új értékrendek körvonalazódnak (ennek jele pl. a Három veréb hat szemmel c. antológia). Megtörténik az addigiak diszkrét átértékelése. Újra szóhoz jutnak, sőt előtérbe kerülnek a azok a költők, akik számára a líra mindig a személyiségen keresztültörő ítéletalkotás, a megrendülés közösségképzete volt. (Pl. Pilinszky és az Újhold c. folyóirat köre)

A politikai-társadalmi aktualitásokra történő közvetlen reakció sokat veszített a hiteléből, így a líra új fejlődési íve inkább az intellektuális lírikusoknak nyújtott több lehetőséget.

Igen sok az első kötetes költő, aminek oka talán nem csupán a kultúra szabadabb áradása, hanem az is, hogy a csupán közösség-orientációjú, aktivista magatartásmód (lásd a Tűz-tánc antológiát) helyett előtérbe kerülnek a személyiségjegyek, az egyén öntudatosodási szándéka, a kutató elme öndefiniáló vágya, a primér érzések helyett egy áttételesebb, kételkedőbb érzésvilág. Az értelmiség tagjai közül (egyetemisták, népművelők, tanárok) sokan érzik úgy, hogy egy magyarországnyi fórumon úgy tudnak legigazabban megszólalni,, ha verset írnak.

A lehetőségek, melyek izgalmas tehetségekben rejlettek, inkább 1975 után teljesedtek ki. (Csukás István, Héra Zoltán, Papp Lajos, Varga Katalin -- az alkotók egy köre pedig e kiteljesedett tehetségek "iskoláit megjárva", azok által támogatva a nyolcvanas években teszi le névjegyét, pl. a Kormos István által támogatott "Kassák kollégium", melynek tehetséges tagjai 1976-ban a Szeplőtelen ének c. antológiával jelentkeztek, majd önálló kötettel Pusztai Zoltán, Pátkai Tivadar, és a költészetét a kilencvenes években kiteljesítő, immár negyedik kötettel jelentkező Villányi László, aki jelenleg a Műhely c. folyóirat főszerkesztője.)

Sokan megéneklik a létforma-váltásból adódó bizonytalanságaikat, útkereséseiket. Néha tanácstalanul állnak a nagyvárosok forgatagában társakat és otthont keresve.

Többen elmerülnek a történelmi válság-létben, élet és halál értelmével viaskodnak. Sokat tanulnak ezek a költők a líra nyelvének nagymestereitől: Weöres Sándortól, Tamkó-Sirató Károlytól, Kormos Istvántól. Van, aki balladai módon fogalmaz, és szolgálatnak tekinti a költészetet (Varga Katalin), Igen nagy hatással volt többekre Nagy László következetes erkölcsi pátosza.

A hatvanas évek végén irodalmi köztudatunk a "Hetek" elnevezéssel illette az Ágh István (Nagy László öccse), Raffai Sarolta, Ratkó József; Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Serfőző Simon csoportot. Bár nem jelentek meg soha közös antológiában, szemléletmódjuk, világképük egységessége összetartozónak érezteti őket. Életsorsukban is sok a hasonló motívum : mindannyian a szegénység mélyvilágából küzdötték fel magukat, és a fájdalmak, szenvedések elevenen élnek bennük. Világképük fontos eleme az élményszerűen megismert közösség és az etikai elkötelezettség. (A háttérben József Attila, Illyés Gyula, Nagy László áll mintaként.) Jellemző rájuk (különösen Buda Ferencre és Ratkó Józsefre) a versbeszéd retorizáltsága.

Az ember magányának és létbe-kivetettségének érzését szokatlan erővel kifejező költők mintái Pilinszky János és az Újhold lírikusai. Számukra elsősorban a kifejezésmód válik problematikussá. A lírai alany léthelyzete, és a vershez, illetve a költőhöz való viszonya. Felismerték, hogy a modern líra egyik paradoxona abban rejlik, hogy a nyelvet nem lehet adekvátnak tekinteni a valósággal, ugyanakkor mégis használniuk kell. Egyik fő törekvésük, hogy olyan kommunikációs folyamatot hozzanak létre, amely váratlanságával és a konvenciók tagadásával hat és teremt új minőséget.

