Létezel...

Hogy most itt ülök,

S a semmibe révülök,

Egy ok adja csupán…

Egy ok, mely kifelé kiált.

Láttalak sokszor…

Néztelek olykor,

Mikor kedvem volt hozzá,

S nem bírtam tovább…

Igen, én láttalak,

Sokszor csodáltalak

Csak így a távolból,

Hisz tudtam, hogy vagy valahol…

Most olyan vagyok, mint egy kislány,

Aki, ha szépet is lát,

Eldobja az eszét,

Hisz odáig van azért

A valamiért…

Én legyek odáig?

Mért legyek én odáig?

Hisz ki vagy te?

Ki vagy te?

Aztán ott láttalak…

Nem képen, s nem filmen…

Élőben láttalak…

Hát létezel!

Hát nem egy valami vagy csupán,

Amiért az ember rajonghat bután!

Te te vagy.

Ott vagy.

S én láthatlak,

A két szememmel láthatlak.

Talán rám nézel,

S az én szemem nem néz el.

Állom a tekintetet,

Nem rántom el szememet.

Miért tenném?

Nem ezt vártam?

De, igen.

Ezt vártam rég.

Megszólalsz.

Dallal szólsz nekünk,

Hogy mi boldogok legyünk.

A dal csak szól, csak szól…

Szememet most másfelé terelem,

Lassan érzem, könnyem csepereg.

Nem szabad sírni!

De könnyű ezt most írni!

Bár ott írtam volna e sorokat,

Talán ott egy lett volna még

A gondolat.

Most meg csak szótömkeleg,

De ez mind egyre megy.

Mert a lényeg végül is ugyanaz:

Mert te létezel,

Te vagy,

Csak te.

Bárhol is leszel,

Akkor is létezel.

/2008. december 7./