A NYELVÚJÍTÁS

NYELVMŰVELÉS -NYELVÚJÍTÁS - NEOLÓGUSOK - ORTOLÓGUSOK - NYELVJÁRÁSI SZAVAK KÖZ­HASZNÚVÁ TÉTELE-RÉGI SZAVAK, NEVEK FELELEVENÍTÉSE-IDEGEN SZAVAK ÁTALAKÍTÁSA - ­SZÓKÉPZÉS - SZÓVÉGEK MEGELEVENÍTÉSE - SZÓELVONÁS - SZÓCSONKÍTÁS - SZÓÖSSZETÉTEL ­- JOTTISTA - YPSZILONISTA HÁBORÚ

 

A XVIII. század végére az elmaradott gazdasági-társadalmi viszonyok, az elnémetesí­tő törekvések közepette felsejlett a nemzeti önébredés kibontakozásának lehetősége Magyarországon. A francia felvilágosodás eszméi - elsősorban Bécsen keresztül (ma­gyar testőrírók szolgálata a császári udvarban) - elterjednek hazánkban, s egyre erő­sebb lesz az igény: a tudományoknak és az irodalomnak anyanyelven kell megszólal­niuk. A legkiválóbb írók és költők felismerték, hogy a nemzeti függetlenség és a társa­dalmi fejlődés ügye nem léphet előre fejlett nemzeti nyelv nélkül. Bessenyei fellépése a magyar művelődéspolitika fejlesztése érdekében (Magyarság című nyelvművelő programjával – 1778 ((röpirat))) mozgalommá erősödik.

Ily módon vált a magyar felvilágosodás korának egyik legfontosabb eseményévé az egész magyar közéletet átfogó (látens politikai) mozgalom - a nyelvújítás.

A nyelvújítás nem más, mint - a nyelvfejlesztés átlagosnál nagyobb társadalmi igénye alapján - elsősorban avatott nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása az adott nyelv életébe, az aktuális mondanivaló kifejezhetősége és jobb, hajlékonyabb megformálhatósága érdekében. Efféle nyelvújítás Nyugat-Európá­ban már korábban lezajlott, s ezekre a felvilágosodás nyelvművelői mintaként is tekin­tettek (Kazinczy például a német mintát követte).

Bár nyelvújításon a magyar művelődés történetében általában azt a néhány évtized­re (1790-1820) kibontakozó mozgalmat értik, amelyben a magyar nyelvről vallott né­zetek ütközése helyettesítette a nem engedélyezett politikai küzdelmeket, a nyelvújítás valójában mintegy száz esztendeig, Bessenyei fellépésétől (az 1770-es évektől) egé­szen a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott.

Az újítások célja a magyar szó­kincs bővítése, az idegen szavak magyarral való helyettesítése, a stílusújítás, végső so­ron pedig az európai szintű tudományos és kulturális eredmények egységes nemzeti nyelven való megszólaltatása volt.

 

Az írók már megfogalmazták: az anyanyelv és a nemzet ügye szorosan összekap­csolódik - „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" - írja Bessenyei György a Magyarság című röpiratában.

Központi kérdéssé a magyar nyelv jogainak helyreállítása, államnyelvvé tétele lett. Először az 1790-91-es országgyűlésen terjesztették elő nyelvi követeléseiket a magyar rendek, de a magyart államnyelvvé majd csak az 1844. évi országgyűlés tette.

Bessenyei nyomdokain nemcsak szépírók (Dugonics András, Baróti Szabó Dá­vid, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc stb.), hanem szakírók is (Diószegi Sámuel, Fazekas Mihály - növénytan; Révai Miklós ­nyelvészet; Bugát Pál - orvostudomány stb.) sürgették a nyelvfejlesztés ügyét, mi több, ők maguk is - tanulmányozva a korábban lezajlott francia és német nyelvújítást ­új szavak tömegeit gyártották.

