NYELVMŰVELÉS -NYELVÚJÍTÁS - NEOLÓGUSOK - ORTOLÓGUSOK - NYELVJÁRÁSI SZAVAK KÖZHASZNÚVÁ TÉTELE-RÉGI SZAVAK, NEVEK FELELEVENÍTÉSE-IDEGEN SZAVAK ÁTALAKÍTÁSA - SZÓKÉPZÉS - SZÓVÉGEK MEGELEVENÍTÉSE - SZÓELVONÁS - SZÓCSONKÍTÁS - SZÓÖSSZETÉTEL - JOTTISTA - YPSZILONISTA HÁBORÚ
A XVIII. század végére az elmaradott gazdasági-társadalmi viszonyok, az elnémetesítő törekvések közepette felsejlett a nemzeti önébredés kibontakozásának lehetősége Magyarországon. A francia felvilágosodás eszméi - elsősorban Bécsen keresztül (magyar testőrírók szolgálata a császári udvarban) - elterjednek hazánkban, s egyre erősebb lesz az igény: a tudományoknak és az irodalomnak anyanyelven kell megszólalniuk. A legkiválóbb írók és költők felismerték, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi fejlődés ügye nem léphet előre fejlett nemzeti nyelv nélkül. Bessenyei fellépése a magyar művelődéspolitika fejlesztése érdekében (Magyarság című nyelvművelő programjával – 1778 ((röpirat))) mozgalommá erősödik.
Ily módon vált a magyar felvilágosodás korának egyik legfontosabb eseményévé az egész magyar közéletet átfogó (látens politikai) mozgalom - a nyelvújítás.
A nyelvújítás nem más, mint - a nyelvfejlesztés átlagosnál nagyobb társadalmi igénye alapján - elsősorban avatott nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása az adott nyelv életébe, az aktuális mondanivaló kifejezhetősége és jobb, hajlékonyabb megformálhatósága érdekében. Efféle nyelvújítás Nyugat-Európában már korábban lezajlott, s ezekre a felvilágosodás nyelvművelői mintaként is tekintettek (Kazinczy például a német mintát követte).
Bár nyelvújításon a magyar művelődés történetében általában azt a néhány évtizedre (1790-1820) kibontakozó mozgalmat értik, amelyben a magyar nyelvről vallott nézetek ütközése helyettesítette a nem engedélyezett politikai küzdelmeket, a nyelvújítás valójában mintegy száz esztendeig, Bessenyei fellépésétől (az 1770-es évektől) egészen a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott.
Az újítások célja a magyar szókincs bővítése, az idegen szavak magyarral való helyettesítése, a stílusújítás, végső soron pedig az európai szintű tudományos és kulturális eredmények egységes nemzeti nyelven való megszólaltatása volt.
Az írók már megfogalmazták: az anyanyelv és a nemzet ügye szorosan összekapcsolódik - „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" - írja Bessenyei György a Magyarság című röpiratában.
Központi kérdéssé a magyar nyelv jogainak helyreállítása, államnyelvvé tétele lett. Először az 1790-91-es országgyűlésen terjesztették elő nyelvi követeléseiket a magyar rendek, de a magyart államnyelvvé majd csak az 1844. évi országgyűlés tette.
Bessenyei nyomdokain nemcsak szépírók (Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc stb.), hanem szakírók is (Diószegi Sámuel, Fazekas Mihály - növénytan; Révai Miklós nyelvészet; Bugát Pál - orvostudomány stb.) sürgették a nyelvfejlesztés ügyét, mi több, ők maguk is - tanulmányozva a korábban lezajlott francia és német nyelvújítást új szavak tömegeit gyártották.
Az új szavak gyártása sok tekintetben az idegen szavak magyarosításáért folyt. Az újítás képviselői az ún. neológusok voltak, akik vallották, hogy a nyelvet „fokról fokra mívelés által" kell emelni, s e jog elsősorban a költőket illeti, akiknek „gyakran még a grammatikai regulát is félre kell vetniük", ha „csinosan" és energikusan akarják gondolataikat kifejezni. A neológus alapelv tehát: tudatosan be kell avatkozni a nyelv életébe.
