2014 Július 12 - 22

    FRANCIA ALPOK - 2014
    11 nap

    (810 km)

    .

    .

    1. nap
    "Édentől" nyugatra
    (West of "Eden")

    Bonyhád - Budapest - Bécs - Linz - Salzburg - Innsbruck - St. Moritz
    (Autóval)

    2014-ben is sikerült egy hozzám hasonló, lelkes túratársat találnom az idei dél-franciaországi kerékpártúrához Bárány István személyében, aki ráadásul még el is vezette a saját autóját az Alpok dél-nyugati végéig! Pistivel gyorsan megtaláltuk a közös hangot, hiszen már az első pillanatokban kiderült, hogy ő sem egy teljesítménytúrázós típus és ahogy az a későbbiekben is beigazolódott, egyikünk sem törekedett a kapkodásra. Többek között ezért is szántunk 12 napot a nagyjából 800 kilométeres túrára, mert eszünk ágában sem volt széthajtani magunkat a két-háromezres hegyláncok között... Istvánt, hozzám hasonlóan a hegyek és a hágók vonzották a legjobban és ő is meglátogatta már Svájcot egyedül és biciklivel, egy pár évvel ezelőtt. Az oda és a visszaútra is sikerült "potyautast" találnunk, ezért a kiutazás költsége jóval szerencsésebbnek volt mondható. Az Innsbruck-ig utazó Sanyit majdhogynem a munkahelyéig elvittük, majd a gyönyörű tirol-i hegyek után átléptünk Svájcba, de sajnos a kelet-svájci hegyóriásokat már nem láthattuk, mert teljesen besötétedett. Az 1815 méter magasságban elhelyezkedő Maloja-hágóról is sötétben ereszkedtünk le, amelynek félelmetes hajtűkanyarjai még az én sokat látott szememből is kiverték az álmot... Miután átléptük az olasz határt, éjjel 3 óra környékén a hullafáradt Pisti befészkelte magát a kocsi végében tárolt bicajok mellé, ahol a jól megérdemelt 2 órás szunyókálás után folytattuk csak tovább a száguldást Torino felé...

    .

    .

    .

    .

    2. nap
    A "pedál-átok"
    (The "Pedal-Curse")

    Milano - Torino - Briancon
    (Autóval)
    +
    (39 km)

    Briancon - Prelles - Les Vigneaux - Vallouise - Pelvoux - Les Claux

    Valamikor hajnalban ébredtem az anyósülésen, de az autó már 110-el döngetett a sztrádán Franciaország felé. Pisti adrenalinszintje már a vezetés közben is az egekbe szökött, én pedig örömmel állapítottam meg, hogy ha ez így megy tovább, akkor a tekeréssel sem lesz gond az elkövetkezendő napokban! Milánó után a drága olasz autópályát viszont kihagytuk és a több száz körforgalom miatt egy csöppet le is lassultunk és, hogy még érdekesebb legyen a dolog, a Torino-ban "beiktatott" kavircolást sem hagytuk ki a programból... Az idő egyre szebb lett és a hegyek közelében épült olasz kisvároskák újfent lenyűgöztek az évszadokon át fennmaradt, döbbenetes építkezési szokásaikkal. Volt, hogy olyan fellegvár mellett gurultunk el, amilyet még mesekönyvek illusztrációi között sem láttam. Délelőtt 9 óra környékén, 1200 kilométer kocsikázást követően végre átléptük a francia határt és egy újabb hágó után meg is érkeztünk az uticélunkhoz, Briancon-ba.

    Briancon amellett, hogy Európa második legmagasabban fekvő városa
    Brian.com
    (1326 m), még a Franciaország kulturális és történelmi központja címmel is büszkélkedhet! Már az előtte lévő hágóról is jól látszott a település feletti dombokra épített, három részből álló citadella és fellegvár, ami nem mellékesen a Világörökség részét is képezi. Fülünk, farkunk keresztbe állt a látványtól, de nekünk itt elsősorban egy parkolóhelyet kellett keresnünk az autónak, ami nem volt egyszerú feladat, hiszen a városkában egy felkapott síközpont is található. A parkolók ennek következtében tehát mind fizetősek voltak, ezért hirtelen olyan tanácstalanok lettünk, mint amikor a hejőbábai 80 éves nyugdíjas néninek először a kezébe nyomják a full HD-s tévé távirányítóját. A vár információs irodájában azért hajlandóak voltak angolul megszólalni és el tudtak látni egy-két hasznos tanáccsal, ingyenes parkolási lehetőséggel kapcsolatban. Egy fasorral beültetett mellékutcában sikerült elrejtenünk az autót, egy éppen ott nyaraló házaspár engedélyével, akik önzetlenül megengedték, hogy 10 napig a házuk előtt maradjon az autó. A bringák összerakása és a felszerelés összeállítása után pedig elkezdőthetett a Provence-i és a Cote D'Azur-i nagy kaland...

    .

    Pisti farmernadrágban ült fel a biciklire, ami nem kis meglepetést okozott nekem, viszont legalább bebizonyosodott, hogy egy újabb őrülttel van dolgom... A legnagyobb meglepetést viszont nem ez, hanem ismételten a pedálom okozta! A most vásárolt, vadiúj fémpedál 3 kilométer (!) megtétele után ugyanis olyan "kellemes" kattogó hangokat adott ki magából, hogy az egy "normális" embert pillanatok alatt az őrületbe kergetett volna. Nekem sem kellett sok, hogy egy kamion elé vessem magam és 3 kilométer után, húsos palacsintává változva fejezzem be a túrát. A kattogós problémát, amióta biciklitúrázom, még mindig nem sikerült megoldanom. Kivétel nélkül minden alkalommal jelentkezett ez a dolog és egyszerűen semmit sem tudok tenni ellene... Hiába vásárolok jó minőségű, vadiúj alkatrészeket, a kattogás soha nem szűnik meg. Teljesen értetlenül állok a jelenség előtt és mivel képtelen vagyok bármit is megmagyarázni, magamban elkönyveltem az egészet egy visszatérő csodának/átoknak... A legtöbben azt mondják, hogy - terepfokozat hiányában - kénytelen vagyok olyan emberfeletti hiperaktivítással és vehemenciával taposni a szerencsétlen hajtókarokat, hogy ezt még az acél sem bírja... Ezzel viszont nagyon nem értek egyet, mert hát hol vagyok én a Tour de Francokhoz képest??? Egyszer talán érdemes lenne a gyémántot kipróbálnom, bár ha tényleg csodáról (vagy átokról) van szó, akkor az anyagnak nincs hatalma a lélek felett...

