NYELV ÉS STÍLUS

 

ELSŐDLEGES (DENOTATÍV) ÉS MÁSODLAGOS (KONNOTATÍV) JELENTÉS - SZÓTÁRI STÍLUSMINŐSíTÉS ­ÁLLANDÓ ÉS ALKALMI STÍLUSÉRTÉK-MOTIVÁCIÓ-MOTIVÁLT ÉS MOTIVÁLATLAN SZAVAK

 

A stílus a nyelvhasználat jellegzetes módja, amikor a nyelvi eszköztár gazdag kész­letéből kiválasztjuk a legkifejezőbb elemeket, és egyéni módon összerendezve formál­juk meg a közleményünket. A nyelv és a stílus szorosan összefügg, viszonyuk voltaképpen nem más, mint az eszközök és felhasználásuk integrációja. Ezért van az, hogy a nyelv történetének különböző korszakaiban a stílus is megváltozik, új, a kor nyelvi ízlését tükröző stílusformák születnek, míg mások kikopnak a nyelvhasználat­ból. A szavakra vonatkozó használati tanácsadás a szótárakban áll rendelkezésünkre. Szavainkat kettős tulajdonság jellemzi. Egyrészt önmagukban is van jelentésük, ezt a nyelvtudományban különbözőképpen nevezik: szótári, fogalmi, kognitív vagy de­notatív jelentés (denotáció = megjelölés). Másrészt a közlésben, a szövegstruktúrában nyerik el teljes jelentésüket, ez a konnotatív jelentés (konnotáció = együttjelölés). A két jelentés egyszerre hat a stílusban.

Legsűrítettebb a művészi nyelv, szóhasználatában is a legegyénibb, s a benne rej­lő nyelvi és képi világ már olyan rétegzetté alakítja a közlést, hogy a műfordításban nem fordítható le fogalmi pontossággal. A műfordító megértve, ráérezve e teremtett világra, maga is megformál egy hasonlót, de már más részrendszerűt, önnön művészi, nyelvi kódrendszerében alakítja ki.

Verlaine Őszi sanzon című versének fordításai jól példázzák ezt az „átírást". Lás­sunk egy részletet: „Les sanglots longs l Des violons l De l'automne l Blessent mon coeur / D'une langueur / Monotone." A nyersfordítás: Az ősz hegedűjének hosszú zo­kogásai egyhangú bánattal sebzik meg szívemet. A fogalmi jelentést a vershangzás művészi szintre emeli. Szabó Lőrinc fordításában így hangzik: „Zokog, zokog / az ősz konok l tört hegedűje l zordul szívem / fordul szívem l keserűre." Tóth Árpádéban: „Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fá­jón." Az egyik nyugtalanító, a másik lágyan fájdalmas szöveg; mindkettő magán hor­dozza a műfordító költői világának sajátos jellemzőit.

A nyelv és stílus összefüggését az is jól mutatja, hogy a szótárban a szavak egy ré­széhez több szótári jelentés is kapcsolódik, de a szövegben általában csak eggyel for­dulnak elő.

Pl. a beszél igének 22 jelentését tünteti fel a Magyar Értelmező Kéziszótár. (A beszél bizalmasan zagyvál, gúnyosan halandzsázik, az argóban hantál, szövegel, sü­ketel stb.) A szavak jelentéséhez társuló állandósult stílusérték hat a szó használható­ságára, közlésbeli szerepére. A nyelvi jelenség tehát beszédjelenség lesz: az egyéni megformálásban élünk a nyelv kínálta választási lehetőséggel. Ugyanakkor a szövegbe emeléssel tágítjuk is a szó jelentését, többletjelentéssel ruházzuk fel. A szokásostól el­térő használattal a szövegben alkalmi stílusértéket nyernek a nyelvi elemek. Ugyanis minden toldalék, a szófajok, a mondatformák, a szórend stb. rendelkeznek állandósult és alkalmi stílusértékkel, mivel az egyéni választás és elrendezés révén gazdagítják a közlést. Pl. Babits Mihály verseiben gyakran módosítja a grammatikai szabályokat, s ezzel szokatlan és egyszeri intenzív képet teremt. „E csöpp forgóban rab vagyunk" ­írja Ketten messze című versében. Elmarad az alany és állítmány egyeztetése, így a rab fogalom általánosabb jelentést kap, s ugyanakkor utal az E/l. személyre is.

Figyeljük meg, hogy Szilágyi Domokos Kérvény című versében a konnotáció mi­ként dúsítja lírai tartalommal a megszokott nyelvi környezetből kiemelt szavakat, mon­datot! „Alulírott, ideiglenes l   lakos a XX. L   század negyedik, ötödik, l   hatodik és hete­dik emeletén, l alulírott vagyona: még 300 év, l  kamatok: infarktus, vélt véletlen, ki tudná, /   vagy szándék, elborult; alulírott, / ... ki szólott nagy kiáltván: `Hiszek, Uram! Légy segítségül /   az én hitetlenségemnek."' A közömbös köznyelvi szavak alkalmi stí­lusértéküket a biblikus stílushatású ima és a hivatalos nyelvi szóanyag összekapcsolá­sában kapják meg. A tördelés, az ismétlődés, az enjambement, a névszós szóanyag, az írásjelek többletjelentést hordozó ereje hangulati és érzelmi többlet forrásai: a XX. szá­zadi kiszolgáltatottság és a kisebbségi létben szenvedő költő panaszát fejezik ki.

A nyelv és a stílus kapcsolatát példázza a motiváció jelensége is. A motiváció a stí­lus kifejezőerejének egyik forrása. (Motivált: szó szerint motívumokat, részeket fel­mutató, megokolt, indokolt.)

 

A szavak jelentése és hangalakja között általában vélet­lenszerű a kapcsolat, mert megegyezéssel létrejött jelek, amelyek nem fejeznek ki reá­lis kapcsolatot a jelölt fogalommal (motiválatlanság).

 

Szavaink nagy része motivá­latlan, de bekerülve a konnotációba motiváltakká válhatnak. (Pl. a kökény és a szem összekapcsolásával teremtett szóképben.)

A hangutánzó és a hangulatfestő kife­jezések közvetlenül felidézik a valóságot, ezért motiváltak (pl. puffan, cserreg; ballag stb.). Ide sorolhatjuk az érzelemkifejező szavak egy részét is: pl. szamár, mimóza, tus­kó, báb, málé vagy a kedveskedő megszólításokat, mint aranyom, rubintom, bogaram stb. A metaforák alapját jelentő fogalom az értékhordozó, mint ahogyan a névátvitellel őrzik az eredeti jelentést a következő jelzős szerkezeteink: hétpróbás gazember, esküdt ellenség, testi-lelki jó barát. Motivált szavak a bamba, bárgyú, bugyuta, bumfordi, mafla, mert a hangzásukkal (ajakhangok, mély magánhangzók) utalnak az értelmi ké­pességre. Az összetett szavak egy részében is feltárható a motiváció eredete, így például az agyalágyult, eszeveszett, üresfejű, mondvacsinált szavak esetében.

A művészi alkotásokban találkozhatunk motivált személynevekkel, amelyek a szó jelentésével és hangulatával felidézik a szereplő jellemét. Általában negatív stílushatá­súak, mint Koppóházi, Tökkolopi, Serteperte, Csikorgó (Csokonai), Balga és Ledér (Vörösmarty) stb. Ritkán pozitív hatásúak, mint Tempefői, Igazházi.