Egyre-másra jelentkeznek azonban először csak a „szertelen szófaragások" elleni bírálatok, majd a nyelv túlzó féltését tükröző írások, amelyek óvnak a beavatkozástól - féltve a magyar nyelv hagyományait. A régi állapotok féltői a maradiaknak bélyegzett ún. ortológusok voltak, akik - hogy a magyar nyelv „rontását" megakadályozzák, közreadták a Debreceni Grammatikát (1795), amely alapelveiben azt tükrözi, hogy a magyar nyelv fejlődésének alapja állapotának változatlanul hagyása, mert úgymond „új és többnyire hamis kohókban vert szóknak formálásával a tiszta szép nyelv mintegy megszeplősíttetik".
Ekkorra már Kazinczy Ferenc került a nyelvújítási mozgalom középpontjába, aki szervező munkájával, kötetekre rúgó levelezésével szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést). Kazinczyt politikai múltja (akkoriban szabadult ki a Martinovics-féle összeesküvés miatt a börtönből), írói és szervező, irányító munkássága a neológusok vezérévé avatta.
Az ortológia ellen a Tövisek és virágok című epigramma-gyűjteményének közreadásával (1811) lendült támadásba, s több más művében is csapásokat mért a nyelvújítást ellenzők táborára. Vallotta, hogy „a nyelv művelése a szépíró joga, aki nem ismer más törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segíti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem... Az író barátja a nyelvnek, nem pedig ellensége, mívelője, nem pedig pusztítója, nem rontója, de építője". Szerinte idegen szépségeket nem kell elutasítani, hanem meg kell tűrni, s el kell tanulni az idegen hajlékonyságot.
Az ortológusok válasza a Mondolat című gúnyirat volt (1813), amelyben nevetségessé tették a nyelvújítók túlzásait, megcélozva vezérüket, Kazinczy Ferencet is. A gúnyirat elejére Kazinczy megkoszorúzott torzképét tették, amint szamárháton lovagol a Parnasszus felé, őt magát nevének anagrammájából Zafyr Czenczi-nek nevezve. Magában a gúnyiratban számos sikertelenül megújított szót gyűjtöttek össze, s durván gúnyolták a neológus vezért.
Kazinczy társai közül Szemere Pál és Kölcsey Ferenc adta közre a neológusok válaszát Felelet a Mondolatra címmel (1815). E mű stílusparódia a parlagias, terjengős előadásmód és a Debreceni Grammatika ellen.
A vita ezzel nem zárult le a két tábor között. Röpiratok, magánlevelezések, egyéb kiadványok fejezték ki nemtetszésüket egyik vagy másik felfogás ellen. Az írók közül azonban Csokonai, Bajza, Révai stb. a megújított nyelven írnak, s az ortológusok minden ágálása ellenére diadalra viszik a nyelvújítás ügyét.
Maga Kazinczy belátja, hogy a nyelvújítás szándékával a nyelvhez nyúlni csupán tudós mérséklettel lehet, elismeri a túlzások helytelenségét, bevallja tévedéseit. Közzéteszi a nyelvújítási harcot lezáró írását, Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél címmel (1819), amelyben kimondja „Jól és szépen az ír, a'ki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind".
Maga Kazinczy gyakorlati nyelvújító is volt. Nevéhez fűződnek alak, hölgy, pongyola, ácsorog, árny, dölyf, kedvenc, csalogány, légyott, évszak, emlékkönyv stb. szavaink.
A gyakorlatban a nyelvújítás főként a szókincs hiányosságait óhajtotta kiküszöbölni, és minden eszközt felhasznált idegen szók magyarítására. A magyar szókészletet az alábbi eljárásokkal bővítették:
- Nyelvjárási szavakat tettek köznyelvivé: betyár, burgonya, hullám, idom, kamat, bútor stb.
- Régi szavakat elevenítettek fel: aggastyán (az Ágoston személynévből), fegyelem stb.; felújítottak régi személyneveket is, pl. Béla, Gyula, Zoltán, Géza.
- Idegen szavakat alakítottak át, pl. a latin balanea bálna lett, a német Leipzig pedig Lipcse.
- szóképzéssel, felhasználva az -ng; -lagl-leg; -ít; -z; -kozik/-kezik-közik igeképzőket, pl. borong, érzeleg, lazít, tanulmányoz, építkezik stb.; az -alom-elem; -mány/-mény; -at/-et; -ákony/-ékeny; -g; -ály/-ély; -ány/-ény; -zat/-zet névszóképzőket, pl. történelem, tengerész, állítmány, körzet, folyékony, adag, szenvedély, példány, alapzat stb.