    Briancon után letértünk a főútról egy kerékpárosoknak létesített mellékútra, ami 18 kilométeren keresztül kaptatott felfelé az Écrins-hegység lábához, ahol a holnapi napra egy gyalogtúrát is beterveztünk. Eleinte jellegzetes, tiszta alpesi falvacskákon tekertünk át, amelyek mindegyikében találtunk ivóvizet. A helyiek is nagyon kedvesek voltak két hölgy személyében, mert felajánlották a saját laptopjukat, miután internet felől kérdezősködtünk. Pisti nem hogy a franciát, de más nyelvet sem beszélt a magyaron kívül, de ez szerencsére neki nem okozott gondot, mert ha kellett, akkor pantomin művészeket, balett táncosokat és zumbás csajokat is megszégyenítő módon mutogatott el minden információt kézzel, lábbal, szemmel, fejjel és seggel... Mivel a franciák ritkán voltak hajlandóak angolul megszólalni, rám nem is igazán volt szükség a kommunikációs helyzetekben. Pisti általában a 10-15 olasz szóbol álló szókincsét keverte a német gagyogással és já-já-val, amit néha megfűszerezett egy kis francia oui-val és angol yes-el. Az internetnek köszönhetően és egy kis hazai segítséggel sikerült letöltenünk az otthonfelejtett túratervemet is, aminek végülis semmi hasznát nem vettük, mert az eredeti túrát egy nappal később megfordítottuk. Viszont a hazaútra bejelentkezett egy újabb "potyautas", ami mindenképpen jó hír volt számunkra.

    A mai nap fel kellett jutnunk a Fehér-gleccser lábához, hogy a holnapi nap legyen időnk a gyalogtúrára. A jó minőségű betonút a kezdeti enyhe emelkedés után egyre komolyabb magasságokba kanyarodott fel és az út melletti szakadékok sziklafalain sétálgató sziklamászók
    Gyagyamenet
    , nem egyszer megállásra késztettek. Pisti a meredekebb szakaszokon leszállt a bicikliről és hogy a kirojtosodott seggét meg a lábát kímélje, inkább tolta a plusz harminc kilóval megterhelt járgányt... Ilyenkor általában lemaradt tőlem, de mindig csak pár perccel, hiszen én sem tudtam haladni sokkal gyorsabban. Az utolsó lakott település és kemping után a betonút még mindig felfelé haladt és egyre komolyabb szerpentinekbe váltott. A sűrű pára is rendesen megöntözött minket, de még ez sem zavarta el a fejünk körül hemzsegő francia legyeket, amelyek úgy csaptak le az izzadságunkra, mint a kakizabáló zöld legyek a frissen kitolt kábelre... (Kb. így is éreztük magunkat a folyamatos felfelé tekeréstől). A fejünk körül repkedő eleven, fekete "glóriával" pedig úgy néztünk ki, mintha a sötétség démonaiként, egyenesen a pokolból vágtattunk volna ki a francia országutakra... A szembejövő autók kivétel nélkül meg is álltak előttünk, de az nem derült ki, hogy az ijedség miatt vagy "csak" udvariasságból. 1800 méter környékén elértem az utolsó parkolót és az első menedékházat ameddig a betonút vezetett. Nem sokkal utánam Pisti is megérkezett és a parkoló közelében meg is találtuk a táborhelyünket a hegyekből lezúduló hegyi patak közelében. A fürdést és a mosást nagy hiba lett volna kihagyni ebben a friss, jeges, tökfagyasztó és töktömörítő kristálytiszta vízben, de Pistit sajnos nem tudtam rábeszélni az akcióra...

    .

    .

    .

    .

    3. nap
    A Fehér-gleccser
    (Glacier Blanc)

    Gyalogtúra (Fehér-gleccser)
    +
    (60 km)

    Les Claux - Pelvoux - Vallouise - Les Vigneaux - L'argentiére La Bessée - La Roche De Rame - Saint Crépin - Mont Dauphin - Guillestre - Vars

    Majdhogynem egész éjjel esett az eső, de másnap reggelre iszonyat szép időre ébredtünk! A bicajokat lennt hagytuk a parkoló mellett és elindultunk gyalogszerrel meghódítani a Fehér-gleccser-t. Az Écrins-hegység a nyugati Alpok egyik legnagyobb, összefüggő tömbje, amelynek mi csak a töredékét láttuk, de már ez a látvány is olyannyira döbbenetes volt, hogy még a mai napig sem hisszük el, hogy ott jártunk. Már az ösvény első méterei is bokalefosatós látványt nyújtottak és ahogy emelkedtünk a kavicsos sétaúton
    "The Long & Winding Road" (The Beatles)
    , még a mormoták is bemutatkoztak nekünk. Ezek a hegyi szőrpamacsok annyira megszelídültek errefelé, hogy akár még vacsorára is elfogyaszthattuk volna őket, ha mormotavadászat céljából kerestük volna fel ezt a vidéket. A gyerekkorában még Temüdzsin névre hallgató Dzsinkisz kán kedvenc kajái, csupán 1-2 méterre szaladgáltak az orrunk előtt... A 4 ezer métert súroló havas csúcsok mellett öröm volt sétálni és ezt a gyönyörű látványt természetesen muszáj volt többször is megörökíteni
    Francia erkély
    . Sajnos a fényképek képtelenek visszaadni azt a panorámaélményt, teret, mélységet, távolságot és hangulatot, amit egy ilyen vidék élőben nyújtani képes, de ennek ellenére mégis azt tapasztalom, hogy az emberek többsége nem nagyon veszi a fáradságot, időt és pénzt, hogy eredetiben is meggyőződjön erről a csodáról... Legalább egyszer az életben mindenkinek látnia kellene a monitor Full-HD-s képernyője helyett.

