Játék a teljességgel

(László Vivaldi naplóbejegyzései 1710-től 1737-ig)

SZEREPJÁTÉK ÉS KÖLTÉSZET

Az ember hétköznapjaiban addig éli szerepeit, amíg sajátjává nem válik a szerep követelte gesztus, arcjáték; amíg ráforrnak az álarcok és a jelmezek. Esetleg több rétegben, vastag páncélzatként. Szerencsésebb esetben cserélhetően. Ha pedig nem sikerül jól (elfogadhatóan) eljátszani egy-egy (az összes?) szerepet, akkor nem csupán kifütyülnek bennünket. Elveszíthetjük az állásunkat, esetleg a barátainkat, netán a szerelmünket, végső soron akár az önbecsülésünket is. Aki jobban tud játszani, talán emberibb is maradhat, a gépiesség nem automatizálhatja reakcióit, nem irányít hatja gondolatait, nem teheti rabbá értelmét. A költői játék azonban több ennél is. Amit a szürke perceink és gyilkos indulataink követelnek, azt élményként és erőszakmentesen megélhetjük a költészetben. Amit partikuláris létünkben hasznosnak tartunk, azért munkálkodnunk kell. Amiért érdemes emberként élni, az a mindenütt jelenlévő és megélhető költészet. Schiller azt mondta, a szépség szabadságlényegű. Amikor a költészet napja közelében Villányi László könyvéről, a Vivaldi naplójából című szerepjáték-kötetről tűnődöm (AZ ÉV KÖNYVE 1997-BEN), felidéződik József Attila mondata is arról, hogy mi történne velünk, ha nem lenne költészet: meggörbülne a világ gyémánttengelye.

Villányi László szép lassan, minden különösebb zajkeltés és feltűnősködés nélkül nagy költővé érett. Ez a folyamat már jól érzékelhető az Alázat (1990) és Az alma íze (1994) című kötet megjelenésekor. A "Vivaldi-napló" és a hozzá írt rendhagyó utószó egyaránt stilizációs szerepjáték. Ismerős ez akár a szecesszióból, akár korábbi vagy későbbi metamorfózis-játékokból. (A magyar költészetben talán a legérdekesebb és leghíresebb a Weöres Sándor alkotta Psyché.) Látható volt már az említett Villányi kötetekben, hogy szívesen ragad meg a költő olyan élethelyzeteket, amelyekben a "mintha" cselekvés, a gyermeki fantázia és a felnőtt TUDÁS sokértelműsége, a legtermészetesebb módon jelen időben fókuszálódó összes idővonal úgy szerveződik költészetté, hogy a valóságosság élményét és a tudat működésének kedves vagy groteszk fintorait egyszerre tapasztal hatja meg az olvasó.

"Harminc év előtt gázolok, ujjaim közt kibuggyan / az iszap. Kagyló nyílik, sodródom különös lebegés- / sel. Számban az alma íze: fölrobbant csillagok üze- / nete. Ismer valaki. 

" (Borotválkozás után - részlet Az alma íze című kötet egyik verséből.)

A figyelem egyszerre irányul a külső világ jelene és a benső világ múltja és jelene felé. Néha epikusnak tűnő cselekvéstöredékek illeszkednek a "fókuszt" létrehozó képek (tér képzetek) és folyamatok (időképzetek) dimenzióiba: "Lebirkóztam Makrai Lacit, s a / nagyobbak biztatásának közepette ütni kezdtem / arcát."

(Amit nem mondtam el a telefonban - részlet Az alma íze c. kötetből.)

METAMORFÓZIS-JÁTÉKOK

látásmód és a mondatfűzés emlékeztethet bennünket valakire. Kormos Istvánra, Villányi László barátjára és mentorára, akinek alkotásaival oly behatóan foglalkozott a költő. (Metszet krisztusi csavargóval) A "fókusz" pedig, amiről szóltam, a Villányi-versekben megfog hatatlanul ott van a művek logikai-érzelmiközéppontjában; attól "sűrűsödik" meg a szöveg, attól kap más dimenziót minden szó és mondat. Olyan a jelenléte, mint a fekete lyuknak a kozmikus téridőben. (A fekete lyukban minden tárgy, energia belezuhan, mert az összeomlott csillag gravitációja nem enged sem mit el, meggörbül körülötte a tér is.)

Ez a költészetté váló absztrakció akkor a legszebb Villányi László alkotásaiban, ha az álommal kerül kapcsolatba.