- szóvégek megelevenítésével: a -c, -nc; -da-de elevenedik meg a kegyenc, újonc, cukrászda, szálloda, lövölde szavakban.
- szóelvonással (szóelemek szó végéről való elhagyásával) nyerték a kapáiból a kapa, az árnyékból az árny, a tanútból a tan, a vizsgáiból a vizsga szavakat.
- szócsonkítással (szóvégek önkényes elhagyásával) nyerték a címerből a cím, a zömökből a zöm, a gyártból a gyár szavakat.
- szóösszetétellel pl. búskomor, folyóirat, szemüveg stb.; német hatásra idegenszerű összetételeket is létrehoztak pl. jogerős, iskolaköteles.
- Nem ritka módszere a szóteremtésnek az ún. szócsonkításos összetétel (kontamináció), pl. a híg + anyagból született a higany, a levegő + égből alakult a lég, a könnyű + elméjűből pedig a könnyelmű.
Örvendetes, hogy a nyelvújítási szavak milyen gyorsan gyökeret vertek a magyar nyelvben. Mindmáig mintegy tízezer szó van használatban belőlük. Vörösmarty, Petőfi, Arany stb. már természetesen használták ezeket a szavakat és az új stílust, amely jobban simult a gondolati tartalomhoz.
A nyelvújítás voltaképpen a magyar irodalmi nyelv egységesülésének aktív, mozgalommá kiteljesedett szakasza volt.
A táji irodalmi nyelvváltozatokban a nyugati és az északkeleti változat ez idő tájt vívta meg egymással végső harcát, s így a nyugati (vagy dunai) nyelvváltozat kiszorulva átadta helyét az északkeletinek. Ebben szerepet játszottak elsősorban az írók Kazinczy vezetésével, de nem kevésbé a nagyhagyományú kelet-magyarországi iskolák, a sárospataki és a debreceni kollégiumok.
A helyesírás egységesítéséért harc folyt Révai Miklós és Verseghy Ferenc között is, amit az emlékezet ,jottista-ypszilonista háború"-ként ismer. Eszerint a kiejtés szerinti írásmódot, a Verseghy képviselte „láttya, haggya, kertye" féléket kiszorította a Révai támogatta szóelemző írásmód, azaz a „látja, hagyja, kertje" -félék.
A normatív irodalmi nyelv megszilárdulásában fontos szerepe volt a Tudós Társaság helyesírási szabályzatának (A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai - 1832), majd pedig A magyar nyelv rendszere c. kötetnek (1846). Az 1872-ben meginduló Magyar Nyelvőr (Szarvas Gábor) című folyóirat pedig - mint címe is mutatja - kiegyensúlyozó szereppel őrködik a magyar nyelv hagyományainak és újszerű jelenségeinek rendszere fölött.
1. A kódexírók szógyarapító tevékenysége, a humanisták törekvései
· Sylvester János: a nyelvészet szaknyelvét kialakította, első magyar nyelvtan
· Dévai Bíró Mátyás: Ortographia ungarica (Magyar helyesírás)
2. Elindul a tudatos nyelvművelés
· Szenczi Molnár Albert: magyar nyelvtan, a külföldieknek teszi érthetővé a magyar nyelvet
· Geleji Katona István: Magyar Grammatikatska – helyesírási, nyelvhasználati tanácsok
3. NYELVÚJÍTÁS
4. Az Akadémia hatása a nyelvművelésre.
· 1832: A magyar helyesírás és szóragasztás szabályai
· 1872: Magyar Nyelvőr
5. Nyelvművelés a 20. században – elsősorban az idegen hatások ellen harcoltak.
A NYELVÚJÍTÁS
A nyelvújítás nem más, mint avatott nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása az adott nyelv életébe. Efféle nyelvújítás Nyugat-Európában már korábban lezajlott (Kazinczy a német mintát követte).
Célja:
A magyar nyelvet a kor követelményeihez igazítsák. Nyelvünket meg kellett tisztítani az idegen hatásoktól, szókincsünket gazdagítani kellett.