    A túraösvény egyre vadregényesebb sziklatömbök között haladt a messziről már látható Fehér-gleccser felé és a helybéli francia túristák száma is egyre inkább növekedett. A vízesésekkel és tengerszemekkel ékesített környéken minden megtalálható volt, ami egy alpesi gyalogtúrát felejthetetlenné varázsol. A 2540 méteren található menedékháznál, ragyogó napsütés és pihenő túristák tömege várakozott ránk, akik közül senki sem beszélt magyarul Pisti kivételével, aki viszont megállás nélkül, fennhangon ontotta magából az élményeket. A nem mindennapi nyelvükről híres franciák is csak tátott szájjal, felvont szemöldökkel, totálisan megnémulva és meglepődve hallgatták, hogy az ő nyelvüknél is létezik különlegesebb és felfoghatatlanabb... Kb. 10 perc múlva fejtették csak meg, hogy honnan származunk, miután elhangzott a Budapest szó. A mormotákhoz hasonlóan megszelídült havasi csókák
    Csókolom...
    is felfigyeltek az autentikus magyar nyelvre, mert az érkezésünk után csapatostul röppentek oda hozzánk. A koromfekete, vöröslábú és sárgacsőrű madarak állítólag még az ember kezéből is elfogadják az ételt, ha nagyon éhesek. A szemközti havas csúcsok közelében pedig egy 8-10 főből álló zerge csapat merészkedett le a távoli hegyekből, hogy megfejtse Pisti hovatartozását. A gyalogösvény pedig folytatódott tovább a gleccser felé, de azt már nem vállaltuk be, mert oda már jégcsákány és komolyabb hegymászó felszerelés kellett.

    .

    A visszaúton
    Ballagás... (de nem az iskolából)
    talán még jobban kitisztult az ég és a fotók minősége már egy egyszerűbb géppel is elfogadható lett. A túristák között pedig még 70 év környékiekkel is találkoztunk! Mikor újra kerékpárra ültünk, visszamentünk az illegális táborhelyünkre az ottfelejtett szemetünkért (ez egy kicsit paradox) és miközben Pisti kihozta a bokrok közül a zacsit, gyorsan megörökítettem egy pár nagyon jól sikerült fotóval az Écrins Nemzeti Park mesébe illő hegyvonulatait és folyóvölgyeit
    A Fehér-gleccser leve
    . Aztán a gurulás közben társam kapott egy elsődefektet, majd a szerelés után megcéloztuk Mont Dauphin városát. Előtte viszont majdnem gazdagabbak lettünk 100 (!) euróval, ugyanis a papírpénzek pontosan előttem hevertek az úttesten... Köpni, nyelni nem tudtam a meglepetéstől, de még mielőtt felszedegettem volna a földről a bankókat, egy szembejövő bicajos gyorsan felkapkodta előttem. Utóbb kiderült, hogy ő hagyta el őket, ezért sajnos a mai napért sem kaptuk a fizetésünket euróban... A Mont Dauphin mellett lévő dombtetőn egy Világörökségi listára is felvett vár volt látható, amit eredetileg meg is másztunk volna, de fontosabbnak tartottuk inkább azt eldönteni, hogy hogyan folytassuk a túrát. Az eredeti terv szerint innen egyenesen Saint-Tropez felé gurultunk volna, de a meteorógusok az előttünk álló 2-3 napban ragyogó napsütést jósoltak, így úgy gondoltuk, hogy ebben az esetben előnyösebb lenne a túra nehezebb részét magunk mögött tudni, ami történetesen az Alpok hágóit jelentette. A túratervem tehát innentől kezdve elvesztette jelentőségét és Pisti újonnan vásárolt térképe lett a fő segítőtársunk. A megfordított túra első attrakciója tehát a 2109 méter magas, Col de Vars hágó meghódítása volt, ahová könnyfakasztóan szép tájak között vezetett fel az út. Estefelé a hegyóriások mögött lenyugvó nap pedig félelmetes szögben világított
    Let the Show Begin...
    rá az alattunk elterülő Mont Dauphin házaira.

    1400 méter magasról hugyoztam le a szakadék széléről, a hegyoldalba épített Var városkájával szemben, amikor Pisti utolért. Szegénynek a combjai már begörcsöltek a kíméletlen terepviszonyoktól, amit menet közben kénytelen volt mindenféle kencével kenegetni. Talán ha megfelelően felkészült volna fizikailag, nem lett volna ilyen gond, de szerencsére elhozott otthonról mindenféle izomlazító kenőcsöt, ami ha hosszútávon nem is, de ideiglenesen megoldotta a fellépő problémát. Reméltem, hogy a későbbiekben javulni fog a helyzet, hiszen tapasztalatból már tudom, hogy általában csak az első napok ilyenek, a hirtelen fizikai megterheléstől. Az emberi test viszont hihetetlenül alkalmazkodóképes és pár nap elteltével immunisak leszünk mindenféle nehézségre...

    .

