Háttéranyagok
a magyar nyelv témaköreihez
|
„Mire való
a nyelv? Jelentést átvinni egyik személyről a másikra, vagy a gondolat
kifejezésére, netán egymás viselkedésének befolyásolására vagy a kulturális
tudás fenntartására és továbbvitelére? Hol van a
nyelv? Az egyes beszélők fejében, a társadalom valamilyen közös tudatában,
vagy csak virtuálisan létezik, in abstracto? Hány nyelv
létezik? Számos, ahogy azt tapasztaljuk, vagy mindnyájan egyetlen emberi
nyelvet beszélünk? Valójában
mi a nyelv?” (Pléh Csaba) |
A nyelv és a gondolkodás
kölcsönhatása
A racionalizmusban
hívő és ugyanakkor az ember naturalisztikus értelmezése mellett elkötelezett
tudós azt tudja itt [a nyelv és gondolkodás kapcsolatának kérdésében], hogy
minden jelenlegi tudásunk szerint gondolkodásunk s érzésvilágunk alapjaiban
egyetemesek vagyunk mint emberi lények, s a türelemre ahhoz van szükségünk, hogy
újra felfedezzük most már nem leigázó módon a változatosság örömét s mögötte az
azonosságot, azt, hogy minden gondolkodásmód és kulturális rend változat
egyetlen témára.
[A bevezetésben a szerző arról ír, hogy a kérdés részletes
vizsgálatához szükség van a fogalmi keret tisztázásához mind a
gondolkodás, mind nyelv és a kapcsolat fogalmi körének kitágításához. Erről
szól a következő rész.]
Mi a
gondolkodás? A kérdés felvetése
során a „gondolkodás” terminus jelentése többször és több irányba is kitágult.
A filozófusok számára a közismertebb irány az, amely a gondolkodáson egyre
inkább gondolkodásmódot, életformát és világképet ért, ahogy ez Wittgenstein
(1992) kései filozófiájában megjelenik, mint ahogy azt a magyar irodalomban
Nyíri (1989) , valamint Neumer Katalin (1991) igen alaposan
értelmezte.
Volt azonban egy másik kitágítási iránya is a hétköznapi kérdésben
szereplő gondolkodás fogalmának Watson (1920) és a klasszikus
behavioristák a gondolkodás fogalmát kiterjesztették minden „hallgatag”
tevékenység irányába. Mi történik akkor, amikor a külső megfigyelő szerint nem
történik semmi, amikor arra gondolnunk: „el kell menni moziba)”. Watson:
„gondolkodás = belső beszéd” koncepciójában az egyenlőség bal oldala az
összes mentálisat jelenti, pl. az emlékezést is. Ugyanez a kiterjesztés igaz a
kérdésfeltevésben radikálisan újnak tartott Eric Lennebergtől (1953,
1954) kezdve a mai kognitív pszichológiai és megismerés-tudományi mozgalommal
bezárólag. Nyelv és gondolkodás viszonya átcsúszik a beszéd és percepció, a
nyelv és emlékezet stb. viszonyára. Vagyis nem pusztán arról a leszűkített
kérdésről van szó, hogy milyen szerepe van a nyelvnek a szigorúbban vett
gondolkodásban.
Mit értünk tehát
szigorúbban vett gondolkodáson? A saját pszichológiai doktrinám szerint részben
a következtetést és problémamegoldási folyamatokat, részben pedig a
perceptuálisan nem nyilvánvaló osztályokba sorolást, vagyis lényegében a
problémamegoldást és a fogalomalkotást.
A nyelv
fogalma ugyanilyen labilis a kérdésfeltevésben. Vajon a rendszert tekintsük-e
avagy a folyamatokat? A szó szerinti értelemben vett langue vagy a parole
és a gondolkodás kapcsolatáról van-e szó. Vagyis a nyelv mint erre adott
háttérrendszer határozza-e meg a gondolkodásunkat, vagy pedig csak az a
folyamat, amikor a nyelvet felhasználjuk? /…/
Akár a langue-ról,
a kompetenciáról, akár a parole-ról, a performanciáról, a beszédről van
szó, az is visszatérő ingadozás, hogy amikor ezt a meghatározó szerepet
kutatjuk, a lexikát tekintjük, a nyelvtani kategóriákat és a szabályokat, vagy
a szociális szabályokat és a társalgási pragmatikát.
A befolyásolás jelentése
is meglehetősen ingadozó. Az egyik koncepció szerint nyelv nélkül nincs is
gondolkodás. Ebbe a felfogásba illeszkedve a nyelv mint kategóriateremtő
és kategóriaképviselő befolyásolja alapvetően észlelésünket. A
szociális-konstruktív modellekben mindez úgy jelenik meg, hogy társas világ
nélkül nincs is gondolkodás. Amint nincs privát nyelv, ugyanúgy privát
gondolkodás sincs (lásd Wittgenstein eszméit).
A „befolyásolja”
értelmezésének egyik véglete szerint a nyelv különösen mint kategórianyújtó
rendszer, szükségszerűen, elkerülhetetlenül alakítja megismerésünket (Whorf
1956), ezáltal a nyelv valójában korlátokat teremt közöttünk és a valóság
között.
Van azonban egy
másik hozzáállás is a „befolyásolja” értelmezésére. Kneupper (1975) pl.
a ’meghatároz’ helyett a ’dominál’ kifejezést ajánlja ez utóbbi
meghatározottság jellemzésére. A nyelv az ember gyakorlati életszükségleteibe
illeszkedve alakítja a megismerést. Ha szükségünk van rá, alakítja, de
ez az alakítás alapjában véve segítés. Ilyenkor, mikor alakítja, mi használjuk
aktívan a nyelvet pl. belső beszéd formájában (pl. telefonszámok
megjegyzésekor, egy eseménysor időrendjének összeállításakor).
Voltaképpen nem a
grammatika és nem a szókincs, hanem a nyelvhasználat az a mozzanat, ahol
legközvetlenebbül megjelenik a nyelv és a gondolkodás kapcsolatának már
említett kitágítása az életmód és a világnézet problematikája irányában. Mire
használjuk a nyelvet, ’hogyan élünk vele és benne’, s miközben élünk vele,
miféle társas rendszereket konstruálunk, illetve feltételezünk. Ezek a kérdések
teremtik meg valójában azt a gondolati keretet, ahol a világkép irányába
történő kitágítás a legközvetlenebbül hozzákapcsolható a tapasztalati
társadalomtudományok kérdéseihez.
Számos
szaktudományos elemzés áll ma már rendelkezésünkre, amelyek alapvetően azt
támasztják alá, hogy sem a mérlegeletlen univerzalizmusnak, sem a korlátlan
relativizmusnak nincs igaza. Az egyedi ember lehetőségei egyetemesek. Mindenki
képes pl. szillogisztikus következtetésekre, de egyes kultúrákban csak nagyon
különleges helyzetben használják. E felfogás szerint a kognitív erőforrások
minden kultúrában egyetemesek, ebben az értelemben nincs kulturális
relativizmus. Egy más értelemben azonban van. A különböző kultúrák eltérő
hangsúlyt helyeznek arra, hogy e forrásainkat bármilyen helyzetben
használni tudjuk.
