A bűnbak televízió és a lopakodó ármány
A médiával telített világ
A mai gyerekek két szerepet játszanak: lehetnek egyrészt a média áldozatai, másrészt a reménységei is.
Egyik oldalról a pedagógusok felemelt mutatóujjal óvnak a „média által közvetített tanoktól” és következményeiktől. A másik oldalon a gazdaság viszont minden lehetséges eszközt bevet, hogy újabb és újabb tagokkal bővítsék a legfiatalabb célcsoportot.
Korlátoltság lenne, ha elátkoznánk a televíziót. „A televízió úgy hat a gyerekekre, mint az alkohol a felnőttekre-mondja a holland pszichológusnő, Patti Valkenburg-, ha túl sok, akkor káros. Mértékkel viszont egészségesebb lehet, mintha teljesen lemondanánk róla.”
Nem kérdéses, hogy a tévézés általában nagy tapasztalatbővülést jelent a gyerekek számára. A gyakran és sokáig tévéző gyerekeknek rendszerint nagyobb a tárgyi tudásuk, mint azoknak, akik nem néznek televíziót. „A tévé, mint minden más média, korunk lehetőségeihez tartozik, amelyeket kihasználva egy másik világot ismerhetünk meg.” Stefan Aufenangen a gyengeség jelének tulajdonítja, ha a szülők teljesen eltiltják gyermekeiket a tévénézéstől. A hamburgi egyetemen médiapedagódiát, mindenekelőtt a család és a televízió tanító és kutató tudós megdöbbentő nézetet vall: „Már szülői értekezleteken is tanácsoltam, hogy a gyerekek többet tévézzenek, mert különben hiányos lesz a tudásuk, ami a tantárgyak tanulása során is megmutatkozik.”
„Helyesen alkalmazva” a televízió nagy tapasztalati tényező a gyerekek számára. A helyes alkalmazás a szelektív tévénézést foglalja magában.
A helyes alkalmazás azt jelenti, hogy kicsepegtetjük a mazsolát egy nagy és kiadós süteményből, amellyel egyébként elrontanánk a gyomrunkat. 1980-ban 21 közszolgálati és három kereskedelmi csatorna működött Nyugat-Európában. Tíz évvel később, 1990-ben ugyanannyi állami csatorna volt, viszont több mint harminc kereskedelmi adó üzemelt, amelyek kereken száz programot sugároztak, ennek felét kábeles vagy műholdközvetítéssel.
Akinek ma kábeltelevíziója van, vagy rendelkezik egy valamennyi égtáj felé fordítható parabolaantennával és minden szükséges dekóderrel az előfizetése tévéadók vételéhez, csak Németországban több mint háromszáz tévéadó közül választhat. Már most napi ötven órányi német nyelvű gyermekprogram fogható a kábelcsatornákon- még soha nem volt ilyen sok gyermektévé. És hamarosan még több adás lesz. Fél tucat új, speciális gyermekcsatornát fognak belátható időn belül sugározni. A közszolgálati tévéadók kiemelkedő minőségű gyermekadásokkal akarnak versenyben maradni.
/Melissa Müller: Az áruvilág kicsi királyai, Geomédia szakkönyvek, Budapest, 2001/
A kutya és az ember
A kutya és az ember valószínűleg jóval régebben él együtt, mint azt csak néhány évtizeddel ezelőtt is feltételeztük. Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy ennek az együttélésnek milyen következményei figyelhetők meg a kutya jellemében. A kutatókat és a magánembereket egyaránt érdekli az a kérdés, hogy valóban hasonlít-e a kutya némely tulajdonságban az emberhez. A szakemberek előtt nem ismeretlenek Csányi Vilmosnak és munka társainak a kutyákkal kapcsolatos vizsgálatai. A következőkben részben ezekre a kutatásokra, részben saját megfigyeléseimre építve három pont- bari elemzem a kutya és az ember kapcsolatát.
Feltételezzük, hogy a kutyának az emberi közösségben olyan magatartásbeli elemei alakultak ki, amelyek megegyeznek a miénkkel.
A tapasztalatok szerint azokból a kutyákból lesznek a legjobb vakvezető kutyák, amelyek engedelmesebbek, és jobban kötődnek a gazdához. Valószínűleg ez a kötődés teszi lehetővé, hogy a kutya együttműködjön a gazdájával, és megoldja a közlekedés során adódó helyzeteket. A videós
felvételeken látható, hogy a kutya és a gazda felváltva vezetik egymást. Tudomásunk szerint a kutya az egyetlen állat, amely az emberhez hason ló módon képes részt venni kooperációs feladatban.
Megfigyelték, hogy a háziasítás inkább növelte, mint csökkentette a kutyák felfogó képességét. A különféle fajok a játékokban tanulják meg faj tájuk viselkedési szabályait. Az ember évezredek óta különböző játékokba vonja be a kutyát. Így a kutyák az emberrel folytatott játékban tanulnak meg viselkedési szabályokat. Megtanulnak például úgy harapni, hogy ne okozzanak sérülést. Tehát az ember a szelekcióval olyan állatot hozott lét re, amely örökletesen fogékony a tanulásra és a szabályoknak való engedelmességre.
Az ELTE Etológiai Tanszékének munkatársai szituációs tesztekben hasonlították össze a kutyák és a gyermekek viselkedését. Azt figyelték a kísérletekben, hogyan viselkednek a gyermekek, ha édesanyjuk nincs jelen, és mit tesznek, ha velük van. Ugyanezt a kísérletet elvégezték a kutyákkal is gazdájuk jelenlétében és távollétében. Ha a gazdi ott volt, a kutyák nagy kedvvel igyekezték megismerni az új környezetet. Ha azonban a gazdi el ment, nyugtalanná váltak. A kutya tehát hasonlóan viselkedik, mint a magára hagyott gyermek. A kutatók szerint ez a hasonlóság, a kötődés érzése a háziasítás során bekövetkezett evolúciós változásnak tulajdonítható.
Vannak azonban olyan emberek is, akik nem bíznak meg a kutyákban. Attól félnek ugyanis, hogy ez a bizalmukba férkőzött lény bármely pillanatban a torkuknak ugrik. Szerintük a kutyák képtelenek megérteni, hogy ez a magatartás társadalmilag elfogadhatatlan. A kísérletek Viszont azt bizonyítják, hogy a kutya ok nélkül nem támad az emberre, Sőt szociálisan alkalmazkodó lény, minthogy a kutya az emberrel való sok évezredes együttélés evolúciós „terméke”.
A kutyáknak az emberekéhez hasonló kooperációs készsége, kötődése, szabálytanulási készsége alátámasztja kiindulási hipotézisünket: a kutya és az ember egyes tulajdonságainak hasonlóságát. A kutyák kommunikációs képességeit csak hosszú távú vizsgálatokkal lehet földeríteni. Érdemes folytatni a kísérleteket, mert a kutya és az ember kapcsolatának tanulmányozása az emberi evolúcióval kapcsolatos kutatásokat is segíti.
(Készült az Élet és Tudomány írása nyomán)
Oltalmazó veszély
Afrika emberevői, mondja a természetfilm címe. Húha, nagyon drámai a helyzet. Ennél bombasztikusabb címe csak a Gyilkolásra született sorozatnak van. Istenem, Afrika emberevői!
Miféle veszélyeket tartogat még nekünk, tömegtestünket belátásunkon messze túlhizlalt emberállatoknak a megcsonkított, megalázott, kirabolt, fölélt természet. A természetevő ember miféle emberevő természettől retteghet még?
Olyan ez, mint a bikaviadal, azzal a különbséggel, hogy ennek semmiféle archaikus-rituális jelentése nincs. A természet maradéka egy nagy aréna. Ezt úgy hívják, „nemzeti park”. Ide járnak vadászni azok, akik elég gazdagok. Ám a bika olykor visszaszúr. A kafferbivaly – mert ez a film róla szól – olykor, két lövés között szarvára kapja a vadászát, és jól elbánik vele. Az emberek ezt a parányi bosszút „rettenetes veszélynek” hívják.
A kiherélt, biztonságossá tett természet üres sétatér. Hajlok rá, hogy a természet állapotát a benne föllelhető veszély mennyiségével mérjem. Minél veszélyesebb az erdő, annál inkább őrzi eredeti állapotát. Erdélyben a medve jelenti a végső menedéket. Tőle még lehet egy kicsit félni. (Farkas is él itt, de az emberre támadó farkas csupán a legendák szülötte. Soha még nem sikerült bizonyítani, hogy ez a gyönyörű állat a természetben emberre támadt volna.) Magyarország maradék területén mi maradt a félelemből? Talán két viperafajunk, a keresztes és a parlagi. Ám felnőtt emberre ezek sem veszélyesek. No meg itt a lódarázs, amire azonban allergiásnak kell lennünk, hogy a csípésébe belehaljunk. A nagyon okos magyar kirándulók még a hegyi réteken előbukkanó siklókat is férfiasan agyonverik, miközben asszonyuk üveg sörrel és rántott csirkével hadonászva nőisen sikongat a háttérben.
Megérteni, hogy a természetes veszély nem azért fontos, hogy egy kirándulást akciófilmnek érezhessünk, hanem önmagáért: ez volna a természet megértésének kulcsa. Mert ez azt jelentené, hogy a humanista emberkép végre eltűnt, hogy már nem tekintjük magunkat a világ urainak és parancsolóinak, és hogy világképünkben, természetszemléletünkben helyet kapott egy olyan elem, amelyet a technika, a civilizáció gőgje lassan, de biztosan felszámolt: az alázat. Idealista álomlovag, időnként így képzelődöm.