Országos vita bontakozott ki az alábbi témákban:
¨ Milyen legyen a nyelvjárások és az irodalmi nyelv viszonya
¨ Melyik nyelvjárásnak legyen szerepe az irodalmi nyelv gazdagításában
¨ A korabeli élőbeszéd vagy a régi irodalom nyelve legyen-e a nyelvi eszmény
¨ Az íróknak, a nyelvészeknek vagy az egész nemzetnek van-e joga dönteni a nyelv vitás kérdéseiben
¨ A nyelv fejlesztése érdekében fordításokra van-e szükség elsősorban vagy eredeti magyar alkotásokra
¨ A helyesírásnak mi legyen az alapja
à kiejtés – leíró szemlélet – ypszilonista: VERSEGHY FERENC: ’láttya’, ’kertye’
à szóelemzés – történeti szemlélet – jottista: RÉVAI MIKLÓS: látja, kertje
Mozgalma
1. Bessenyei
György: Magyarság (1778)
A tudományoknak és az irodalomnak anyanyelven kell megszólalniuk: „Minden
nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
2. Neológusok az újítás képviselői. Alapelvük: tudatosan be kell avatkozni a nyelv életébe.
· Szépírók: Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Csokonai, Kazinczy, Szemere Pál, Kölcsey
· Szakírók:
à Növénytan: Diószegi Sámuel, Fazekas Mihály
à Nyelvészet: Révai Miklós
à Orvostudomány: Bugát Pál
3. Ortológusok
a régi állapotok féltői
Debreceni Grammatika (1795) – alapelve: a magyar nyelv
fejlődésének alapja állapotának változatlanul hagyása
4. KAZINCZY FERENC a neológusok vezére. A Tövisek és virágok (1811) epigrammagyűjtemény közreadásával lendült támadásba az ortológia ellen.
5. Az ortológusok válasza: Mondolat (1813), amelyben nevetségessé tették a nyelvújítók túlzásait. A gúnyirat elejére Kazinczy megkoszorúzott torzképét tették, amint szamárháton lovagol a Parnasszus felé, őt magát Zafyr Czenczinek nevezte. Számos sikertelenül megújított szót gyűjtöttek össze.
6. Felelet
a Mondolatra (1815) Szemere Pál, Kölcsey Ferenc
Stílusparódia a parlagias, terjengős előadásmód és a Debreceni Grammatika ellen
7. Kazinczy Ferenc: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél : „jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszer’smint.”
Módszerei
A gyakorlatban a nyelvújítás főként a szókincs hiányosságait óhajtotta kiküszöbölni.
¨ Nyelvjárási szavakat tettek köznyelvivé: betyár, burgonya, hullám, idom, kamat, bútor
¨ Régi szavakat elevenítettek fel: aggastyán (Ágoston), fegyelem, Béla, Gyula, Zoltán, Géza
¨ Idegen szavakat alakítottak át: latin balanea à bálna, német Leipzig à Lipcse
¨ Új szavakat alkottak:
à Szóképzés
· -ng: borong,
· -lag/-leg: érzeleg
· -ít: lazít
· -kozik/-közik/-kezik: építkezik
· -z: tanulmányoz
· -alom/-elem: történelem
· -mány/-mény: állítmány
· -at/-et: körzet
· -ákony/-ékeny: folyékony
· -g: adag
· -ály/-ély: szenvedély
· _ány/-ény: példány
· -zat/-zet: alapzat
à Szóvégek megelevenedése:
· -c, -nc: kegyenc, újonc
· -da/-de: cukrászda. Szálloda
à Szóelvonás: kapál à kapa, árnyék à árny, tanít à tan, vizsgál à vizsga
à Szócsonkítással: címer à cím, zömök à zöm, gyárt à gyár
à Szóösszetétellel: búskomor, folyóirat, szemüveg
à Szóösszerántással: híg+anyag=higany, levegő+ég=lég, könnyű+elméjű=könnyelmű
¨ Tükörfordítással: materia à anyag, kellner à pincér
A nyelvújítás - bár a nyelv összes szintjét érintette - a szóalkotás terén hozta a leglátványosabb eredményeket.