    A mai napon viszont nem volt értelme tovább terhelni magunkat, így a hágó előtti Var városkában úgy döntöttünk, hogy megállunk. Pisti szeretett volna kempingben aludni és forróvízben lazítani az izmait, de sajnos ebben a hegyi falucskában ilyen lehetőség nem volt. A tekerni alig tudó társam végül leszólított egy erkélyen ruhát teregető hölgyet, aki felajánlotta, hogy bemehet hozzájuk megfürödni. Nekem már nem volt kedvem ilyenkor estefelé zavarni a segítőkész francia családot a jelenlétemmel, ezért úgy beszéltük meg, hogy másnap reggel találkozunk valahol a falu déli végében. Miközben Pisti leforrázta magát, én találtam egy lassan csordogáló hegyi patakot a falu feletti mellékúton és megtaláltam az egyetlen, 5x5 méteres, lapos felületet is a meredek domboldalban, ami tökéletesen megfelelt sátorhelynek...

    .

    .

    .

    .

    4. nap
    A francia legyek bűvöletében
    (Under the Spell of the French Flies)
    (45 km)

    Saint Paul Sur Ubaye - La Condamine Chátelard - Jausiers

    Éjjel eléggé lehült a levegő, pedig csak 1400 méter környékén aludtunk. Pistivel Vars falucska másik végében találkoztam, aztán együtt nekivágtunk a Col de Vars hágó megmászásának. Bár a tegnap esti forró fürdő jót tett a társamnak, még mindig kímélnie kellett magát a terheléstől, ezért szép, lassú tempóban haladtunk egyre csak felfelé. Ubaye falucskában végre volt normális bolt, ahol be tudtam vásárolni normális élelmiszert, de ezt is csak az utolsó pillanatban vettük észre. A franciák általában pékségekben veszik a kenyeret, csak az ilyen üzletekben (Boulangerie) kenyéren és pékárun kívül semmi más nincs. Az idő közben egyre szebb lett és a szembejövő francia kerékpárosok kivétel nélkül megbámultak, üdvözöltek és elismerően bíztattak minket. Hozzánk hasonló, csomagos biciklistával viszont errefelé még nem találkoztunk. A civil franciák egyébként sokkal maguknak valóbb és távolságtartóbb népcsoport, mint mondjuk a laza, érdeklődő amerikaiak, de ha az ember megszólította őket, akkor nagyon segítőkészek és barátságosak voltak. A Vars hágót pedig ismételten bokalefosatós vidékre építették, ahol egy-két pozólós
    Táblára mászni volna jó...
    fotót is elkattintottunk. A gurulás ezúttal 2109 méterről indult a tükörsima országúton, amelyet - minő meglepetés - ugyancsak mesebeli hegyvonulatok közé építettek. A folyóvölgyet követve elérkeztünk a Chátelard előtt található Tournoux várkastélyhoz is, amelyet a tibeti kolostorokhoz hasonlóan egy hatalmas és hajmeresztő sziklatömb oldalában faragtak ki.

    .

    Jausiers-ig gurultunk, ahol betoltunk egy csípősnek még véletlenül sem nevezhető mexikói pizzát, egy út melletti maszek sütödében. Az előttünk álló akcióhoz muszáj volt feltankolni az energiaszintünket, ugyanis nem kevesebb, mint Európa legmagasabbra épített hágóútja várakozott ránk a nap hátralévő részében. A 2802 méter magas Col de La Bonette hágó, jelenleg a hivatalos listavezető az Alpok olyan jellegű hágói közül, amelyek nem zsákutcában végződnek. Ettől függetlenül léteznek még magasabbra épített beton és murvás utak Európában, de sajnos azok most nekünk nem estek az utunkba... A gyönyörű helyre épített
    Nem éppen Szibéria...
    Jausiers-t elhagyva már ki is írták nekünk, hogy Európa tetejére fogunk jutni a C4-es úton. A viszonylag kényelmes iramban sikerült szebbnél szebb fotókat is készítenem és többször is meg tudtam állni pihenni az egyre forróbb kánikulában. Késő délután a szerpentinek egy ragyogóan zöld, nyitott alpesi területre kanyarodtak fel, ahol akár táborhelyet is találhattunk volna magunknak. A hegyi patak is keresztülfolyt a tisztáson, ami a fürdés problémáját is megoldotta volna. Megvártam Pistit, hogy mit szól a helyhez és úgy láttam, hogy a mai napra neki elég is volt a hágómászásból. A pár méterrel felettünk található ivóda/pisildét még meglátogattuk, aztán feltérképeztük az 1800 méter magasságban lévő, leendő táborhelyünket. A körülöttünk lévő táj képeslapként terült szét és egyenlőre még a túristák és a közelben lakók is vidáman sétálgattak mellettünk. Estefelé azonban lecsendesedett a környék
    Zöld padlószőnyeg sátorozóknak...
    és a terület tulajdonosa is az engedélyét adta, hogy letáborozhatunk. Egy ehhez hasonló gesztus Magyarországon elképzelhetetlen... Nálunk volt már olyasmire is példa egy vidéki, földesúton történő bicajozás közben, amikor is pihenésképpen felsétáltam egy kopár dombra, ahol még egy tábla sem jelezte, hogy magánterület. Kiderült, hogy mégis az, mert a tulajdonos hozzámcsörtetett valahonnan a fák közül egy terepjáróval és mintha aknamezőn sétálnék, azonnal és ordítozva kitessékelt az ő területéről. Hiába kértem tőle bocsánatot (!) és hiába mondtam neki, hogy nem szándékosan sétáltam ide, ő azt hitte, hogy én vagyok Al Capone, aki kerékpáros szerkóban akarja ellopni a jószágait és a terméseit... Az autó csomagtartójában feszítő kutyájával is megfenyegetett, a bicajom első kerekére is ráhajtott a dzsipjével és ráadásul még jól hátba is vágott egy fahusánggal... A 40 évig tartó kommunizmus által kitermelt, alkoholista embertípusok között így zajlik egy vendéglátás...