(Végh Attila, Heti Válasz 2003. 12.5.)
Szász Endre hagyatéka
Elhunyt a kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb egyénisége. Az újsághír 2003 augusztusában csak a megváltoztathatatlan tényt említi, pedig ennél sokkal többet vesztett a magyar kultúra. Szász Endrét, aki zsenialitásával, megalkuvások nélküli művészetével még életében vált halhatatlanná.
Szász Endre nélkül Várda már sosem lesz ugyanaz. A somogyi lankák között megbúvó kicsiny falucska kúriájában járva mindig megállt az idő A fertályórányira tervezett látogatások háromórányi eszmecserévé változtak politikáról, művészetről, fiatalságról és öregedésről. A művész azt vallotta: az ember ott érzi magát otthon a világban, ahol dolgozni tud.
A festőzseni először Csíkszeredán érezte otthon magát. Ahogy mondta: gyermekkorában könyvekből tanulta az életet. Mindenhol és mindent elolvasott. Kevesen tudták, hogy az első budapesti képzőművészeti sikerek után román állampolgárságot, kolozsvári házat és főiskolai katedrát ajánlottak neki. Mégsem lett román festő. Helyette magyar börtönbe került koholt vádak alapján, és sok kortárshoz hasonlóan Amerika földjén vált elismert és népszerű művésszé. Sosem tagadta: a tengerentúl olyan volt számára, mint az anyatej. Csak jót kapott tőle anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Igaz közben párszor megbicsaklott az élete. Miközben számtalan művészi ágban alkotott virtuóz technikájával maradandót, négyszer kellett a nulláról kezdenie. Mindannyiszor talpra állt. Sokszor elmondta, hogy az újrakezdés energiát követel és termel. S nem a levegőbe beszélt. Képes volt még többet dolgozni, s miközben kreativitását egy pillanatra sem vesztette el. Az ékszertervezést, a porcelánfestést vagy a bútortervezést szabadidős tevékenységnek tartotta. Pihentető „hobbimunkái” hivatkozási alapot jelentenek az iparművészetben is.
Szász Endre sokak szemében mégis a nagy tanítómester volt. Sosem tagadta meg tudását a fiatalok előtt. Alkotótáborokban és egyéni művészórákon igyekezett, technikát de legfőképpen szemléletet adni az ifjú művészeknek. Nem hitt elveszett tehetségben, mert szerinte a szorgalom és a kitartás a tehetség részét képezik. Úgy tartotta: vannak ügyes és vannak tehetséges emberek. Az ügyes ember készséggel ugyan rendelkezik de lényeglátással nem. Ezért bosszantotta a modernek extrém álművészete. Élete utolsó tárlatnyitóján azt mondta: a művészet dolga, hogy az ősi tudást mozgósítsa, s így okozzon örömet. Számára ez a gyönyörködtetés volt maga az ihlet. Még akkor is, amikor legyengült szervezete akadályozta ötleteinek megvalósításában.
A festőzseni megalázónak tartotta az öregedést. Az agya mindvégig friss és termékeny maradt, de teste egyre gyakrabban hagyta cserben. Azonban ilyenkor sem hagyta el magát, naprakész volt a közélet történéseiben, éles véleménye volt a világ változásáról.
Szerette az új generációt, de nem irigyelte őket azért a környezetért, amelybe beleszülettek. Számtalanszor beszélt az egyetemes kultúra válságáról. Sokszor szóba kerültek azok a művészeti irányvonalak, amelyeket a neurotikus nagyvárosok köptek ki magukból.
A mester jól tudta: holnap már senki sem emlékszik ezekre. Ma a lusta tehetségek korát éljük, akik csak akkor mozdulnak, ha pénzt szimatolnak. De holnap már senki sem tudja nevüket, mert nem alkottak maradandót.
Szász Endre nevét már életében megtanulta a világ, s a közelebbi ismerősök tudták, hogy nem egyszerűen csak egy kortárs művész búcsúzott el ettől az árnyékvilágtól. Sokkal inkább egy olyan Ember, aki egy évszázadban csak egyszer születik.
/ Takács Zoltán,
A Petőfi Népe Kalendáriuma, 2004 /
Nagy Károly első magyar földtekéje
E rovatban időről
időre rövid idézeteket közlünk korabeli tankönyvekrők, iskolai használatra
szánt kiadványokból, s bemutatunk egykori taneszközöket is. Mindezt azzal a
szándékkal tesszük, hogy olvasóink összehasonlíthassanak: sokszor a pedagógiában
is elmondható, hogy nincs új a nap alatt. Legfeljebb a korok, a körülmények,
nem utolsósorban a nyelvezet, s a kifejezésmód változik. Az ember és az ember
nevelhetőségébe vetett hit örök.
Mindez kevésbé
mondható el a tanításhoz használt eszközökről, e téren a kihegyezett lúdtolltól
kezdve a suzámítógépig szédületesen gyors a fejlődés. Ennek egyes szakaszai
néha megmosolyogtatóak, máskor meg szinte ijesztő iramúak. Néha nem árt
megállni és végiggondolni, honnan indultunk, s hová tartunk.
Nagy Károly(1797-1868),
a reformkori polihisztor,a Magyar Tudós Társaság tagja, számos matematika könyv
szerzője, a természettudományos oktatás elkötelezett szószólója volt. A
tanulatlanságot jelölte meg egy nemzet elmaradottságának legfőbb okaként.
Persze felmerül a
kérdés, mit tanítsunk. Erre válaszként Nagy Károly iránymutatóul áttekintette
az emberi történelem és az emberi tudomány fejlődésének legfontosabb
lépcsőfokait. A történelemlista i.e.776-ban kezdődik az első olimpiával, s az
emancipáció törvényével zárul 1829-ben, amely minden fehér férfire
kiterjesztette a választójogot Amerikában.
Csakhogy a jó program
kevés, taneszközre is szükség van! 1838-ban Nagy Károly ismeretséget kötött
Batthány Kázmér gróffal, kinek pénzügyi helyzetét rövid idő alatt felvirágoztatta.
Az ő hathatós anyagi támogatásával készítette el azt az első magyar nyelvű ég-
és földgömböt, melyből 200-200 példányt ingyen osztottak szét az iskolák és a
fontosabb közintézmények között.
( Horányi Gábor)
„ Meglévő
szenvedélyekhez tárgy kerestetik”
Shakespeare félezer évvel ezelőtt megírta a Rómeó és Júliát, és az emberek ma tátott szájjal csodálkoznak rá erre a szerelemre. El sem hiszik, hogy létezhet ilyen a világon. Manapság a vízcsapból is „ szerelem” folyik. Elkopott, olcsóvá lett ez a szó. Annyi mindent jelent ma már az a szó, hogy „ szeretlek”! A szerelem igen ritka jelenség. Amit mostanában annak neveznek, több köze van a hisztériához, mint a szenvedélyhez, rettenetesen sok hamisság lett e fogalom körül. Nem csoda tehát, hogy sokaknak hiányzik az életéből. Hiányzik, tehát megszületik az utána való vágy. Miután az ember öngerjesztő lény, az esetek többségében előbb kinyitja magát a szerelemnek, azaz át akarja élni azt az érzést, amit annak hisz, és ehhez érkezik valaki, akire ezt a vágyat rá lehet sugározni.
Hogyan zajlik az egész? A kapcsolat elején kifényesítjük a pozitív tulajdonságainkat, a legszebb arcunkat mutatjuk. Egy szép bók vagy szerelmi vallomás pedig oly módon megerősítheti az önképünket, hogy sokszor készek vagyunk csak ezért belelovalni magunkat a szerelembe. Mindehhez aztán rengeteg a másikra vetített fantázia társul. Tehát az ember nagyrészt a saját elképzeléseibe szeret bele, majd mikor kiderül, hogy az illető mégsem olyan, akkor haragszik rá. Ritka, hogy az, amit lángoló szerelemnek hívunk, nem illúziókon, hanem valódi ismereteken alapul. A görögben két szó létezik a szerelemre. Az egyik a fileo, ami azt jelenti: érzelmekkel szeretlek, rajongok érted. Az agapeo pedig : ismerve szeretlek, tudom, ki vagy. Egy ilyen agapeo- szerelemből, ahol ismerve vállalják egymást a felek, lehet tartós kapcsolat. Nők lapja 2004 /16.
A japán iskolarendszer
Japánban a tudás megbecsülése több, mint ezeréves hagyományra épül. Réges-régen, valamikor a VI-VIII. században, mikor a magyarok valahol a Volga környékén nyereg alatt puhították a húst, a japán vezetők diákokat küldtek Kínába tanulni, hogy elsajátítsák az akkor a világon messze leggazdagabb, legműveltebb és legerősebb szomszéd minden tudományát. Minden bizonnyal ezek a japán diákok voltak a világ legelső „ösztöndíjasai”.
A japánok Kínából importálták a buddhizmust, tőlük vették át az írásjeleket, a kandzsikat. A kínai irodalom, képzőművészet, textiltechnológia, fémmegmunkálás, építészet mind-mind erősen rányomta bélyegét az ország fejlődésére.
