ÖRKÉNY ISTVÁN

Tóték  (1964)

 

 

(Az elemzés a Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése c. könyvből való. Egyéb összefüggések beépítése a feleletbe a tanórai munka, illetve a tankönyv alapján lehetséges.)

 

 

„Az az alapvető meggyőződésem (..., hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cse­lekedni kell még akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen, céltalan.” (Örkény)

 

A Tóték c. kisregényben két színtér áll egymással szemben: Mátraszentanna hegy­vidéki falucskája, valamint a front. Mondanánk, hogy a háború és a béke világa, de ez már nem felelne meg a mű valóságának, mert itt nincsenek egyértelmű minőségek, a jelenségek összefonódnak és kölcsönhatásba lépnek egymással.

 

Az egyik színtér a falu. A falu fiktív helység, de konkrét térbe, Eger közelébe telepíti az író.

Az idill és a köznapi valóság is kevere­dik a műben: a környék maga a tökéletes természeti szépség („napfényes kert"; „kilá­tás a Bábonyra", „finom fenyőillat, [...] mely a bartalosi völgyre ráterül") - de a fenyő­illatot már pótolni kell, az egri moziból kölcsönkért „vaporizatőrrel".

 

A természet ős­állapotában mesterkélt emberi csinálmányok, művi eljárások jelennek meg.

 

A falusi emberek életében hiába keressük a folklórt, a népi hagyományokat; a leg­ékesebb és legtekintélyesebb dísztárgy itt már a „kínai mintás ágyterítő" - azt is köl­csön kell kérni.

 

A lakosság összetétele is vegyes; vannak pl. Szabóék és Tóték, de van Kasztriner és Cipriani is - ez a falu nem a hagyományos (pl. mikszáthi) atmoszférát árasztja, hanem a XX. századi Magyarországét. Annak egy jellegzetes szelete, mo­dellje.

 

Van itt villa- és autótulajdonos is (idegen származású), van „rossz hírű nő" is, de a lakosság zöme „kisember" a maga egyszerű, tartalmatlan életével, a különleges eseményre felizzó érdeklődésével („Szabóék kicipelték béna nagyapjukat az udvarra"). A jogvégzett ember, a „doktor úr" jobban fizető állással keresi a kenyerét, mégpedig „buditisztítással".

 

A megélhetés alapja itt nem a mezőgazdaság: Tót Lajos régebben vasutas volt, most tűzoltóparancsnok, egyéb napi teendői: favágás a plébánosnál, a teniszpálya


meszelése és a tulipánok öntözése Cipriani professzornál (élénken emlékeztetnek az év­százados robot-kötelezettségekre). Tóthné hasonlóképpen: napi kismosást végez a pro­fesszoréknál, padlót kefél a plébánosnál, stb. Ezek az emberek főként a még meglévő természeti értékekből élnek: pihenni vágyó, kispénzű fizetővendégeket fogadnak.

 

Az alapszituációból még két olyan tényezőt kell előre megvilágítanunk, amely a kisregény konfliktusában igen jelentős szerepet játszik.

 

Az egyik az életforma, még­pedig a fárasztó napi munka utáni jellegzetes tétlenség.

A másik: az életstratégia.

 

A falu társadalma nem a közérdek együttes szolgálatában, nem valódi közösségi élet­ben szerveződik; az egyéni érdekek egymás mellett, egymástól függetlenül, olykor egymással szemben léteznek. Nagyon fontos annak indoklása, hogy az aggregátor gépésze miért ugorja át a képzelt árkot Gizi Gézáné kerítése előtt („eszébe jutván a közeli nyugdíjaztatása, a fronton harcoló unokaöccse, valamint egy régi idézés, amely­ben az államellenes felforgatás vádját emelték ellene").

 

A kisember élettapasztalata azt sugallja, hogy a sors hányattatásaival, csapásaival szemben csak a maga ügyeske­désére van utalva, azok csak az illetékesek lekenyerezésével, „szívességekkel" véd­hetők ki. Az önzetlen jóindulat mímelésével, egy bizonyos társadalmilag elfogadott és eljátszott udvariassággal. Például a szíves vendéglátás színlelésével.

 

Kérdés, hogy ez a magatartás végső soron mihez vezet.

Mihez vezet például a háborúval szemben?

 

Mi történik, ha „a massza megboly­dul"? Még ha a legféltettebb kincsről, az egyetlen fiúgyermek életéről van is szó, med­dig játszhatók a felvett szerepek, meddig csorbulhat az emberi szuverenitás? Elpusz­títhatja-e egy külső hatalom az embert? Elpusztíthatja-e önmagát az ember? Vajon mi a dolgok, a fogalmak - az „ember" - ellentéte? Mi a semmi? Van-e az embernek kü­lönleges szerepe a földön? Van-e határa az emberi szuverenitásnak, van-e korlátja a hatalomnak? E kérdések feltevésével egyszersmind a Tóték c. kisregény témavilágát is körüljártuk.

