A szöveg

(ismertetőjegyei, szerepe a közlésben,

két alapformája: élőbeszéd és írás)

 

A kommunikáció létformája a szöveg. Megvalósítja a beszélő és a hallgató közötti kommunikációs kapcsolatot; a teljesség és lezártság érzését keltve jeleníti meg a beszélő gondolatát.

 

A szöveg, az akaratot, gondolatot, érzelmet, szándékot közlő megnyilatkozás, beszédmű:

- a nyelv és a beszéd legnagyobb egysége,

- azonos témára vonatkozó mondatok láncolata; - a kommunikációs folyamat része,

-         a kommunikációs kapcsolat lezárt, teljes egysége.

 

 

TARTALMA: mindig valamilyen közlemény (követelmény: teljesség).

Szerepe: üzenet közvetítése (tájékoztatás; a hallgató befolyásolása, szemé­lyes tartalom kifejezése).

Terjedelme: egy mondat-végtelen mondatlánc.

Olyan terjedelműnek kell lennie, hogy betöltse adott helyzetben feladatát. Például: A fűre lépni tilos!

Egy mondat, de szöveg. Kommunikációs kapcsolatot valósít meg:

- a jelzésadó befolyásolja a partnert;

- a kommunikációs kapcsolatot lezárja (nem kér véleményt, feltételezi a tiltás nyomán megvalósuló cselekvést),

-         a lezárással a közlés teljessége is megvalósul.

 

 

MEGFORMÁLTSÁGA: nyelvi eszközökből áll (követelmény: kerek, lezárt) Szövegformálás: meg- és beszerkesztés (a grammatika szabályai szerint ­mondanivalónknak megfelelően)

A szöveg kisebb egységekre tagolódik: mondatokra, gyakran bekezdések­re is; a hosszabb szövegek fejezetekre stb.

Az egyes részek, elemek összetartozását kohéziónak nevezzük.

A GLOBÁLIS KOHÉZIÓ (átfogó): a szövegösszetartó erő a szöveg egészére vagy nagyobb részére, jelentésbeli egységére vonatkozik.

- cím, téma - témahálózat (jelenlétét szolgálják: a kulcsszavak, a mű egé­szére vonatkozó előre- és visszautalások, az ismétlődések)

-         tételmondat (a bekezdés egészére vonatkozik)

 

 

A LINEÁRIS KOHÉZIÓ (egyenes vonalú, egymást követő): a kisebb szövegelemek belső összefüggését, a szövegben való folyamatos előrehaladást jelenti.

Alkotóele­mei: a grammatikai kapcsolóelemek - kötőszók, rámutató szók (névmások, ha­tározószók), egyéb nyelvtani viszonyító elemek (személyrag, személyjel).

 

A szöveg két alapformája: az élőbeszéd és az írás. Sajátosságaik a közlési helyzethez igazodnak:

 

AZ ÉLŐBESZÉD

a nyelvhasználatban:

elsődleges (történetileg is),

a hang időbeli, akusztikus jelenség,

pillanatnyi és szűkebb hatókörű, helyhez kötött,

személyes jellegű,

a beszéd sokkal gyorsabb gondolkodást kíván,

ösztönösebb,

egyszerűbb,

kevésbé kötött,

lazább szerkesztésmód jellemzi,

pongyolább, darabosabb.

 

AZ ÍROTT SZÖVEG:

a betű

térbeli, vizuális jelenség.

időben, térben kevésbé korlátozott,

személytelen jellegű,

időt enged a gondolkodásra,

tudatosabb,

bonyolultabb,

szabályosabb,

tömörebb szerkesztésmódú,

szabatosabb, csiszoltabb.