    .

    Az egészen elképesztő francia legyek pedig még a sátorállítás közben sem tágítottak mellőlünk. Ilyet még Törökországban sem tapasztaltam, pedig ott jóval mediterránabb vidéken tekeregtünk. A vadregényes, kopár sziklák között csordogáló hegyi patakban egész egyszerűen muszáj volt megmártózni egy ilyen izzadságtól szétázott napon. Meg is kerestem a fürdésre legalkalmasabb helyet a legnagyobb vízesés alatt összetorlódott vízben, ami meglepetésemre még kibírhatatlanul hideg sem volt! Az ingyenes, kristálytiszta elsőosztályú fürdőszoba kb. ezerszer többet ért, bármilyen megfizethetetlen Wellnes pancsolásnál... Sajnos a majdhogynem tenger (!) melegségű víz sem keltette fel a viperáktól tartó Pisti érdeklődését, de vele ellentétben a pofátlanul pimasz francia legyek még fürödni is elkísértek... Ezek után mondja még egyszer valaki nekem, hogy a kutya az ember leghűségesebb társa...

    .

    .

    .

    5. nap
    Az Alpok tetején
    (Top of the Alps)
    (87 km)

    Saint Étienne De Tinée - Isola - Saint Sauveur Sur Tinée

    Reggel nekivágtunk tehát a La Bonette hágónak, a szerpentinek
    Tekergés a kígyóháton
    pedig igencsak megsűrűsödtek, ahogy átléptük a 2 ezer feletti magasságot. A tengerszemek, tükörsima
    Ilyenek az utak a világvégén
    utak, közeli havas csúcsok és a gyönyörű alpesi
    Kő kövön...
    tájak innen sem hiányoztak. A bicajosok között pedig több volt a szikár, jókedvű, 50 feletti "versenyző", mint a fiatal! Ennyit jelent az emberek mentalitásánál, hogy a cucializmus rákfenéje nem rágta bele magát ebbe az országba a háború után... Se a kommunizmus mérgében és fertőjében elsorvadt országunkban, se a rendszerváltást követő, nevetséges rendszerünkben, még soha nem tapasztaltam olyat, hogy elhúz mellettem egy vigyorgó nyugdíjas... 60-70 éves emberek élnek itt olyan fizikai kondícióban, hogy azokat még a 18 évesek is megirigyelhetnék! Nálunk meg elektromos biciklit vesznek a gyerekeknek...

    .

    A nálam is idősebb társam pedig kitartóan gyűrte a kilométereket felfelé a 40 kilós biciklivel a Mercantour hegység szívében, amit valószínűleg soha az életében nem fog elfelejteni velem együtt. A meredeken kaptató útnak köszönhetően, szép lassan minden alánk került. A hegyekre, a folyóvölgyekre és a murvás hegyi utakra
    Rövidítés
    , dél körül már felülről nézhettünk és nagy nehezen végre el is értük a hágó 2715 méteres magasságát is. A kereszteződésnél kirakták a Nizza irányát jelző táblát is, de az út még folytatódott tovább felfelé
    Még feljebb
    , ugyanis a hágó feletti csúcsra is építettek egy betonutat, ami viszont már annyira meredek volt, hogy Pisti is inkább a sétát választotta. Természetesen én ide is feltekertem, de Pisti gyalogszerrel és röhögve lehagyott... A 2802-es magasság pedig még mindig nem a vége volt, mert a hegycsúcson lévő kilátóhoz is fel kellett másznunk
    Még mindig felfelé
    . Ide már én is gyalogszerrel indultam el és csak a csúcson lévő panoráma élmény miatt álltunk meg pihenni és a jelenlévő többi túristával együtt, mindannyian magunk alá is csináltunk. A felhőket itt már elég jól magához szippantotta a lánchegység, de még így is nagyon jól sikerültek a fotók.

    .

    A gurulás előtt Pisti fékpofákat cserélt és egy újabb meglepetéssel is szolgált: füldugót nyomott mindkét fülébe... Ezúttal viszont nem a Motörhead koncertet találta túl hangosnak, hanem az ellenszél sűvített bele a hallójárataiba. A minden képzeletet felülmúló, szédületes hágóút
    Még a birkák is csak bámulnak
    még egy szellemfalun is átvezetett, amit eszméletlen vidékre építettek. Nem is értem, hogy miért menekültek el innen
    A "Befagyottsegg" falu napjainkban
    az emberek a városokba? A Francia Alpok 3 ezres csúcsai pedig egy pillanat alatt ismét a fejünk felé kerültek. A világoskék hegyi patakot és a vízeséseket követve gurultunk be a virágokkal ékesített Saint Étienne De Tinée falucskába egyet pihenni, de a fellegek olyan hirtelen gyülekeztek össze a fejünk felett, hogy nem volt más választásunk, minthogy elindulunk és lehagyjuk a vihart. Megázni egyikünk sem akart, de Pisti olyan észveszejtő tempóba kapcsolt az Isola felé haladó mellékúton, hogy képtelen voltam vele "lépést" tartani... Ekkor értettem meg igazán, hogy társam miért is kategórizált be engem hosszú élettartamú, szívós turbódízelmotornak, miközben ő a túrát, rövidtávon verhetetlen, bivalyerős benzinmotorként élte meg...

    .

