A TÁRSALGÁSI STÍLUS.

 

A MűVELT TÁRSALGÁS KÖVETELMÉNYEI

A TÁRSALGÁSI STÍLUS-MŰFAJAI: PÁRBESZÉD, ELBESZÉLÉS, MAGÁNLEVÉL, NAPLÓ-KAPCSOLAT­TARTÁS - A MEGSZÓLALÁS NEHÉZSÉGEI - KOMMUNIKÁCIÓS KONFLIKTUSOK - KÖSZÖNÉS- ÉS MEGSZÓLÍTÁSFORMÁK - UDVARIASSÁGI FORMULÁK - NYELVI DURVASÁG - KÖZHELY ­TÖLTELÉKSZÓ - NYELVI HUMOR - A MŰVELT TÁRSALGÁS HELYSZÍNEI

 

Sokféleképpen elmondhatjuk ugyanazt. A megértés; nyelvi és életbeli sikereink attól függenek, hogy miképpen fejezzük ki magunkat.

 

Életünkben legnagyobb szerepe a társalgási stílusnak van. Ez a mindennapok és az emberi kapcsolatok közlési formája.

 

A társalgási stílus a mindennapi, kötetlen társas érintkezésben használt nyelvi formák összefoglaló elnevezése.

 

Élőszóban és írásban is megjelenik.

 

Legalapvetőbb műfaja az élőszóban a párbeszéd (két vagy több ember társalgása), egy történet el­beszélése (élettörténet, modern „mese", „igaz" történet), írásban a magánlevél, az üzenet és napló.

 

A beszédhelyzettől, a beszélgető partnerektől, a témától függően sokféle változata képzelhető el. A beszélőnek rendszerint a kötetlen társalgásban van a legnagyobb lehetősége személyiségének kifejezésére, „könnyed", „újító", szabálytala­nabb nyelvi formák igénybevételére, de szavaiban a társas érintkezés hagyományos előírásai, kötöttségei is megjelennek. A társalgási stflus legfőbb jellemzője, hogy ben­ne a kapcsolatnyelvvel (az ún. fatikus nyelvhasználattal) találkozunk, amelyben a beszéd fő célja a kapcsolatfelvétel és -tartás.

Köszönhetünk egymásnak hagyományos köszönésformával (Jó napot kívánok, Ke­zit csókolom, Szia), alkalmazhatunk megszólításos köszöntést (Hogy tetszik lenni, ke­zét csókolom?) és helyettesíthetjük is a köszönést különböző kijelentésekkel, álkérdé­sekkel (De jól nézel ki!, Hol jársz itt, ahol a madár se jár?).

A társalgásban sok gondot okoznak a megszólításformák: úr, asszony, kisasszony, pajtás, jóember, barátom stb. A rendszerváltozás kapcsán megfigyelhettük az elvtárs-­úr megszólításformák cseréjét, ennek zavarait.

Tágabb értelemben a köszönés- és a megszólításformák a nyelv udvariassági for­mái közé tartoznak. Szűkebb értelemben a tessékelés, elnézéskérés, kínálás stb. szó­készletét, a magunk háttérbe tolására (Szerény véleményem szerint, Bátor vagyok meg­jegyezni) és a hallgató személyének kiemelésére (Szíves közreműködésed, Mit paran­csol?) szolgáló kifejezéseket értjük rajta.

A nyelvi udvariasság, művelt társalgás mellett meg kell említeni a durvaságot is. Indokolatlanul terjed a nyelvi durvaság: a mások személyiségének, a magasabb érté­keknek a nyelvi lebecsülése, a trágár szavak nyilvános használata.

A társalgás kiüresedettségét jelzi a közhelyek (nyelvi klisék, divatszók) használa­ta.

A közhely mélyebb tartalmi, gondolati töltés nélkül használt kifejezés. Mindannyi­an élünk ezekkel az eszközökkel, hiszen mindig mindent újragondolni, végiggondolni nem tudunk. De törekednünk kell arra, hogy a közhelyek ne laposítsák el végleg mon­danivalónkat és gondolkodásunkat.