"(Mosolygós hangok.)

Nem ismer, mégis rólam álmodott. S én meg érkeztem, akár álmában.

Azért van abban valami megnyugtató, hogy nem lehet mindennek nevet adni.

Mindig lenyűgöznek az egymásba nyíló szobák, az átszűrődő fények.

(Nincs szebb ritmus, mint a szeretők szabálytalan lélegzése.)"

(Vivaldi naplójából -1725)

ELET-JÁTÉKOK

Antonio Lucio Vivaldi 1678. március 4-én született valószínűleg Velencében. Villányi László 1953. május 19-én született Győrött. Mindkettő a tavasz fia. "László Vivaldi" 1997 karácsonya körül dedikálhatta először "Nap lóját", illetve az abból készített válogatást. A Vivaldi naplójából cím azt sejteti, hogy ezek csak töredékek egy hosszabb, gazdagabb feljegyzés sorozatból. A közönség elé csak azok a részletek kerültek, amelyek intimitásuk megőrzésével nyilvánosságra is számot tarthattak. 27 év a mester életéből, vívódásaiból, gyönyöreiből, vágyaiból. 27 érzésekben, gondola tokban, képekben gazdag pillanat. Amikor nem Vivaldiként él, az a perc, óra, nap üresebbnek tűnik. A Mózsi Ferenctől ajándékba kapott üres füzet első oldalára 1997 *-án jegyzi le Villányi László a szinte önmagát író címet: "Vivaldi naplójából". Azután elkezdi élni Vivaldi életét. Mindent kivesz a könyvtárból, ami Vivaldiról szól, többször hallgat Vivaldi-muzsikát, mint addig... Megél (itt talán nem helyes megjelölés az, hogy "kitalál") vagy tíz legendát párhuzamosan arról, hogy miért ír Vivaldi-naplót (Egy másik évszak), és a hirtelen támadó ötleteket majdnem az első megfogalmazással aforizmaszerű tisztasággal sikerül formába öntenie. A töredékek lassan alakot öltenek, érzelem-, élmény-, gondolatrendszerré válnak. Az egész világ átalakul, létrejön a mű "világszerűsége'. A költőbarátok hatalmas "truvájt" sejtenek, Tolnai Ottó biztató szavai inspiráló hatással vannak az alkotói folyamatra.

Megszületik egy új Villányi-féle legenda. A költő életében az eddigi legteljesebb és legnagyobb. Vivaldi élete is több szempontú "krónikás' vizsgálat tárgya lesz, visszafelé az időben újraíródik a zeneszerző életének története: "(Ma nem történt semmi. Ma rosszul éltem, ha nem / történt semmi.)" A legnagyobb költők képesek ilyen életes legendákat létrehozni, és ugyan abban a pillanatban oszlatni is ezt a legendát. A hangsúly mégis a létrehozáson van. Az olvasó már kíváncsivá vált, az olvasandó szövegek pedig különlegesek, sohasemvoltan is ismerősek, meghökkentően, sokszor profánul kép szerűek, és mély bölcsesség hordozói. Ez a Kormos-féle módszer. Sosem tudhatod, mennyi igaz abból, aminek a "meséjét" már el is hitted. Hogy írt-e Vivaldi naplót? Igen, írt, mert újjáéledt a személyisége Villányi Lászlóban, és abban az olvasóban, aki képes még azt a gyerekkori játékot komolyan venni, hogy: "Mondjuk, hogy most én valaki más vagyok!"

Méltónak kell lenni - érdemes méltóvá len ni - ennek a kötetnek a befogadásához. Ha tudunk figyelni "befelé" is, nem csupán "kifelé", akkor hasonló élményben lehet részünk, mint amit az 1714-es "naplójegyzet" sugall. Korábbi lejegyzések, "használhatatlannak" tűnő töredékek is megtalálták a helyüket ebben az alkotói folyamatban. Azért születtek, mert ide vágyakoztak. Ebbe a szövegkörnyezetbe. Azon kívül - minden bejegyzés elgondolkodtató, megrendítő vagy átalakító. Rilkére gondolok, a "Változtasd meg élted" erejére: "(Minden ember rácsodálkozik a másikra: miként tud így élni.)" A zárójeles mondatok (mert mondatok ezek: grammatikailag, stilisztikailag, szövegtanilag a legkényesebb nyelvészi igénynek is megfelelnek) valami mást közvetítenek a naplójegyzetek kezdeteként és zárásaként, mint a többi szöveg. Leválnak a bejegyzések "magváról",

de összetartoznak vele, mint az őszibarack húsa a magvával. Vannak persze hiányos mondatok is - de nekünk, olvasóknak is, amikor igényünk van valaki, valami másra "(Hűtlen hangoktól űzve)".

