CÍM: A Vad nyomában, de ki a Vadász? ~~ 1. Nyom: A Csali

KULCS: Üvegház

CSAPAT: Witch and Hunter

KORHATÁR: 14+

KATEGÓRIA: humor, romantikus, krimi

SZEREPLŐK: Narcissa Black, a lányok, és a Vadász

FIGYELMEZTETÉS: femslash, AU

MEGJEGYZÉS(EK): 1. Ez a történet a WitchHunter Kihíváson kívül, de annak alapján íródott novella fűzér első része, amely felhasználja mindkét csapat szempontjait, és az összes kulcsot a késöbbiek során.

2. A történet nincsen bétázva, tehát minden hiba felelőssége engem terhel, engem tessen megkövezni értük:)

3. Ebben a történetben a HP-ból ismert lányok jó része nagyjából egy korosztály, illetve Petúnia, Lily Evans nővére, is a boszorkányképző tanulója!

4. A legfontosabb! Ezt a történetet a helyi Házigazdáknak szeretném ajándékozni, megköszönve a rengeteg munkát, időt és fáradtságot, amivel létrehozták ezt az egészet!

JOGOK: A jogok Rowlingéi, nekem anyagi hasznom nem származik belőle!

TARTALOM: Valaki kiszemelte Narcissa Blacket, az ősi, aranyvérű család legkisebb leánykáját! Mivel tisztában van vele, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha meg akarja hódítani kiszemeltjét, ezért egy csavarosabb megoldást választ, vadászni kezd rá. A Vad viszont eléggé öntudatos, így akár még veszélyessé is válhat.

Minden a II. számú üvegházban kezdődött, egy furcsa, hideg napon. Bimba professzorral volt itt óránk, mint mindig az elmúlt öt év során. A változás csak annyi, hogy néha unottan szemléltem, ahogy a többiek dolgoztak, és hasonló hozzáállással kezdtem neki én is a feladatomnak, vagy éppen undorodtam az aznapi gaztól. Ezúttal viszont, teljes közönnyel, és egyáltalán nem oda figyelve vettem részt az órán.

Mert a mai nap más volt. Ezt már akkor éreztem, amikor felkeltem, és nem találtam a kedvenc bugyimat. Igen, nagyon vicces, én is röhögnék, ha nekem mondaná ezt valaki, de nem teszi, ahogy én sem. Az ilyesmit senki nem köti még a legjobb barátnői orrára sem. Nah jó, néha talán.

De nem csak ez volt különös a reggelben, hanem valahogy a nap is máshogyan indult, mint szokott. A házimanók közt valami influenza terjedt el, vagy fogalmam sincsen mi, mert annyira nem érdekelt ez az egész, amikor az igazgató beszámolt róla, csak annyit sikerült megállapítanom, hogy a jól megszokott, finom falatok helyett valami borzalmas, középszerű reggeli várt ránk. Most komolyan. Ez nagyon durva, mert nekem kellett felszeletelnem a szalámit, ha enni akartam!

A nap hasonló meglepetésekkel telt a továbbiakban is, és ezért talán nem is kellett volna nagyon meglepődnöm, amikor abban a bizonyos üvegházban rábukkantam arra a kis pergamenre, amit most is szorongatok

Átváltoztatástanra menet, miközben mellettem a többi lány, Lily, a nővére Petúnia, aki hamarosan le fog fordulni, mert egyel alattunk jár, és neki mágiatörije lesz, beszél össze-vissza mindenről, ami éppen az eszükbe jut. Szemmel láthatóan emelkedett a hangulat. Még Pet is beszáll a viccelődésbe, pedig egyébként elég csöndes alkat.

Furcsa egy lány. Idősebb Lilynél, mégis alattunk jár. Ugyanis későn vették észre nála a mágikus kitöréseket, pedig azok már egészen kisgyermek korban megjelennek. A húga már ide járt elsősként, amikor fény derült rá, hogy neki is itt lenne a helye.

A professzorok, és gyógyítók azóta sem tudják ennek a furcsaságnak az okát. Egy biztos. Talán nem lett volna akkora veszteség a varázsvilágnak, ha nem fedezik fel, hiszen elképesztően gyenge boszorkány, majdhogynem kvibli, ami újabb értelmetlen dolog, hiszen a testvére mágiaszintje átlagon felüli. Ha nem lenne abszolút irreális, akkor azt lehetne mondani, hogy elszívja a nővéréből az erőt...