Vegyünk néhány mindennapi társalgási helyzetet! Hogyan szólítsam meg a kislányt az utcán? Mit mondjak, ha föl akarom kérni táncolni? Miről beszélgessünk a rande­vún? - Csak .köszönő viszonyban vagyok az egyik házbéli lakóval, de egymás mellé kerülünk a buszon: beszélgessünk vagy hallgassunk? - Fogalmam nincs, hogy honnan ismerem ezt a fiút, de biztos, hogy ismerem - kérdezzek rá vagy próbáljam meg „sem­mitmondó szövegeléssel" megfejteni? - Fáraszt az egyik kollégám bőbeszédűsége: ál­lítsam le, vagy kerüljem el? - Idős tanárom javasolta, hogy mostantól tegeződjünk: hogyan tudom őt visszategezni? - Hogyan szólítsam meg a levél elején dr. Kovács Andrásné minisztériumi főelőadót? (Tisztelt vagy Kedves?, Kovács Andrásné vagy fő­előadó?, önmagában név vagy beosztás, esetleg tegyem hozzá: Asszony?) stb.

Ilyen és ehhez hasonló helyzetekkel naponta szembesülünk, s jól-rosszul meg is oldjuk a kom­munikációs konfliktusokat, túltesszük magunkat a megszólalás nehézségein. Minde­zek a nem eléggé tisztázott kapcsolatból, társadalmi helyzetből, hagyományból (meg­szokásból, illemből) és ezekhez kapcsolódó egyéni viszonyulásból, korábbi élménye­inkből fakadnak.

Hagyomány és kötöttség jelenlétét és szabályozó erejét jól mutatják a köszönés­ek és a megszólításformák. A köszönésformák függenek a korosztálytól (felnőtt-gyer­mek), a nemtől (férfi-nő), a földrajzi helyzettől (vidék-város), a társadalmi helyzettől (főnök-beosztott), a szervezettől (pl. vallási köszönés, bányászköszönés), a napszaktól, a beszédhelyzettől (érkező, távozó), s lehetnek általánosan elfogadottak és alkalmiak (egyéniek, tréfásak).

Hernádi Miklós összeállította a Közhelyszótárt, amelyben - különösen - a hetve­nes évek gyakori, tipikus beszédfordulatait gyűjtötte össze. Természetesen a közhelyek tartománya változik. Lehet, hogy valami közhely, szokásszerű, unalmas fordulat volt a hetvenes években, és eredeti, új formaként hat napjainkban. Hernádi elkészítette a közhelyek tipológiáját (jellemző alaki jegyek alapján való csoportosítását). Bár kate­góriái egyéniek, mégis érdemesek a bemutatásra.

Az axióma (sarkigazság)-közhely cáfolhatatlan alapigazságot közöl, amelyet senki nem von kétségbe: Emberek vagyunk, Az életben mindenért meg kell küzdeni.

Az evi­dencia (nyilvánvalóság)-közhely bárgyúsága miatt dühítő: A jég, az kérem, csúszós valami, Van, aki bevallja, van, aki tagadja.

A szólásmondás-közhelyek közé besorol­hatunk minden szólást, közmondást, szállóigét, tömegkommunikációs eredetű (pl. rek­lám-) szlogent: Megvette már az e hetit?, Ne mondja, hogy az OMO-tól lett ilyen!

A szólam-közhely kenetes, dagályos: A reményt sohasem lehet feladni.

A frázis-köz­hely megmutatja, hogy az emberi problémák, konkrét helyzetek iránt érzéketlen a használója: A fennálló jogszabályok nem teszik lehetővé.

Az önismétlő közhely nem mond semmit: Így van ez, és nem másként, Ezek mennek, meg a bárányfelhők.

A mo­doros és a humoros közhelyek a nyelvi humor megnyilvánulásai: Ilyen ez a szelavi; Rilke, a híres izlandi zeneszerző; Ki követte el ezt a szobrot?; Én minden héten nyerek három harmincat a lottón, ugyanis nem lottózom.