Az új szavak gyártása sok tekintetben az idegen szavak magyarosításáért folyt. Az újítás képviselői az ún. neológusok voltak, akik vallották, hogy a nyelvet „fokról fokra mívelés által" kell emelni, s e jog elsősorban a költőket illeti, akiknek „gyakran még a grammatikai regulát is félre kell vetniük", ha „csinosan" és energikusan akarják gondolataikat kifejezni. A neológus alapelv tehát: tudatosan be kell avatkozni a nyelv életébe.

Egyre-másra jelentkeznek azonban először csak a „szertelen szófaragások" elleni bírálatok, majd a nyelv túlzó féltését tükröző írások, amelyek óvnak a beavatkozástól - féltve a magyar nyelv hagyományait. A régi állapotok féltői a maradiaknak bélyeg­zett ún. ortológusok voltak, akik - hogy a magyar nyelv „rontását" megakadályozzák ­közreadták a Debreceni Grammatikát (1795), amely alapelveiben azt tükrözi, hogy a magyar nyelv fejlődésének alapja állapotának változatlanul hagyása, mert úgymond „új és többnyire hamis kohókban vert szóknak formálásával a tiszta szép nyelv mint­egy megszeplősíttetik".

Ekkorra már Kazinczy Ferenc került a nyelvújítási mozgalom középpontjába, aki szervező munkájával, kötetekre rúgó levelezésével szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést). Kazinczyt poli­tikai múltja (akkoriban szabadult ki a Martinovics-féle összeesküvés miatt a börtön­ből), írói és szervező, irányító munkássága a neológusok vezérévé avatta.

Az ortológia ellen a Tövisek és virágok című epigramma-gyűjteményének közrea­dásával (1811) lendült támadásba, s több más művében is csapásokat mért a nyelvújí­tást ellenzők táborára. Vallotta, hogy „a nyelv művelése a szépíró joga, aki nem ismer más törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segíti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem... Az író barátja a nyelv­nek, nem pedig ellensége, mívelője, nem pedig pusztítója, nem rontója, de építője". Szerinte idegen szépségeket nem kell elutasítani, hanem meg kell tűrni, s el kell tanul­ni az idegen hajlékonyságot.

Az ortológusok válasza a Mondolat című gúnyirat volt (1813), amelyben nevetsé­gessé tették a nyelvújítók túlzásait, megcélozva vezérüket, Kazinczy Ferencet is. A gúnyirat elejére Kazinczy megkoszorúzott torzképét tették, amint szamárháton lovagol a Parnasszus felé, őt magát nevének anagrammájából Zafyr Czenczi-nek nevezve. Ma­gában a gúnyiratban számos sikertelenül megújított szót gyűjtöttek össze, s durván gú­nyolták a neológus vezért.

Kazinczy társai közül Szemere Pál és Kölcsey Ferenc adta közre a neológusok válaszát Felelet a Mondolatra címmel (1815). E mű stílusparódia a parlagias, terjen­gős előadásmód és a Debreceni Grammatika ellen.

A vita ezzel nem zárult le a két tábor között. Röpiratok, magánlevelezések, egyéb kiadványok fejezték ki nemtetszésüket egyik vagy másik felfogás ellen. Az írók közül azonban Csokonai, Bajza, Révai stb. a megújított nyelven írnak, s az ortológusok min­den ágálása ellenére diadalra viszik a nyelvújítás ügyét.

Maga Kazinczy belátja, hogy a nyelvújítás szándékával a nyelvhez nyúlni csupán tudós mérséklettel lehet, elismeri a túlzások helytelenségét, bevallja tévedéseit. Közzéteszi a nyelvújítási harcot lezáró írá­sát, Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél címmel (1819), amelyben ki­mondja „Jól és szépen az ír, a'ki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind".

Maga Kazinczy gyakorlati nyelvújító is volt. Nevéhez fűződnek alak, hölgy, pon­gyola, ácsorog, árny, dölyf, kedvenc, csalogány, légyott, évszak, emlékkönyv stb. sza­vaink.