Az eddig szórványosan említett nyelvújítási példák főként képzett, ritkábban összetett szavak voltak - ezekből született a korszakban a legtöbb: azóta is meglévők, időközben elavultak vagy soha meg nem honosodottak szótárnyi tömege. A nyelvújítók azonban egyéb módszerekkel is éltek a szókincsbővítés terén, amikor a sokezres új szóállományt létrehozták. Szily Kálmán 1902-ben és 1908-ban megjelent kétkötetes Nyelvújítási Szótárának mutatója - a teljesség igénye nélkül - mintegy nyolc és félezer új szót tartalmaz. Mielőtt végigtekintenénk főbb módszereiket, érdemes néhány dolgot megemlíteni.
Az új szavak elterjedésében vagy kipusztulásában szerepet játszott, hogy valóban szükség volt-e az adott szóra; mennyire tűnt nehézkesnek vagy könnyednek; szépnek találtatott-e. Ez utóbbi a legszubjektívebb szempont, s itt játszottak szerepet a korszak nagy írói, költői. (Ma már sokszor különösnek tűnő vélekedéseikkel is; Kazinczy például a pillangót ízetlennek tartotta, és helyette a lepe szót ajánlotta, a venyige helyett pedig a borág-at.) Ám a mégoly tudatos nyelvújítóknak is csak beavatkozni, irányt szabni sikerülhetett, de "döntést" azután természetesen maga a nyelvhasználat hozott. Íme néhány példa arra, hogy egy-egy fogalomra hányféle megnevezés született, hányféle szóalaknak vagy szókapcsolatnak kellett megküzdenie a fennmaradás jogáért. Bankár: bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő. Lényeg: mivolt, létalap, léteg, léteny, létedelem. Téglalap: hosszas négyszegelet, lapegyközény, egyközű négyszög, közarány. Számláló és nevező: a törtszám felsője, felső, részet, hányító, ill. a törtszám alsója, alsó, nemező. Rögtönző: improvizátor, hevenyező, rögtön verselő, gyors költész, rögtönész. Tegez (ige): téget, tégez, teget, teeget, teegez, teez, téz. A fennmaradt szó alakja is, jelentése is módosulhatott ahhoz képest, amit alkotója eredetileg neki tulajdonított. Néhány érdekes jelentésalakulás: a pályázatnak eredetileg 'pályafutás' értelme is volt, a merénylő eredetileg azt jelentette: 'vállalkozó', a busásan: 'durván', az előzmény: 'tárgy'.
A nyelvújítók leggyakoribb szóalkotási módja a szóképzés. Mintájául a nyelvben természetes módon létrejött képzett szavak szolgáltak, de az újítók nemcsak az élő, termékeny képzőket használták fel, hanem a már nem produktív, csak a szavakból kielemezhető képzőket is felelevenítették, sőt, egészen újakat is alkottak.
A legkedveltebb produktív igeképzők között szerepelt az igéből igét alkotó műveltető -szt (fogyaszt, illeszt), a gyakorító -g és a vele alakult -log,-leg, ill. -ng képzőbokor (társalog, érzeleg, forrong, mereng), a névszóból igét formáló -ít (egyesít), a -z (adományoz, véleményez) és a -kodik,-kedik,-ködik (jeleskedik, kegyeskedik). A leggyakoribb névszóképzők pedig az igéből névszót alkotó -alom,-elem (érzelem, rejtelem), -mány,-mény (élmény, festmény), -vány,-vény (kiadvány, ígérvény), -at,-et (munkálat, lelet), -ék (jegyzék, pótlék), -ékony, -ékeny (folyékony, féltékeny), -atag,-eteg (roskatag, zuhatag). Képzők összekapcsolásával új képzőbokrokat hoztak létre, így született a -sít (hiúsít, tanúsít), az -ászat,-észet (szobrászat, bölcsészet), az -ias,-ies és ellentéte, az -iatlan,-ietlen (nyárias, népies, emberietlen, költőietlen), a szóvég téves tagolásával (az utolsó mássalhangzót a képzőhöz ragasztva) a -zat,-zet és a -lat,-let (kapuzat, növényzet, szigorlat, címlet). A túl hosszúnak, nehézkesnek érzett képzőbokrokat viszont (például -hatatlan,-hetetlen,-atatlan,-etetlen és -dalom,-delem) megpróbálták lerövidíteni: a lakhatatlan így lakhatlan lesz, az okvetetlen okvetlen, a bizodalom bizalom, a türedelem türelem.