 

A másik színtér, a hátteret alkotó front. Az ott dúló háború: világállapot, amely a hegyektől körbezárt Mátraszentannán is érezteti hatalmát: „a háború harmadik nyarán [...] a családok 60 %-ának volt olyan hozzátartozója, aki a fronton szolgált."

Felboly­dult az emberiség, rettenetes a világégés. Áldozatai Tomaji plébánosnál is megjelen­nek, „mintha meghőbörödtek volna az emberek". A legképtelenebb viselkedés is „kortünet". Cipriani, az „európai hírű ideggyógyász" is mintha elmebeteg lenne („Ér­dekes [...]. Magánál hasmenést okoz, ha szájába vesz egy zseblámpát?").

 

A mű szereplői közvetve vagy közvetlenül, valamilyen fokon a front áldozatai. (Bár nem kizárólagosan. Örkény István nyilatkozata: a háborút „ebben a regényben írtam meg igazán. Persze nemcsak a háborút akartam benne megírni.")

 

Áldozat min­denekelőtt Tót Gyula, az emberhez méltatlan körülmények elszenvedésével („Iste­nem, megfürödhetek!"), majd értelmetlen „hősi" halálával (ide emelhetjük a „hálóko­csikalauz" emlékkönyvi bejegyzését: „a nemzet élethalálharcát vívja a vörös bolsevik rémmel").

Áldozat Varró őrnagy is. A háborúban „megrongált idegállapota" miatt szorul szá­nalomra és gyámolításra; alacsony, beteg, űzött, törődött alak száll le a buszról. Ő a reális őrnagy, az ideális csak tévedésből szállt le Mátraszentannán - éles a kontraszt­hatás. Varró őrnagy életét felborította a partizánokkal folytatott egyenlőtlen küzdelem; hadviselésüknek az a lényege, hogy a legvalószínűtlenebb módon és helyen támad­nak.

Varró őrnagynak a valószínűtlen jelenségekhez kellett hozzáedződnie a fronton - szemé­lyisége

eltorzult, idegei megroppantak, élete már-már maga az abszurditás.

 

Ebből az állapotból kell kilépnie, ami meg is történik - kezdetben még szánjuk, átérezhetjük emberi szenvedéseit, későbbi gesztusai zömmel nevetségesek, végül már dermesztőek.

De egy másik folyamat is elindul benne a Tótékkal való interakcióban.

 

A címszereplő: Tóték, a család. Bármelyikük tette és magatartása hármójuk együtt­működésében formálódik. Szimbiózisban élnek. Ugyan Tót Lajos a cselekvő, mert ő a családfő, a férfi - ennyiben ez a család még őrzi a hagyományos modellt -, de mindig igazodik a feleség és a lánygyermek elvárásaihoz.

 

Az a határtalan rajongás, ami Ma­riska és Ágika szavaiból, tekintetéből árad; egyúttal gúzsba köt. Tót Lajosra különle­ges teher nehezedik: ő viseli a közös terhet, ő nem csupán a háború áldozata, hanem a családé is.

A nők inkább csak stilizált (néhány találó vonással megrajzolt) figurák, akárcsak Tomaji plébános, Cipriani professzor és a többiek.

A tűzoltóparancsnok édesapa és az őrnagy viszonyváltozásai, ütközései - és a mö­göttes tudati folyamatok - alkotják a mű cselekményét. „Az ember nem annyi, amen­nyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik."

Tót Lajos és Varró őrnagy magatartása és helyzete egymással ellentétes irányban változik. Ebben a kölcsönfolyamatban a szép szál, köztiszteletnek örvendő Tót Lajos (maga a megtestesült rend, béke, harmónia) fokozatosan megalázkodik, lealacsonyodik, az őrnagy pedig erőre kap, sőt Tót fölé magasodik, teljhatalomhoz jut.

 

Kezdetben az őrnagy volt szánalmas figura, a tetőpon­tig Tót Lajos válik azzá. A folyamat, amelyben fokozatosan feladja egyéniségét: a szemére húzza a sisakját; férfiúi önérzetét feladva beáll dobozolni; éjszaka nem al­szik; visszafogja az ásítást és a nyújtózkodást; elemlámpát vesz a szájába; rogyasztott térddel jár.

 

„Kisember" ő, nem hős. Szerény képességeihez mérten görcsösen igyek­szik, de minden erőfeszítése ellenére zavarok, kisiklások, sőt összeomlással fenyegető ütközések keletkeznek.

 

A zavarok, az elhallások, a hallucinációk oka minden alkalommal valamely pszi­chikai törvény. A lelkifurdalás átformálja a szavakat (pl. a lelkiismeret bünteti Tótékat a budi bűzének elleplezése miatt, ezért hallják félre az őrnagy szavait).

Egy másik pszichikai jelenség: Tót Lajos a nem kívánt eseményre, akár a saját tettére sem emlé­kezik, tudata kizárja a kellemetlen emlékképet (Viktor Emmanuel olasz király fogad­tatását letolt nadrággal).

A legfontosabb törvény pedig: Tóték (és esetleg az őrnagy) minden igyekezete ellenére sem jöhet létre tartós és harmonikus viszony köztük, mert nincsenek azonos helyzetben, nincs érdekközösségük, nincs köztük valódi együttmű­ködés.