Az Európában oly „sötét” középkor idején a japán szamurájok nem csak a kardot forgatták ügyesen, de sokan közülük mesterei voltak az írásnak is. Divat volt közöttük pl. a verselés. Természetesen írástudók voltak uraik is. Mivel az 1600-as évek közepétől csatározásokra nem sok alkalom adódott, bár tovább éltek a hagyományos szamuráj-értékek – a hűség, bátorság, lojalitás az úrhoz - , ebből nem lehetett megélni. A lassacskán többségében civil hivatalnokokká átalakuló szamurájok számára az igazi értéket egyre inkább a tudás, az iskolázottság jelentette. A XVIII. századra ritkaságszámba ment az írástudatlan szamuráj (és ne feledjük, az írástudóknak több ezer kandzsit kellett ismerniük akkoriban). Amikor pedig az addig a külvilágtól magát önként elrekesztő ország megnyitotta kapuit a Nyugat előtt, az új vezetők hamar felismerték, hogy egy modern állam számára elengedhetetlen az oktatási rendszer fejlesztése. 1871-ben létrehozták az oktatásügyi minisztériumot, 6 évre emelték a kötelező iskolába járás idejét, egyetemeket alapítottak. A nyugati világtól eltérően az oktatási rendszer szinte teljesen állami kézben volt – hiányzott a nyugaton megszokott lusta arisztokrata diákság és nem érvényesült a vallás dominanciája sem. Az oktatás elsődlegesen a kormány eszköze volt a modern állam által támasztott igényeket kielégítő, kötelességtudó és megbízható írástudó polgárok képzésére.
Egy-két emberöltő alatt ez a tökéletesen racionális rendszer a japán társadalmat teljesen megváltoztatta. A születéssel nyerhető előjogok helyett pozíció, hatalom, megbecsülés elsősorban a megfelelő iskolák végzésével vált elnyerhetővé.
Alsóbb szinten azonban a központilag erősen irányított oktatás hátránya volt, hogy inkább jelentette azt: tanítsuk meg, mit gondoljanak, ahelyett, hogyan gondolkodjanak. Ezt a tendenciát erősítette a rettenetes mennyiségű memorizálást kívánó írásrendszer, a kandzsi.
Az iskolázottság, a tudás presztizse a mai napig megmaradt. A mai oktatási rendszerre változatlanul az a régi gyakorlat jellemző, hogy aki neves egyetemre jut be, egész életére révbe ér. Nyitva az út előtte a jó állásra, karrierre. A végső cél, a rangos egyetemre történő bejutás ott lebeg már az óvodások szüleinek szeme előtt. A felkészülést a rettenetesen nehéz egyetemi felvételire ugyanis nem lehet elég korán kezdeni. Nem, nem tréfa, amit írtam. A jó magániskola ugyanis szinte garancia a sikeres felvételire. Jó magániskolába pedig lehet járni mindjárt 6 éves kortól. A kiváló magániskolákba tülekednek a jelentkezők, a rostálás felvételi vizsgán történik. Bizony, már az óvodások is felvételire készülnek, ha anyuka kellőképpen ambíciózus, és a család megfelelő anyagiakkal is rendelkezik. A magániskolák ugyanis roppant drágák. Anyagi vagy egyéb megfontolásból úgy is dönthet a család, hogy a gyerek végezze el az állami általános iskolát, de az alsó középiskolája már magániskola legyen, vagy csak 15 éves korától, a felső középiskolától lépjen be a magánintézménybe.
Mivel a felvételi vizsga színvonala egyenesen arányos a tanintézet színvonalával, nem árt erre jól felkészülni. A gyerekek nagy többsége nem otthon, egyedül, esetleg papa-mama segítségével tanul a felvételire, hanem külön e célra létesített magán-tanintézménybe, a már korábban is említett dzsukuban. Nem vicc, hogy néha még a jó dzsukuba is felvételizni kell! Ami ebben a rendszerben igen szomorú, hogy a stressz, a nyomás a gyereken igen korán kezdődik, de nem párosul arra való törekvéssel, hogy a sok tanulással valóban értékes ismeretekhez jusson. A dzsukuban ugyanis az iskolához hasonló zsúfolt osztályokban arra oktatják őt roppant időigényesen a különböző tantárgyakból, hogyan tegyen sikeresen felvételi vizsgát. Vagyis hogyan oldjon meg teszteket. Mindez pedig a gyerekeket folyton egymással versenyeztetve történik. A gyerekek igen jelentős része negyedikes-ötödikes korától, de legkésőbb hatodiktól dzsukuba jár hetente kétszer-háromszor. Sokan naponta különórára járnak. Nem kivétel a hétvége, a szünidő sem, sőt akkor növekszik az intenzitás. Este 9-10 órakor a dzsukuk előtt kocsival várakozó mamákba ütközik az ember, és este 11-kor is lehet látni a vonaton lekókadó fejjel bóbiskoló diákot, aki hazafelé tart.
Ha a felvételi előkészítőre nem is, de úszni, balettra, angolórára, zeneórára vagy hagyományos kalligráfiát tanulni szinte minden gyerek jár. Aki járt valaha a Szovjetunióban, biztosan látta már, hogyan számolnak a boltokban a kis golyós számológépekkel az eladók. Nos, Japánban pontosan ilyen kis számológépekkel való számolást tanulnak a gyerekek az iskolában, és sokan emellett még különórán is. Igen, Japánban, a technika fellegvárában, ahol egy liter tej áráért apró fényelemes elektronikus számológép kapható minden utcasarkon, a gyerekek szorgalmasan tologatják a golyókat. Nem értelmetlenség ez, ugyanis aki igazán begyakorolja a technikáját, szinte fejszámolóművésszé válik.
Sok gyermekét sajnáló szülő kényszerpályán érzi magát. Úgy gondolja, gyermeke jövőjének érdekében nem teheti meg, hogy ellenszegüljön a bevett szokásoknak.
(Laczkó Zsuzsa-Radnai Tamás: Levelek Japánból
Babits Kiadó é.n. 148-152. oldal)
Szabó
Lőrinc a Balatonnál
Szabó Lőrincet nemcsak tehetsége révén illeti meg rendkívüli hely a Balaton-menti műveltség e dicséretes szándékú emlékgalériájában. Hanem a környékhez való különleges viszonya folytán is.
Szabó Lőrinc szellemét Debrecen formálta, Budapest csiszolta. Kész egyéniség volt, koraéretten is, amikor ezzel a mi dunántúli világunkkal megismerkedett. Egyre több szál fűzte ide, egyre többször lelt itt pihenést.
Szabó Lőrincnek a Balatonhoz való vonzódásában azonban mégsem a Balatoné az érdem. Akik ismertük őt emberi személyében is, jól tudjuk, hogy róla szólva üres retorika lenne nemcsak vizére oly édes magyar tengerünk szokásos csábjait emlegetnünk: habjai selymességét, friss déli verőjét, esteli hűsét, borainak s halainak nemes ízeit.
Szabó Lőrinc, mint emlékezhetünk, nem itta a bort, nem ette a halat, nem élvezte a forróságcsökkentő szellőjáratokat, mert ő különös módon a kánikulát imádta és kívánta, mégpedig a hortobágyi, az egyiptomi vad déli verő fokán s azt is hibátlan városi öltözékben. Ezért a vízbe sem igen ereszkedett, a mélyebbe már csak azért sem, mert úszni sem tudott. Ha mármost ismerni és látni akarjuk annak forrását, hogy Szabó Lőrinc miért járt mégis annyiszor s oly készségesen ezen a tájon, kedves barátaim, tisztelt ünneplő közönség, egymásra kell néznünk. Minden amellett szól, hogy a bornemissza, halnemeszi, életelemként sztyeppei lángolást álmodó költő gyakori útrakerekedésének mi voltunk indító oka. (…) Szabó Lőrincet e táj alkotóeleme vonzotta ide, amelyről szállodai prospektusaink és idegenvezető könyveink nemigen tesznek említést, az utóbbi száz évben. E táj szelleme, e táj emberei. Szerénységeink, tisztelt ünneplő közönség.
Ez a kis ünnepély így fokozottan a köszönet ünnepe. Tisztelgésünkkel hálát mondunk költészetünk egyik óriásának, de ezzel az ünnepséggel ugyanakkor valamiféle hálát fejez ki ő is önök közül mindazoknak, akik házukba és szívükbe fogadták és fogadják. S mindezt nem gyászos hangulatban.
Ne tévesszen meg bennünket ez a temetői szabású márványlap, aranybetű és koszorú. Minden kő és érc, amely nem test nyugvóhelyét, hanem szellem egy-egy pihenőállomását jelöli, útjelző kő az öröklétre vágyó értelmes – szép és igaz – élet hadi útján. Erre a kőre tehát nekünk nem csüggedten, hanem bizakodva, nem könnyel küzdve, hanem mosolyogva kell tekintenünk. Ha sírjánál állunk meg, ott nyelhetjük a könnyet, hogy nincs, hogy eltűnt. Mert ott valóban nincs. De itt, itt van. De itt már ismét föltűnt, örök mivoltában.
Gondolom, senki sem érti félre, hogy így, az élet hangján beszélek róla. Mikor ide készültem, az a leküzdhetetlen képzelmem támadt, hogy ő is itt lesz, személyében, valóságon itt áll majd, szokása és túl magas termete miatt az utolsó sorban, a szemüvege fölül csodálkozó pillantást küld felém, ha nagyon akadémikust mondok, és hogy hazamenet – ahogy azt is szoktuk – megbeszéljük, mégpedig a kritizálás kéjével, az egész „ügy” lefolyását, kinek-kinek viselkedését.