(Pléh Csaba: Hozzájárulhatnak-e az
empirikus pszichológiai kutatások a nyelv–gondolkodás viszony filozófiai
problémájának megoldásához: In: Nyelv, gondolkodás, relativizmus. Szerkesztette: Neumer
Katalin. Osiris Kiadó, 1999)
A nyelvi kategorizáció mint
a nyelvi világ szerveződésének alapja
A fentiek után* most
már jobban értjük, miért állíthattuk gondolatmenetünk elején, hogy a nyelvi
kategorizáció maga is része, sőt alapja a nyelvi világmodellnek mint a
környezetről való implicit, nyelvbe szerkesztett elméletnek. Azt is látjuk,
hogy a kategorizáció nemcsak azt jelenti, hogy a környezet adott elemei nyelvi
minősítettségük folytán nyelvspecifikusan besorolódnak az illető (nyelvi)
kategóriába, és köztük nyelvi azonossági viszonyok létesülnek (olyan
értelemben, hogy nyelvi szempontból mindegyik ugyanannak – azaz ugyanolyan
nevűnek – minősül), s ezáltal egyben el is határolódnak a más kategóriákba
sorolt elemektől. Sokkal többről van itt szó ennél: egy egészen sajátos világ
teremtődik itt, egy „mondva csinált” [vagyis szó szoros értelemben
mondva/beszélve alkotott] világ, amely hiánytalanul tartalmaz mindent, amiről
az illető természetes nyelvvel egyáltalán beszélni lehet.
Ez a nyelvi világ távolról
sem egyszerű leképzése a környezetnek, hiszen a nyelvi kategorizáció
1.
nyelvi eredetű
2.
tagolja az amúgy tagolatlan környezetet, diszkontinuitást visz be
a környezet elemeinek egymásba átfolyó kontinuitásába, lehetővé téve azáltal
megnevezésüket,
3.
olyan kategóriákat hoz létre, amelyeknek egyedüli szelekciós
értéke a beszéd- és megértésbeli hatékonyság (nem pedig a „valóságnak” való
minél pontosabb megfelelés),
4.
nyelvenként eltérő, azaz nyelvspecifikus,
5.
nem egymástól független, elszigetelt kategóriákat eredményez,
hanem olyanokat, amelyek között strukturális hasonlóságok (és különbségek)
létesülnek, ami által a jelentések között is rendszerszerű összefüggések
keletkeznek,
6.
dinamikus folyamat, amelyben sajátosan nyelvi és meglehetősen
öntörvényűen érvényesített szabályok alkalmazásával
|
a) |
folyton új
elemi kategóriák jöhetnek létre (miközben mások eltűnhetnek), |
|
b) |
a már meglevők
olyan attribútumokkal gazdagodhatnak, amelyek eredetileg nem voltak meg
bennük, |
|
c) |
ezáltal új
strukturális hasonlóságok keletkeznek, illetve a már meglevők új elemekkel
gazdagodnak, ami által a jelentések rendszere koherensebbé, ugyanakkor még
sajátosabban nyelvivé válik, |
|
d) |
merőben új
(másodlagos, tisztára „mondva csinált”) kategóriák jönnek létre, amelyeknek
csupán nyelvi realitásuk van (azaz csupán ebben a nyelvi világban van
valóságos létük), amelyeknek tehát a reális világban semmi sem felel meg mint
olyan. |
Ennek a
kategorizációnak az eredményei mind maguk a kategóriák, mint pedig az a
struktúra, amely összekapcsolja őket egymással. Ezek együttesen alkotják a
nyelvi világmodellt, amely tulajdonképpen egy implicit elmélet arról, hogy
milyen az a világ, amelyről beszélünk. Mi melyik kategóriába tartozik, milyen
attribútumai vannak, mivel áll strukturális kapcsolatban stb. Bármiről
beszélünk is, ezt csak a nyelvi világmodell közvetítésével tehetjük:
közvetlenül, a nyelvi világmodell megkerülésével még csak meg sem nevezhetünk
semmit.
A nyelvi
világmodell abban hasonlít a tudományos paradigmákhoz, hogy számomra mint
beszélő számára ugyanúgy megszabja, hogy beszéd közben, a nyelvi észlelés során
mindent csak a nyelvben társadalmi érvénnyel meghatározott perspektívából
észlelhetek, és csakis a világ dolgainak milyenségére és micsodaságára
vonatkozó implicit nyelvi elmélet szerint beszélhetek róla.
Ha másképp
próbálnék viselkedni, egyszerűen nem tudnék másokkal szót érteni. Hiába tudom
tehát (kognitíve), hogy a pipa mint dohányzó eszköz egészen más dolog, mint a
vízvezetékre szerelt görbe cső, nekem akkor is pipának kell neveznem
mindegyiket, hiszen a nyelvi világmodell kategorizációjában mind a kettő pipa.
Márpedig mikor beszélek, nem az a célom, hogy megismerjek (a fogalmi vagy
tudományos megismerés értelmében), hanem hogy szót értsek a másik
emberrel. Erre a célra pedig a pipa szó nagyon is beválik.
(Szilágyi N. Sándor: Hogyan teremtsünk
világot? Erdélyi
Tankönyvtanács 1997)
Nyelvi szocializáció
(kidolgozott és korlátozott kód)
Ha egy társadalmi
csoport osztályviszonyai következtében, azaz közös foglalkozási funkciója és
társadalmi státusa következtében, erős közösségi kötelékeket alakít ki; ha a
csoport munkaviszonyai csak szűk körben és ritkán teszik lehetővé a
döntéshozatalt; ha az igények érvényesítése, a siker elérése inkább kollektív
mint egyéni cselekvés eredménye; ha a munkafeladat inkább fizikai tevékenységet
és kontrollt követel meg, mint szimbolikus szervezést és kontrollt; ha a
munkában elnyomott ember otthon erővel érvényesíti tekintélyét; ha az otthon
túlzsúfolt, és ezért nem tudja betölteni minden feladatát; ha a gyerekek kevés intellektuális
ingert nyújtó környezetben hatnak egymásra; ha mindezek a jegyek együtt
találhatók egy környezetben, feltehető, hogy ez a környezet sajátos
kommunikációformát hoz létre, amely hat a gyermek intellektuális, társadalmi és
érzelmi szocializációjára.
