Az eddigi tájverseket (Petőfi, Vajda, Ady) a feloldható ellentmondások jellemezték. A Téli éjszaka a feloldhatatlan ellentmondások verse.

A legfőbb mondandó valószínűleg az, hogy AZ EMBER EMBERIDEGEN VILÁGBAN KÉNYTELEN ÉLNI. Azt tudomásul kell vennie, MÉGIS el kell viselnie (esetleg még boldogságigénye ie lehet). Az értelmes ember egyet nem tehet: nem hazudhat önmagának, csalás (és öncsalás) nélkül (fegyelmezetten, nem hamis érzelmi tobzódásban) kell szemügyre vennie világát.

A pictura és a sententia nem úgy különül el, mint pl. Csokonainál. A nézőpont váltogatásakor az olvasó vagy a lírai ÉN-t, vagy az ő külvilágát szemlélheti. Ugyanakkor az olvasó is birtokba veheti ("megszelídítheti") feltérképezheti e gondolatmenet által a SAJÁT világát.

Az összefüggések "megérzése", intuitív meglátása, az azokra való rádöbbenés egyszerre vezethet a MEGÉLT VILÁGSZELET és az ÉN megismeréséhez. Az egyikhez kell a másik.

A vajdai virrasztás József Attila-i változata ez. A "felmérni a világot és MÉGIS elviselni" azonban inkább Ady-attitűd. A személyiség egyedül marad gyötrelmeivel és a sötétség birodalmának, az emberidegen "hideg űr"-nek a rémeivel.

Az indítás ( Légy fegyelmezett !) a lírai én ÖNMEGSZÓLÍTÁSA (de mindazoknak szólhat, akik végiggondolják a külvilág és a szubjektum -- az emberiség és az autonóm személyiség viszonyát).

Egyszerre kell tehát azonosulni és távolságot tartani mindattól, ami ÉLMÉNYT jelent az embernek. Így ez a költemény nem más, mint ÉLMÉNYSZERZÉS; SZUBJEKTÍV RENDTEREMTÉS ÉS az emberi lét LÉNYEGÉNEK kutatása.

A kérdés az: hogyan érvényesülnek a törvényszerűségek, és mi az, amitől "fölfeslik a törvény szövedéke" . (Az idézett töredék az Eszméletből való.)

Költői fogások: -- a konkrét tájelemek a benső táj, a totális valóságlátomás megépítéséhez szükségesek (az a téli éjszaka tehát, amiről e vers olvasásakor információkat kapunk, NEM LÉTEZIK valóságosan, a költő tudat-működése hozza létre -- "Fantáziaország téli éjszakája ez) .

• a konkrét tárgyak, jelenségek mindig a világegyetem egészével (vagy az EMBER EGÉSZÉVEL, NEMBELISÉGÉVEL) hozhatók összefüggésbe.
  
• a konkrét képzetek az olvasó számára ismerősek a "város peremének" és József Attila életrajzának tájrészletei nyomán
  
• 4-- a megoldások gyakran filmszerűek ("vágások", "plánváltások","zumolás", "megvilágítás" változásai, "áttűnések")

Az ismétlődő vagy más versekből ismert motívumok vezetik az olvasó figyelmét (arra is figyelhetünk, ami általában, e versen kívül is József Attila-toposz): -- az ág, fa bokor motívuma; a rongy, a földmíves, a mosoly, az ölelés, a nyár, a tanya, a HOLT TÁJ, a kék, a vas, a harang, a csönd, a hideg, a fagy, az üveg, a végtelen, a vonat, a teherpályaudvar, a vagonok...)

vagy az élettelen is az élő tulajdonságait kapja. (Esetleg fordítva: az élő kapja a tárgy tulajdonságait, pl. "zörgő kabát" metonímiában.

A tehervonat időképzetet és emberi léptékű világot egyaránt jelezhet. (Önéletrajzi motívum is.) A kétféle világegyetem -- a földi, emberi; illetve a transzcendens, űrbéli -- összekötő képe a vonat füstje.

VÉGÜL "belerajzolja" magát a LÍRAI ÉN. (Ez az egyik bizonyítéka annak, hogy a "Légy fegyelmezett!" kifejezés önmegszólítás a vers elején.)

(KOMPLEX KÖLTŐI KÉPE tehát a téli éjszaka a VILÁGEGYETEMNEK és az EMBERTELENSÉGNEK ?)

A kék és a vas szó egymás mellé kerülve mellérendelő szószerkezetként (jelzőként) vonatkozik az éjszakára, így annak kettős tulajdonságát jelzi. (A kemény hidegre utalhat, ugyanakkor a szervetlen világra, mely ellentmondásban ÉS egymást feltételezve működik a szervessel, az emberivel együtt.)

A komplex kép későbbi részletében valamilyen harang nyelve készül kovácsolt vasból. Ez a harangnyelv nem más, mint a "föld, a lengő, nehéz". Így a világegyetem mint templom; a téli éj, a téli ég, a téli érc pedig harang (hasonlatok !).

A világegyetem ilymódon létrejött harangszava az emberi szív dobbanásának hangja nyomán a szív. (Metafora, illetve metonímia, melyben a szív szó helyettesíti a szívdobbanás hangját, vagyis azzal azonos: "S a szív a hang")

A lassudad jelző, mely a harangkonduláshoz illeszkedik, elrajzolja a képeket, "lassítottfilm-szerű" képzeteket idéz elő. (A kondulás ugyanis mozzanatos ige -- egyébként hangutánzó szó -- és e mozzanatosságnak ellentmond a lassudad jelző. Az olvasó ismét más dimenzióba kerül, valamiféle saját törvényei szerint létező mesebeli világba, ahol másképp működnek a dolgok, mint hétköznapi világunkban. Ez a tudat benső tája: Fantáziaország, ahová pl. Alice-szel is eljuthatunk, ha az Alice csodaországbant olvassuk.)

Ez a mondat denotációs jelentésében a következő információkat tartalmazza: 1. úgy tűnik, hogy az örök is szakaszosan működik (hiszen egyik örökről a másik örökre GONDOLHATUNK);

2. a szív nem dobog, hanem szakaszosan áll; azért tűnik szívdobogásnak, ami az ember számára értelmezhető jelenség, mert rossz a szemléletünk nézőpontja -- ami lüktet, az talán a táj. A szív tehát nem dobog tulajdonképpen, hanem szakaszosan meg-megáll folyamatosan mozgó létében.

Ahhoz, hogy bármi létrejöjjön -- valami más, mint ami addig volt --, be kell következnie az elmúlásának. (Az Eszméletből "iderántva" : "Csak ami nincs, annak van bokra; csak ami lesz, az a virág; ami van: széthull darabokra.")

Ebben az értelemben a szív minden dobbanása elmúlás-darab, az lüktet. Vagyis a táj, illetve az egész világegyetem lüktet, de az ember a szívdobbanást érzékeli. (Ugyanakkor, ha nem dobog a szív, az az ember saját, egyéni elmúlását jelenti.)

Továbbgondolva a szemlélődő lírai "én" léthelyzetét: ha a szemlélt világban nincs hang, az ember a saját fiziológiai létének hangjait hallhatja, akár a szívverését is. (Ezért is lehet "a szív a hang".)