STÍLUSTÖRTÉNET,
STÍLUSIRÁNYZATOK
KÖZÉPKOR - RENESZÁNSZ - MANIERIZMUS - BAROKK -
ROKOKÓ - KLASSZICIZMUS - SZENTIMENTALIZMUS - ROMANTIKA - BIEDERMEIER - NÉPIES -
REALIZMUS - NATURALIZMUS
SZECESSZIÓ
- IMPRESSZIONIZMUS – SZIMBOLIZMUS
AVANTGÁRD:
FUTURIZMUS, EXPRESSZIONIZMUS, SZÜRREALIZMUS
Az
egymást követő irodalmi korszakok egyúttal stíluskorszakok is. Az
irodalmi irányzatok stílusirányzatokat követnek. A stílusirányzatok (vagy
stílusáramlatok) alkotóit közös stílussajátságok kapcsolják össze. Egy-egy
új stffusirányzatot történelmi, társadalmi, gondolkodásbeli változás indít el.
STÍLUSTENDENCIÁK
A MAGYAR KÖZÉPKOR IRODALMÁBAN
A XIII.
századtól a XVI. század elejéig, az első szövegemléktől az első nyomtatványok
megjelenéséig terjedő korszak nyelvhasználatát a latin nyelv stílusformáinak átvétele és az ősi, beszélt magyar nyelv és népköltészet stíluselemeinek használata jellemzi. A Halotti beszéd nyelvi tömörsége
(sűrítő igeneves formák: „hallá
holtát"), az Ómagyar Mária-siralom alliterációi („Világ világa, ~ Virágnak virága! ~ Keserűen kínzatul, ~ Vosszegekkel
veretül") és rímei előzményeket sejtetnek. A korai kódexek nyelve olykor nehézkes, a
fordítások darabosak. Az Érdy-kódex viszont szép nyelvezettel íródott.
A MAGYAR
RENESZÁNSZ NYELVHASZNÁLATA
A XVI.
század második felében uralkodóvá váló reneszánsz stílust finom műgond jellemzi.
Fő stilisztikai vonása az antikizálás: az antik versformák és motívumok utánzása,
valamint a harmónia és a szépség. Kedveli a természeti metaforákat (virág,
galamb, fülemüle, csillag, napfény). Balassi Bálint költői sablonjai között
megtaláljuk a vágáns dalok, virágénekek fordulatait is. Hitelességgel hatnak
nála az idealizálást célzó díszítő halmozások: „Én drágalátos palotám, ~ Jóillatú piros rózsám, ~ Gyönyörű szép kis
violám".
A MANIERIZMUS
STÍLUSA
Átmeneti
stílus, a XVI. század végén eluralkodó válsághangulat nyelvi kifejezője. Stíluseszménye
a pompa. A nyelvi érzékletesség a barokk felé mutat. Bravúros rímek,
meghökkentő képek, nyugtalanságot kifejező zaklatott mondatformák születnek:
„Az én szívem kivel ~ Szintén úgy hevül
fel, ~ Mint tűz miatt kemence, ~ Mert te szépségedben ~ Szívem úgy merült be, ~
Mint tengerbe Velence" . (Rimay János)
A BAROKK
STÍLUSTENDENCIÁI
A
XVII. századtól a XVIII. század végéig tartó korszak nyelvi ízlése a hatásosságot,
a meggyőzést és a formai bravúrt tekintette célnak. Pázmány Péter, Zrínyi
Miklós, Gyöngyösi István a kor legnagyobb írói. A barokk művekben az antik képi
elemek a látomásos túlzást szolgálják, és pompás díszítő metaforákkal
kapcsolódnak. A hatásosság eszközei a hősi pátosz (különösen Zrínyinél),
valamint a hosszú körmondatok, amelyeket dús, lávaszerűen hömpölygő
szövegformálás jellemez. Fő képviselőjéről pázmányi körmondatnak is mondják.
A ROKOKÓ
STÍLUSA
A
XVIII. század második felében a barokkból kinövő stílus, amely az emelkedett és
súlyos nyelvi formákkal szemben a játékosságot, a derűt sugárzó stílusformákat
kedveli. Aprólékosság, kecsesség és finomság a jellemzője. Az idilli
hangulatot szinesztéziás képek („A hangok
virággá válnak ~ Mosolygó ajkidon, ~ S a
virágok hangicsálnak ~ Teremtő ujjaidon" Csokonai) és a
miniatűrkultuszt bizonyító kicsinyítés teremti meg.
