STÍLUSRÉTEGEK ÉS STÍLUSÁRNYALATOK.

STÍLUSOSSÁG ÉS STÍLUSTALANSÁG

STÍLUSRÉTEG - EXPRESSZIVITÁS - ERŐSÍTÉS - EUFEMIZMUS - SEMLEGES STÍLUS –

STÍLUSÁRNYALAT (HANGNEM) - STÍLUSOSSÁG – STÍLUSTALANSÁG

Egy-egy csoport kifejezésmódja, nyelvi eszköztára stílusváltozatokat alakít ki, ezeket stílusrétegeknek nevezzük. Tankönyvi megfogalmazásban: Stílusréteg az egyes nyelvváltozatokra épülő és ezért többé-kevésbé eltérő, tipikus kifejezésmód, azaz eszközök és stiláris szabályok használatában eltérő nyelvhasználati mód. A stílusrétegek átfedhetik egymást - gondoljunk csak a publicisztikában használatos szókészlet sokszínűségére, a tudományos, a hivatalos és a társalgási, illetve a szépirodalmi nyelv elemeinek keveredésére. A mindennapi közlésben is megfigyelhető ez a jelenség, pl. a műszaki életből, a technikából átvett fordulatok szaporodásában: pl. téves kapcsolás, azonos hullámhosszon vannak, fáziskésésben van, megkapta a kezdősebességet stb.

A stílusrétegeket elkülönítő tényezők sokfélék lehetnek: elsődleges a szóhasználat,

kifejezéskészlet,

szövegalkotás,

de a kommunikációs csatorna (írott vagy beszélt forma),

a közléshelyzet (magánbeszélgetés vagy nyilvánosság előtti),

a beszélő és a címzett társadalmi hovatartozása és nyelvi igényessége (pl. zsargon, argó) egyaránt befolyásolja a tipizálást.

A közlés felső szintje a poétikai (szépirodalmi szövegek, esszék, művészi publicisztika, szónoklat, rímes, verses reklámszövegek).

Középső szintje az igényes írásbeli vagy szóbeli mindennapi megnyilatkozás (pl. tanári magyarázat, felszólalás, tudományos írások vagy előadások),

s a legalsó szint a laza, igénytelenebb nyelvhasználatú argó és a modoros beszédmód, a zsargon.

Természetesen a közlő személyisége közvetlenül is hat a megformálásra, stílusa lehet eredetieskedő, nagyképű, bombasztikus, illetve megnyerő, meggyőző, elragadó stb. A stiláris közlés típusai tágabb értelemben függnek az adott kor nyelvi ízlésétől. (Pl. klasszikus, barokkos, bürokratikus stb.)

A stílusrétegek a mai magyar nyelvváltozatokra épülve a következők:

írott nyelvi stílusok: a tudományos stílus, a publicisztikai stílus, a hivatalos stílus és a szépirodalmi stílus.

Beszélt nyelvi stílusok: a társalgási stílus és a szónoki stílus.

A stílusrétegek szókészletének keveredése nemegyszer hangulati zavarhoz is vezethet a mindennapi közlésben, ám a művészi szövegben megnöveli a kifejezőerőt, a stílus expresszivitását.

Illyés Gyula Táviratok című kötetében a cím a mindennapi élet egyik műfaját helyezi a versek élére. Ezzel is értelmezi a vázlatszerű, sűrített nyelvű epigrammákat, kiemeli a szó jelentésének fontosságát. Az egyik csípős hangú költeményében a stílusszintek összekapcsolódása a stílushatás legfőbb eszköze: Egy tábort-váltó ítésznek. A szöveg: „Egy kikötés. Töröld meg nyelvedet, / mielőtt itt nyalsz alfelet." Az „ítész" és az „alfelet" kissé archaikus, emelkedett, illetve finomkodó kifejezések éles ellentétben állnak a nyers, vulgáris felszólítással. Intenzív erővel sugározzák az elutasító megvetést és a gúnyt.

A stílus közvetíti a beszélő/író érzelmeit, hangulatait és a gondolati folyamatokat, s annál kifejezőbb, minél inkább feltölti a közleményt többletjelentéssel, s tud hatni a hallgatóra. Az érzelmeket közvetlenül jelölő szavak között gyakoriak a kiváltó jelenségre utalók, mint elképesztő, megdöbbentő, szívfacsaró, elkeserítő, elsápad, elpirul, lesüti a szemét. Gyakran metaforikusan fejezzük ki az érzelmi tartalmat: pl. felment benne a gőz, megkeményítette a szívét, állítsd takarékra magad, vagy megszemélyesítéssel festjük a lelkiállapotot: pl. furdal, gyötör, kínoz, nyomaszt a lelkiismeret.

Az érzelmi kifejezés stílusárnyalatai az erősítés változatai: nagyítás, túlzás és a kicsinyítés (lehet gúnyos vagy kedveskedő), illetve az enyhítés. Ilyenkor megnő a közlésben a kifejezőerő, és az ábrázolt valóságot hangulati és érzelmi hatásában fogjuk fel. A köznyelvben gyakoriak az idővel és a mennyiséggel kapcsolatos túlzásaink: méregdrága, kristálytiszta, csupa fül vagyok, ezer éve nem láttalak, elmentem a világ végére is, örök hálára kötelez vagy ezer köszönet stb. A művészi nyelv fejezi ki igazán a képes beszéd lehetőségével az efféle érzelmi többletet.

