KÖZÉLETI ÉS HIVATALOS STÍLUS

 

JELLEMZŐI, NEMKÍVÁNATOS TÜNETEI.

RETORIKAI ALAPFOGALMAK

KÖZÉLET - KÖZÉLETI STÍLUS - HIVATALOS STÍLUS - KÖZÉLETI ÍRÁSBELISÉG –

KÖZÉLETI SZÓBELISÉG: ELŐADÓI (SZÓNOKI) STÍLUS - RETORIKAI SZERKEZETEK: LEJTÉSES, FOKOZÁSOS, PIRAMIDÁLIS SZERKEZETEK

 

A közélet az emberek társadalmi érintkezésének tere. Tágabb értelemben az országos gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális intézmények működését, szűkebben mint „kis közélet" a magánélet fölötti társasélet színterét jelenti. (Iskola, munkahely, lakó­hely, vallás, sport, kulturális körök stb.). A nyelvhasználat tükrözi ezt a rétegződést, s mivel a közéleti, hivatalos tevékenység szorosan érintkezik a mindennapi élettel, a stí­lusréteg változatai is találkozhatnak, vegyülhetnek egymással. A közéleti írások első­sorban tájékoztató és felhívó jellegűek, sajátosságuk, hogy cselekvés értékűek. (Hiva­talos bejelentés, bírói végzés stb.)

A hivatalos stílus az állami szervek, hatóságok vagy intézmények és magánszemé­lyek hivatalos érintkezési formáiban használatos; a törvényalkotás, rendeletek, közle­mények, üzleti levelezés, útmutatók, tájékoztatók nyelvi kifejezésmódja. Kommuni­kációs funkciója a tájékoztatás és a felhívás, hiányzik a kifejező szerep, mivel sem hangulatot, sem érzelmet nem közvetít.

A hivatalos stílus műfajai - az írásbeliség és a szóbeliség különbségéből adódóan ­nyelvhasználatukban eltérőek.

Írásbeli műfajok: jogszabályok, törvények, rendeletek, határozatok; utasítás, sza­bályzat, közlemény, felszólítás, értesítés, bejelentés, kérvény, meghatalmazás, elismer­vény, meghívó, hivatalos levél, jegyzőkönyv, feljegyzés, beszámoló, jellemzés, önéletrajz. Szóbeliek: tárgyalás, hozzászólás, felszólalás, vita, előadás és az alkalmi ünnepi beszéd (szónoklat).

A megformálás nyelvi igényessége szerint alsóbb szintű változat a „kisközéleti" műfajok között a felszólalás és a hozzászólás, írásban az ügyintéző levél és az útmuta­tó.

A legigényesebb a hagyományosan kimunkált klasszikus szónoklat, a tudományos stílussal érintkező előadás és a szigorú szerkezetű jogszabályok nyelve.

 

A hivatalos stílus különböző nyelvváltozatokra épül, de elsősorban a jogtudomány szaknyelvét építi az igényes szintű köznyelvre.

Témától és műfajtól függően él egyéb szakmai nyelvek, igényesebb megnyilatkozásokban az irodalmi nyelv és - ritkábban ­a familiáris nyelv elemeivel is.

A hivatalos stílus sokféle kötöttséggel jellemezhető.

A szövegszerkesztés legfőbb szabálya az egyértelműségre és a pontosságra törekvés.

Az arányos, logikus felépí­téssel és a jól követhető tagolással biztosíthatjuk a könnyebb megértést:

írásban bekez­désekkel, paragrafusokkal, számokkal, betűjelekkel, az utaló- és kötőszókkal: szóban a gyakoribb előre- és visszautalásokkal, ismétlésekkel.

A beszédben a szövegtagolást a nyelv zenei eszközeinek változatos alkalmazásával is érzékeltetjük: a kifejező hang­súly, a megértést segítő tempó és a hatásos szünetek, az árnyalást kifejező dallam a jó hangzás eszközei. A hallgatóság figyelmét fenntartja a tiszta artikuláció és az eleven, hatásos előadásmód, a hatáskeltő alakzatok, a mondatpárhuzamok, ellentétek, a foko­zás, a túlzás: a kérdő és a felkiáltó mondatok.

A mondatformálás követelményei eltérőek írásban és szóban. A világosság egya­ránt feltétel, de írásban előfordulhatnak bonyolultabb mondatszerkezetek, sok tagmon­datos, többszörös összetételek. Gyakran közbevetett hivatkozással és ismétléssel hang­súlyozzuk a lényeges gondolatot. Az élőszó könnyen érthető, egyszerűbb, rövidebb megformálást kíván. Kerülni kell a közbevetéseket, viszont a hallgatóság előzetes is­meretei lehetővé teszik a hiányos szerkezetű mondatok alkalmazását.

