Nos, mint azt a címben leírtam, most idézgetek pár dolgot ebből a remek könyvből, amik szerintem a legjobbak. Remélem kedvet csinálok az elolvasásához annak, aki még nem olvasta, aki meg olvasta, de nem ért egyet velem, azzal meg szívesen elvitázgatok. :)

Lássuk tehát!

Nyolcadik könyv: IV. Lasciate ogni speranza (Hagyjatok fel minden reménnyel)

„…Esmeralda újból így szólt halkan:

-          Phoebusom!

A pap térden kúszott felé.

- Kérve kérlek – esdekelt –, ha van szíved, ne taszíts el magadtól! Szeretlek! Olyan nyomorult vagyok! Ha azt a nevet mondod, te boldogtalan, a szívem rostjait morzsolod a fogad között! Kegyelem! Ha a pokolból jöttél, oda is veled megyek. Úgyis megértem rá. A te poklod az én mennyországom, a te orcád fényesebb, mint Istené! Mondd, hát igazán nem kellek neked? Eddig azt hittem, hogy a hegyek is megmozdulnának, ha egy asszony visszautasítana ilyen nagy szerelmet. Ó, ha akarnád!... Ó, milyen boldogok lehetnénk! Elszöknénk – megszöktetnélek –, elmennénk valahová, megkeresnénk azt helyét a földnek, ahol legfényesebben süt a nap, ahol legzöldebbek a fák, ahol legkékebb az ég. Szeretnénk egymást, egybeforrasztanánk a lelkünket, olthatatlanul szomjúhoznánk egymásra, és a szerelem kiapadhatatlan kelyhéből szüntelenül egymással csillapítanánk a szomjunkat!”

Jó, hát… Vannak körülmények, amikor ez a szöveg iszonyat romantikus, amúgy meg melyik nő lenne képes erre nemet mondani? Esmeralda az egy kirívó példa. :P Bár tekintve a tényeket, azért őt is mélységesen meg lehet érteni. De akkor is, egy ilyen szöveg után? Good Lord! Jó, én nem ítélkezem. De akkor is! xD Nah, jó, ez nem megy… Erre mondja Winnie, hogy „Megyek veled, ahová csak akarod! Ki az a Phoebus? Már azt sem tudom…” xP

Tizenegyedik könyv: I. A kiscipő

„- Igen, én szeretem. Akárhogy is, ez az igazság. Hogyhogy nem csap ki a lángja annak a tűznek, amely a szívemet perzseli? Jaj, ifjú leány, éjjel és nappal, igen, éjjel és nappal! Ez sem indítja szánalomra? Éjjel-nappal éget ez a szerelem, higgye meg, szörnyű szenvedés ez!... Ó, nagyon sokat szenvedek, szegény gyermekem!... Ez szánalmat érdemel, higgye meg. Látja, hogy milyen szépen beszélek. Nagyon szeretném, ha nem iszonyodna tőlem… Végtére is nem a férfi bűne, ha szeret egy nőt!... Jaj, Istenem!... Hát már soha nem fog megbocsátani? Örökké gyűlölni fog? Ez megmásíthatatlan? Ezért vagyok ilyen gonosz, látja, s borzadok magamtól is!... Nem is néz rám! Talán egészen másra gondol, míg én itt állok s beszélek remegve, közös örökkévalóságunk mezsgyéjén!... Csak azzal a tiszttel ne hozakodjék elő!... Vessem magam a lába elé? csókoljam a lábát, nem, azt nem tűrné, hanem a földet a lába nyomán? zokogjak, mint a gyerek? tépjem fel a keblem, hogy ne szavakkal, hanem a szívemmel, a bensőmmel mondjam el, milyen nagyon szeretem? Hiába! mindhiába!... Pedig csupa jóság és gyöngédség a lelke; a lényéből a legédesebb szelídség sugárzik; egész valóját nyájasság, szívesség, könyörületesség és kellemesség hatja át! Ó, jaj! csak hozzám oly szívtelen! Ó, kegyetlen sors!

            Tenyerébe temette az arcát. A lány hallotta, hogy sír. Először sírt. Ahogy ott állt, és rázta a zokogás, még nyomorultabb, még esendőbb volt, mint mikor térdelt. Jó darabig zokogott így.

-          Hagyjuk! – szólalt meg újra, amikor elapadt a könnye. – Nem találom a szavakat. Pedig mennyit fogalmazgattam magamban, hogy mit fogok majd mondani. Most meg csak reszketek és borzongok, elgyöngülök a döntő pillanatban, érzem, hogy hatalmasabb erő vesz körül bennünket és csak dadogok. Ó, itt fogok összerogyni, ha nem irgalmaz nekem és önmagának. Ne taszítson mindkettőnket pusztulásba! Ha tudná, hogy milyen nagyon szeretem! Hogy mivé lett a szívem! Hogy cserbenhagyta minden erény! Hogy elvesztettem minden bizodalmamat önmagamban! Doktor vagyok, csúffá teszem a tudományt; nemesember, meghurcolom a nevemet; pap, paráznaság vánkosává teszem a misekönyvet, arcul köpöm az én Istenemet! Mindezt teéretted, te bűbájoló! Hogy méltóbb legyek a poklodra! És neked mégsem kell az elkárhozott? Ó, ha mindent elmondhatnék! még többet mondhatnék, még szörnyűségesebb dolgot, igen, még szörnyűségesebbet!...”