Úgy vélelem, ha
fontolóra vesszük ennek a sajátos csoportnak a munkaviszonyait, közösségi
viszonyait, családi szereprendszereit, azt állíthatjuk, hogy a társadalmi
osztály génjei sokkal inkább a társadalmi csoport kommunikációs kódja révén
adódnak át, mint a genetikus kód révén. Az ilyen kommunikációs kód inkább a
közösségit emeli ki nyelvileg, mint az egyénit, inkább a konkrétat, mint az
elvontat, inkább a szubsztanciát, mint a folyamatot, inkább az „itt és
most”-ot, mint a motívumokat és szándékokat, és a társadalmi ellenőrzés formái
inkább helyzetiek, mint személyesek. Amikor ezt mondjuk egy kommunikációs
rendszerről, ez nem jelenti azt, hogy értéktelennek tartjuk. Egy ilyen
kommunikációs rendszer óriási potenciális erővel, nagy metaforakészlettel
rendelkezik, egyedülálló esztétikai lehetőségeket rejt magában, igen sokféle
jelentést hozhat létre. Tény azonban, hogy azok a tanulási stratégiák, azok a
megtanulandó dolgok, amelyekre ez a kód állítja be a gyermeket, nincsenek
összhangban azokkal, amelyeket az iskola követel meg. [….]
A különböző beszédrendszerek vagy kódok eltérő viszonyrendszereket és
fontossági sorrendeket alakítanak ki a beszélőkben. A beszélők tapasztalata
aszerint alakul, hogy mit tesznek fontossá, figyelemre méltóvá az eltérő beszédrendszerek.
Amikor a gyermek megtanul beszélni – azaz megtanulja azokat a sajátos kódokat,
amelyek nyelvi tevékenységét szabályozzák – egyúttal elsajátítja az őt környező
társadalmi rendszer követelményeit is. A gyermek tapasztalását az a tanulási stratégia
irányítja, amelyet saját, nyilvánvalóan akarat által irányított
beszédtevékenysége hoz létre. Ily módon válik a társadalmi struktúra a gyermek
tapasztalatának szubsztrátumává, lényegében a nyelvi folyamat összetett
következményeként. Minden alkalommal, amikor a gyermek beszél vagy hallgat
valakit, megerősítést nyer benne a társadalmi struktúra, és formálódik
társadalmi azonosságérzete. A társadalmi struktúra a beszédtevékenység
megformálására tett hatásán keresztül a gyermek pszichológiai valóságává válik.
Az egyének a
kommunikáció folyamatán keresztül sajátítják el a társadalmi szerepeiket. A
társadalmi szerep ebből a szempontból egyezményes, tanult jelentések együttese,
amelynek segítségével az egyének képesek állandó, következetes és mindenki által
elismert kölcsönhatás-formákba lépni egymással. Döntően fontos társadalmi
szerepeken azokat értem, amelyek a kultúra átadását közvetítik. Ezeket a
családban, a kortárs- és játszócsoportokban, az iskolában és munkában tanulják
meg az emberek. Ez a négy nagy szerephalmaz, amelyet a szocializálódás
folyamatában el kell sajátítani. Ha valaki megtanulja viselkedését alárendelni
annak a nyelvi kódnak, amelyen keresztül a szerep megvalósul, jelentések,
viszonyok, fontossági sorrendek válnak számára hozzáférhetővé. A család
szereprendszere által létrehozott jelentéskomplexumok például beépülnek a
fejlődés folyamán a gyermekbe, és áthatják egész viselkedését. Azok a gyerekek,
akik különböző beszédrendszerekhez vagy kódokhoz jutnak hozzá, akik különböző
szerepeket tanulnak meg, lehet, hogy a többiekével azonos belső lehetőségeik
ellenére egészen más társadalmi és intellektuális orientációkat, eljárásokat
tesznek magukévá.
A kód fogalma –
ahogy én használom – arra az elvre utal, amely a beszédesemények kiválasztását
és elrendezését szabályozza. A nyelvi kódok két típusáról és ezek szabályozó
funkciójáról fogok a továbbiakban röviden beszélni. Ezeket a kódokat a jelentés
kifejezésére, megszervezésére használt szintaktikai alternatívák
előreláthatóságának viszonylagos könnyűségével, illetve nehézségével határozom
meg. Ha egy reprezentatív sorozat alapján nehéz előrelátni, hogy melyek azok a
szintaktikai választási lehetőségek, alternatívák, amelyeket a beszélők a
beszédük megszervezésére fel fognak használni, akkor a beszédformát kidolgozott
kódnak nevezzük (nem a szerző kiemelése). A beszélő, ha kidolgozott kódot
használ, a szintaktikai alternatívák széles köréből fog válogatni, és amit
kiválaszt, azt rugalmasan rendezi el. Korlátozott kódról akkor
beszélünk, ha a reprezentatív sorozatban adott szintaktikai alternatívák
kiválasztását könnyebb előrelátni, mivel a válogatás tere leszűkül. A
kidolgozott kódot az alternatívák hajlékony, változatos használata, viszont a
korlátozott kódot a szintaktikai szervezés merevsége, szigorúsága jellemzi. A
kódokat tehát nem a használt szókincs vagy lexémakészlet terjedelmével vagy
jellegével határozzuk meg. A zsargon nem korlátozott kód. Valószínű azonban,
hogy a kidolgozott kód esetében bizonyos szemantikai mezőkön belül több lesz a
megkülönböztetések száma. […]
Ott, ahol a gyerekek csak korlátozott kódot sajátítanak el,
föltehető, hogy az oktathatóság komoly problémát okoz, s ennek forrása nem a
genetikus kódban, hanem a kulturálisan meghatározott kommunikációs kódban van.
A korlátozott
kódra szorított gyerekek olyan kódot sajátítanak el, amelyben az egyéni
tapasztalat kidolgozásának, az egyéni minősítések átadásának fő csatornáivá a
nyelven kívüli csatornák válnak. Ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a gyerekeknek
„beszédkimenete” kicsi. A beszéd nyelvi tervezése – a kidolgozott kódhoz
viszonyítva – kevésbé rendszeres, és merevebb a szintaktikai szervezés. A
személyen belüli és a személyek közötti viszonyok kevésbé különülnek el
nyelvileg, jóllehet a különbséget világosan érzékelik és átélik. A korlátozott
kódon keresztül kialakult „én” fogalom nem válik önmagában vizsgálat tárgyává,
ahogy azzá válik a kidolgozott kód, különösen a személyi típusú kidolgozott kód
esetében. A kidolgozott kód a fogalmak benne rejlő bonyolult hierarchiáján keresztül
egy sor lehetőséget kínál a belső tapasztalat megszervezésére és kifejezésére.
Nem ez a helyzet, ha a tapasztalást a korlátozott kód szabályozza, ez a kód
ugyanis sokkal egyszerűbb fogalomhierarchiák sokkal alacsonyabb szintű okság
iránti fogékonyság felé irányítja beszélőit. Az, ami a korlátozott kódon
keresztül válik megtanulhatóvá, gyökeresen különbözik attól, ami a kidolgozott
kódon keresztül sajátítható el.