Az alkotói folyamatot nem szokás vizsgál ni, mert rendszerint nincs róla elég információnk. A költő jogos igénye, hogy elkülönüljön művétől, és hogy maga az alkotás megőrizze titokzatosságát. A befogadó elé úgyis az önálló életet élő MŰ kerül. Annak betűformái, szintagmái, mondatai, sortördelései, szöveg egésze az a jelegyüttes, amely megkívánja az olvasó érzékeny befogadói állapotát. Mégis, van valamennyi tudásunk jelen esetben az alkotói folyamatról, hiszen mesélt róla Villányi László azokon a rendhagyó kötetbemutatókon, ahol főképp fiatalokkal (középiskolásokkal, főiskolásokkal) találkozott. Ők rákérdeztek az "Utó szó" (Egy másik évszak - Utószó a Vivaldi naplójából című könyvhöz -) igazságának (valóságosságának) tartalmára is, és bár megőrizte a költő a válaszadáskor a maga teremtette legendát - tehát kitért az elől, hogy konkrét részletességgel végigjárja a szöveg megszületésének útját -, annyit megtudhattunk, hogy fokozatosan sodródott bele maga is a téma kínálta kontextusba, a varázslatba. Vivaldi személyiségének, zenéjének és életművének tanulmányozása és a gyakran borotválkozás közben támadt ötletek lejegyzése hosszú ideig (egy évig) érlelte azt a gondolatrendszert, amely csörgedező forrásból tág medrű, mellékágakkal dúsuló tematikus és zenei folyammá szélesedett. Azóta már egyéb kötői esszék tartalmát, vagy az író-olvasói találkozók atmoszféráját is ez a metamorfózis-játék és a hozzá kapcsolódó érzelmi-asszociatív kötődés szervezi, illetve színezi. Egy évnyi játék a "mintha'-léttel (-létben) kiépítette az egész "László Vivaldi”-féle életet, élményvilágot, ennek nyomán, ezzel együtt pedig 27 év naplóanyaga reinkarnálódott. (Évente egy-egy bejegyzés: 1710-től 1737-ig.) Érdekes lenne végiggondolni, mi minden történt Vivaldival ebben az időintervallumban, hol tartózkodott, mi mindent alkotott.

A SZÉPSÉG JÁTÉKAI

INVENCIÓ és GRÁCIA - határozza meg a rafinált szépség kifejezésének szellemi képességét a manierizmusban Giovanni Paolo Lorenzzo a Traktátus a festészetről, a szobrászatról és az építészet művészetéről hét könyvben című munkájában. Villányi László különös szépségű kötetére (a könyv tapintására, a borítón szinte "átszűrődő" gyönyörűséges reprodukcióra, a verseket "kísérő" képekre), az át tekinthető szerkezetű szövegegységekre, a szavak és mondatok egymásba karolására, az érzékterületek erotikus érintkezéseire érvé nyes Vivaldi kortársának meghatározása. Egyáltalán: úgy tűnik a Villányi-versek olvastán, hogy az élet profán tartományaiból kiválasztott kép, tárgy, esemény könnyedén költészetté álmodható, csak nagyobb koncentrációt igényel az átlagosnál, csak a legodaadóbb figyelmet kívánja, csak a titok szóvá szervezését követeli.

(Mintha csak azért teremtődött volna bennem zene, hogy közel kerüljek a lányokhoz.)

Az engedelmes vonzó, M. ujjai a húrokon, egészen más zenét játszottak, mint amit hallottam.

A Mester megfestette az ő arcképét is, odaállította az enyém mellé. Éjszaka majd egymás felé fordítja őket.

Álmában könyörgő tekintettel követte kedvenc macskája. Az állat feje mögül hiányzott a teste, csak a csontváz vonszolódott.

(Milyen szép volt kezem a mezítelen vállon.)

(A kötet nyitóverse.)

A mondatok "felrakása", a szöveg kialakítása a mű öntörvényűségének természetességét mutatja, de több helyütt filmnovellaszerű történet-töredékeket tartalmaz:

"Álmomban a Rialtón M. kislánykori arcképét csiszoltam. Igen, ecset helyett csiszoló volt kezemben. Ő szaladgált, majd vájni kezdte a követ. Hirtelen megnyílt a híd, s a vízbe zuhantunk." 