A KLASSZIZICMUS
STÍLUSA
A
XVIII. század normatív irányú művészete (hasonlóan a reneszánszhoz). Szemléletében
és nyelvi ízlésében a klasszikus ókor mintáit
követi. Fő képviselői: Kazinczy, Csokonai, Virág Benedek, Batsányi,
Berzsenyi. Jellemzője: a stiláris fegyelem, a retorikusan megformált, tanító célzatú műfajok, az egyszerű
képek, a választékosság. Az időmértékes
ritmika nyugodt pátoszt teremt a hangzásban. A mondatok arányos tagolása
és elrendezése a ráció formanyelvét követi:
logikus, meggyőző, sokszor felhívó és mozgósító erejű.
A SZENTIMENTALIZMUS
STÍLUSA
A
XVIII. és a XIX. században a klasszicizmust, a rokokót és a romantikát kísérő
stílus. Fő képviselői: Csokonai, Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly, Ányos
Pál, Kölcsey. Tárgyköre tipikus: az érzelmi lázadás, a be nem teljesült vágyak
miatti sóvárgás és a lemondás. Az érzelmek háborgását a stílus finom
szóanyagával érzékelteti.
A ROMANTIKA
STÍLUSFORMÁI
A XIX.
század legszélesebben ható művészeti stílusa. A kor poézisének legfőbb ismérve
a felfokozott személyesség és az ihletettség. Felbomlik a klasszikus mérték, eltűnik
a nyelvi visszafogottság, felváltja egy szuggesztív, dinamikus, látomásokkal
teli költői
világ. A képek hangulatkeltő és érzelemkifejező hatását az egyéni szóalkotások,
merész képzettársítások segítik: pl. „
lángzó kebel" , „ködvár" . A hangulatot a nyelv zeneiségével és a
színek pompájával növelik. A magyar romantika legnagyobb nyelvművésze
Vörösmarty Mihály, a próza legnagyobb mestere Jókai Mór.
A BIEDERMEIER
STÍLUS
A
XIX. század elején a polgárosuló nemesség ízlését kifejező nyelvhasználati mód.
A családias érzelmeket, az intimitást adó helyzeteket, a szerelmet, a
barátságot finomkodóan, érzelgősen szólaltatja meg a kor almanach (évkönyv)
irodalma. Legjellegzetesebb képviselője: Bajza József.
A NÉPIES-REALISZTIKUS
STÍLUS
A
romantikával párhuzamosan a XIX. század negyvenes éveiben stílusforradalom
zajlott le. Petőfi és Arany költészetében a korábbi utánzó népies stílus
természetes önkifejezéssé lett. A népiesség igazodik a mindennapi beszélt
nyelvhez, törekszik az egyszerűségre, a természetességre, a közérthetőségre. Az
egyszerű mondatformák jambikus vagy trocaikus lejtése követi az élőbeszéd
ritmikáját. Sok a tájnyelvi kifejezés: „...én
kendet utálom,/Mint a kukorica-gölődint", „boritaltól piroslik az
orra" (Petőfi).
A REALIZMUS
NYELVI STÍLUSA
A
realizmus a jelenségek valósághű ábrázolására törekszik. Jókai eszményesítő
stílusával szemben Mikszáth legfőbb stiláris eszköze a mindennapi beszéd
követése, a valóság pontos megfigyelése. Életszerűsége legjobban a köznapi
társalgás módján folyó párbeszédekben érezhető. Művészi erővel alkalmazza az ún.
szabad függő beszédet, amikor az író szereplőjének gondolatvilágába helyezi
magát. A realista stílus egyik legnagyobb alakja irodalmunkban Móricz Zsigmond,
aki már az ún. betűnépiességgel, a kiejtés szerinti írás hangsúlyozásával is
közelít az élőnyelvhez.