(Basil Bernstein: A szocializáció
szociolingvisztikai megközelítése – utalásokkal az oktathatóságra. In: Társadalom és nyelv. Szerk.: Pap
Mária – Szépe György. Gondolat Kiadó, 1975)
Magyarul, magyarán
Nyíri Kristóf a „magyar virtuális egyetemi rendszer
perspektíváin gondolkozva”, az oktatatás nyelvéről ezt írja: „Az egyetemi
tanulmányaikat éppen megkezdők esetében az a nyelv nyilván a magyar; magasabb
[!] szinteken viszont, alighanem, egyfajta világ-angol, gazdag technikai
szókinccsel, ám kevés idiómával. A globális gazdaság és a globális
számítógép-hálózat meghatározó nyelve a helyi sajátosságaitól megfosztott
angol, melyet könnyebb megtanulni és használni, mint a brit vagy amerikai
irodalmi angolt, ill. annak valamely telivér beszélt változatát. […] Miközben a
beszélt – sőt írott – magyar egyre inkább a világ-angol hatása alá kerül, és
használói által egyre felszínesebben értett keveréknyelvvé válik, a világ-angol
elsajátítására a lakosság szélesebb köreiben nem kerül sor. Tört angol és
keverék magyar egymást feltételezik; anyanyelvünk nem azáltal zagyválódik, hogy
túl jól, hanem azáltal, hogy túl rosszul beszélünk angolul. Megfontolandó
részletkérdések: nagyjából milyen életkorra lesz jellemző az egyetemi tanulmányok
megkezdése? Számíthatunk-e a mostaninál fiatalabb [P. F. kiemelése]
kezdő egyetemistákra? Amennyiben igen, nem lehetséges-e, hogy az irodalmi
magyart lassanként regionális nyelvjárások fogják helyettesíteni? Vagy
éppenséggel a magyar irodalmi nyelv modernizálását kell helyénvaló célként
kitűznünk – a magyar szókincsnek az információs társadalom igényei szerinti
gazdagítását, megteremtve ezzel azt a lehetőséget, hogy a felsőfokú tanulmányok
során az angol csak számottevően magasabb szinteken legyen elengedhetetlen – s
megteremtve az olyan innovatív tudományos miliők kialakulásának lehetőségét,
amelyekben a magyar legalább mint második munkanyelv [P.F. kiemelése]
szerepet játszhatna.” […]
Anyanyelvi
távlatunk, anyanyelvi teendőink szempontjából kétségtelenül szétágaznak az utak
aszerint, hogy arra készülünk-, készítünk-e fel, hogy „a magyar irodalmi
nyelvet lassanként regionális nyelvjárások fogják helyettesíteni, vagy arra –
mint jómagam is –, hogy „a magyar irodalmi nyelv modernizálását helyénvaló
célként kitűznünk”. Nyíri Kristóf megfogalmazásában különösen feltűnik és
ellenérvként hat a nyelvi és képzettségi színvonal szintkülönbsége. A
kvalifikált, magasabb (egyetemi) fokon képzett munkaerő munkanyelve főként a
kevés idiómájú, nem irodalmi angol (világ-angol – nemzetközi angol –
internet-angol) és „legalább mint második munkanyelv” a családnyelvhez,
tájnyelvhez közelítő (az igényesebb szellemi munkára nem alkalmas, ill.
nem alkalmazott) magyar anyanyelv szolgálna. Mekkora hát az efféle munkanyelvekkel,
„kéziszerszám-nyelvekkel” elvégezhető munkának a tulajdonképpeni kvalifikációs
szintje? Az idiómáknak milyen (fogalom)köre esne ki a rostán? Más oldalról
nézve a problémára pedig: mekkora a (kívánatos) nagysága a kvalifikált
munkaerőnek ebben a társadalmi-gazdasági szerkezetben? Milyen státusú lenne,
milyen státusú lehet a nem kvalifikált munkaerejűek munkanyelve vagy egyáltalán
az anyanyelve? Háztáji, család-anyanyelv?
Szülessen
bármilyen válasz ezekre a kérdésekre a vitákban és a valóságban, három köveztetés
máris markánsan kirajzolódik: 1. a magyar nyelvet anyanyelvi, köznyelvi vagy
akár elképzelt „munkanyelvi” szerepében csak folytonos modernizálással, állandó
megújítással lehet bármelyik feladatára alkalmassá tenni; 2. igényes, magasan
kvalifikált munkát hatékonyan csak igényes, gazdagon árnyalt (munka)nyelvvel
lehet végezni; 3. a kornak megfelelő szintű nyelv nemcsak a munka, a
termelékenység hatékonyságának feltétele, hanem a társadalmi kohéziónak is,
tehát társadalmi léptékű kiterjedtsége, általános birtoklása társadalmi érdek.
***
Az egész magyar
nyelvközösséget érintő státustervezési kérdés: a nyelvi többközpontúság. A
határon túli magyar nyelvi változatoknak a magyarországihoz, a köznyelvhez (a
standardhoz) való viszonya, a magyar nyelv többközpontúságának elméleti és
gyakorlati problémája a közelmúlt nyelvészeti vitáinak legismertebb területe
[…]
A határon túli
magyar közösségek nyelvi helyzete nemcsak azért státusszervezési,
nyelvpolitikai kérdés, mert „határozott nyelvpolitikai konfliktusba kerültek
szinte mindegyik utódállamban”**,
hanem azért is, mert státusuk az egész magyar nyelvközösséget érinti, minthogy
helyzetük „az egész magyar nyelvközösségnek az egyes nyelvváltozatokhoz, ill.