Ez, hogy őt ily valóságosan köztünk levőnek érzem, ad jogot, hogy nevében mondjak, ebben is az ő szokását követve, félszavas szemérmes dünnyögő köszönetet a szép plakett megalkotójának, az emlékmű megtekintőinek s megszervezőinek s önöknek mindnyájuknak, akik innen egy eleven találkozás élményét viszik haza.
(Illyés Gyula)
Kis Tibor (párizsi tudósító)
Három új
“98 százalékos” Corvina
Újabb három. Besanconban őrzött középkori kódexről állítható nagy biztonsággal, hogy Mátyás király könyvtárához tartozott. Ez a legfontosabb eredménye annak a besanconi tudományos tanácskozásnak, amelynek keretében magyar és francia kutatók tekintették át a kelet-franciaországi városban az úgynevezett Granvelle-hagyaték “Corvina-gyanús műveit.
Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, aki részt vett a konzultáción, lapunknak elmondta: 98 százalékos a valószínűsége annak, hogy további három könyvvel bővült az ismert Corvinák száma. De ezenkívül még legalább további négy “Corvina-gyanús” kötet is található Besanconban.
A főigazgató emlékeztetett rá: az a tény eddig sem számított tudományos újdonságnak, hogy a besanconi városi könyvtárban őriznek Corvinát. Batthyány Ignác például már 1764-ben levélben érdeklődött ezek felől. Jean Mabillon, XVII. századi francia kutató is említi egyik írásában az ottani Corvinákat, míg tudós honfitársa, Claude Bertot több olyan kódexről is tudott, amelyek a Granvelle-könyvekkel kerültek a város birtokába.
Ami a szóban forgó Granvelle-hagyatékot illeti, ez a maga idejében Franciaország egyik legjelentősebb reneszánsz könyvtárának számított. A királyi tanácsadó apa és a nápolyi alkirály fia hatalmas összegeket áldozott a könyvtár gyarapítására és Európában mindenfelé szívósan keresték a piacon megjelenő középkori kódexeket, kéziratokat. Könyvtáruk egy része a XVII. század végén került Besanconba.
Most egyébként a francia tudósok kezdeményezték az újabb vizsgálatokat, ami összefügg az állomány digitalizálásával. Eredetileg 12 könyvet vontak be a vizsgálatokba, mégpedig latin és görög nyelven íródott történelmi, teológiai, jogi és asztrológiai tárgyú műveket. Könyvészeti szempontból szép és művészi kivitelezésű munkákról van szó, némelyiküket az idők folyamán átköthették.
A mostani besanconi “Corvina-csúcskonferencia” Monok István szerint különösen eredményesnek mondható tudományos szempontból. Ezúttal először fordult elő, hogy magyar kutató az összes besanconi “Corvina-gyanús” könyvet együtt láthatta és napokon át vizsgálhatta. A főigazgató elmondása szerint a konzultáción jelen lévő tudósok között nagyfokú egyetértés mutatkozott az alapvető kérdésekben, de természetesen viták is előfordultak – francia részről például több munkáról vélik úgy, hogy magyarországi vonatkozásai vannak, mint maguk a magyar kutatók.
A tanácskozás eredményeit két könyvben tervezik publikálni. Egy díszes album az elképzelések szerint már jövőre megjelenik: ebben nagyszámú fotó is látható lesz a besanconi Corvinákról. Ezen kívül szó van egy tanulmánykötet összeállításáról is. Monok István hangoztatta, hogy a következő hónapokban az összes most összegyűjtött tudományos anyag birtokában a magyarországi Corvina-kutatók összevetik majd pro és kontra érveiket a besanconi kódexekkel kapcsolatban, egyidejűleg pedig tovább folyik majd a forráskutatás. Mátyás király híres könyvtárának állományát ma kétezer kötetre becsülik; napjainkban alig egytizedüknek a sorsa ismeretes, ezek több európai országban (köztük Magyarországon, Franciaországban, Törökországban, Ausztriában), valamint Észak-Amerikában vannak szétszóródva. Az elmúlt egy évszázadban nem akadtak újabb kötetek nyomára sehol a világon; az újabb besanconi Corvinák felbukkanása ezért is nevezhető művelődéstörténeti szenzációnak. Forrás: Népszabadság, 2004. augusztus 27.
Igazán szeretjük magunkat?
Mottó: „Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz, mint önmagadat.
Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig magadat sem sikerül igazán
szeretned… Így hát nagy és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki
mást is egyformán szeret.” (Eckhart mester)
Egoizmus
Nem nehéz meghatározni az egoistát: csak saját maga érdekli, mindenhol önnön javát keresi. Nem vesz észre senkit és semmit magán kívül. Környezete annyiban érdekes számára, amennyiben ő szert tehet annak anyagi vagy érzelmi javaira. Egyetlen dolog sarkallja: az ő haszna. Ez alkotja az értékítéletei alapját is.
Önszeretet
Érdekes, azt senki sem vonja kétségbe, milyen fontos az egymás iránti figyelem. Egészen különböző társadalmak véleménye is megegyezik abban, hogy a gyengéket gyámolítani kell, hogy aki bajba jutott, azon igyekezzünk segíteni, hogy mindenféle érintkezés a felebaráti szeretettel kezdődik. Ha viszont így van, akkor miért éppen magunkat ne szerethetnénk? Hiszen magunkról semmi olyasmit nem tudunk állítani, amit ne találnánk meg abban az általános fogalomban: EMBER. A felebaráti szeretet lényege az, hogy belőlünk indulván kifelé terjed, nagyobb csoportra vonatkozik – hogyan is vonhatnánk ki magunkat a világ egészéből?
Vagy-vagy?
Aki „önöz”, mások helyett magára pazarolja minden erejét. Ha rajta múlna, senkinek semmi nem jutna: amit meglát, azt magának akarja. Általában felmentjük, hiszen „az ember önző állat”. Mi több, „minden szentnek maga felé hajlik a keze”. És egyáltalán: van abban valami érthető és természetes, hogy elsőként önmagunkra gondolunk.
De vajon valóban lehet-e azt mondani, az önző ember önzése abból fakad, hogy túlságosan is szereti önmagát? Nem lehet, hogy éppen ez a téveszme vezet annyi helytelen következtetésre? – Ha mélységeiben vizsgáljuk a kérdést, észrevehetjük: önzés és önszeretet nemhogy nem azonosak, de egymás ellentétei. Mindjárt meglátjuk, miért.
Pótérzelmek
Mi hát a baj az önző emberrel, ha nem az, hogy önmagát helyezi a középpontba? Csak az, hogy nem szereti önmagát. Igen, jól hallottuk: kifejezetten képtelen rá. Innen erednek a gondok. Az egoista önmagától nem kap annyi melegséget, amennyi nélkül nemhogy a hétköznapokat képtelenség végigcsinálni, de egy nyavalyás sort is nehéz végigállni a zöldségesnél – hát kénytelen kívülről pótolni. Harácsolásba kezd. Amit lát, arra ráteszi a kezét. Akit megpillant, magába akarja szippantani. Pedig csak gyöngédségre vágyik.
Ám mivel ezt belülről nem kapja meg, kint keresi. És nem találja. Mert minden csak oda hajlandó áramlani, ahol már van belőle. Egyébként mi vonzaná? A légüres tér?
Vágyakozás
Az önző ember örökös sóvárgása világos bizonyíték arra, hogy nem tud jó kapcsolatot kialakítani saját magával. Kinézte magának a játék macit, megkapta a játék macit. Most akkor boldog ugye?
Nem. Cseppet sem. Sőt. Rettenetesen boldogtalan. Fájó reménytelenséggel. Mert ott keresi a jóleső érzést, ahol soha nem találhatja meg.
Ha valaki igazán szomjas, annak csillapítja szomját a víz. Ha valakinek lángol a torka, de ivás után csak még jobban kínozza a vágy az ital után, akkor ott más a baj. És akkor soha nem a víz lesz a megoldás. Elvégre a vágy kielégítése megszünteti a vágyakozást. De ha ez sem válik be, és az sem, és amaz sem, akkor megkezdődik a hajsza. Ilyenkor az ember újdonságtól újdonságra száll kétségbeesetten – a kétségbeesést persze palástolja -, mert a lelke mélyén nem adja fel. Hátha majd most. Hátha most az egyszer összejön.
Ezért kell annyi időt és energiát szánnia saját magára. Akárhová lép, csak az ő Nagy Kudarca vigyorog rá gonoszul. Minden szempontból, minden sarokból. A terméktelenség pedig nagyon tud fájni.
Félelem
A féktelen birtoklási vágy a félelem jele. És az ember igen gyarló. Nagyon nagy magasságokat és mélységeket kell ismernie annak, aki valóban el meri engednie azt, amit szeretete tárgyának vél. Szinte mindannyian vétkesek vagyunk valahogy. Ha másként nem, hát féltékenységünkkel, mert azt azért ritkábban tudjuk legyűrni. Még gyakrabban kóros vagy kezelhetetlen önbizalomhiányban szenvedünk. Valahogy kifelé is irtózunk a pofonoktól. Valahogy szégyelljük, ha hasra esünk. Mert olyan nehéz elfogadni, hogy ennyire tökéletlenek vagyunk.
Ha tudnánk magunkat igazán szeretni, ez a sok nyomasztóság nem is létezne.
Ahogy másokon is csak az segíthet, aki saját magán képes segíteni, ugyanúgy akkor tudjuk elfogadni egymást, ha önmagunkat elfogadjuk. Aki a belső világában zavarokkal küzd, nem tud a többiekkel mit kezdeni. Az tud mást méltányolni, aki önmagában megáll. Mert ennek semmi köze a magányhoz. Ellenkezőleg. Itt kezdődnek a beszélgetések.