Sokszor az elvont létszemlélet konkrét tárgyiasságot kap (pl. Orbán Ottónál). Rendre szétfeszülnek a kötött szerkezetek, gyakori az irónia és a groteszk. A metafora elveszti értelmét, mert az egymás mellé helyezett (sokszor szimbolikus elemek)egymáshoz képest értelmeződnek és teremtenek logikai feszültséget, ezzel hatnak. Van ebben valami a kassáki hagyományból:

" Ahogyan a modern építészet habarcs nélkül emel épületeket, úgy hasonló módon a modern kötészet is." (Kassák)

A hetvenes évekre szinte egyedülálló kísérletező-minta a Tandori-líra. A neooromantikus metaforizmustól az objektív lírán, a konkrét költészeten át egészen a koncept, a minimal art, a szóköltészet példáiig megtalálhatók költészetében azok a jellegzetességek, amelyeket később mások gondolatmeneteikben, önkifejezésükben kihasználnak.

Az elvi ellentmondást ugyanaz adja itt, mint később a Ver(s)ziók -kötetben, illetve a Beckett-idézettel induló Lélegzet-antológiában: a közlés közvetítő közegén átszűrt valóság, a tárgyiasított élmény sohasem azonos eredeti önmagával, ugyanakkor eredeti "alaktalanságában" nem közlésképes (vagyis meg kell szüntetni, hogy felfogható legyen, és újjáteremteni).

Az "Újholdasok" nyomán Székely Magda, Tóth Judit nem ezen az úton jár; egyikük kőtáblára véshető ítéletekben szólal meg, másikuk a Téli éjszaka szerkesztési elvét tekinti vezérelvnek.

Az anyanyelv, mint összetartó erő, "isteni korlát"-ként szerepel Gergely Ágnes költészetében. Az emigránslét válságában is alakulnak költészetek, pl. a párizsi Magyar Műhely kiadásában 1963-ban megjelenő Parancs János lírája, akinek a képzeletvilágában két réteg a domináns: a szabadon kezelt népi motívumkincs (József Attila mintaként, pl. Klárisok), és a szorongás, a romlás metaforái.

A költőszerep általános gondjaival és saját alkotó személyiségének ellentmondásaival küzd Marsall László, a teljes és humánus lét hiányával Czigány György, a nagy harmónia állandó keresője.

Az 1962 utáni költészetben igen nagy szerepe van az Újhold nemzedékének: Pilinszky Jánosnak, Nemes Nagy Ágnesnek, Rába Györgynek, Rónay Lászlónak és az új népi mozgalom képviselőinek, akiknek költészete József Attila-i kozmikus

Az 53-ban indulók költészete most teljesedik ki: Szécsi Margit, Csoóri Sándor, Eörsi István, Bede Anna, Kalász Márton.

Szétágazó, egyéni utakon járják költő-létük és világképük gyötrelmességéről valló lírai ösvényeiket az 1958-as Tűz-tánc antológia szereplői: Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Mezei András, Hárs György.

Az újnépiesek és az újravállalók közül a 70-es évek egyik legjelentősebb lírikusa az igen erős erkölcsi tartású Utassy József, az illúzióival leszámoló, de férfias tartású, sokszor ironikus, sorai közé erős ítéleteket építő Bertók László (Hóból a lábnyom c. gyűjteményes kötete az év könyve 1986-ban !)

A költői formák megújításakor szinte minden költő valamilyen módon József Attila hatása alatt cselekszik. A 70-es évek végétől kezdve két nagy ágat figyelhetünk meg költészetünkben. Az egyik Illyés hagyománya Csoóri Sándor, Utassy József, Kovács István képviseletében. Jellemzi az elkötelezettség, a szerep vállalása. A költészet alapkonfliktusai közül legfontosabb a légüres térbe kerülés érzete, amelynek következménye, hogy a költő saját létét írja versbe (pl. Csoóri: Vermeld el magad !)

A másik alapvető ütközési felület: politikai vita a jelen magyar valóságával; a van és a kell kerül szembe egymással (a "kell" itt etikai imperatívusz).Háttérben a tehetetlenség érzete, a szegénység motívumai, a nemzetiségi problémák. A költészetben azonban ez -- úgy tűnik -- a lírai folyamatok mélyén meghúzódó tematikai gondokat is jelent.