főleg a standardhoz való viszonyában”**
is értelmezendő. Státuskérdése ez tehát nemcsak a határon túli magyarságnak,
hanem a magyarság egészének, így a magyarországinak is. […]
Különösen
szükséges a világos beszéd a köznyelvi és a nem köznyelvi (regionális)
standardok azonos és különböző vonásairól szólva. Abban nincs különbség, hogy a
több központ mindegyike központ, tehát standard. […] Mi hát a különbség? A
hatókör, az érvényességi tartomány nagysága, mértéke. A kommunikációs szándék
és lehetőség terjedelme. S ha érthető, sőt vitathatatlan okai vannak a kisebb
beszélőközösség hagyománymondásában élő, a köznyelvtől eltérő változatoknak,
akkor ugyanúgy érthető és szerintem vitathatatlan okok állnak a beszélő
közösségek közös hagyománymondásának (hagyományvállalásának) is
köszönhető, abban élő változatoknak is. Némi dacossággal azt is kijelenthetem
tehát, hogy lényegében vállalom a polemikus vádat, miszerint a
strukturalistának (igen, így!) nevezett, ún. hagyományos nézetrendszer
középponti kategóriája a teljes beszélő közösség, a nyelvközösség, mindent
ahhoz mér, mindent annak rendel alá.”**[…]
Azt a vélekedést ugyanis, miszerint a közös köznyelv a regionális változatokat
használókat „igenis zavarba ejtő nyelvváltozat”***
volna – nem utolsósorban a szigorú beavatkozások miatt – többféle módon lehetne
ugyan elemezni és vitatni, de a lényeget mindez ellenérvként nem érinti. A
köznyelv története, folyamatos változásának története azt bizonyítja, hogy a
nyelv mindig is változatos rétegzettségben nyelvváltozatok rendszereként
töltötte be kommunikációs szerepét, és megújulásának alkalmazkodásának
meghatározóan fontos forrásai épp a különböző nyelvi rétegek. Tehát voltak –
vannak és lesznek. Ha a („strukturalista” nyelvműveléssel szemben) magát
antropológiainak nevező felfogás „azt nézi, hogy a (kisebb) beszélő közösség
számára az adott, hagyományos nyelvváltozat mennyiben jelent önértéket,
identitástudatának részét”,** akkor az egész magyar nyelvközösségre is ugyanígy
kell tekintenie: látni kell és meg kell érteni azt, hogy egész magyar
nyelvközösség számára az adott, hagyományos nyelvváltozat (a köznyelv) a
magyarság identitástudatának része. Ezért van meghatározóan fontos „önértéke”.
(Pusztai Ferenc: Magyarul és magyarán. In: Szociolingvisztikai
szöveggyűjtemény. Szerkesztette: A. Jászó Anna –Bódi Zoltán. Tinta
Könyvkiadó, 2002)
Nem őrizni: használni kell a
nyelvet
Akár költőinek is
tűnhetne a következő, szintén alapvető kérdés, ti. hogy egyáltalán lehetséges-e
tudatos beavatkozás a nyelv szerves, öntörvényű életébe. Ez a kérdés egyaránt
lehet kérdve tagadó és kérdve állító. Az erdélyiek, kétszáz évvel ezelőtt Aranka
vagy Benkő József, száz esztendeje Brassai Sámuel, némi
konzervatív óvatossággal vagy provinciális nyelvi öntudattal óvtak a
szócsinálás, a hirtelen nyelvbővítés túlzásaitól: „… nem a nyelvet, csak a
fejet kell bővíteni és szélesíteni…”– írta Aranka 1791-ben az Ujjabb
elmélkedésekben. Ha viszont elismerjük a beavatkozás lehetőségét és
jogosságát, arról kell döntenünk, hogyan történjék, milyen mértékű legyen.
A kérdés első
felét magam valóban költőinek tekintem, azaz kérdve állítónak. Mert véleményem
szerint, amióta van magyar írásbeliség, van nyelvi szabályozás, nyelvi
kodifikáció, azóta minden némi tekintéllyel bíró szépíró és kodifikáló nyelvész
beleavatkozik a nyelv életébe. Vagy azzal, hogy újít, változtat rajta, vagy
azzal, hogy konzerválja a régit. Tudatosan avatkozott bele a nyelv életébe a
nyomdász Heltai, a grammatikaíró Geleji Katona István vagy a
tudományokat magyarul tolmácsoló Apáczai, hogy csak néhány erdélyi nevet
említsek. Nincs standard változat kodifikáció nélkül, a kodifikáció pedig nem
valamely nyelvi állapot örök időkre szóló rögzítése. Engednie kell az élő nyelv
nyomásának, és ki kell terjednie az új, akár idegen nyelvi formákra. Vagy
azzal, hogy elfogadja, vagy azzal, hogy elutasítja őket. És föltétlenül szükség
van a művelt nyelvváltozat és a szaknyelvek egyfajta, nyelvművelésként is
felfogható karbantartására, az új idők kihívásainak megfelelő modernizálására.
A státustervezés
is beavatkozást feltételez: annak eldöntését és előírását (vagy tilalmát), hogy
milyen területre terjed ki, hol kívánatos vagy nem kívánatos valamely nyelv
használata. Az igény nem föltétlenül a de jure kinyilatkoztatás, hanem a
szabad nyelvhasználat gyakorlati lehetősége és az anyanyelv elsődlegességének
biztosítása.
A nyelvek is, mint
a folyók – mondják némelyek – önmaguktól is megtisztulnak, megszabadulnak
szennyeiktől, üledékeiktől. Az analógia azért sem megnyugtató, mert manapság a
folyókat is segíteni kell az öntisztulásban. A nyelv többé-kevésbé önelvű
működésének pedig legalább három olyan feltétele van, amelyek egyike sem teljesül
a magyar nyelv esetében. Az első az, hogy közvetlenül ne veszélyeztesse, ne
korlátozza más nyelvek dominanciája és agresszív rivalizálása, a másik, hogy
hibátlanul működjenek a nemzet reflexei, harmadszor pedig, hogy az előbbi
alapján a nyelv immunrendszere is kifogástalan legyen a nyelvhasználat
ösztönösen rostálja ki mindazt, ami fölösleges, ami nyelv rendszerétől és
észjárástól idegen.
[…]
A magyar nyelvi
tervezésnek a védekező, védett, nemzeti ereklyeként őrzött nyelv nem lehet
ideálja. A fő cél nem a nyelv őrzése, amint közhelyszerűen halljuk naponta. Sem
az anyaországot, sem a külső régiókat nem tudjuk nemzeti emlékhelyként
elképzelni. A nyelv ugyanis nem szent cél, hanem szent eszköz. Egyetlen
közösség sem rendezkedhet be valamely nyelvi reliktum őrzésére. A cél, a
feladat tehát ennél jóval több: a nyelv szabad, tudatos, félelem és szégyen
nélküli használata önkifejezésre, önfejlesztésre, önművelésre, egymás jobb
megértésére.
[A továbbiakban a
nyelvtervezés tennivalóira tér ki a szerző, majd arra „kinek van mindebben, egy
lehetséges nyelvstratégia megvalósításában kiemelt szerepe és felelőssége?”. A
következőket sorolja fel: az egész nemzetnek, a nemzet érdekeit megjelenítő és
képviselő állami, kormányzatai és civil szervezeteknek, a kisebb közösségeknek:
a családnak, a templomnak és az iskolának, említi az anyaországban már
évtizedekkel ezelőtt kezdeményezett, azóta élő, működő anyanyelvi mozgalom
csoportjai és végül a nyelvművelőket.]
És hol maradnak a
nyelvművelők, a nyelvtervezők? Minden stratégia, tervezés csak az ő szakmai
munkájukra, tapasztalatukra, tudásukra épülhet. Rájuk vár a pontos, viszonylag
egyértelmű diagnózis: a magyar nyelv állapotának, mozgásának szakszerű leírása,
újabb kézikönyvek, tankönyvek megírása, az eltérő helyzetekre alkalmazott
oktatási módszerek kidolgozása. Azaz a magyar nyelv, a magyar nyelvhasználat
állandó karbantartása. Eredményre vagy netán sikerre csak akkor számíthatunk,
ha maga a társadalom, a közösség is fogékonnyá válik a nyelvi kérdések, gondok
és veszélyek iránt.