Esze Dóra
(Nők Lapja, 1997.39. szám)
Itt egyik feladat a címadás
„A mind gyakoribbá váló magánlevelezés újra szükségessé tette Európában az állandó postaszolgálat megteremtését. A legtöbb országban a XV-XVI. században már a lakosság is igénybe vehette a korábban csak kormányzati célokra létrehozott futárszolgálatot. Az uralkodók főpostamestereket neveztek ki, s ők megfelelő viteldíj ellenében nemcsak a magánlevelek közvetítéséről gondoskodtak, hanem utasok szállításáról is. Magyarországon 1526-ban létesítették az első postavonatot Bécstől Budáig, tíz állomással.
Az első levélszekrényeket 1653-ban, Párizsban szerelték föl a levélírók inkognitójának megőrzése végett. Franciaországban a küldemények díját korábban a címzett volt köteles az átadáskor megfizetni.
1653-ban azonban már forgalomba hoztak olyan papírszalagokat is, amelyeket a küldeményre lehetett erősíteni, s amelyek igazolták a díj előzetes befizetését. Angliában ugyanezt bélyegzőnyomatokkal érték el. Az ilyen eljárások a bélyeghasználat ősei. Bélyeget csak a múlt század közepe óta ragasztunk a levélborítékra, s maga a boríték sem túl régi találmány: körülbelül egyidős a bélyeggel.
A postaszolgálatot a szükség hozta létre. Megszületése azonban segíti, támogatja és sűrűbbé teszi az emberek közötti érintkezést. A gyakorlati céllal írott, hétköznapi tartalmú üzleti és magánleveleken kívül egyre nagyobb számban keletkeznek írói igénnyel megformált levelek - akárcsak annak idején a tudós humanisták tollán...
Van, aki magányát szeretné enyhíteni a friss mondanivaló, a szép kifejezés, a kapcsolatteremtés örömével, és sokan valódi szépirodalmi műveketalkotnak levél formában: úti beszámolókat, elbeszéléseket, értekező gondolatfuttatásokat szőnek soraikba. A levélírás a társalgás egyik fajtája, de az emelkedett társalgásé…
Az írók levelezésében olykor széválaszthatatlanul összefonódik a személyesség és az utókorra tekintő szándék… Minden nagy író vallomása - életrajzi adalék is egyben, adalék, amely bepillantást enged egyéniségébe, műhelytitkaiba, életének rejtett mozzanataiba. S erre maguk az írók is számítanak olykor. Leveleikben az őszinteségbe önigazoló szándék is vegyülhet, s néha alig tudja elválasztani e kettőt az utókor. Az író nem tagadhatja meg önmagát, legbizalmasabb közléseit is igyekszik hatásossá formálni, mintha a nagyközönséghez szólna.
A költők, írók e személyes megnyilatkozásai - bármennyire tudatosan íródtak is - mégis igazi, valóságos levelek, amelyeket szoros szálak fűznek a mindennapok gyakorlatához. A levél azonban irodalmi formává is válhat. Montesquieu, a francia felvilágosodás egyik nagy gondolkozója például fiktív levelekben bírálja korát, az abszolút monarchia intézményeit és társadalmát. Az író úgy tünteti föl, mintha Párizsba érkező perzsák leveleit adná közre, s a távolból érkezett idegenek elfogulatlan bírálatát közölné (Perzsa levelek)…
A XX. század írói inkább intellektuális mondanivalójukat fejtik ki levél formában. A levél személyessége, közvetlen hangja hatásosabbá teszi az elmondottakat. S e színes, gazdag, kötetlen műfaj arra is lehetőséget nyújt, hogy az író változatossá tegye előadásmódját: az elvont gondolatokat életszerű példák szemléltethetik, a stílus egyaránt tükrözhet tárgyilagosságot vagy érzelmi állásfoglalást.”
Illés Anikó: Képtudomány és tudománykép
Interdiszciplinaritás. Ez a szó sokat ígérő, ábrándos kifejeződése annak a vágynak, hogy a világról felhalmozott tudás egyszer majd összeáll egy szép, nagy, egységes építménnyé. A reneszánsz ember irigylendő esélye arra, hogy több tudományhoz is értsen, esetleg művész is legyen, sóvárgással tölti el a mai tudósokat és talán a művészeket is. A nagyfokú specializálódást igénylő diszciplínák részéről (ami különösen igaz a természettudományokra) érthető is ez a nosztalgikus vágyódás. Valamennyire érthető az is, hogy a tudományterületek közül miért találja vonzónak egymást a természettudomány és a művészettörténet. A megismerés kemény, tényszerűséget követelő rideg vonala (science) s lágy, titokzatos módja (művészet) bizonyos értelemben külön utakon jár, de nem egy közös tárgyuk akad.
Az egyik ilyen közös problémát találták meg azok,
akik a közös gondolkodás reményében megalapították a Visio kutatócsoportot. E
csoport a C3 Alapítványhoz csatlakozik, s tevékenységének nagyszabású
bemutatását idén ősszel ismerhette meg a nagyközönség.
Látás - Kép és percepció címmel rendezte meg a C3 Alapítvány a Műcsarnokban - a
Budapesti Őszi Fesztivál keretei között - azt a rendezvénysorozatot, mely a
látás interdiszciplináris vizsgálatával foglalkozik. A nagyigényű projekt vagy
program vázát a sokarcú kiállítás adja. A kiállítás négy nagy részre osztható.
Az egyik nagy tömbbe a kortárs művészek alkotásait sorolhatjuk. Ezek a művek
többnyire a látás valamilyen sajátosságát emelik ki. Ilyenek például Keserü
Ilona festményei, melyek egy része korábban készült, de a korábbi képeket ez
alkalomra újabb kép és videoinstalláció egészíti ki. Keserü utóképpel való
manipulációja így, ebben a kontextusban még érdekesebbé válik: a látás
folyamat-jellegét hangsúlyozza, rámutat arra, hogy a látás nem pillanatnyi
esemény, hanem van időbeli kiterjedése is.
Önmagában is figyelemre méltó lenne a koncepció, miszerint összegyűjtve
láthatjuk kortárs magyar festők, médiaművészek látással kapcsolatos munkáit. A
kurátor, Peternák Miklós azonban nem elégedett meg ennyivel, a látáskutatás
eredményeivel és témáival kísérletező mai műveket "régi", a technikai
forradalmakat, tudományos felfedezéseket megelőzően született művekkel együtt
mutatta be. A "régi" művek alkotják a kiállítás második nagy tömbjét.
Ezek közül kiemelném a tekintettel kapcsolatos olaj-vászon portrékat, melyek
összeválogatása és egymás melletti csoportos elhelyezése nem nélkülözi az
iróniát sem. Az elrendezés többféle jelentést kölcsönöz a portréknak, melyek a
kiállítás kontextusán kívül talán nem is vetnék fel a következő kérdéseket:
Helytálló-e a tekintetet mint "az élet sugarát" értelmezni? Igaz-e,
hogy a portrékat a szemek megfestése teszi élővé? Az ábrándos, messzire tekintő
szemek vajon a nem látható világot látják, vagy esetleg képzeleti kép lebeg
előttük? A megfestett tekintet a figyelem irányításának eszköze, azaz a képet
befogadó személy figyelmét is irányítja?
Ez utóbbi kérdéshez kapcsolódik például Goltzius metszete, mely hátulról mutat
egy szobrot, s így a metszet nézői a szobor nézőit láthatják szemből. Ez a
metszet a kukucskálás, egy titok meglesése, a néző nézése, illetve a befogadó
mint a művészet része problémát vetheti fel. Azért is hozhat létre egy-egy mű
számos asszociációs lehetőséget, mert a kiállított tárgyak sokféle módon, finom
szálakkal kapcsolódnak egymáshoz.
A harmadik nagy tömb, melyet az optika és a
fotográfia történetét bemutató tárgyak és képek együttese képez, ugyancsak
jelentős helyet foglal el. Ezek a tárgyak azonban inkább illusztrációként vagy
mellékletekként értelmezhetőek. Sokkal izgalmasabb a kiállítás negyedik tömbje,
melyet a tudósok munkái tesznek ki. A kiindulópont itt mindenképpen Julesz Béla
számítógépes grafikája, mely tudományos kísérletezés céljából készült, nem
művészi szándékkal. A modern látáskutatás e nagy alakja méltatlankodását nem is
mulasztotta el kifejezni annak idején, amikor "alkotását" múzeumban
bemutatták - tudjuk meg a kép melletti tájékoztatóból
Tudomány és művészet egymásra hatását még számtalan más formában
tapasztalhatjuk: a metszeteken olyan észlelési problémák pontos megjelenítése
is fellelhető, ami a tudományban csak később vált kérdéssé.
A kurátor igen nagy körültekintéssel járt el a koncepció kialakítása s a művek válogatása során, de ez a finom kompozíció nem mindig érthető vagy vehető észre. Peternák Miklós megfogalmazása szerint szánt szándékkal nem akarták didaktikussá tenni a tárlatot. Ennek a szándéknak a következetes alkalmazása azonban kettős eredményt hozott: a termekben barangolva ki-ki műveltsége, szakterülete szerint különböző felfedezéseket tehet saját maga örömére, s ez érdekes intellektuális kaland. Ugyanakkor a betévedő látogató lemarad arról az élményről, amikor a szerzői (azaz kurátori) szándékok fellebbennek, s a metszetek, festmények, installációk és műszerek halmazát összekötő fonalak finom szövésű hálóvá állnak össze. Nyugodtan lehetett volna "didaktikusabb" a tálalás, s ekkor érzékelhetőbb lett volna, hogy az egész több mint részeinek összessége. Mivel azonban ez nem így történt, csak találgatni tud a látogató.