Fél füllel igyekszem belehallgatni a beszélgetésbe, mert a merengésemből az előbb durván kirángatott, unokatesóm felcsattanó, éles kacagása. Nem tudom mi lehetett a poén, de ő szemmel láthatóan nagyon jól szórakozik, míg a többiek, még Androméda is, megrovóan néznek rá. Bella sem fog megváltozni, azt hiszem.

Pillantásom visszasiklik a levélke felé. Merthogy ez nem egy egyszerű, közönséges pergamendarab volt, amit valaki véletlenül leejtett, és ott felejtett gyógynövénytan óra után, hanem egy apró betűkkel, sűrűn teleírt üzenet, nekem.

Amikor először észrevettem, nem törődtem vele, hiszen nem az én dolgom, hogy mások után takarítsak. Aztán az óra alatt valahogy folyton vissza kellett néznem arra a helyre, ahonnan előbukkant a sarka. Képtelen voltam a tananyagra koncentrálni, valami ellenhálhatatlan erő arra kényszerített, hogy érte nyúljak. Egyszerűen muszáj volt.

Egyetlen pillanatig tartott csak, amíg megérintettem, és felkaptam. Nem látta meg senki.

Egy darabig szemeztem vele, a padom szélére tettem, a cserepek takarásába. Azt hittem, ha felveszem onnan, akkor békén fog hagyni. Tévedtem. Ezután is azon kaptam magam, újra, meg újra, hogy azt figyelem a tanárnő magyarázata helyett.

Széthajtottam. Szemmel láthatóan új lap volt, nem látszottak rajta felesleges gyűrődések, nem potyogott belőle por, tehát aligha régen felejthették ott, ahol én nem sokkal ezelőtt megtaláltam.

A pergamen tetején szálkás, ékes betűkkel az én nevem állt: Narcissa Black!

Jobban nem tudtam volna megdöbbenni, és azt hiszem látványosabban sem, mert miután megláttam a nevemet, egy hangosabb sikkantással dobtam magamtól távolabb a levelet, és ahogy hátrakaptam a kezem, mint ami tűzbe ért, sikeresen felborítottam a mögöttem ülő páros összes cserepét.

Az óra innentől a takarítás jegyében telt, amit természetesen nekem kellett elvégeznem, a rosszalló tekintetek kereszttüzében. Égő.

Az óra végeztével, amikor mindenki elindult a kastély felé, egy pillanatra egyedül maradtam, mert még mindig a körmöm alól próbáltam kisikálni a földet. Kis idővel később mégis kénytelen voltam feladni, és sóhajtozva gondoltam a fent hagyott körömkefémre, hiszen varázslattal nem ajánlatos próbálkozni, mert az tönkre teszi a szép körmeimet. Így nem maradt más hátra, mint hogy én is a többiek után menjek, megkeresve a díszes baráti társaságot.

Amikor kifordultam az ajtón, a tekintetemet megint megfogta a félredobott írás, így végül körbepillantottam, majd amikor láttam, hogy tényleg egyedül vagyok az üvegházban, visszamentem érte. Nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen annak, hogy ez a fecni nyert. Még ha az a bárki nem is tudott volna erről a nem létező háborúról. Jobb így.

Megvert seregként, sértetten ballagtam vissza az iskola épülete felé, miközben ujjaim között gyűrögettem a kaján üzenetet. Csak a bejárati ajtó előtt jutott eszembe, hogy ha már elhoztam, lassan ideje lenne elolvasni. Ennyi nekem is jár, és végtére is, nekem szól az üzenet, ha minden igaz.

Megtorpantam tehát, és kisimítottam a lapot.

"Narcissa Black!

Hosszú ideje figyellek, és mégis, csak most, és csak ilyen formában éreztem kellő bátorságot arra, hogy megosszam veled, amit érzek.

Pedig Neked kéne róla elsőként tudnod, hiszen Téged érint, rajtam kívül, a leginkább...

De látod, most is, így is, egy egyszerű üzenet során is mellébeszélek.

Nem tudom hogyan, miért és azt sem, hogy mikor, de azt hiszem kötődni kezdtem Hozzád. Nem, nem mondok nagy szavakat még, csak igyekszem letisztázni, még magam előtt is ezt az egészet.

Az eddig építgetett légvárakat most próbálom megszilárdítani, és remélem, hogy az üvegpalota, amit köréd, körénk álmodtam, talán elég csábító, és fényűző lesz Számodra, hogy úgy dönts, érdemes körülnézni benne, és megszállni egy időre.

Te akit egész eddigi életed folyamán egy búra alatt neveltek, talán nem tudod, hogy miért olyan nehéz nekem színt vallani. De én innen, az átlátszó, de mégis védelmező falak túloldaláról szólok hozzád, és csak reménykedni merek, hogy nem hangszigetelt.