(Péntek János: Nem őrizni: használni kell a nyelvet!
In: Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény. Szerkesztette: A. Jászó Anna–Bódi
Zoltán. Tinta Könyvkiadó, 2002)
Érzelmi viszony a nyelv
változásához
A nyelv az emberi
élet egyik legfontosabb tényezője. Érthető hát, ha a nyelv iránt sok laikus
érdeklődik, ha véleménye van róla, ha érzelmileg viszonyul hozzá. Ám ettől a
nyelv még az marad, ami, és féltő jóindulat nem elég ahhoz, hogy valaki
értelmes állításokat tegyen a nyelvről. Sok szempontból hasonló a nyelv a
szexualitáshoz: ennek elsajátítására, használatára is erős ösztön hajtja az
embert, a legprimitívebb társadalmakban is, hiszen egyik nélkül sincs emberi
élet. Az is hasonló bennük, hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni,
nyesegetni igyekszik mindkettőt, és a társadalom színterén mind a
nyelvhasználat, mint a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi
korlátok Kharübdisze között lavíroz. De ahogyan a szexológus vagy genetikus nem
foglalkozik a nemi erkölccsel, nem tudja, mi a szép és mi a csúnya, mert a
tudomány ilyen kategóriákkal nem dolgozik, úgy a nyelvész sem tudja értelmezni,
miért volna a Maga nem lássa helytelenebb (vagy pláne csúnyább), mint a Maga
nem látja, hiszen mindkettőt magyar anyanyelvűek szabályszerűen használják.
Megítélésük puszta konvenció, ami fordítva is alakulhatott volna.
A laikusok,
ideértve a művelt közönséget is, gyakran emlegetnek „nyelvromlást”. A
„nyelvromlás” fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt
sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások „rosszak” (mások meg talán „jók”?).
De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A névelő megjelenése a magyarba
jó volt vagy rossz? A láthatóak típusú többes szám elterjedése jó vagy
rossz? Miért volna rossz az „ormány-nyúlás”? [Ormány-nyúlásnak nevezi a
szerző azt a jelenkori beszélt nyelvi jelenséget, hogy mgh,msh,msh helyzetben
megnyúlik az eredetileg rövid o -ö, pl. fórdul, kőrmöl, fórrás, órra stb.]
Talán mert hosszabb magánhangzókat hoz létre? De miért volna rosszabb egy
hosszú magánhangzó egy rövidnél? Vagy azért kifogásolhatnánk ezt a szabályt,
mert bonyolítja a nyelvet? Ez sem lehet baj, hiszen más pontokon meg
egyszerűsödik a nyelv (lásd a ly kihalása). A nyelvész számára mindez
olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés az is a csillagokkal
foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik, tehát kívül
esik a tudomány területén.
Ennél
egyébként tisztább és logikusabb az az álláspont, amely kivétel nélkül minden
nyelvi változást károsnak és rombolónak minősít, és azt kívánja, hogy a nyelv
ne változzék. Eszerint az „ormány-nyúlás” meg a láthatók ~ láthatóak meg a
többi változás egyszerűen azért rossz, mert a nyelv más lesz, mint eddig.
Csakhogy a nyelv működésének egyik állandó, kiküszöbölhetetlen jellemzője a
változás. Nem ismerünk olyan nyelvet, mely ne változna szüntelenül –
pontosabban csak a holt nyelvek ilyenek.
Kétnyelvűség – kettősnyelvűség
Az etnikai és –
ebből természetszerűleg következő – nyelvi kapcsolatok az érintkezéses
nyelvhasználati formák gazdag változatosságához vezetnek (többnyelvűség,
kevertnyelvűség) stb. De nemcsak a különböző nyelvű etnikumoknak és a különböző
nyelveknek a kapcsolatában, hanem az azonnyelvű csoportok s az azonnyelvi
változatok közötti kapcsolatokban is. A kétnyelvűség egy nyelven belüli
„pár”-ja, „megfelelő”-je a kettősnyelvűség. A kétnyelvűség pragmatikai
értelemben azt jelenti, hogy a beszélő a maga nyelvi kommunikációs tartományát
két nyelvvel fedi le, a kettősnyelvűség pedig azt, hogy egy nyelv két – nem
stiláris – változatával teszi ugyanezt anyanyelvi kommunikációja során. Azt a
jelenséget, állapotot, amikor egy nyelv két – nem stiláris – változata közül
nyilvánvaló és egyértelmű funkció- és presztízskülönbség van, diglossziának
nevezzük (Ferguson szakkifejezése). A diglossziához hasonló viszony előfordul a
kétnyelvűség esetei között is, tehát diglossziás viszony jellemezheti a
kétnyelvűséget is, ilyen többé-kevésbé pl. a romániai magyarok [és általában a
határon túli magyarok] magyar–román stb., valamint a romák magyar–cigány
kétnyelvűsége.
A kétnyelvűség és
a kettősnyelvűség közötti többrendbeli azonosság és különbség van. Az
azonosságok közül csak egyet említve, hogy mind a kétnyelvűség, mint a
kettősnyelvűség instabil állapot ahhoz képest, amit az egynyelvűség jelent. Két
nyelv, illetőleg nyelvváltozat teljesen szabad, különbség nélküli használata
olyan luxus, amit a nyelv legföljebb átmenetileg, ha megenged. A kódváltás,
kódváltogatás teljes szabadsága helyén a meghatározott interakciós normáktól,
tehát szociolingvisztikai és nyelvlélektani tényezőktől irányított rend áll. A
nyelvi gazdaságosság miatt egy adott beszélőközösségben két nyelv stabil,
hosszabb időn át tartó egymás mellett élése csak a használati feltételek
megoszlásával lehetséges. A standardizálás a nyelvjárások korábbi viszonylagos
stabilitását számot tevően destabilizálta: a nyelvjárások visszaszorulása ennek
egyik velejárója, ill. következménye. A kétnyelvűségre még inkább érvényes az
instabilitás, a valamelyik nyelvnek (napjainkban mindenkor az államnyelvnek) a
dominanciája az egyoldalú kétnyelvűségen keresztül előbb vagy utóbb az újabb
egynyelvűség irányába készteti a nem államnyelvű kétnyelvűeket.
A nyelvtudásnak
mindig van pozitív következménye, mindig van haszna, előnye – de nem mindig
csak pozitív következményei vannak. A két- vagy többnyelvűség lehetséges
hátrányai mind a környezet rovására írandók.
1.