A műalkotások a kiállításon azt a célt szolgálták, hogy jelezzenek, illetve
illusztráljanak látással kapcsolatos jelenségeket. S egy-két kivételtől
eltekintve (például Erdély Miklós) nem a művészet és látás problémáját
érintették, sokkal inkább a látás művészetben való megjeleníthetőségének a
témáját. Pedig érdekes lett volna a megjelenítés általánosabb fogalma, a
re-prezentáció, az ábrázolási igény, a művészi szándék, s egyéb hasonló, a
művészettel közvetlenül foglalkozó kérdés érintése.
Ez utóbbi megfontolásokkal együtt elmondható, hogy ígéretes megmozdulásnak
voltunk tanúi a C3 részéről. Az eseményeket dokumentálták, s a későbbiekben
remélhetőleg CD-ROM és kötet formájában jelenik meg az a sok kép és gondolat,
ami látható, gondolható és megismerhető volt ezen az őszön a
Műcsarnokban.
/ Élet és
Irodalom XLVI. évf. 49. szám /
Lázadj a
pénzedért!
Tudjátok, mi az egyetlen baj ezzel a Szigettel, srácok? Az hogy sziget.
De erről nem tehet senki, se a rendezők, legkevésbé pedig ti, akik közül sokan azt mondjátok, erre az egy hétre vártatok egész évben, ezért érdemes élni, ezért a mámorért, agyeldobásért, kicsi lázadásért, apró forradalomért, mert végre otthon lehet hagyni az otthont, munkahelyet, sulit, az egész hülye felnőtt világot, amelyik folyton letekeri a hangerőt, utálkozik egy lila-zöld punk sérótól, egy komolyabb tetkótól, meztelen lánymelltől, rumos kólától, estefelé némi narkós betépéstől, ami nélkül pedig se táncolni, se üvölteni nem lehet rendesen, holott végre élőben szólalnak meg a színpadokon a Nagy Ők, a csak klipekben látottak.
Ha azt mondom, lényegében olyanok vagytok, mint 18-20 évesen az én nemzedékem, tudjátok, az a beates, hippis, amelyik virágokat tűzött a hosszú hajába, a szeretetről papolt, és jelvények lógtak a nyakában, hogy az atomfegyverek ellen tiltakozzon, röhögtök csak. Röhögjetek . Ti már okosak vagytok és látjátok, hogy a világ mekkora ívben tesz a szeretetre, atomfegyver viszont kapható lassan minden terrorista bolhapiacon, a hosszú haj meg… Na nehogy már az legyen a forradalom, mert berosálok!
Rendben van. Innen nézve rendben. De onnan nézve, a mögött a pár banális, lesajnálható jelszó és tett mögött mégiscsak van valami. Az álom, az utópia mögött ott volt a fiatalság örök szórakozása és kötelessége: az őszinte lázadás. Jó, egy ká-európai beatklubban nem lehetett úgy lázadni, mint Woodstockban, az Ifiparkban nyakkendőt kellett kötni, és a fiúk hosszú haját egyszerűen levágták némely iskola kapujában, de a srácok egészségesebbik része rögtön elkezdte újra növeszteni, mert mindenki tudta, hogy egy diktatúrában a hosszú haj se csak az, ami. Ha egy beatbanda feldöntött néhány kapu elé kitett kukát, azzal egy kicsit a rendszert rúgta fel, és ideig – óráig betiltották. A rendőr fölpofozta, akinél nem volt személyi, vagy szakadt, csöves ruhában járt, sokan úgy jártak mégis. Életvitelszerűen, évente 52 héten át.
Nem dicsekszem és nem panaszkodom. Csak tudom, hogy mire ez a térben, időben, pénzben körülkerített szabadságsziget, vidámpark elmúlik, és lenő a hajfesték, elő fogjátok venni a rendes szerkót, sőt az öltönyt-nyakkendőt, a kiskosztümöt-körömcipőt és engedelmesen hajtani fogtok 51 hétig, hogy legyen belőletek valaki, vagy megmaradhassatok annak, akinek nem tétel egy napi négyezer forintos beugró. Olyan valaki, aki része a rendszernek. A demokratikus nevűnek, amelyik tanult a múltból és támogatja a rendes évi forradalmiságleszívó berendezést, már ingyenjegyeket is osztogat hozzá a bizonyítottan szegény csávóknak, csajoknak, hogy oda ne rohanjak. A diktatúra passzé, hála istennek, most viszont olyan a szabadság, hogy a mámor elmúltával magatoknak adtok majd egy-egy kijózanító pofont, mert ha nem lesz belőletek semmi, akkor az tényleg a semmi lesz. Nem utcasöprés, ahogyan régen minket ijesztgettek, hanem simán az utca, a pia, a narkó. Föltéve, hogy nem alakítotok legalább egy menő zenekart, amelyik szakadtan üvölti a többiek fülébe, hogy éljen a forradalom és éljen a szabadság, mert ennél jobbat, igazabbat tényleg nem lehet üvölteni. Mielőtt a kasszához fáradnál.
R. Székely Julianna
Jászberényi Sándor:
Veszélyben a klikkelők
A kutatók a világ több
nyelvének kihalását jósolják
„Az elkövetkező évszázadban több
százra tehető majd a kipusztuló fajok száma." Ez a mondat, hála a
biológusok folytonos figyelmeztetésének, bekerült már a köztudatba. Ennek a
pusztulásnak elsősorban az az oka, hogy az ember terjeszkedése során
folyamatosan megváltoztatja környezetét, s ehhez sok faj nem képes alkalmazkodni.
A nyelvekkel sem más a helyzet,
de úgy tűnik, mindez sokkal megsemmisítőbben fog lezajlani, állítják a
nyelvészek. Azt jósolják, hogy az elkövetkező században a körülbelül 6000
beszélt nyelv 40-90 százaléka halhat ki, ha beszélőik inkább az olyan
populárisabb, a nemzetközi tömegkommunikációban beszélt nyelvek használatát
választják, mint az angol, a spanyol, a kínai és az arab.
Egy nyelv kihalása több, zömében
társadalmi okra vezethető vissza. Az 1960-as években jelentkező nyelvtudományi
ágazat, a szociolingvisztika ezeket a nyelveket befolyásoló társadalmi
tényezőket is vizsgálja. Több, a szociológiából már ismert fogalmat bevezet a
nyelvészetbe, mint például a nyelvi presztízs, illetve a nyelvi stigma. A
nyelvi stigma egy nyelv vagy nyelvváltozat egy elfogadottabb köznyelvi formával
szembeni megbélyegzését, illetve leértékelését jelenti, míg a nyelvi presztízs
a nyelv társadalmi elismertségét, tekintélyét mutatja.
E két összefüggő fogalom nagyban
befolyásolja az emberek nyelvekkel, nyelvváltozatokkal szembeni
beállítottságát, a nyelvi attitűdöt. A nyelvi attitűd megváltozása vezethet
egy jobban preferált nyelv használatához és egy nyelv vagy nyelvváltozat
kihalásához.
A legnagyobb veszélyben az
írásbeliséggel nem rendelkező nyelvek vannak, mert nem marad fenn semmilyen
dokumentációja annak, hogy milyen nyelvi szabályokkal, szókinccsel, illetve
nyelvi apparátusokkal működtek. Ezek a nyelvek gazdag szóbeli hagyományokkal
rendelkeznek, melyek eltűnése nemcsak a nyelvészetnek, de" az
antropológiának, az ökológia és a neurotudományoknak is komoly veszteséget
jelent.
David Harrison, a szibériai
nyelvek szakértője két népcsoportot tanulmányozott Szibériában, a chulymokat
és a tofákat. Mindkét népcsoportnál a fiatalabbak csak oroszul beszéltek, és
csak 40, anyanyelvén folyékonyán beszélő – mind középkorú vagy idős – maradt a
néhány száz fős közösségben. A XX. század elején elkezdett orosz nyelvi
elszlávosításnak ez az eredménye, s ez sajnos közeli nyelvrokonainkat is
érinti.
Persze senki sem
tudja pontosan, hány nyelv áll a kihalás szélén. Ennek az az oka, hogy
tudományos igényű nyelvi feltárások még sok helyen nem történtek meg, például
chulymot sem ismerte a tudomány Harrison professzor kutatásai előtt. Sajnos
nekünk, magyaroknak is kevés az információnk közeli nyelvrokonainkról,
adataink között a legfrissebb is több mint ötéves.
Bár minden nyelv eltűnése
hatalmas veszteség a tudomány számára, néhány ritka nyelv sokkal értékesebb,
mint a többi. A nemzetközi nyelvtudomány érdeklődése a nagyon gyorsan,
szokatlanul szívó, csettegő és klikkelő hangokat kiadva beszélt, úgynevezett
„klikk" nyelvek 30 eltűnő családja felé fordult, melyet körülbelül 120
ezer ember beszél Dél-Afrikában. Az érdeklődés azért is számottevő, mert a
legfrissebb nyelvészeti és genetikai elemzések során kiderült, hogy a
„klikk" nyelvek lehetnek a legközelebbi leszármazottai annak az ősi emberi
nyelvnek, mely 100 ezer évvel ezelőtt alakult ki Afrika szavannáin. Az idő
kevés, sokkal több kutatásra lenne szükség, hogy bebizonyosodjon ez az
elmélet. A „klikk" nyelvet beszélők csoportja fokozottan veszélyeztetett,
ugyanis hagyományos, ősi életmódot folytatnak, vadásznak és gyűjtögetnek, így
bármilyen nyelvi behatás romlóiban hathat nyelvükre.