Szóhasználat tekintetében minden hivatalos műfaj megegyezik abban, hogy a fogal­mi pontosságot biztosító szakszavak és állandó szókapcsolatok gyakran fordulnak elő. Használják a többnyire latin eredetű idegen szavakat, kötött nyelvtani formákat, sem­leges stílushatású szinonimákat. A nyelvi igénytelenség elsősorban a szóhasználatban mutatkozik meg, gyakran sablonos a fogalmazás, esetleg terjengős vagy éppen idegen­szerű.

 

A szóbeli közéleti műfajok közül az előadói stílus a nagy hagyományú szónoki stí­lusra épül, noha ma már a hatásosság forrása nem az irodalmias retorika, hanem a sze­mélyes hitel és a tartalmas, világosan megformált mondanivaló. A jó szónok felké­szült, igényes, hatásos és természetes. Tud kapcsolatot teremteni közönségével, tud rögtönözni, megtalálja a közönségének megfelelő gondolati és nyelvi szintet.

A szó­noklat célja mindig a kommunikációs helyzetnek megfelelő: lehet ismeretet közlő, megértést szolgáló, felhívó, meggyőző, érzelmileg ösztönző, hangulati hatást keltő.

Értékét a gondolatok eredetisége és a megfogalmazás igényessége jelenti. A szónoklat hangnemét a közönség, az alkalom (szituáció), a tárgy és az előadó személyisége hatá­rozza meg. A legfontosabb szempont, hogy a szónok első hallásra felkeltse az érdeklő­dést a téma iránt, és hogy érthető legyen a mondanivaló.

A klasszikus retorika három beszédfajtát különböztet meg: a törvényszéki be­szédet, a tanácskozó beszédet, valamint az ünnepi alkalom szónoklatait, a dicsőítő vagy gáncsoló beszédet. A XVII. században ismeretes még az erkölcsi kérdéseket bon­colgató tanító beszéd.

A beszédek tipikus szerkezete a következő: a bevezetés (exordium), a tárgyalás (tractatio) és a befejezés (conclusio), amelyek további részekre tagolódnak.

Az első rész tartalmazza a beszéd tárgyát jelentő tételt, a captatio benevolentiaet, a jóindulat megnyerésére szolgáló fordulatot. Ezzel hat a szívre és az értelemre, felkel­ti a kíváncsiságot, majd a továbbiakban megteremti az átmenetet a következő részhez, röviden felsorolva a téma tárgyalandó elemeit.

A második rész, a „dolgok" kifejtése, az elbeszélés vagy narratio (narráció). Ben­ne mutatja be a helyet, időt, személyt és magát a tárgyalandó problémát. Majd sor ke­rül

a gondolati mag közlésére, a részletezésnek nevezett propositio vagy partitio mozzanatára. Különösen a törvényszéki beszédekben fontos a

bizonyítás (argumenta­tio), az érvek és ellenérvek felsorakoztatása. Ez a főrész, ebben mutatkozik meg legin­kább a szónok gondolati vagy nyelvi leleménye. Példák, összehasonlítások, képek (képmás: imago, görögül eikón, latinul icon), célzások, irodalmi toposzok (ismétlődő formulák), aranymondások s alakzatok teszik meggyőzővé és hatásossá az előadást. Fontos a mérték, mert ha a kidolgozás túl részletező, az a világosság rovására megy.

 

A kifejtés logikai megszerkesztésének nincsenek szabályai. Ha a részletek felől ju­tunk el az általánosításhoz, induktív,

ha a tételtől indultunk el a részletekig, deduktív módon építkezünk.

Az érvek közül Cicero szerint legtanácsosabb először említeni a legfontosabbat (lejtéses szerkezet), mások szerint a fokozatosság elve a meggyőzőbb, amikor is a lényeget utoljára mondjuk ki (fokozásos kifejtés). Ha érvekkel vesszük körül a bizonyítandó tételt, piramidális a bizonyítás szerkezete.

A beszédek harmadik, befejező része a peroratio (epilógus, tetőzés, berekesztés). Itt vonjuk le a tanulságokat, foglaljuk össze az elmondottakat, s fokozzuk az érzelmi, indulati hatást. (Gyakran a túlzás és nagyítás eszközei segítségével.) Az is lehet, hogy éppen itt teremtjük meg a gondolati és érzelmi egyensúlyt. A befejezésnek erénye a rövidség.

Az idők folyamán sokat változott a szónoklat stílusa, ma is tanulhatóak a mester­ségbeli fogások. Babits Mihály szerint mindenki számára adott a felkészülés lehetősé­ge, mivel az iskola voltaképpen „retorikai", mert minden tantárgy gondolkodni és be­szélni tanít. „A nagy írók művei stilisztikai és retorikai példatárak, s az idegen nyel­vekből ... megérted a gondolkodás és kifejezés masináját... A számtan levezetéseivel a retorika egy része: a dedukciók tana. A természetrajz megfigyelésre, a fizika az induk­tív következtetésre tanít meg. Ha felelsz tanárod kérdésére, gondolkodni tanulsz; ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni." (Irodalmi nevelés)