    Isola-ig végül is eljutottunk úgy, hogy nem áztunk meg, de az enyhén lejtő folyóvölgyben egy idő után kénytelenek voltunk megállni, mert az esőfelhő végül mégis utolért bennünket. Egy fuvaros autók garázsának a telephelyénél álltunk meg és Pisti volt olyan talpraesett, hogy megkérdezze a főnöktől, hogy beállhatunk-e a garázs alá, amíg el nem áll az eső. Este fél hét előtt nem is állt el, ezért kénytelenek voltunk a tető alatt átvészelni a hidegzuhanyt. Szerencsére a telephely főnöke nagyon korrekt volt velünk és még azt is megengedte, hogy miután lefürödtünk, az éjszakát nyugodtan töltsük a személyzet konyhájában! Pistinek ez miatt viszont nem teljesült a vágya, miszerint ma este a tengerben fog megmártózni. A magam részéről pedig örültem, hogy estére mégsem gurultunk be Nizza forgalmas belvárosába, mert a szigorúan őrzött tengerparton kizárt, hogy találtunk volna illegális táborhelyet...

    .

    .

    .

    .

    6. nap
    Nizza, Monaco, Monte Carlo, Cannes meg ilyesmi...
    (Nizza, Monaco, Monte Carlo, Cannes and More Like This...)
    (156 km)

    La Riviére - Baus Roux - Saint Martin Du Var - Nizza - Eze - Cap D'ail - MONACO - Monte Carlo - Eze - Nizza - Antibes - Cannes - Théoule Sur Mer

    A telephely titkárnője tegnap este nyitva hagyta nekünk a nagykaput, hogy másnap ki tudjunk jönni! Az eső is véglegesen elvonult és szikrázó napsütésben folytathattuk utunkat tovább Nizza felé. A forgalom sajnos egyre sűrűbb lett, de biciklivel azért találtunk utat magunknak az összetorlódott kocsirengetegben... A Cote D'Azur közelében lévő hegyekre épült falvacskák
    Karantén
    már Nizza előtt is sokszor megállásra késztettek minket és aztán később a gyomrunk is jelzett, hogy jó lenne keresni valami élelmiszerboltot. Máskülönben a kerékpárom kattogása mellett a szemeink kopogását is hallgathattuk volna. Pisti észrevett egy Metro áruházat, ahová be is tértünk kajavásárlás reményében, de már a bejutás sem volt túl egyszerű a falu méretű épületben, mert a bűntetett előéletünktől kezdve az alsógatyánk mintázatáig, mindenre kíváncsiak voltak... Már a pénztárnál láttam, hogy ez nem volt jó választás és 3 perc nézelődés után gyorsan ki is húztunk az áruházból, ahol mindent csak nagy tételben lehetett vásárolni. Azért az mégiscsak ciki lett volna, ha odaállítunk a pénztárhoz egy-egy bagettel...

    A francia nem egy korán kelő népség, ezért 10 percet kellett várakoznunk a tömeggel, akik velünk együtt akartak bejutni a 9 órakor nyitó szomszédos élelmiszerboltba. A reggeli után pedig gatyarohasztó melegben jutottunk le végre a repülőtérhez és a tengerparthoz, ahol a pálmafákkal meghintett sétányon
    Palm Beach Europe
    még magyarokkal is találkoztunk. A széles kerékpárúton szinte az egész várost átszelhettük és immár élőben is megtapasztalhattuk, hogy a Cote D'Azur-nál valóban azúrkék a tenger... A domboldalba épült város és a tengerpart akkor nyújtotta a legdöbbenetesebb látványt, amikor feltekertünk a part legmagasabban fekvő szakaszára. Ha valaki megkérdezte volna tőlünk, hogy melyik városka a leggyönyörűbb
    Eze... vazze
    a Cote D'Azur-on, akkor a vicces nevű Eze-re, nyugodtan rámondhattuk volna, hogy "ez -e"...

    .

    Monaco felé a kerékpárút megszűnt és egy szakaszon kénytelenek voltunk a csúcsforgalommal haladni a dombos tengerparton, de a látvány
    Szar egy hely ez
    , a kikötők és a mediterrán hangulat könnyedén feledtetni tudta velünk a kellemetlen embertömegnyomort... Monacoban újabb ország határát léptük át (nekem már a 15-ik), majd gyorsan áttekertünk az elképesztő épületekkel büszkélkedő Monte Carlo-ba is. A világ talán leghíresebb Forma-1-es alagútján és pályaszakaszain is végigmentünk és ezek után Pisti már nem bírta tovább: Muszáj volt megmártóznia a tengerben, hogy végre megmutathassa a monokinis csajoknak a fürdőnadrágja mintázatát... Ez idő alatt én felmásztam Monte Carlo függőlegesnél is meredekebb dombjaira, hogy készítsek néhány magasabbról készült fotót is a bámulatos környékről. Miközben társam a sós vízben lubickolt, addig én közben megfürödtem a saját izzadságomban... A luxuspalotákkal
    Hogy ityeg Albert?
    , teniszpályákkal és pálmafákkal ékesített kisváros, minden bizonnyal bolygónk egyik leggazdagabb területe. Az út mellől beláttam a világhírű monte carloi salakos teniszpályára is, ahol nem mellékesen ATP Grand Slam tornákat is rendeznek és ahol olyan játékosok megfordultak már, mint Nadal, Federer, Djokovic vagy éppen Ferrer... Valahogy rohadt nehéz volt elhinnem, hogy azokat a színvonalas meccseket, amelyeket otthon a képernyő előtt néztem, pontosan ugyanitt játszották. A minden utcasarokra kivezényelt hivatalos szervek és rendőrök sem véletlenül töltötték ott a munkaidejüket. A fürcsi és a nézelődés után valahogy vissza kellett jutnunk Nizza-ig, de sajnos belekeveredtünk egy soha véget nem érő, folyamatosan felfelé haladó alagútba, ahol én konkrétan 70 liter folyadékot kiizzadtam magamból. Az alagút végén pedig olyan magasról láthattuk a Cote D'Azur-t, mintha helikopterben ültünk volna. A felesleges és folyadékpazarló hegymászás után, több kilométeres gurulás következett kedvenc városunkba, Eze-be, majd Nizza tengerpartján Pisti ismét fürödni akart. Amíg társam lebegett a sósvízben, nekem vissza kellett öntenem magamba az elvesztegetett 70 liter folyadékot, ugyanis a levegőtlen és befülledt alagútban még az ereimben csordogáló véremet is kiizzadtam...