Mivel a magyar nyelv közvetlen rokonai is veszélyben
vannak, szükségszerű lenne több pénzt és energiát fektetni ezek kutatására,
hisz olyan rokon nyelveink is léteznek, melyeknek beszélői alig tíz-húsz főt
számlálnak. A kérdés csupán az, hogy egyáltalán lehetséges-e tenni valamit ellene.
Vajon ugyanúgy vonatkozik beszélt nyelveinkre a mondás, hogy mindent ugyanúgy
kell átadnunk unokáinknak, ahogy mi kaptuk?.
Népszabadság 2004. április 24 8.
o
Pomogáts
Béla: Magyarok közt a nagyvilágban
Minden esztendőben vagy hat alkalommal járok Erdélyben: értelmiségi találkozón, irodalmi megemlékezésen, kisebbségtudományi összejövetelen. Legutóbb éppen a Székelyföldön, a nevezetes illyefalvi ifjúsági központban, amelyet Kató Béla, a helyi református lelkész hozott létre, közvetlenül a romániai rendszerváltás után. A szép és tágas illyefalvi épületben folyamatosan rendezik az értelmiségi és ifjúsági találkozókat, igen gyakran ökomenikus szellemben.
Ilyen találkozón vettem részt és tartottam előadást, kiváló társakkal együtt.
De nem a tanfolyamról szeretnék beszélni, hanem az „illyefalvi példa” jelentőségéről és arról a kisebbségi jövőképről, amelyet a példa segíthet kialakítani. Illyefalván ugyanis nemcsak konferenciaközpont létesült, hanem építőipari és asztalosüzem is, gyermekfalu, amelynek takaros lakásaiban, nevelőszülőkre bízva, tehát családi környezetben egyre több árva és elhagyott kisgyerek – nemcsak magyar, román is ! –talált otthonra, továbbá varroda, amelyben a székely népviselet hagyományait követő gyönyörű ruhák készülnek, és egy tucatnyi asszony talál munkalehetőséget, illetve kisebb irodalmi múzeum, amely Illyefalva egykori országgyűlési képviselőinek: Jókai Mórnak és Mikszáth Kálmánnak az emlékét örökíti meg.
Illyefalva példája azt tanúsítja, hogy a magukra maradt közösségek fel tudnak emelkedni a szegénységből, az etnikai és kulturális értelemben veszélyeztetett létből, ha megszervezik magukat, ha akad valaki, aki helyi „ honalapítóként „ kezdeményezi a község és a közösség intézményeinek létrehozását. A lokális értékek megőrzése, egy értékrendszer kialakítása elengedhetetlen feladat. Identitástudatot kell kialakítani, csak így őrizhetjük meg önmagunkat egy globalizálódó világban.
A kisebbségi sors sokakat hajlamossá tesz arra, hogy csupán a csodában reménykedjenek. A korábbi évtizedek szinte mindenétől megfosztották a kisebbségben élő közösségeket. Ezért az újjászervezés rengeteg munkát igényel. Ennek a történelmi feladatnak az elvégzése természetesen megköveteli az anyaország és az ott működő kormányzati, egyházi, társadalmi és kulturális intézmények szolidaritását, felelősségvállalását és támogatását, de talán még inkább megköveteli a kisebbségi magyar közösségek alkotó erőfeszítéseit.
Örömmel tölt el, hogy nemcsak Illyefalván találkoztam ezzel az önépítő munkával, hanem Zágonban is vagy Kisbaconban, ahol Benedek Elek hajdani kúriájában a népszerű székely mesemondó gazdagon berendezett emlékszobái fogadják a látogatót.
Illyefalva, Zágon, Kisbacon. Ma figyelmeztető és követendő mintákat jelentenek: arra figyelmeztetnek, hogy a kisebbségi magyarság önépítését és megerősítését a helyi közösségekben kell kezdeni. Új honalapítás lehet mindez, méltó ahhoz a testamentumhoz, amelyet Szent István király bízott a jelen magyarjaira.
Boros Roland
Hová lesznek a rosszak?
Érettségizett, visszahúzódó,
antipatikus, lusta és kommunikációra képtelen férfi a fővárosban munkát keres —
valószínűleg nem erre buknak a csúcsmenedzserekre szakosodott fejvadászok. Kétségtelen
viszont, hogy a valóságértéke lényegesen nagyobb, mint például annak az
álláshirdetésnek, amely nemrég egy hipermarket-láncolatot tett közröhej
tárgyává (értsd: reklámozta). Szereted a kihívásokat? – szólt a felhívás a
bevásárlókocsi-tologató munkakört hirdetve.
Megkerestük
a legjobbakat, nálunk a legjobbak dolgoznak – reklámozzák magukat szintén
jelentős cégek. A hülyeség ragadós. Mint az álláshirdetések szókincse, ahol
többnyire agilis team (rámenős banda) keres ambiciózus, kiváló kapcsolatteremtő
és kommunikációs képességekkel rendelkező (pofátlan) területi képviselőt,
akinek a partnerekkel való kapcsolattartáson túl általában a vevőkör bővítése,
az új vevők felkutatása (házalás) volna a feladata. A legtöbb valamire való cég
már rájött, jobb eleve idegen nyelven feladni álláshirdetését, így a
„projectmenedzsment”, a „termékpozicionálás” és a társai nem ringatják
tévhitekben az álláskeresőt az elvégzendő munkával kapcsolatban. Sőt, az álláshirdetők
letudnak vele egy fölösleges kört: az idegennyelv-tudásról többet árul el, hogy
a jelentkező megérti-e a hirdetést, mint hogy milyen, lassan akciós csomagokban
kapható nyelvvizsga-bizonyítványt tud az állásinterjún felmutatni.
A
helyzet fokozódik, más oldalról is. Egy call-centerben például leendő főnökeim -
bár a kerületi telefonközpontba ügyfél még csak véletlenül sem vetődik – a
munkafeltételeket taglalva az elsők között említették a business-like
öltözéket. Ha arra kértek volna: ingben, nyakkendőben dolgozzak, nem bökte
volna annyira a csőrömet. Az álláskeresés-álláshirdetés szókincse a manapság
már általánosan elvárt, amerikai típusú önéletrajzban éri el nyelvi
mélypontját, ahol – vázlatos jellegéből adódóan – nincs lehetőség arra, hogy a
jövendőbeli munkaadó a jelentkező stílusából következtessen személyiségére. „Az
önéletrajz olvasói olyan szavakat keresnek, amelyek határozottnak, kreatívnak,
keményen dolgozónak és elkötelezettnek állítják be az írót” – olvasható egy
álláskeresőknek összeállított brosúrában. Vagyis a cégek eleve nem
„munkatársat”, hanem a reklámokban hangsúlyozott „legjobbat” keresik.
Kapcsolattartót lóti-futi, parkingmenedzsert kocsitologató helyett. Lutri. Ha
az önéletrajz nem árulkodik is írójának valós személyiségéről, más oldalról
nézve az álláshirdetés meglehetősen sokat mond el feladójáról.
Van
egy vicc az optimista és a pesszimista gyerekről. A pesszimista mindig a
legcsúnyább cseresznyéket eszi ki a tálból, hogy a végére a szépek maradjanak,
de ezért örökké elégedetlen. Az optimista viszont mindig a legszebbeket
választja ki, s így állandóan elégedett. Amit a vicc nem mond ki: neki a végére
mégiscsak a férgese marad. A legjobb, mint olyan, relatív.
Meddőséget is okozhat a gyakran tünetmentes Chlamydia
Talán kevesen tudják, hogy a leggyakoribb szexuális úton terjedő betegség a Chlmydia. Világszerte négyszázmillió fertőzöttet tartanak nyilván, évente több mint kilencvenmillió új beteget regisztrálnak. Magyarországon szakemberek becslése szerint a lakosság harminc százaléka fertőzött.
A legtöbbször nemi úton terjedő Chlamydia Trachomatist (CT) gyakran „néma kórnak” hívják, mivel a fertőzött nők 65-80 százaléka, a férfiak 45-50 százaléka tünetmentes. Éppen az a betegség legnagyobb veszélye, hogy orvosi rutinvizsgálatok során a szakemberek sokszor nem ismerik fel.
A Chlamydiának ha vannak is tünetei, nem egyértelműek. Ilyen lehet nőknél például a magától elmúló, vissza-visszatérő folyás, a gyakori hólyaghurut, a kismedencei vagy petefészek-gyulladás miatti rendszertelen vérzés, a gyakori, ciklustól független hasfájás, meddőség, ismétlődő vetélés, koraszülés.
A CT-fertőzés korai felismerése nagyon fontos lenne közegészségügyi szempontból, hiszen a tünetmentes betegek is fertőznek. A betegség ugyanakkor megfelelő diagnosztizálás esetén antibiotikus kezeléssel, gyakran egy szem tablettával gyógyítható.
