JELLEMZŐI, NEMKÍVÁNATOS TÜNETEI.
RETORIKAI ALAPFOGALMAK
KÖZÉLET
- KÖZÉLETI STÍLUS - HIVATALOS STÍLUS - KÖZÉLETI ÍRÁSBELISÉG –
KÖZÉLETI
SZÓBELISÉG: ELŐADÓI (SZÓNOKI) STÍLUS - RETORIKAI SZERKEZETEK: LEJTÉSES,
FOKOZÁSOS, PIRAMIDÁLIS SZERKEZETEK
A közélet az emberek társadalmi
érintkezésének tere. Tágabb értelemben az országos gazdasági, társadalmi,
politikai és kulturális intézmények működését, szűkebben mint „kis
közélet" a magánélet fölötti társasélet színterét jelenti. (Iskola,
munkahely, lakóhely, vallás, sport, kulturális körök stb.). A nyelvhasználat
tükrözi ezt a rétegződést, s mivel a közéleti, hivatalos tevékenység szorosan
érintkezik a mindennapi élettel, a stílusréteg változatai is találkozhatnak,
vegyülhetnek egymással. A közéleti írások elsősorban tájékoztató és felhívó
jellegűek, sajátosságuk, hogy cselekvés értékűek.
(Hivatalos bejelentés, bírói végzés stb.)
A hivatalos
stílus az állami szervek, hatóságok vagy intézmények és magánszemélyek
hivatalos érintkezési formáiban használatos; a törvényalkotás, rendeletek,
közlemények, üzleti levelezés, útmutatók, tájékoztatók nyelvi kifejezésmódja. Kommunikációs funkciója a tájékoztatás
és a felhívás, hiányzik a kifejező szerep, mivel sem hangulatot,
sem érzelmet nem közvetít.
A hivatalos stílus műfajai - az írásbeliség
és a szóbeliség különbségéből adódóan nyelvhasználatukban eltérőek.
Írásbeli
műfajok: jogszabályok, törvények, rendeletek, határozatok;
utasítás, szabályzat, közlemény, felszólítás, értesítés, bejelentés, kérvény,
meghatalmazás, elismervény, meghívó, hivatalos levél, jegyzőkönyv, feljegyzés,
beszámoló, jellemzés, önéletrajz. Szóbeliek: tárgyalás,
hozzászólás, felszólalás, vita, előadás és az alkalmi ünnepi beszéd
(szónoklat).
A megformálás nyelvi igényessége szerint alsóbb
szintű változat a „kisközéleti" műfajok
között a felszólalás és a hozzászólás, írásban az ügyintéző levél és az útmutató.
A legigényesebb a hagyományosan kimunkált klasszikus szónoklat, a
tudományos stílussal érintkező előadás és a szigorú szerkezetű jogszabályok
nyelve.
A hivatalos stílus különböző nyelvváltozatokra épül, de elsősorban a
jogtudomány szaknyelvét építi az igényes szintű köznyelvre.
Témától és műfajtól függően él egyéb szakmai nyelvek, igényesebb
megnyilatkozásokban az irodalmi nyelv és - ritkábban a familiáris nyelv
elemeivel is.
A hivatalos stílus sokféle kötöttséggel jellemezhető.
A szövegszerkesztés legfőbb szabálya az egyértelműségre és a pontosságra
törekvés.
Az arányos, logikus felépítéssel és a jól követhető tagolással
biztosíthatjuk a könnyebb megértést:
írásban bekezdésekkel, paragrafusokkal, számokkal,
betűjelekkel, az utaló- és kötőszókkal: szóban a gyakoribb
előre- és visszautalásokkal, ismétlésekkel.
A beszédben a szövegtagolást a nyelv zenei eszközeinek változatos
alkalmazásával is érzékeltetjük: a kifejező hangsúly, a megértést segítő tempó
és a hatásos szünetek, az árnyalást kifejező dallam a jó hangzás eszközei. A
hallgatóság figyelmét fenntartja a tiszta artikuláció és az eleven, hatásos
előadásmód, a hatáskeltő alakzatok, a mondatpárhuzamok, ellentétek, a fokozás,
a túlzás: a kérdő és a felkiáltó mondatok.
A mondatformálás követelményei eltérőek írásban és
szóban. A világosság egyaránt feltétel, de írásban
előfordulhatnak bonyolultabb mondatszerkezetek, sok tagmondatos, többszörös
összetételek. Gyakran közbevetett hivatkozással és ismétléssel hangsúlyozzuk a
lényeges gondolatot. Az élőszó könnyen érthető, egyszerűbb, rövidebb
megformálást kíván. Kerülni kell a közbevetéseket, viszont a hallgatóság
előzetes ismeretei lehetővé teszik a hiányos szerkezetű mondatok alkalmazását.