A felelevenített, produktívvá tett képzők között többnyire a különböző szófajokból névszót alkotó képzők találhatók: -ár,-ér (hordár, üzér), -g (adag, köteg), -cs (uracs, labdacs), -am,-em (állam, üzem), -tyú,-tyű (dugattyú, billentyű), -ály,-ély (apály, szenvedély), -ány,-ény (nyitány, puhány).
Az új képzők úgy keletkeztek, hogy a nyelvújítók leválasztották azokat a szóvégeket, amelyek több szóban azonosak voltak, képzőfunkcióval látták el őket, és átvitték más szavakra is. Ezzel mesterségesen alkalmazták a szóvégmegelevenedést (ráértést), ami a képzők természetes keletkezésének is egyik módja. Így lett képzővé az -nc (fegyenc, újonc), a -c (élc, bohóc), a -da,-de (cukrászda, uszoda), a -ma,-me (gyurma, kelme), a -ca,-ce (álca, mérce), az -ar,-er (lovar, jogar), a -v (érv, terv).
A szóképzésnek azonban egyéb módjai is léteztek. Az új képzők leválasztásának némiképpen az ellentéte, amikor úgy hoztak létre új szót, hogy egy már meglévő képzőt egy másik szó pontatlanul megállapított tövéhez illesztettek (a szótő kikövetkeztetésével az elvonás jelenségét alkalmazták mesterségesen); így keletkezett például a figyel, alkot, erény, csomag szó a figyelem, alak, erő, csomó szótő megcsonkításával. A már említett tévesen kikövetkeztetett képzőbokrok születése a képzőbokrok természetes létrejöttére emlékeztet. A szokatlan szófajú alapszóból - mint azonos, előny, fölöttes, önző, újráz, utánoz, eddigi, alábbi - vagy ragos alapszóból való képzések közül - mint láttamoz, éljenez, kézbesít, kiakolbólít, hátrány, nagybani - az előbbieknek számos természetes úton létrejött előzménye van. Előfordult, hogy eredetileg inkább igékhez járuló képzőket névszók is megkaptak, és viszont; így lett az olvasmány után az okmány és a körülmény, a maradvány után a jelvény, a rejtély után az ünnepély, illetve a fegyvernek után a mérnök, a futár után a csatár - ez a kettősség azonban sok képzőnknek eleve is sajátja.
Ezek a képzésmódok tehát, ha nem is szorosan véve hagyományőrzők, általában nem is tipikusan példa nélküliek a nyelvben. Nincsen értelme ezért a nyelvújítás egyes képzéseit utólag helyeselni, másokat helyteleníteni - a nyelvszokás azóta amúgy is alaposan megrostálta a nyelvújítók képzett szavainak tömegét. S ki is emlékszik ma már az afféle szavakra, mint restnök ('lajhár'), lomhár ('szamár'), naplony ('napló'), unadék ('unalom'), hozzány ('tartozék'), mozgony ('gép'), möglet ('háttér'), útnaklat ('küldetés'), dolgász ('üzletember'), dalastyán ('agg énekes'), festékeny ('festői'), monyorú ('ovális'), göreb ('lombik'), tudósítalom ('tudósítás'), mindeményedelem ('egyetem'), őséged ('uraságod'), szabda ('szabály'), lengenye ('gyöngyvirág'), emléz ('emlékezik'), éldel ('élvez').
A képzéssel ellentétes jelenség. Lényege, hogy a szó végéről leválasztották a képzőt vagy a képzőnek érzett végződést, és használni kezdték az így megmaradt - és egykor önmagában is létezett (vagy inkább csak ilyennek feltételezett) - szót. Így keletkezett a dics (a dicsérből), a gyönyör (a gyönyörűből), a vizsga (a vizsgálból), az emlék (az emlékeztetőből), a pír (a pirosból), a szomj (a szomjazikból), az ék (az ékesből), az űr (az üresből), a tan (a tanítból). Téves kikövetkeztetéssel született az érdek (az érdekelből: ér ige + -dekel képző), az ábra (az ábrázolból: a -z szóvég a szláv jövevényszó része), a gyár (a gyártból: a szóvég a török jövevényszó része), a zöm (a zömökből: a -k a szótő része, és nem képző), a cég (a cégérből: a szóvég a német jövevényszó része), a cím (a címerből: a szóvég a francia jövevényszó része), a cikk (a cikkelyből: a szóvég a német jövevényszó része), a gép (a gépelyből: a szóvég a német jövevényszó része). A nyelvújítás kései korszakában valószínűleg az egyik képzőből is alakult elvonás útján új szó: a ded, amely a -d kicsinyítőképző halmozása, és a kisded ('aprócska') szóról választották le (bár a szó keletkezését illetően másféle magyarázat is elképzelhető).