Ha valaki úgy nő fel, hogy egyik nyelvet sem
sajátítja-sajátíthatja el, akkor önhibáján kívül – a félnyelvűség vagy a
kevertnyelvűség állapotába kerül. Ez az állapot a maga korlátozott nyelvi
kódjával gátlója az egyén kognitív fejlődésének.
2.
Korántsem példátlan, hogy az anyanyelv stigmatizálódhat.
(Kisebbségi sorsban, hivatalos adminisztratív eszközökkel és nyomásra, amely
nyílt vagy burkolt anyanyelvhasználat-tiltásban egyaránt megnyilvánulhat.) Az anyanyelv
megbélyegződésének következménye a megfélemlített anyanyelvhasználat, amely
nyelvi elfojtáshoz vezethet. Mindennek számos személyiségromboló következménye
is van.
(Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti
Tankönyvkiadó, Budapest, 1995)
Kognitív univerzalizmus –
nyelvi relativizmus
A nyelv és a
megismerési folyamat [a tágabb értelemben vett gondolkodás] kapcsolatáról az
elképzelések két fő kérdés körül forognak. Az egyik az, vajon a nyelvi kategóriák, a nyelv határozza-e
meg a megismerést, vagy éppen fordítva, a megismerési folyamatok általános
törvényszerűségeiben kell-e keresnünk a nyelv számos jellegzetességének
magyarázatát. A kérdés másik dimenziója az, hogy vajon univerzalisztikus vagy
relativisztikus álláspontot foglalunk-e el: a nyelvek s a megismerés alapvető
kategóriáit és rendszerét lényegében egyetemesnek képzeljük-e el
(univerzalizmus), vagy a hangsúlyt a nyelvek és megismerési módok eltéréseire
helyezzük (relativizmus).
A két szempont
kölcsönhatásából az alábbi táblázaton látható, többé-kevésbé markánsan
képviselt álláspontok alakultak ki a kérdésről.
|
|
UNIVERZALIZMUS
|
RELATIVIZMUS |
|
A nyelv hat a
megismerésre |
Nyelvi
univerzalizmus:
speciálisan
nyelvi (vele született?) univerzálék a megismerés mögött
|
Nyelvi relativizmus: a nyelvek eltérései hatnak a
megismerésre |
|
A megismerés
hat a nyelvre |
Kognitív univerzalizmus: a megismerés általános tulajdonságai a
nyelv sajátosságai mögött |
Kognitív relativizmus: tapasztalati-kulturális különbségek a
nyelvek eltérései mögött |
A kognitív
univerzalizmus azt
hangsúlyozza, hogy az emberi megismerésnek számos olyan általános jegye vagy
jellegzetessége van, melyekből a nyelvek egyes egyetemes tulajdonságai
levezethetők. Semmiképpen nem akarja ez a felfogás azt sugallni, hogy a nyelv
mint nyelv egészében levezethető általános megismerési sajátosságokból, tehát,
hogy ne lennének a megismeréstől független egyetemes nyelvi tulajdonságok,
univerzálék, csak annyit, hogy a nyelvvel kapcsolatos néhány jellegzetesség
levezethető ezekből. A kognitív univerzalizmuson belül többnyire kétféle
meghatározó elvet vonunk össze, nem mindig világosan elkülönítve őket. Az egyik
kulturális jellegű, abból a felismerésből indul ki, hogy a kultúrák nagy
eltérései ellenére az embereket körülvevő tárgyi és szociális környezet
alapvető szerkezeti jellegzetességeit tekintve meglehetősen hasonló, az emberi
életnek és tapasztalatnak számos egyetemes jegye van, melyek megmagyarázhatnak
nyelvi univerzálékat. Így például a főnevek egyetemes megléte levezethető lenne
abból, hogy minden nyelvben kell a beszéd során tárgyakra utalnunk.
A másik és
közvetlenebbül megfogható meghatározó elv a kognitív univerzalizmus
felfogásában nem a tárgyi és kulturális környezetből, hanem az ember általános
pszichofiziológiai jellemzőiből, észlelési (perceptuális) rendszerének
sajátosságaiból indul ki, ezekből próbál levezetni egyetemes nyelvi
jellemzőket. Az ilyen jellegzetességek egy része a nyelvek szókincsével, a
nyelvi és perceptuális kategóriák viszonyával, más része a nyelv szerkezeti jellemzőivel
kapcsolatos. /…/
A kognitív
univerzalizmus igazi ellenpólusa az a felfogás, amely nem a nyelvek egyetemes
jegyeiből indul ki, hanem eltéréseiből, s egyben egy megfordított oksági láncot
képzel el a nyelv és a megismerés kapcsolatában – úgy véli, hogy a nyelvi
különbségek megismerési különbségeket eredményeznek. A modern nyelvészetben,
majd ennek hatására a pszichológiában is ez a kérdés elsősorban a nyelvek
különbségeire alapozva mint nyelvi relativizmus fogalmazódott meg. E
szerint például a nyelvek szókincsbeli eltérései befolyásolják, hogy a beszélők
milyen finoman osztályozzák, kategorizálják a környező világ jelenségeit.
Mindez azonban
nemcsak a szókincs különbségeire érvényes, hanem általánosabban is. Eszerint a
különböző nyelvek különböző „világképeket” képviselnek, elsősorban nyelvtani
rendszerükkel, s ennek alapján befolyásolják a megismerési folyamatokat. A
nyelv tehát nem egyszerűen tükrözi a tapasztalat világát – ez a felfogás
nevezhető kognitív relativizmusnak –, hanem aktívan befolyásolja, sőt a
legszélsőségesebb megfogalmazások szerint meg is határozza, korlátozza, hogy
egyáltalán mit tapasztalhatunk.
A pszichológusok a
nyelvi relativizmus egy módosított, enyhített formáját fogadják el. Eszerint a
nyelv osztályozási sémái akkor befolyásolják a megismerési folyamatokat, ha az
egyén e készen kapott sémáknak megfelelően névvel látja el az ingereket,
„átkódolja őket nyelvi formába”, s a továbbiakban e neveket tárolja, illetve
ezekkel végez műveleteket. Ez két szempontból is „enyhíti” az eredeti nyelvi
relativista felfogást: a nyelvnek a megismerésre gyakorolt hatásából a segítést
és nem a korlátozást emeli ki, másrészt azt hangsúlyozza, hogy a nyelv hatása
az egyéni megismerési folyamatokra csak a nyelv egyéni, belső felhasználása, a
beszéd révén valósulhat meg, s nem valamilyen „absztrakt” meghatározottság.
(A nyelv és a
nyelvek. Szerkesztette: Kenesei István. Gondolat Kiadó, 1989)
További háttéranyag
kiegészítő információk
Hol nyilvánul meg az Internet sajátos nyelvhasználata?
Honlapok: a
sajátos nyelvhasználat a honlapok jelentős részét nem jellemzi, hiszen a
nyilvánosság által biztosított kontroll a honlapoknál a legnagyobb. A honlap
lényegében egy teljesen szabad és mindenki által hozzáférhető publikációs tevékenység.