Szóhasználat tekintetében minden hivatalos műfaj
megegyezik abban, hogy a fogalmi pontosságot biztosító szakszavak és állandó
szókapcsolatok gyakran fordulnak elő. Használják a többnyire latin eredetű
idegen szavakat, kötött nyelvtani formákat, semleges stílushatású
szinonimákat. A nyelvi igénytelenség elsősorban a szóhasználatban mutatkozik
meg, gyakran sablonos a fogalmazás, esetleg terjengős vagy éppen idegenszerű.
A szóbeli közéleti műfajok közül az előadói stílus
a nagy hagyományú szónoki stílusra épül, noha ma már a hatásosság forrása nem
az irodalmias retorika, hanem a személyes hitel és a tartalmas, világosan
megformált mondanivaló. A jó szónok felkészült, igényes, hatásos és
természetes. Tud kapcsolatot teremteni közönségével, tud rögtönözni, megtalálja
a közönségének megfelelő gondolati és nyelvi szintet.
A szónoklat célja mindig a
kommunikációs helyzetnek megfelelő: lehet ismeretet közlő, megértést szolgáló,
felhívó, meggyőző, érzelmileg ösztönző, hangulati hatást keltő.
Értékét a gondolatok eredetisége és a
megfogalmazás igényessége jelenti. A szónoklat hangnemét a közönség, az alkalom
(szituáció), a tárgy és az előadó személyisége határozza meg. A legfontosabb
szempont, hogy a szónok első hallásra felkeltse az érdeklődést a téma iránt,
és hogy érthető legyen a mondanivaló.
A klasszikus retorika három beszédfajtát
különböztet meg: a törvényszéki beszédet, a tanácskozó beszédet,
valamint az ünnepi alkalom szónoklatait, a dicsőítő vagy gáncsoló beszédet.
A XVII. században ismeretes még az erkölcsi kérdéseket boncolgató tanító
beszéd.
A beszédek tipikus szerkezete a következő:
a bevezetés (exordium), a tárgyalás (tractatio) és a befejezés
(conclusio), amelyek további részekre tagolódnak.
Az első rész tartalmazza a beszéd tárgyát jelentő tételt,
a captatio benevolentiaet, a jóindulat megnyerésére szolgáló
fordulatot. Ezzel hat a szívre és az értelemre, felkelti a
kíváncsiságot, majd a továbbiakban megteremti az átmenetet a következő részhez,
röviden felsorolva a téma tárgyalandó elemeit.
A második rész, a „dolgok" kifejtése,
az elbeszélés vagy narratio (narráció). Benne
mutatja be a helyet, időt, személyt és magát a tárgyalandó problémát. Majd sor
kerül
a gondolati mag közlésére, a
részletezésnek nevezett propositio vagy
partitio mozzanatára. Különösen a
törvényszéki beszédekben fontos a
bizonyítás (argumentatio), az érvek
és ellenérvek felsorakoztatása. Ez a főrész, ebben mutatkozik meg leginkább
a szónok gondolati vagy nyelvi leleménye. Példák, összehasonlítások, képek
(képmás: imago, görögül eikón, latinul icon), célzások, irodalmi toposzok
(ismétlődő formulák), aranymondások s alakzatok teszik meggyőzővé és
hatásossá az előadást. Fontos a mérték, mert ha a kidolgozás túl
részletező, az a világosság rovására megy.
A kifejtés logikai megszerkesztésének
nincsenek szabályai. Ha a részletek felől jutunk el az általánosításhoz, induktív,
ha a tételtől indultunk el a részletekig, deduktív módon építkezünk.
Az érvek közül Cicero szerint legtanácsosabb
először említeni a legfontosabbat (lejtéses szerkezet), mások szerint a
fokozatosság elve a meggyőzőbb, amikor is a lényeget utoljára mondjuk ki
(fokozásos kifejtés). Ha érvekkel
vesszük körül a bizonyítandó tételt, piramidális a bizonyítás szerkezete.
A beszédek harmadik, befejező része a peroratio (epilógus, tetőzés,
berekesztés). Itt vonjuk le a tanulságokat, foglaljuk össze az elmondottakat, s
fokozzuk az érzelmi, indulati hatást. (Gyakran a túlzás és nagyítás eszközei
segítségével.) Az is lehet, hogy éppen itt teremtjük meg a gondolati és érzelmi
egyensúlyt. A befejezésnek erénye a rövidség.
Az idők folyamán sokat változott a szónoklat
stílusa, ma is tanulhatóak a mesterségbeli fogások. Babits Mihály szerint
mindenki számára adott a felkészülés lehetősége, mivel az iskola voltaképpen
„retorikai", mert minden tantárgy gondolkodni és beszélni tanít. „A nagy
írók művei stilisztikai és retorikai példatárak, s az idegen nyelvekből ...
megérted a gondolkodás és kifejezés masináját... A számtan levezetéseivel a
retorika egy része: a dedukciók tana. A természetrajz megfigyelésre, a fizika
az induktív következtetésre tanít meg. Ha felelsz tanárod kérdésére,
gondolkodni tanulsz; ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni." (Irodalmi nevelés)