    .

    A következő uticélunk a Filmfesztiváljáról híres Cannes volt, de előtte még Antibes belvárosába is sikerült bekavircolni magunkat. Az akciónak annyi előnye volt, hogy a központon találtunk egy normális élelmiszerboltot, ahol szintén találkoztunk itt nyaraló, magyar fiatalokkal. A luxusszállodák
    Pálmafák az emeleten
    látványától és a hőségtől tátott szájjal gurultunk el a Cannes-i kikötő és a Palm Beach Casino épülete előtt, ahol a vörös
    Megtaláltuk a kocsmát
    szőnyeg még mindig ki volt terítve... A Croisette sétány mellett található, pálmafákkal beültetett parkok egyikében beiktattunk egy pihenőt is, aztán elhaladtunk a Kongresszusi Palota épülete előtt, ami 1949 óta a Filmfesztivál helyszínéül szolgál. Még belegondolni is félelmetes volt, hogy a világ leghíresebb emberei (tehát színészei) közül szinte mindenki a tiszteletét (vagy éppen botrányos megjelenését) tette már itt!

    Lassan táborhelyet is kellett keresnünk, csak éppen az volt a bökkenő, hogy a szabad strandon tilos volt éjjel sátorozni. A rendőrök már a kora esti órákban figyelték a part minden területét, ezért kénytelenek voltunk egy olyan partszakaszt keresni, ami lakatlan volt. A teljesen egybeépült Cote D'Azur-on ez nem volt egy egyszerű feladat, de csodával határos módon a szerencse ezúttal ismét mellénk szegődött! Egy jókora domb megmászása után elérkeztünk egy látványos, vörös sziklákkal szegélyezett, elhagyatott
    Nem szőnyeg, de vörös
    partszakaszra, ahol még néhány illegálisan sátorozó "kollégát" is észrevettünk. Úgy gondoltuk, hogy ez a helyszín nekünk is tökéletes lesz és talán ezért még a hivatalos szervek sem fognak minket a börtönbe ráncigálni. Elérkezett az idő, amikor már én is úgy éreztem, hogy eljött az ideje nekem is belecsobbani a Földközi-tengerbe. A nap egyik csúcspontját jelentő fürcsi után pedig kerestünk egy félig-meddig lapos helyet a sátraknak a vörös sziklák között. Sajnos a betervezett tábortűzes főzést hanyagolnom kellett, mert a szabályokhoz kézzel-lábbal-körömmel ragaszkodó túratársam nem engedte meg, hogy tűzet gyújtsak. Az éjszaka további részében pedig csak reménykedni tudtunk abban, hogy nem csusszanunk bele a 10 méterrel lejjebb lévő tengerbe...

    .

    .

    .

    .

    7. nap
    Nyaralás Saint Tropez-ben
    (Holiday in Saint Tropez)
    (126 km)

    Agay - Saint Raphael - Saint Aygulf - Les Issambres - Sainte Maxime - Saint Tropez - Sainte Maxime - Figaniéres - Callas

    Az idő már reggel kristálytiszta és a mediterrán éghajlatnak köszönhetően, már 9 óra környékén is 25 fok az átlaghőmérséklet. A tengerpart ezen szakaszát a tavaly Arizonában látott meseszép, vörös sziklák szegélyezték
    Welcome Arizona Again
    és Nizza óta ez volt az egyetlen terület, ahová nem építettek városokat. Saint Raphael-ben viszont eltévedtünk egy kicsit a partszakaszon, ahol megkaptam az első komolyabb lebaszást is a szabályokat még az élete árán is betartó társamtól, aki úgy üvöltözött, mintha gyilkolnák. Egy kicsit meglepődtem a reakción, mert senki nem került életveszélybe, csupán behajtottam egy olyan területre, ahová nem szabadott volna. A közben megérkezett rendőrtől elnézést kértem és ennyivel megúsztuk... A hivatalos szerv szerencsére látta, hogy nem szándékosan hajtottam be a szépen kideszkázott útra és teljesen korrektül viselkedett. Ha a nálam sokkal nagyobb biztonsági játékos Pisti tudta volna, hogy mit műveltünk mi ehhez képest mondjuk Amerikában és Törökországban, valószínű, hogy lazábban és bátrabban kezelte volna az ilyen helyzeteket... A város utáni partszakaszon aztán a sós tengervíz kimosott belőle minden feszültséget miközben én a sátorrúdamat javítottam és elkattintottam egy-két hangulatos fotót, az éppen cápák, elektromos ráják, tengeri sünök és medúzák között fuldokló
    Help!
    társamról...

    Az eredeti tervben a fészigeten elhelyezkedő Saint Tropez meglátogatása is szerepelt és úgy gondoltuk, hogy ha már itt vagyunk tőle 10 kilométerre, akkor érdemes meglátogatni. A Francia Riviéra gyöngyszeméhez eléggé körülményes volt eljutni biciklivel, de végül csak megtaláltuk a hangulatos, régies és annyira csak a franciákra jellemző, szűk utcácskákkal
    Szűk helyre beékelt kuki
    büszkélkedő városkát. Pisti fejében csak az újabb fürdőzési lehetőség kavargott, ezért egyedül indultam feltérképezni a híres mediterrán kikötővárost, ahol Brigitte Bardot-tól kezdve Louis De Funes-ig már mindenki megfordult. Először a trópusi fákkal körülvett citadellához sétáltam fel ahonnan talán a legszebb volt a kilátás a városra, de sokáig nem időztem, mert Pistit nem akartam megvárakoztatni. A visszaúton aztán ismét megálltunk a parton, hogy felfrissítsük magunkat a hűvös tengervízben, de a víz olyan sekély volt és hínáros, hogy úgy gondoltuk a mai fürdésnek ezzel még nincs vége és máshol is szerencsét próbálunk... Ez az alkalom a Saint Tropez-el szembe található Sainte Maxime városka szabad strandján érkezett el, ahol végre igazi mély és hullámoktól fodrozódó vízben úszhattunk a monokinis csajok és a közelben ficánkoló delfinek között...