A kifejezés, a kommunikáció közegének kipróbálása a fő gondjuk, amely persze a lírai alany elhelyezkedési pontjának felkutatási lehetetlenségét is magában rejti. A szemlélődést tartják feladatuknak, a világ megváltoztatásáról eleve lemondanak. Hatással van rájuk a magyar avatgárd-hagyomány (áttételesen !), a nyugati verskísérleti műhelyek, illetve

bármiféle jel-elmélettel illetve kommunikáció-elmélettel foglalkozó tudományos publikáció. Szélsőséges intellektualizmus jellemzi pl. a Ver(s)ziók -kötetet, amely a JAK sorozatban jelent meg 1982-ben. Elméleti kérdésük mögött (Formabontás vagy bontott forma) inkább valamiféle önkisebbítés, visszafogott ironizáltság húzódik meg, mint progresszív, lázadó indulat.

A mai irodalmi tudat számára legtágabb értelemben a fikcionalitás és az újszerűség kategóriái az irodalmiság elsődleges követelményei. A pragmatikus szemléletmódot áttörni igyekvő kísérletek, amelyekben tudatosan van jelen az, hogy az esztétizált valóság kódrendszerének is változnia kell, ha eleve változik a valóság-leképező tudat, amely eltéphetetlen a nyelvtől. Nyilvánvaló, hogy minden műalkotásnak öntörvényű kódrendszere van, és a "legsűrűbb információhordozó" (Lotman) a műalkotás. Ez olyan formabontást eredményez a Ver(s)ziók -kötetben, amely a hagyományos (szólamokhoz, dikciókhoz , rímhez, ritmusokhoz, egyáltalán -- zeneileg is felfogható) szövegegységekhez szokott olvasót igennagy nehézségek elé állítja. Érdemes lenne ennek okairól bővebben is szólni,de csupán két összefüggésre térek ki. Az egyik irodalmunknak az a sajátossága, amelyről Illyés azt mondta, hogy: "Nemzeti". Ez a sajátosság abban áll, hogy az irodalom funkciója eéggé egyoldalúvá vált. Kényszerű funkciómódosulás ez: társadalomfejlődésünkben az irodalomnak olyan feladatokat is vállalnia kellett, amelyeket a polgári fejlődésben másutt a politikai pártokra, a sajtóra és más egyéb szervekre bíztak. Vagyis gyakorlati érdekű feladatokat is el kellett látnia. Ez értékorientációvá is vált, a szemléletben úgy rögzült, hogy az az értékes mű, amelynek

közéleti ihletése van. Így az olvasók elsősorban közleménynek tekintik a művet,s értékelésükben mindinkább elhalványul a jelszerűség, az irodalomnak, mint nyelvi jelredszernek az érzékelése-befogadása. A nyelvi irodalmi kódrendszer elszegényedésének ellensúlyozásaképpen is létrejöhetett tehát a Ver(s)ziók, de a Lélegzet-antológia biztosan.

Élmény helyett mi formálódik verssé? Pl.-- mi a verssé formálás aktusa?; -- mi a költészet folyamata?; -- képversek;-- gondolatritmusok; -- akusztikus alkotások; -- montázsok; szó-versek; hang-versek.

A megnevezés, kijelentés, imitáció itt az elsődleges; elsorvad az autonómia, a bizonyítás, a kritika. A Ver(s)ziók tehát formabontás a versbeszéd nyelvi megszervezettségében, az akusztikában, és vegyíti a képet és a szöveget, vagyis két (vagy több) különböző művészeti ágat.

A tipikussal szemben a kivételes, a törvényszerűvel szemben a meglepő, a történelmivel szemben az időtlen, a hazaival szemben az egzotikus, a hétköznapival szemben a csoda, a konkréttal szemben az absztrakt, a célirányossal szemben a sejtető, az egyértelművel szemben a többértelmű, a

Az egyensúly és a harmónia mint magatartás és műeszmény a háttérbe szorul,s az ellentmondások átérzésére képesítő létállapot a termékenyebb mind az alkotás, mind a befogadás felől. Az elismerés legsűrűbben használt jelzői: drámaiság, sűrítettség, absztrakció. A modern versben tehát nem reflexiószerűen ölt testet a mondandó, hanem TESTET ÖLT.