köznyelvi metaforák szerint is) az érzelmek, az érzelmi lét szimbóluma. A tartalmi sűrítés tehát igen nagy ebben a szóképben.
7. A kis teste hangtalan vacog mondatban az a furcsa, a normától eltérő, hogy a köznyelvi norma szerint nem azt mondjuk: "vacog valakinak a teste", hanem azt, hogy az illető vacog (ha nagyon fázik); ezáltal egy újabb metafora (megszemélyesítés) rétegződik az előbbi képre.
Így nem lenne benne semmi probléma, lenne ugyan így is metafora és bibliai áthallás, de a térnek (egyáltalán az egész világnak) az elrendezettsége nem lenne annyira ellentmondásos, szürrealisztikus, a normától ennyire eltérő. A kicsinek és a nagynak, a mikrokozmosznak és a makrokozmosznak az "egybevillanását" idézik elő ezek a képek, a végtelen, kozmikus ridegségnek, a magánynak és a forró emberi vágyaknak az egymással való ütköztetését, kioltását jelenítik meg fogvacogtató módon. Hogy még mi minden rejlik ezekben a képekben, azt itt nem bontom ki, egész, komplex képi elemzést kellene hozzá végezni.
Az ember általában bejár egy életutat, melynek végén térben és időben eljut valahová. Azt rajzolja meg a költemény első szakasza, hogy az ember (egy modellezett lény) hogyan és milyen lelkiállapotban ér útjának végére. Később arról van szó, hogy ott mit csinál és mit gondol, esetleg milyen víziói vannak. A legfontosabb, amit megtudunk róla, az, hogy szorong, de tudomásulveszi léthelyzetét.
A vers ritmusa a nyolc szótagos sorokban általában megfelel egy furcsa, disszonáns hansúlyelosztásnak (5^3 vagy 3^5) (mivé lett a szép szabályos felező nyolcas népdalritmus !), illetve a jambikus lejtésnek.
A zökkentett sorokban nyilvánvalóan erős nyomatékot kapnak bizonyos szavak, pl. homokos, szomorú, vizes; Én, így; fejszesuhanás; szeliden; nézik, nézik.
Hogy milyen szerepe van mindennek a poétikai kódban, vagy van-e szemantikai szerepe (Lotman szerint van), azon most ne tűnődjünk, mert igen messzire vezetne.
A rímképlet konvencionális (népdalok rímelnek gyakran így) keresztrím. Kérdés, hogy van-e szemantikai vetülete annak, hogy melyik a rímhívó és a rímválaszoló szó, vagy hogy milyen mélységű (esetleg hím vagy nőrím-e) a rím. Az utolsó strófában a rímhívó és válaszoló szavakból akár önálló jelentéssel bíró szerkezeteket is össze tudnánk állítani: szivem vacog; szeliden csillagok. (Hasonlóképpen nem térek ki a komor -- pl. homokos, szomorú -- és a derűs -- pl. köréje gyűlnek szeliden -- hangzású részletekre.)
A sok enjambement úgy tépi szét a jelzős szerkezeteket, hogy az olvasó esetleg másként folytatja már a sort saját rendje szerint, ezért eleve meglepetést okoz a folytatás. Így nagyobb figyelmet is kap a sorvégén "rekedt" és a sor elejére átdobott szó. Pl. okos ^ fejével; csalás ^ nélkül;
A legnagyobb meglepetést okozó enjambement egy alanyt és egy állítmányt tép ketté: fejszesuhanás ^ játszik.És így tovább folytatható. Világos, hogy a mélystruktúrában kapja meg értelmét szinte minden kifejezés, mert a jelölők legtöbbször nem konvencionális jelöltre utalnak, hanem metaforára, metomímiára vagy egyéb költői képre. Az egész vers komplex képekből rakódik össze, mmelyeknek összegzése az utolsó: a LÁTVÁNY ("szétnézek merengve, és nem azt látom, amit nézek, hanem benső csendemet hallgatva kivetítem az általam létrehozott, tudatalattimmal összekapcsolt képzeteket") "felszívja" az egész létező
világot, megszünteti a hangokat is. A SEMMI a tér, az életfa helyett sem egyszerűen halott fa van, hanem a SEMMI, mint tárgy, az idő egyszerűen FOLYAMAT (nézik, nézik), tagolatlan és örök. Ilyen kozmikus nézőpontból egy ember nélküli (de az ember létének "emlékével" terhes) ŰR, illetve az a lelki-világ, amelyben ilyen víziók születnek.