A NATURALISTA
STÍLUS
A XIX.
század végén nálunk is meghonosodó művészi törekvés, a valóságábrázolás
lehetőségeit a dokumentumszerű leírásban látta. Nyomaival Móricz prózájában
találkozhatunk. A beszélt nyelv keveredik nála az argó elemeivel. Az egyenes
beszéd (a szereplő megszólaltatása) elevenen adja vissza a mindennapi nyelv
mondatformáit. Hiányos mondatok, elhallgatások, szaggatott szövegszerkezet
jellemzi ezt a stílust.
A SZECESSZIÓ
STÍLUSA
A
századfordulón hódító stílus, amely keveredik a korabeli stílusirányzatokkal.
Szemléleti forrása a kiábrándultság és a változtatni akarás. Stíluseszménye a
feltűnő dekorativitás, ez a jellegzetesen stilizáló szóhasználatból, a mondat-
és szövegszerkesztés zeneiségéből adódik. Jellemzői: rímek, alliterációk,
jelzőhalmozás. A mellérendelő mondatszerkezetek kígyózó fonala felidézi a
képzőművészetből ismert indázó növényi ornamentikát (pl. Babits: Esti kérdés).
AZ IMPRESSZIONISTA
STÍLUS
Az
1890-es évektől jéllemző stiláris kifejezési mód. Szemlélete azonos a
szecesszióéval. A hangulatkifejtés sok eszközével gazdagította a szépírói
stílust: pl. a pillanatnyiság, az
érzéki benyomások és élmények a
szóképekben, a szinesztéziákban, jelzők, jelzős szerkezetek, halmozás,
nominális stílus. Jelzőstílusnak is
szokták nevezni („az ablakot a kék
tavaszban zöld ujjongással lengte be" Szabó Lőrinc). Legjellegzetesebb
képviselőik a Nyugat lírikusai; de Bródy Sándor, Czóbel Minka, Krúdy Gyula, sőt
József Attila és Szabó Lőrinc műveiben is érezhető hatása.
A SZIMBOLIZMUS
STÍLUSA
A múlt
század második felében indult útjára. A világ ellen lázadó költőket a
titokzatos lelki szférák, a világ rejtett összefüggései érdekelték. Az új
életérzést nem fogalmi úton fejezték ki, hanem sejtető képekkel, szimbólumokkal
sugallták. A látomásosság gyakran kitágítja a szó jelentését, megnöveli
erejét. Ady felfokozott képei, Babits víziói a mondatok szerkezetét is
átalakítják. Ady átfogó szimbólumrendszert hozott létre, pl. az ős Kaján, a magyar Ugar, a Hortobágy
poétája, a disznófejű Nagyúr.
AZ AVANTGÁRD:
A FUTURIZMUS, EXPRESSZIONIZMUS, SZÜRREALIZMUS STÍLUSA
A századfordulón
jelentkező modernek törekvése stílusforradalmat
eredményezett.
A futuristák stflusát teljes
nyelvi szabadság jellemzi: dinamikus kifejezésmód, a szavak szabad egymás
mellé helyezése, a központozás elhagyása. A szimultaneizmus technikájával a tér- és időbeli egyidejűséget
képesek érzékeltetni (pl. Kassák).
Az expresszionizmus
követői belső élményüket vetítették a világra. A „túlkiabálás" nyelvi
eszközei: az erőteljes igék, igenevek,
túlzó képek, indulatszók, felkiáltások. Látomásos metaforák jellemzik a
feszültté vált elbeszélő stMust (pl. Szabó Dezső, Németh László). Igestílusnak is nevezik.
A szürrealisták a
tudatalatti és az álom rétegeinek megragadására törekednek látomásos képekkel, egyéni asszociációkkal. A montázs-technika és az önműködő
írás (automatikus írás) nem a logika szabályait követi, hanem álomszerű mozaikokat kapcsol össze: „Aludj ~ egy fáradt vén fa fölrepült és
elpihent a legkönnyebb felhőn ~ a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved
fölött ( szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban" (József Attila). A
szürrealizmusból fakad a groteszk és
az abszurd.
A NÉPIES
STÍLUS
A két világháború között a legnagyobb hatású stílusirányzat. A beszédszerűség, a népnyelvi források, a nyelvjárásiasság,
a szociográfikus hitelesség jellemzi.
A lírában a népiesség jellegzetes forrása a népdal, a ballada. Fő
képviselői: Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Tamási Áron, Veres Péter, Erdélyi
József, Sinka István.