Mindezért döntöttem hát úgy, hogy ilyen kerülőúton, a hosszasabb módszerrel szeretnélek becserkészni. Ez időt ad nekem is, hogy pontosan átgondoljam, bár ennyi év talán már elegendő lehetett volna rá, szóval inkább, hogy bátorságot gyűjtsek, Neked pedig lehetőséget ad arra, hogy bármikor kiszállj!

Mert ez lesz a feladatod, keress meg, kérlek!

A következő nyom, ami elvezet hozzám, és amivel én is közelebb jutok talán Hozzád, a buborékok közt vár!

Ne haragudj, szaggatott, kissé összefüggéstelen soraim miatt, de nem tudom újra írni, á-t, és megfogalmazni ezt a levelet még egyszer. Úgy írtam le kavargó gondolataimat, ahogy azok éppen megszülettek a fejemben, pőrén, és leplezetlenül, majd rögtön el is vittem oda, ahol most rábukkantál. Képtelen lennék újra megtenni!

Szeretettel:

A üvegfalon túlról"

Fogalmam sincsen, mi ez az egész, de pont annyira nem tetszik, mint amennyire felkeltette a kíváncsiságomat. Talán ezért is nem szóltam minderről a többieknek, akik az előcsarnokban vártak be, mert attól féltem, hogy elrontják a játékot azzal, hogy beleavatkoznak, vagy szólnak róla valamelyik profnak.

Vagy egész egyszerűen csak felébredt bennem a vadászösztön. Itt az első lépés, és bár egyelőre gőzöm sincsen, hogy merre tovább, de érdekel, mi ez az egész. No meg egy kicsit imponál is.

A kastély ablakain beszűrődő fénycsík még egyszer megvilágítja a sorokat, mielőtt az átváltoztatástan terembe lépek. Még hogy búra alatt! Engem! Majd megmutatom milyen fából is faragtak!

{¤}{ĄĄWHĄĄ}{¤}

Óvatosan, de igyekszem nem feltűnően figyelni Cissyt, ahogy a lányok gyűrűjében elgondolkodva sétál, kezében pergamennel, az én üzenetemmel. Haja aranyosan csillan, ahogy a nap időnként elgondolkozva megpihen a fürtjei között, és csöppnyi irigységgel szemlélem a fénysugarakat, miközben arra gondolok, hogy akár az én ujjaim is játszadozhatnának ott ilyen módon.

Ahogy lép, el-eltakarva a hatalmas üvegszemeket, megtöri a fény útját, és árnyékba borítja a falakat, ahol én egészen a közelébe tudok osonni, anélkül, hogy feltűnést keltenék. Bár egyébként sem nagyon hiszem, hogy észrevenne bárki is, vagy furcsállana egy diákot az iskolában, hiszen itt mindenki ugyanazt teszi, mint én, siet egyik óráról a másikra.

Közben persze beszélgetek a körülöttem állókkal, néha beleszólok a témába, de a tekintetem akkor is a királynői alkatot, s annak minden apró mozdulatát lesi, és raktározza el az agyam mélyére, hogy a következő álmatlan éjszakámon legyen mit előhúzni onnan a mélyből, és az emlékeim még tovább, még eredményesebben kínozzanak, mint az ébrenlét percei.

Talán ezért szerettem bele. Mert ő az, ami. Boszorkány, aranyvérű, arisztokrata, aki tudja mit akar az élettől, mire vágyik, és mihez van joga. Büszkén emeli meg a fejét, sosem jár lesütött szemekkel, és vidám. Ohh, Merlinre, mennyire vidám! Talán ha a egyszer igazán közel kerülhetek hozzá, nekem is jut ebből az életszeretetből egy kevés.

De egyelőre most még csak messziről nézem a tökéletes sima, hófehér bőrét, sötét szemeit, ahogy elgondolkodva gyűrögeti a „bűnjelet”, miközben a lányok be nem fogják a szájukat egyetlen pillanatra sem, észre sem véve, hogy Ő hallgat.

Vajon mennyi esélyem lehet?

Sikerül kellőképpen hatni a büszkeségére, a kíváncsiságára, hogy megpróbálja?

És ha igen, akkor vajon mit fog szólni az út végén, ahol én várok rá?

Izgatott vagyok ugyan, de már nem tehetek semmit. A csali talán bevált, a Vad, ha minden igaz "szagot fogott", innentől pedig nincs visszaút!

Ahogy kinézek az ablakon, még éppen látom, ahogy a nap ezernyi színre robban szét, miközben lassan lebukik a II. számú üvegház mögött.

Folyt. köv...