Azaz a köznyelv írott változatához ez áll legközelebb.
Levelezőlisták és a fórumok: mivel a levelezőlisták és a fórumok is nyilvánosak,
legalábbis részben, ezért a honlapokéhoz hasonlóan szintén nagy a nyelvi
kontroll. Azonban a fórumon és a listákon erős csoportnyelvi hatások is
megfigyelhetők, hiszen a szereplők állandóak, az új tagok egy már meglévő
tematikába és esetleges csoportszervező szabályokba kapcsolódnak be. A
közlemények is elsősorban egymásnak szólnak, bár a nyilvánosság gyakori megjelenésével.
E-mail: az
e-mail-kommunikáció aszinkron jellegű, jóval gyengébb a külső kontroll megléte
az elektronikus levélben, elsősorban a spontán, nem hivatalos tematikában.
Ezért itt már erősen érvényesül az általános, a címzettet figyelembe nem vevő,
leegyszerűsített nyelvhasználat. Az e-mail személyes, nem nyilvános, ezért
szabadabban térnek el a nyilvánosság által megkövetelt normatíváktól az
elektronikus levelezőpartnerek. Gyakrabban fordulnak elő az egyéni nyelvi
formák, a személyes, közvetlen kapcsolatból következő, megállapodáson alapuló
nyelvhasználati módok.
Chat: a
külső nyelvi kontroll, a nyelvi eszmény érvényesülése, így a nyelvművelés
hatékonysága is az egyidejű (on-line) kommunikációt lehetővé tevő
csevegő-fórumokon a legminimálisabb. Ezek alkalmi, anonim, sokszor
csoportnyelvi megnyilvánulások, a köznyelvi normák érvényesülése is alacsony
szintű. Az anonimitás a divatnyelvi hatásoknak nagy teret ad.
Az általános nyelvhasználati És stilisztikai sajátosságok
(E-mail, levelezőlista, fórum, chat)
Az Internet nyelvi és egyéb veszélyei
Ajánló bibliográfia
|
1. |
Nyelv, gondolkodás, relativizmus.
(Szerkesztette: Neumer Katalin.) Osiris Kiadó, 1999 |
|
2. |
A nyelv és a nyelvek.
(Szerkesztette: Kenesei István.) Gondolat Kiadó, 1989 |
|
3. |
A kognitív szemlélet és a nyelv
kutatása. (Szerkesztette: Pléh Csaba, Győri Miklós.) Pólya Kiadó, 1998 |
|
4. |
Szilágyi N. Sándor: Hogyan
teremtsünk világot? Erdélyi Tankönyvtanács, 1997 |
|
5. |
Gósy Mária: Pszicholingvisztika.
Corvina Kiadó, 1999 |
|
6. |
Crystal, David: A nyelv
enciklopediája. (Szerkesztette: Zólyomi Gábor.) Osiris Kiadó, 1998 |
|
7. |
Pinker, Steven: A nyelvi ösztön.
Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? (Fordította: Bócz András.) Typotex,
1999 |
|
8. |
Szociolingvisztikai
szöveggyűjtemény. (Szerkesztette: A. Jászó Anna, Bódi Zoltán.) Tinta Kiadó,
2002 |
|
9. |
Kiss Jenő: Társadalom és
nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995 |
|
10. |
Réger Zita: Utak a nyelvhez.
Nyelvi szocializáció, nyelvi hátrány. Akadémiai Kiadó, 1990 |
|
11. |
A magyar nyelv rétegződése.
(Szerkesztette: Kiss Jenő, Szűts László.) Akadémiai Kiadó, 1988 |
|
12. |
Élőnyelvi tanulmányok.
(Szerkesztette: Balogh Lajos, Kontra Miklós) MTA Nyelvtudományi Intézet, 1990 |
|
13. |
Normatudat – nyelvi norma.
(Szerkesztette: Kemény Gábor.) MTA Nyelvtudományi Intézet, 1992 |
|
14. |
Tolcsvai Nagy Gábor: A nyelvi
norma. Nyelvtudományi Értekezések 144. sz. 1998 |
|
15. |
Magyar nyelv az informatika
korában. (Szerkesztette: Glatz Ferenc.) MTA Kiadó, 1999 |
|
16. |
Mobil információs társadalom.
(Szerkesztette: Nyíri Kristóf.) MTA Filozófiai Kutatóintézete, 2001 |
|
17. |
Vilcsek Béla: Nyelv, írás,
irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Trezor Kiadó, 2001 |
|
18. |
Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita
a határon túli nyelvhasználatról. Osiris Kiadó, 1998 |
|
19. |
Kétnyelvűség a Kárpát-medencében
I–II. (Szerkesztette: Győri-Nagy Sándor, Kelemen Janka.) Kiadta a Széchenyi
Társasság, 1991–1992 |
|
20. |
Kétnyelvűség folyóirat I., II.
évfolyam, 1994 |
|
21. |
Kosztolányi Dezső: A tudomány
nyelve. 31.l. In: Gondolatok a nyelvről. TÉKA, 1977. Bukarest-Kritérion. |
|
22. |
Tolcsvai Nagy Gábor: A szövegek
világa. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. |
|
23. |
Horváth Zsuzsanna: Anyanyelvi
tudástérkép. Országos Közoktatási Intézet Értékelési Központ, Budapest,
1998. |
|
24. |
Felvégi Emese, Palkó Gábor, Soós
Sándor szövegértési feladatsorai. KÁOKSZI, Vizsgafejlesztő Központ,
Kézirat. 2003. |
|
25. |
Magyar nyelv és irodalom részletes
érettségi vizsgakövetelmények. Az oktatási miniszter rendelete. 2003. |
|
26. |
Vári Péter és mtsai: Monitor ’97.
Az olvasási képesség alakulása. OKI, Budapest, 1999. |
|
27. |
Horváth Zsuzsanna: Szövegek és
olvasóik. In: Monitor ’95. OKI, Budapest, 1996. |
|
28. |
Szegedy-Maszák Mihály: „A szöveg,
amint írja önmagát”. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. |
|
29. |
Adamik Tamás–Aczél Petra–Adamikné
Jászó Anna: Retorika. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. |
*Az előzményekben a szerző többek között a pipa
szó jelentésszerkezetének keletkezését és összefüggéseit vizsgálja részletesen
pl. ’dohányzó eszköz, derékszögű cső(vezeték), üvegfúvó, (kipipáló) írásjel,
futballkapu felső sarka’ stb.
**Tolcsvai Nagy Gábor: A nyelvi norma.
Nyelvtudományi Értekezések 144. sz.
***Tolcsvai Nagy Gábor: Nyelvárulás és
nyelvmentés, kánon vagy diskurzus. Magyar Nyelvőr 118.