A gyakorlatban a nyelvújítás főként a szókincs hiányosságait óhajtotta kiküszöböl­ni, és minden eszközt felhasznált idegen szók magyarítására. A magyar szókészletet az alábbi eljárásokkal bővítették:

- Nyelvjárási szavakat tettek köznyelvivé: betyár, burgonya, hullám, idom, kamat, bútor stb.

- Régi szavakat elevenítettek fel: aggastyán (az Ágoston személynévből), fegye­lem stb.; felújítottak régi személyneveket is, pl. Béla, Gyula, Zoltán, Géza.

- Idegen szavakat alakítottak át, pl. a latin balanea bálna lett, a német Leipzig pedig Lipcse.

Új szavakat alkottak

- szóképzéssel, felhasználva az -ng; -lagl-leg; -ít; -z; -kozik/-kezikl-kőzik igeképző­ket, pl. borong, érzeleg, lazít, tanulmányoz, építkezik stb.; az -alomi-elem; -mány/-mény; -at/-et; -ákony/-ékeny; -g; -ály/-ély; -ány/-ény; -zat/-zet névszóképzőket, pl. történelem, tengerész, állítmány, körzet, folyékony, adag, szenvedély, példány, alap­zat stb.

- szóvégek megelevenítésével: a -c, -nc; -dal-de elevenedik meg a kegyenc, újonc, cukrászda, szálloda, lövölde szavakban.

- szóelvonással (szóelemek szó végéről való elhagyásával) nyerték a kapáiból a kapa, az árnyékból az árny, a tarútból a tan, a vizsgáiból a vizsga szavakat.

- szócsonkítással (szóvégek önkényes elhagyásával) nyerték a címerből a cím, a zömökből a zöm, a gyámból a gyár szavakat.

-               szóösszetétellel pl. búskomor, folyóirat, szemüveg stb.; német hatásra idegenszerű összetételeket is létrehoztak pl. jogerős, iskolaköteles.

-               Nem ritka módszere a szóte­remtésnek az ún. szócsonkításos összetétel, pl. a híg + anyagból született a higany, a levegő + égből alakult a lég, a könnyű + elméjűből pedig a könnyelmű.

Örvendetes, hogy a nyelvújítási szavak milyen gyorsan gyökeret vertek a magyar nyelvben. Mindmáig mintegy tízezer szó van használatban belőlük. Vörösmarty, Pe­tőfi, Arany stb. már természetesen használták ezeket a szavakat és az új stílust, amely jobban simult a gondolati tartalomhoz.

A nyelvújítás voltaképpen a magyar irodalmi nyelv egységesülésének aktív, mozgalommá kiteljesedett szakasza volt.

A táji irodalmi nyelvváltozatokban a nyugati és az északkeleti változat ez idő tájt vívta meg egymás­sal végső harcát, s így a nyugati (vagy dunai) nyelvváltozat kiszorulva átadta helyét az északkeletinek. Ebben szerepet játszottak elsősorban az írók Kazinczy vezetésével, de nem kevésbé a nagyhagyományú kelet-magyarországi iskolák, a sárospataki és a deb­receni kollégiumok.

A helyesírás egységesítéséért harc folyt Révai Miklós és Ver­seghy Ferenc között is, amit az emlékezet ,jottista-ypszilonista háború"-ként ismer. Eszerint a kiejtés szerinti írásmódot, a Verseghy képviselte „lánya, haggya, kertye"­féléket kiszorította a Révai támogatta szóelemző írásmód, azaz a „látja, hagyja, kert­je" -félék.

A normatív irodalmi nyelv megszilárdulásában fontos szerepe volt a Tudós Társa­ság helyesírási szabályzatának (A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai - 1832), majd pedig A magyar nyelv rendszerének (1846). Az 1872-ben meginduló Magyar Nyelvőr című folyóirat pedig - mint címe is mutatja - kiegyensúlyozó sze­reppel őrködik a magyar nyelv hagyományainak és újszerű jelenségeinek rendszere fö­lött.