A túlzás kifejezhet komikumot, nyílt gúnyt vagy finom iróniát. A köznyelvben elmarasztalóan így fogalmazunk: finom kis alak, szép kis dolog... Az irónia klasszikus példája Shakespeare Julius Caesarjából Antonius beszéde, ahol a bizonyító érvek mind az ismétlődő „Brutus derék férfiú" állítást cáfolják.

A nagyítás ellentéte a kicsinyítés, ilyenkor a valóságnál kevesebbet mondunk, voltaképpen ellenkező értékű túlzással élünk. Így pl. Csak egy percig maradj még, Egy szem búza sem termett.

Az expresszív kifejező eszközök sora tovább bővíthető, ugyanis a nyelv zenei eszközei, a szókészlet gazdag tárháza is rendelkezésünkre áll. Minden hangváltozás, amely eltér a szokásostól, a hangalakot srilusértékkel ruházza föl. Amikor elismerően így szólunk. „Ó-ó-óriási!", fájdalmunkat így fejezzük ki: „Ju-u-uj!", gúnyosan hangoztatjuk: „Pe-e-ersze", vagy döbbenten kérdezzük: „Ééén?" - a hangok megnyújtásával fejeztük ki érzelmeinket. Megváltoztathatjuk még a hanglejtést, a tempót és egyéni módon alkalmazhatjuk a szünetet.

Szókészletünkben az erősítést leggyakrabban az expresszív jelentésű szavakkal fejezzük ki. Szavaink egy része ugyanis megőrizte érzelmi színezetét, s így a rokonértelmű kifejezések sorában a semleges szavak szinonimáiként választhatók: pl. a kirak helyett kipenderít, a kigondol helyett kifundál, a mérges helyett felfortyan stb.

187

Sokféle árnyalatot hordoznak a csoportnyelvi szavak és az argó, s bár sokszor stílusrontó hatásúak, időnként nélkülözhetetlenek az irodalmi nyelvben is. (Pl.: behúz a csőbe, félti az irháját, dugába dől, srác, zri stb.) Egyre inkább terjed, hogy hatáskeltés céljából durva kifejezéseket használunk a semleges hatásúak helyett.

Az ifjúság körében megszólításként hallható a szamár, hülye, állat stb. szó. A csúnya helyett ronda, a nevet helyett röhög, az eszik helyett zabál használatos. Ezt a jelenséget kakofemizmusnak nevezzük.

Ha a beszélő és a címzett viszonya, illetve a témához való viszony közömbös, semleges stílusban fejezzük ki magunkat. Ilyenkor szavainknak nincs vagy kevéssé van érzelmi töltése, nyelvi megformálásuk nem tér el a szokásostól. Ebben az esetben a mondatfonetikai eszközeink (a nyelv zenei eszközei) az értelmezést szolgálják, s közlésünk tárgyilagos lesz. A „nulla fokú stílusérték" elsősorban a tudományos és a hivatalos stílus jellemzője.

Amikor a közlésben a hallgató iránti udvariasságból, kíméletből vagy tapintatból enyhítjük a kifejezést, eufemizmussal élünk. A mindennapi beszédben és publicisztikában találkozhatunk azzal, hogy pozitívabb jelentésű szinonima fejezi ki az elmarasztalást, a fenntartást. Pl. nem mond igazat (hazudik), nem valami szép (csúnya). A lop a köznyelvben: elcsen, elemel, elvisz, a hivatalos nyelvben: eltulajdonít, a bizalmaskodó társalgásban: szerez, a népnyelvben: elsinkofál, megdézsmál.

A stílusárnyalat vagy hangnem tehát a stílus jellemző tulajdonsága, amelyben megmutatkozik a beszélő lelkiállapota, személyes viszonya a témához, a hallgatóhoz vagy a beszédhelyzethez. A stílusárnyalat a stílusrétegeken belül alakul ki

aszerint, hogy milyen nyelvváltozatból merítettünk, és milyen nyelvi igényességgel választottuk ki a hatáskeltés elemeit.

A stílusárnyalat (hangnem) többféle szempontból minősíthető. A kommunikáció tényezőit figyelembe véve beszélhetünk

a beszédhelyzetre (választékos, ünnepélyes, patetikus, bombasztikus),

a témára (világos, tiszta, logikus, eleven, homályos, szemléletes, száraz, széteső),

a közlőre és a címzettel való viszonyra (fesztelen, bizalmas, családias, kedveskedő, durva, közönséges),

a lelkiállapotra (élénk, kedélyes, tréfás, emelkedett, fennkölt, gúnyos, humoros) utaló hangnemről, hangvételről.

A felhasznált nyelvváltozat szerint

irodalmi, köznyelvi, népies, szaknyelvi és argó stílust ismerünk.

A nyelvi igényesség mértéke egyszerű, választékos, finomkodó, emelkedett, durva vagy szóvirágos stb. stílust alakít ki.

A stíluselemek a műfajok szerint is elkülönülhetnek, így beszélhetünk epikai, lírai, drámai stílusról, ezen belül lehet regénystílus, novellastílus, balladai vagy ódai hangvétel stb. Mindezeket a szempontokat egyszerre vesszük figyelembe egy szöveg stíluselemzésében.

Stílusosságról akkor beszélhetünk, ha a közlés stílusszintje illik az alkalomhoz, pontosan és árnyaltan fejezi ki a beszélő személyes érzelmeit, gondolatait.

Stílustalanság minden, a helyzethez nem illő szó, nyelvi nemtörődömség, lezserség.