 

A dobozolás mindegyiküknek mást jelent. Az udvariaskodás csak a viselkedés csapdája lehet. A felszínes, olykor-olykor nagy nehezen kialakított összhangot bármi­lyen jelentéktelen ügy, bármilyen nevetséges véletlen megzavarhatja.

 

Az őrnagy sem képes kiküszöbölni a keletkező feszültségeket. Jóllehet magasabb társadalmi rétegből érkezett, nem sokkal lát többet a házigazdáknál, nem sokkal mű­veltebb. Elméletei magukon viselik a háború megnyomorító hatását. Életének tartal­mát, minőségét illusztrálják a fiókjából előhozott tárgyak: „egy Kodak fényképező­gép", „egy doboz féregirtó por", „a szolgálati pisztoly" és leginkább „egy bekeretezett fénykép [...], melyen ő volt látható [...] egy porosnak látszó műpálmának dőlve". Hely­zetérzékelési képessége csekély, az udvariaskodással csak egyszer-egyszer kísérletezik, katonaember, aki nem szól kétszer.

 

Hiányzik belőle a valódi érdeklődés az embertár­sak iránt. Nem tud mértéket tartani, a totális hatalom tébolya is megérinti („Egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség a dobozolásra").

Az őrnagy és Tóték viselkedése kölcsönösen feltételezi egymást. Tóték szolgalel­kűsége, eleve hibás életstratégiája és életformája szinte rákényszeríti az idegent, hogy hatalmaskodni kezdjen. Szinte felkínálják a lehetőséget az őrnagynak, hogy zsarno­kuk legyen.

A tetőpont felé haladva, ahogy Tót Lajos tűrőképessége fogy, működni kezdenek normális emberi reakciói: menekülési ösztöne, álmossága.

 

Először elszökik, majd rátalál a „budi"-ra, amely ezúttal (szintén groteszk módon) emberi szükségletet, nyu­galomvágyat, sőt meghittséget is jelképez. A kezdőmotívum visszatérése szerkezeti lezáródást is jelez.

Végül egyetlen mentsvára marad Tótnak: a kiszabott idő; a sokasodó méltatlansá­gok csak egy bizonyos határnapig tartanak. Az időbe kapaszkodik, aminek ciklikus rendjét ugyan a vendég összezavarta, de előrehaladását nem.

 

Az őrnagy visszatértét, a szenvedések meghosszabbodását hősünk végül már azért is képtelen elviselni, mert testi-lelki tartalékai végképp kimerültek.

A szerkezet első egysége, az expozíció gyorsan felfuttatja a várakozás feszültsé­gét, amelyet hirtelen megtör a megdöbbentő sürgöny. Ettől a ponttól kezdve két szál fut egymás mellett a műben: a mátraszentannai eseménylánc és a frontról érkező leve­lek, értesítések sora.

 

Úgy is fogalmazhatunk: az epizódokat dokumentumok ellenpon­tozzák. (A sorban negyediknek érkező küldemény újabb fordulat lehetőségével kecseg­tet, újraéleszti a feszültséget, felcsillantva a reményt, hogy hátha mégsem halt meg Tót Gyula zászlós, de a legvégső, a kórházi leltár szertefoszlatja azt.)

A párhuzamos szerkesztésmód révén a kiélezett ellentétek (pl. „ittak az ő zászlós fia egészségére") értelmezésre, állásfoglalásra kényszerítik az olvasót; a fordulóponttól kezdődően már nem beleéléssel, hanem rálátással, külső szemlélőként olvassuk a történetet.

 

 Örkény István célja: nézzünk szembe magatartásunk ellentmondásaival, életünk groteszk jelen­ségeivel, és mi is keressük az értelmes cselekvés módját.

A befejezésben, ha gyilkosság árán is, az őrnagy elleni fellázadással, úgy látszik, helyreáll a rend: „Négy egyforma darabba vágtam..." „Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni." Az olvasó azonban a döbbenet hatása alatt áll, és Tót Lajos továbbra sem alhat nyugodtan, most már a lelkiismerete miatt. A történet lezárása éppoly gro­teszk, mint az előzményei.

Az elbeszélő a hagyományos epika eszközével, az anticipációval élve többször is előre jelzi a végső groteszk fordulatot, a tragikus és mégis felemelő, feszültségoldó tettet. („Ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna"; „pengéje egy bor­jút kettévágott volna"; „Ennek nem lesz jó vége, Mariskám" stb.).

Az eposzi hagyo­mányok maradványának tekinthető az „Édes, jó Lajosom" - állandó jelzős szerkezet is. A visszatérő motívumok (pl. illat-szag-bűz) ugyancsak a szerkezet erősítését szol­gálják.

 

 

Örkény István (1912-1979) művét először kisregényként, a korszak jellegze­tes magyar epikai műfajában írta meg. A benne rejlő drámaiság a színpadi átdolgozás­ra is alkalmassá tette; az 1967-ben megszülető Tóték c. dráma a második világháború utáni magyar irodalom első jelentős nemzetközi sikerének bizonyult.