 

A közhelyeket a Közhelyszótár kulcsszók szerint csoportosítja. Kedvenc társalgási témák, műfajok jutnak eszünkbe, ha belelapozunk a szótárba:

BALATON. A MAGYAR TENGER. Balcsi. Össznépi lavór. Hullámzó Balaton tete­jén. A Balatonon hovatovább több a külföldi, mint a magyar. Már alig lehet magyar szót hallani. Megérjük, hogy csak útlevéllel utazhatunk a Balatonra. Jól elrontották a Balatont is! Nagyon be van épülve. Nagyon ki van épülve. Hovatovább már nem lehet hozzáférni a vízparthoz. A Balatonnak nincs párja. Sekély és melegvizű: ilyen nincs több Európában. Óriási különbség van az északi és a déli part között. A déli parton ki­lométereket kell gyalogolni, hogy a víz az ember hasáig érjen. Aztán továbbmegy az ember, és megint csak a bokájáig ér. Gyerekekkel jobb a déli part. Már nincs is igazi hal a Balatonban. MÁR A BALATON SEM A RÉGI!

POLITIKA. Az alkalmazkodás művészete. Az alkalmazkodás tudománya. Az erős kéz politikája. Művészet-e, vagy tudomány a politika? - hálás értelmiségi vitatéma. A politika, kérem, nem tisztességes embernek való. A politikának mindig szem előtt kell tartania a realitásokat. A politikában sohasem tudhatja az emher ... Én, kérem, nem politizálok. Én nem ártom bele magam a politikába, csinálják helyettem elegen.

A po­litikai vicc (kabaré) A TÁRSADALOM BIZTONSÁGI SZELEPE.

A töltelékszó vagy beszédtöltelék lényegében ugyancsak közhelynek tekinthető. Pl. ez a közhely-töltelék: „Majd csak lesz valahogy, úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna" . Beszédtölteléknek minősül, ha az állítmányt vagy az alanyt különösebb cél nélkül halmozzuk a mondatban: Megkérdeztem, megérdeklődtem tőle, hogyan is történt ez a dolog, ez az eset.

Leggyakrabban kötőszók, módosítószók, módosító értel­mű határozószók, módosító mondatrészletek használatosak beszédtöltelék szerepben. Pl. hát, szóval, és ekkor, nos így, na mármost, tulajdonképpen, természetesen, történe­tesen, mindenesetre, nézetem (véleményem, meglátásom) szerint, őszintén szólva, én úgy gondolom, mi úgy gondoljuk, nem tagadom, bevallom őszintén, bevallom férfia­san, hogy úgy mondjam stb. A beszédtöltelékek használata nem minden esetben elíté­lendő, de túlzott alkalmazásuk igénytelenné teszik a társalgási stílust. A mindennapi társalgást figyelve a közhelyek, beszédtöltelékek aránya nő, s emögött gondolkodási hibákat, az érzelmek elsivárosodását is megfigyelhetjük. A közhelyek túlzott elszapo­rodása az egyéni szókincs csökkenését és elszürkülését is magával hozza.

Mindezt kommunikációs, szókincs- és személyiségfejlesztő módszerekkel lehet el­lensúlyozni. A mai világban szűkülnek s kisközösségi terek, amelyek nyelvi szem­pontból beszélgető helyszíneknek is nevezhetők. A nyilvános és a magánéletben le­gyenek helyszínei és alkalmai a beszélgetésnek, a társalgásnak. A megbeszélés sok társadalmi, közösségi és egyéni konfliktus megelőzését vagy megoldását szolgálhatja („tárgyalásos megegyezés"). A „kibeszélés" pedig a lélek megtisztulását szolgálja. Hallgassuk meg Domján Edit: Beszélj! című sanzonját, amelyben a színésznő-éne­kesnő a Beszélj! felszólítást százféle alakban mondja-énekli-suttogja-könyörgi-kiáltja el. Egy hangjáték is készült e sanzon alapján, amelyben megszólal Antal László nyel­vész: „Ha a szó magasabb értelmében vett nyelv az ember kizárólagos tulajdona, s lát­hatóan az, akkor aligha kérhetünk többet, emberibbet egymástól, mint azt, hogy be­szélj!"