Ritkább esetben összetett szavakból is keletkezett elvonás útján új szó, például: kelet, nyugat (a napkelet, napnyugat szavakból), lom (a lim-lom-ból), monda (a mende-mondá-ból), zene (a zeneboná-ból), ön (Széchenyi híres alkotása az önhitt, öndícséret-féle szavakból).
A szóképzés után valószínűleg a legtermékenyebb szóalkotási mód. Főleg alárendelő összetételek születtek; megtalálható közöttük az összes gyakoribb típus: a jelzős (helyesírás), a tárgyas (hőmérő) és a határozós (alvajáró) alárendelés. A legtermékenyebb elő- és utótagok között voltak a következők: egy-, elő-, erő-, ész-, fény-, had-, kör-, köz-, mű-, nép-, nyelv-, ön-, rend-, szín-, túl-, vég-; -szomj, -tár, -tan, -ügy, -vágy, -véd, -zár.
Jelentősen felszaporodtak - részben német minták nyomán - az új vagy addig csak ritka alkotásmódú összetett szók. Jelöletlen határozóval: szellemdús, vérbő; puszta igetővel, esetleg megcsonkított formában: láthatár, gyógyszer; dúvad, indok; jelzős szószerkezet összerántásával: gyümölcskosár, falióra; két szó mellérendelésszerű összeillesztésével: egyén, jelmez; megcsonkított névszók összerántásával: csőr (cső + orr), rovar (rovátkolt + barom).
A példákból is látható, hogy minden - akár eleinte helytelenített - típus elterjedt, s ma már a legfurcsábbakat sem érezzük különösnek, sőt, akár összetett szónak sem - például könnyelmű (könnyű + elméjű), lég (levegő + ég), higany (híg + anyag), delej (dél + éj), indóház (induló + ház), talaj (talp + alj). És természetesen keletkezett rengeteg olyan összetett - és csonkoltan egybeolvasztott - szó is, amely nem állta ki az idő próbáját, például: lebtan ('meteorológia'), tevepárduc ('zsiráf'), dalabáj ('fülemüle'), szarvorrú ('orrszarvú'), császna ('császári korona'), popont ('kettőspont'), emember ('művelt ember'), szemcső ('látcső'), ébrény ('ébredő lény'), tűzjáték ('tűzijáték'), kirányú ('centrifugális').
A régi nyelvhez mint feledésbe merült, de használatra méltó szavak - és nyelvtani formák - tárához fordultak a nyelvújítók. Az előző századok nyelvéből felelevenített szók egyik része az eredeti jelentésében került vissza a nyelvhasználatba, másik része új jelentést kapott. Azonos jelentésben élt tovább például a tartalom, szerkezet, év, dísz, fegyelem, ajánlat, áradat, aggastyán, bakó, hon, lomb, menet, őr, szobor. Új, a régivel valamilyen módon érintkező jelentést kapott többek között: alkalom (régen: 'szerződés, megegyezés'), alak (régen: 'baba'), börtön (régen: 'hóhér'), segéd (régen: 'segítség'), szén (régen: 'faszén, parázs, tűz'), képez (régen: 'képzel, ábrázol, jelképez, formál'), másol (régen: 'változtat'). Két régi jelentés közül az egyikkel vezették be újra a szót, például: hölgy (régen: 'nő' és 'menyét'), agy (régen: 'koponya' és 'agyvelő'). A régi jelentés mellé egy vagy több újat társítottak: tér (régen: 'szabad tér, hézag', azóta: 'három dimenziójú kiterjedés, beépítetlen közterület, lehetőség a tevékenységre' is), baj (régen: 'harc, nehézség', azóta: 'betegség' is), báb (régen: 'baba', azóta: 'rovarbáb' is). Olykor hibás olvasással, téves értelmezéssel is keletkezhettek szavak, mint vezekel vagy sirám (a veszékel 'jajveszékel' és a siralm 'siralom' félreértéséből). Régi magyar személyneveket is felújítottak: Árpád, Ákos, Béla, Gyula, Zoltán.