(Részlet a Vivaldi-napló 1712-es "bejegyzéséből")

A hol meghatározható, hol csupán sejthető, hol teljesen eltűnő, rejtőző lírai én (bujkáló "én") úgy létezik ezekben a rejtélyes szövegekben, mint a búvópatak. Ez általában is jellemző a Villányi-költészetre, főleg az Alázat c. kötet óta. Közelebb enged bennünket talán titkaihoz az 1712-es "bejegyzés' részlete: "(Másik életem talán éppen a titok miatt teljesebb.)" A nagy Vivaldi kortárs, Giordano Bruno szerint a furor, az isteni lángelme az anyagi szépség fölötti szépség ismerője. A Villányi-költészet azt sugallja, hogy létezik ilyen szépség. Az állandóan változó képzetek, nézőpontok éppen Vivaldi korának legnagyobb "találmányára", a külső és a benső világ (a lélek) egymással feleselő dinamizmusára és végtelenségére utalnak. Francis Bacon szerint "szüntelen folyik s hullámzik minden, mi magunk, ítéleteink és mind a halandó dolgok ítélkező és megítélt egyaránt örökös mozgásban s változásban." Az 1714-es "naplórészlet" első mondata így szól: "(Ha elvár tőlem hangokat, sohasem fognak meg- / születni.)" Ugyanazon vers zárlata pedig: "(Ha befelé figyelek, zenéd szól, s hallom Istent.)"

A Vivaldi naplójából költői szövegének hullámzása lassú, mint egy bölcs meditációjának időfolyama. A kettes, hármas és ötös ritmikai (zenei) tagolású sorok és az ugyanilyen módon tagolt szakaszok nyugalmat, biztonságot, rendet sugallnak. A jelentésbe oltott gesztusok is ilyenek:

"(Lassabban, mint lehetséges.)
Ismeretlen hangjegyeket és egy varázskört rajzoltam a földre. Háromszor kelet felé fordultam, háromszor pedig arrafelé, ahonnét az éjszaka közeledett. "

(Részlet az 1716-os "naplóbejegyzésből".)

Rítus ez. A rítus pedig nem tűri a sietséget és a felületességet. Talán valamiféle szelíd lázadás ez a XX. századi ember létének darabokra törtsége, rendetlensége ellen, és bár kellő

arányban (harmóniába oldódó disszonanciákban) ott a meglepetés, a ritmusváltás, a szürrealisztikus, posztmodern zenei-képi áttűnés, a szépség tartományai közül leginkább a klasszicizáló fegyelem és a sententia hat ránk: "(,Az ember a lehelethez hasonló, napjai a tűnő / árnyék hoz.')"

A kötet rímtelen verseiben a hangsúlyok az értelmi (-zenei) és érzelmi tagolás szolgálatában állnak, ugyanakkor grammatikai egységek is. (Szintagmák, illetve egyszerű vagy összetett mondatok.) Ezért lehet olyan jól elmondani a Villányi-verseket mindenféle előadói pózolás, külön hangsúlyok keresgélése, a szöveg indulati-hangulati átszerkesztése nélkül. Az interpretáció önmagától adódik, a szöveg a felolvasás pillanatában azonnal értelmezhető. Amitől mégis titokzatos marad, az a képekben és a jelzőkben rejlő szimbolikusság és érzékiség. Állandóan úgy érezheti az olvasó, hogy a végtelen részeként az öröklét és a mindenség forrása lehet. A csönd pedig - igen, a csöndburok az, amitől úgy zeng ez a szöveg:

"Majd megszólal bennük zeném, a legváratlanabb pillanatokban.

(Mint amikor eláll a zápor, úgy teremteni csöndet.)"

A figyelés, az emlékezetbe vésés, az élménnyé mélyítés: valószínűleg ezt a folyamatot jár ja be a Vivaldi naplójából költője szüntelenül partikuláris és nembeli létében egyaránt, és mivel izzó érdeklődéssel fordul különböző kulturális korszakok és művészeti ágak felé, emlékezete az összegző művészé. A Vivaldi napló ja című kötet az előző kettővel és az utána következővel együtt azt sejteti, hogy a lírikus Villányi Lászlót költői játékaiban megérintette a teljesség, és a magyar kortárs költészet egyik legjelentősebb alkotójává vált.

(Orpheusz Könyvek -1997)

WENCZEL IMRE