Hát már ez is veri nálam a biztosítékot kifelé, már érzem a 220-at az ujjaim hegyénél. De még van egy rész ebből a fejezetből, azt még leírom, aztán…

„- Ó, jaj! Hidegen nézte, hogy sírok? Gyermek! tudod te, hogy az én könnyem lávapatak? Hát mégis igaz volna? Akit gyűlölünk, csak azt nézzük ilyen érzéketlenül. Ha a halálomat látnád, csak nevetnél. Bezzeg én nem akarom látni a te halálodat! Egy szót! Csak egy megbocsátó szót! Ne mondd, hogy szeretsz, csak annyit mondj, hogy akarod, az is elég, én megmentelek. Ha nem… Jaj! múlik az idő, könyörgök, a szentekre kérlek, ne akard, hogy megint kővé váljak, mint ez a bitó, mely szintén magának követel! Gondold meg, hogy mindkettőnk sorsa a kezemben van, hogy őrült vagyok, ez iszonyatos, hogy minden kihullik a kezemből, hogy feneketlen mélység tátong alattunk, te szerencsétlen, s én is utánad zuhanok, s az a bukás maga lesz az örökkévalóság! Egy jó szót! Egy szót! Csak egyetlenegy szót!

      A lány válaszra nyitotta az ajkát. A pap térdre borult előtte, hogy áhítattal fogadja az ajkáról mindjárt elhangzó, talán engesztelő szót. A lány ezt mondta: - Gyilkos!

Elektromos kisülés. Kész vége. Hagyjatok itt. Bazzz… Megértem, én megértem és nem ítélkezem. De, hogy más szava már komolyan nem volt? Egy fórumozó erre írta, hogy ezután szerette volna szájba rúgni Esmeraldát, de hát… Na, jó, én azért nem (annyira), de lássuk csak, miért is olyan unszimpatikus ez a válasz a számomra.

Ha most szépen elfelejtjük Calude atya szebbnél szebb szóvirágait és csak úgy simán az egyéb körülményekre figyelünk, akkor is zsákutcába jutunk. Phoebus le se szarta Esmeraldát, hogy még akkor szépen fogalmazzak, és tulajdonképpen ő is észrevehette, hogy a sugárzó tekintetű kapitányt rohadtul nem érdekli, mi van az ő kis Similarjával (ja, hogy még a nevét se tudta megjegyezni… áhhá…). De ott volt az a szerencsétlen Quasimodo, aki próbált rávilágítani arra, hogy az igazi szépség a belsőben van, nem a külsőben, Esmeralda megértette a célzást és magasról leszarta (Quasi beletett két csokor virágot két vázába, az egyiket egy dísztelen, cserépből készültbe, a másikat egy törött kristályvázába, a kristályból kifolyt a víz, elhervadtak a virágok, a másikban megmaradtak és szépek voltak továbbra is, Esmeralda jelét adván, hogy érti a célzást, a fonnyadt virágokat nyomorgatta… wáh…).

Szóval, mikor már ennyire nyilvánvaló, hogy az akit annyit szeret, nem ér egy lyukas garast sem, nem kellene legalább elfogadni valaki más – legalább – barátságát? Gondolok most itt Quasimodora, mert Claude (azért hívom így, mert ugyebár két Frollo van a könyvben, ő meg az öccse Jehan… tehát… nah…) az nem a barátságát szerette volna… :P És ez veri ki nálam a biztosítékot egy kicsit… Ez az egyéni tragédia meg különösképpen még rátesz egy lapáttal.

De most… tegyük fel…

Játszunk el a gondolattal, mi lett volna, ha…

Mondjuk Claude nem követi Phoebus-t meg az öccsét, hanem hidegen hagyja az egész. Phoebus elissza a pénzét, nem kap szobát. Vagy! Kap szobát hitelben, övé lesz Esmeralda, aztán lazán elslattyog és kész a csaj meg mehet, amerre lát. Ő meg várja, hogy majd mi lesz, óh, te jó ég, másnap újra láthatja, dejódejódejó! Aztán meg nagyot néz, hogy a kapitány nyilvánosan utasítja el, úgy tesz, mint aki meg sem ismeri, mint aki soha életében nem látta… És! Még Esmeralda örülhet, ha nem marad az estének olyan kis sírós maradványa… Nem tudom, melyik a nagyobb tragédia. Felakasztották, kész. Claude lezuhant a toronyból (Quasimodo segítségével), kedvenc harangozónk pedig elment meghalni Esmeralda mellé. Tulajdonképpen, nem olyan rossz ez. Mi persze tudjuk, mit éltek át, milyen tragédia zajlott le bennük, de Párizsnak ők nem jelentettek semmit. Meghaltak? Mé’ éltek valaha is? Kb. ennyit reagálhattak az egészre…

Igazából annak, amit itt kifejtettem semmi értelme, csupán egy kis eszmefuttatás, de éppen jövök Frollo fórumról és olvasgattam ezt-azt. Aztán jött az ihlet és most itt vagyok. :) És énnyi. :)