Amíg a nyelvi norma még nem kristályosodott ki, a tájszavak rétege sem különült el élesen a közkeletű szókincstől, mivel az egyes szerzők révén ezek a szók is bekerültek az irodalomba (bár provinciális jellegük felismerhető). A nyelvújítók friss, kifejező elemeket látva bennük sok nyelvjárási szót köznyelviesítettek. Például: barangol, bucka, csalit, csapat, cserkészik, csökönyös, degesz, doboz, érdes, falánk, foszlány, hullám, hűs, inda, kelengye, lenge, lóca, meder, moraj, renyhe, repkény, róna, sanda, sápad, silány, rimánkodik, zamat. A tájnyelvi szavak gyakran megváltozott jelentéssel kerültek a köznyelvbe, így: ázalék ('főzelék, leves' helyett: 'ázalékféreg'), páholy ('csűr' helyett: '(nézőtéri( fülke'), rikkancs ('csősz' helyett: 'kikiáltó'), bútor ('batyu, tarisznya' helyett: 'berendezési tárgy'), bibe ('kis seb' helyett 'a virág része'). Egy határozóragot is elterjesztettek a népnyelvből: a -lag,-leg-et (például színleg, főleg).
A szavak nagy része összetett és igekötős formák átültetése, leggyakrabban tükörfordítása, azaz az idegen nyelvi összetétel tagjainak megfelelő magyar elemek egybekapcsolása. Többnyire a német, ritkábban más nyelvek (például latin, francia) szavait fordították le. Összetett vagy igekötős szók többek között: álláspont (a német Standpunkt alapján), belátás (a német Einsicht után), befolyás (a latin influxus, a német Einfluss alapján), légyott (a francia rendezvous, a német Stelldichein mintájára), rokonszenv (a latin sympathia után), kivonat (a latin extractum alapján). A képzett szavak hasonló átfordítása ritkább volt. Például: pincér (a német Kellner mintájára), hangulat (a német Stimmung után), üteg (a francia batterie alapján). Vannak közöttük nehezebben követhető megfelelések is: rajong (a német schwärmen 'nyüzsög, rajzik, rajong' szótöve 'raj, méhraj' jelentésű), üzem, üzlet (a német treiben 'mesterséget folytat' alapjelentése 'űz'), anyag (a latin materia szótöve 'anya' jelentésű). Személyneveket is lefordítottak: Szilárd (Constantinus), Győző (Victor), Soma (Cornelius). Szókapcsolatok sora is - főleg német mintára - hasonló módon került nyelvünkbe, például: jól néz ki; annak dacára, hogy; ez alatt azt értjük, hogy; elveszíti a hozzátartozóit; igazat ad; ezt a darabot adják (például a színházban); jól áll neki; hatalmában áll; ez áll (például a könyvben). Más germanizmusok nem vertek gyökeret, így például a műveltetőképző helyett használt hagy (megcsináltat helyett meg hagy csinálni), a számnév után használt többesszám (két emberek beszélgetnek), a különféle mellékmondatokat pótló funkciókban álló főnévi igenevek (eléggé jók téged mentegetni ehelyett: eléggé jók, hogy téged mentegessenek) vagy a már említett "nőstényítés" (angyalné, szépné, őné).
Ritkább eljárás, inkább egy-két tudományág terminus technikusait érintette; kevés maradt fent közülük: pillér (francia pilier), bálna (latin balaena), gúla (olasz guglia), kálmos (latin calamus), rím (francia rime). A latin eredetű szavak -us nélküli formái - amelyek közvetlenül a németből is származhattak: pedagóg, filozóf, dialóg - nem gyökereztek meg tartósan, ahogy a latin szavak magyar képzős formái sem (interessál, anectotumocska). S már saját korukban sem találtak követőkre az effélék: paradíz, frizűr, karikatűr, tempel. Olykor földrajzi neveket is átformáltak: Lipcse (Leipzig), Istókhalma (Stockholm), Kappanhágó (Koppenhága) - nem meglepő, hogy ezek az egy Lipcse néven kívül (amilyen nevű település Magyarországon is volt) éppúgy nem honosodtak meg, mint ahogyan a különféle szóalkotási módokkal életre kelteni próbált nyakatekert szavak tömegét sem fogadta be a nyelvhasználat.