A szexuálisan aktív nők 15-25 százalékánál, a gyakori partnercserélők 40 százalékánál mutatható ki kórokozó. Különösen veszélyeztetettek a szerelmi életet éppen csak elkezdő fiatal lányok és az óvszer nélkül nemi életet élők. A 17 éves életkor előtti szexuális aktivitás és a gyakori partnerváltás szintén növeli a Chlamydia előfordulását.
Egyes esetekben kimutatható, hogy a szív- és érrendszeri betegségek, érelmeszesedések, szívinfarktus vagy ízületi gyulladások hátterében is a CT áll.
A férfiaknak érdemes urológushoz fordulniuk, ha többször is éreznek heretáji fájdalmat, ha gyakori vizelési ingerük van, illetve a makkon vagy a pénisz egyéb területein piros, fájdalmatlan, esetleg viszkető foltokat észlelnek.
A Chlamydia kutatására alakult európai társaság a napokban Budapesten tartotta meg ötödik találkozóját. Itt neves szakemberek egyebek közt azt hangsúlyozták: a betegség -ha felismerik- kezelhető, ellenkező esetben drámai következményekhez vezet.
(Forrás: Magyar Hírlap 2004. szeptember 13. Némileg átalakított, lerövidített szöveg)
Hanthy Kinga:
Mire vevők ma ezek a fiatalok?
Az ifjúság kegyeit keresi a média. Azét az ifjúságét, amelyik a médiaguruk képzelete szerint a nemi élet technikai részleteinek és eltévelyedéseinek vizsgálata mellett a szőke legyen a csajom, vagy barna, a gyorsan vagy lassan szakítsunk, valamint a dögös amcsi filmek kérdéskörében éli az életét. Mindent átfogó tapasztalatok híján nehéz eldönteni, mi is volt előbb: a valóság vagy a hergelés? Valóban ilyen az ifjúság, vagy csak ilyenné tették? Minden felelős mossa a kezeit. Versenyt emleget, mely versenyben, sajnos, az nyer, aki tud még lejjebb menni, minden szint és minden ízléshatár alá. Ilyen a világ, sóhajtozunk, pedig nem sóhajtozni kellene, hanem lázadni, gyermekeink és unokáink érdekében odamenni a szerkesztőségek és székházak elé, azt üvölteni, ennyi elég volt. Kezdjük újra az egészet.
E helyett szelíd és ironikus elhatárolódás folyik. A magyar szellemi élet színe-java ugyan világossá teszi, hogy alapvetően nem ért egyet azzal a szellemi és kulturálatlansági színvonallal, amelyet a kereskedelmi média nyújt, de egy része maga is részt vesz benne (jó pénzért), ezért nincs joga hangosan kiabálni, másik része pedig jó esetben is csak gúnyolódik. Nemzeti közösségi élményünk mára a média lett. A nagymamák és unokák együtt ülnek a kibeszélőshow-k és szappanoperák előtt, nincs mese, nincs dal, nincsenek történetek a régmúltból,
csak közös borzongások vannak. A bulvársajtó pedig ráerősít, amikor azon szorgoskodik, hogy a virtuális valóságból valódit szerkesszen, virtuális eseményekből valósnak tűnő híreket adjon közre.
A magyar kabarénak jó az utánpótlása. Érkeznek, szépen alakulnak a tehetséges fiatalok, helyet követelnek és kapnak is a sorban. Ám nem lehetünk elég szomorúak, amikor azt kell tapasztalnunk, hogy e huszonéveseknek, e kritikai érzékkel és humorral megáldott ifjaknak is szinte egyetlen ihlető és élményforrásuk a média. A rádiókabaré májusi és júniusi műsoraiból válogatott az elmúlt szombaton. Jó humor a világ szörnyűségei közepette. De tény, hogy az ifjak: Litkai Gergely, Bödöcs Tibor, Tóth Tibor televíziós szatírákat hoztak.
Hogy e helyett miről és hogyan kellene beszélni az ifjakhoz és az ifjaknak? Keresi az utat már régóta a közszolgálati rádió is, de kísérletei rendre kudarcba fulladnak. Ha nagyon előreszalad, az a baj, ha meg lemarad, azért bukik meg. Mintha már csak saját magának mondana esténként mesét a Kossuth, valamiféle régről hozott lelkiismeretességgel. Igyekszik a Kölyökrádió szerkesztése is, és némi reményt ad, hogy a közrádió néhány százalékos hallgatottsága is több ezer, tízezer embert jelent. Az eddig bemutatott két véglet: Csiszár Jenő évekkel ezelőtt átültetett rendhagyó interaktív műsora, amely becsődölt, és Padisák Mihály levelesládája, amelyik már születése pillanatában nyikorgott. Nincs ez másként utódjával, az Ifjúsáv – levélváró.hu-val, Indri Gyula műsorával sem. Az is olyan, mintha a földtörténet középkorából szólna. Nem a belbeccsel van a baj, hanem a külcsínnel. Erre a hangnemre, hangulatra manapság nem vevő az ifjúság.
Hogy mire vevő? Bizony nehéz kérdés. Valamikor réges-régen a nagyapáink még nevelték a gyermeket. Manapság meg az a szokás, hogy nevelés helyett a kegyeit keresik. Mit szeretnél, drágám, mit kérsz? Mindent megteszek, csak ne legyél szomorú! E kegyekre pályázik a média is. Pedig a világ évezredekig egészen jól működött, sőt haladt úgy, hogy tapasztalat és tudás szülőről gyermekre szállt. Ki lehetne próbálni, hátha ma is működik. De azt mindenképpen ki kellene gondolni, hogy milyen ifjúságot, milyen világot szeretnénk. És ennek nyomán dönteni arról, hogy szándékunkban áll-e nevelni a gyermekeinket. Ha igen, akkor hozzá lehetne kezdeni. Otthon és a médiában.
Szövegértés
Doppingnagyhatalom
(Magyar Hírlap 2004.augusztus 28-29)
Elképesztő volt látni a tévében meg a
címlapokon azokat a kigyúrt, kopasz szombathelyi tahókat, akik védik kokszos
konditermi miliőt idéző közegben „bajnokaikat”: A lebukott Fazekast, meg a
menekülő Annust…
… És nem a sportolókon vernénk el a
port, talán rajtuk lehet legkevésbé. Egy velejéig rothadt rendszer végpontjain
izzadnak, hajigálnak, emelgetnek ezek a szerencsétlen gladiátorok. Akik pénzért
a nép szórakoztatására, szponzorok megelégedésére hosszú évek óta fizikailag
teljességgel követhetetlen, abnormális csúcsokat döntögetnek. A világ élsportja
hazuggá, manipulálttá vált, gyógyszervegyészek nagy viadalává. S ezen a
porondon egész egyszerűen most minket pécéztek ki, tehát mi buktunk meg
törvényszerűen.
Felejtsük el végre az ostoba
mosakodást, a boszorkányüldözéses vakerokat:
Magyarország ég, leégett, ez van.
De felelősöknek is kell lenniük.
Mert doppingolni nem kötelező, az
orvosoknak, edzőknek szemet hunyni az olimpiára induló sportoló vizsgálatánál,
ahova a takarítónő pisijét hozzák be, szintén nem az. A sportvezetés mos
hárít és sajnálkozik, Schmitt Pál
MOB-elnök is feltűnően passzív, úgy viselkedik, mintha nem tudná mi folyik az
élsport világában - nálunk is, másutt is - évtizedek óta. Csodálkoznánk is, ha nem tudná – ilyen
sportolói és sportvezetői múlt után. Természetesen csak általában tudja,
konkrétan nem tud semmit. Ja. De azért halkan megkérdeznénk a magyar
olimpikonok irányítóitól: uraim hányan és kik távoznak e gusztustalan botrány
után?
Olimpiai eszme? Ugyan, régóta már
legfeljebb néhány korszerűtlen megszállott fejében, lábában, izmaiban lehet
csak ott. És most rájuk is freccsent a mocsokból: az egész magyar sport, sőt az
ország ül a szégyenpadon.
Mondjuk ki: még mindig Rákosi álmát
álmodjuk a sportnagyhatalom kis országról. Aranyak, érmek, pontok kellenek,
elvárások vannak, tippek formájában. Pedig Athén után azt kell átgondolni: erre
a fecskendős illúzióra mennyit is költsünk az adóforintokból.
Sümegi Noémi
Légiósokk
Aki az elmúlt hetek híradásait hallgatva attól fél, hogy a
légkondicionálótól légióbetegséget fog kapni, annak „megnyugtatásul” annyi
mondható, hogy legionellózist kerti vagy slag vagy akvárium is okozhat, egy
tisztán tartott légkondicionáló kevésbé. A hűtőberendezések szerepét ugyanakkor
a légutakba kerülő baktériumok terjesztésében nem lehet alábecsülni, az Állami
Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat ezért kivizsgál minden olyan esetet,
ahol megbetegedés történt.
Két miskolci haláleset irányította a figyelmet a légióbetegségként közismert fertőzésre, amit a hírek alapján a nem megfelelően tisztán tartott légkondicionálók is előidézhetnek. Információink szerint azonban az egyik beteg halálát nem is legionellózis okozta, a másik pedig egyáltalán nem lakott vagy dolgozott légkondicionált környezetben. Hazánkban évi száz körüli megbetegedés és négy-öt halálos eset írható a legionellabaktérium, illetve olyan körülmények rovására, ahol valamilyen pangó vízben elszaporodhatnak a kórokozók: ez lehet sokáig nem használt, majd erős vízsugárral megnyitott kerti öntözőcső, akvárium, elhanyagolt szökőkút.
Szaunák és párásítók