    .

    Az eszméletlenül forgalmas Cote D'Azur-tól egy döbbenetesen gyönyörű, trópusi fasor árnyékában
    Természetes napernyők
    elfogyasztott uzsonnával búcsúztunk, majd a feltöltődés után nekivágtunk túránk egyik legnehezebb szakaszának. Az elkövetkezendő napokban ugyanis szinte végig, folyamatosan felfelé fogunk haladni az izzasztó kánikulában. Végeláthatatlan, egyenes emelkedők és brutális küzdelmek "szépítették" meg a nap hátralevő részét, amint elhagytuk a tengerpartot, pedig úgy terveztük, hogy a fürdés után már nem akarunk nagyon megizzadni... Ehhez képest viszont annyi folyadékot vesztettünk, hogy a pótlására még az sem lett volna elég, ha rácsatlakoztatnak egy főnyomócsőre. A ragadós körülmények miatt Pisti ismét kempingre vágyott, ezért estefelé próbáltunk keresni egyet Figaniéres környékén. A faluban kapott útbaigazítás szerint a szomszédos településen (Callas) találunk egyet, de ennek a megtalálása korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elmagyarázták (elfranciázták) nekünk, mert kitáblázva sehol nem volt. A főúttól még 6 kilométerre található faluban aztán kaptunk segítséget egy emberi nyelven (angolul) is beszélő hölgytől, aki még ráadásul az autójával meg is mutatta nekünk az utat a falutól 3-4 kilométerre található kempingig!

    12 eurót fizettünk fejenként a sátorhelyért és a zuhanyért, ami 10 másodpercig folyt folyamatosan, aztán újra be kellett indítani... Szerencsére a hangoskodó német vendégek éjfél után kikapcsolták magukat, így az éjszakát csak egy eltévedt bagoly tette érdekesebbé a huhogásával... Bár abban nem vagyok biztos, hogy valóban bagoly volt-e, mert mint tudjuk (egy páran talán...), hogy a "Baglyok nem azok, amiknek látszanak!"...

    .

    .

    .

    .

    8. nap
    Viszlát Cote D'Azur, üdv Verdon-kanyon!
    (Goodbye Cote D'Azur, Welcome Verdon Canyon!)
    (106 km)

    Montferrat - Comps Sur Artuby - (Verdon-kanyon) - Aiguines - Puimoisson

    A brutális dombok egészen a Verdon-kanyonig folytatódtak, amit joggal neveznek a francia Grand-kanyonnak is, hiszen Európában is egyedülálló méretekkel és mélységekkel rendelkezik. Mi természetesen a sokkal szebb, nehezebb, kanyargósabb és dombosabb déli mellékutat választottuk, hogy még közelebbről megtekinthessük ezt a természeti csodát
    Grand Canyon Europe
    és még az eddiginél is jobban kifárasszuk magunkat. Az Alpes-de-Haute-Provence és Var tartomány határán található Verdon folyó által kivájt völgy, szédületes látványban részesített minket. A fotózás szinte teljesen felesleges volt ezen a vidéken, mert ezeket a mélységeket még 3D-s képekkel sem lehetne visszaidézni... Hatalmas természetes V betűt alakított ki a kőomlás, a szél és a víz az egyik hegy oldalában
    V, mint Verdon
    , ami akár a Verdon-kanyon jelképe is lehetne, de valójában ez csak az én képzeletem szüleménye. A folyó mellékága felett elhelyezett, több mint 100 méter magas Pont de l'Artuby hídon sorban álltak a bungee jumpingolásra vágyakozók, akikből megnéztünk mi is egy-két elvetemült öngyilkosjelöltet. A híd alatti kövezeten placcsanó, figyelemfelkeltő vörös folt szerencsére egyikből sem lett, ezért gyorsan tovább is álltunk, hogy még véletlenül se rontsuk el a túrát egy ilyen "élmény" megtapasztalásával...

    .

    Pistinek viszont nem volt szüksége repkedő emberi csontokra és vérre ahhoz, hogy tele legyen a töke a mai nappal, mert a kanyon soha véget nem érő, meredek dombjai jócskán kiszívtak belőlünk minden életerőt. A fenyőfákkal benőtt erdei utak és a közben megjelent fellegek a látvány minőségéből is visszavettek, de nem volt más választásunk, végig kellett szenvednünk magunkat a kegyetlen szakaszon. Az utolsó alagút után
    Emelkedő az alagút végén
    a folyó végre elérte az Aiguines városka mellett található Sainte Croix tavat, mindannyiunk legnagyobb megkönnyebbülésére. A hangulatos városka kastélya mellett megpróbáltuk kipihenni a fáradalmainkat, de ekkor meg a viharos szél támadt meg minket olyan intenzitással, hogy kifújta a kezünkből a kaját még mielőtt betettük volna a szánkba...

    A kanyon bejáratánál
    A mindenkit beszippantó mélység...
    csónakázók, vizíbiciklizők és magas partról ugrálók tömege (a mai napon mindenki ugrál) köszöntött minket, majd megkezdtük a tovább mászást észak felé. Szerencsére a viharos déli szél most megsegített minket hátulról és ez a mai napi küzdelmek után ránk is fért. Egy idő után a kemény dombok megszűntek és elérkeztünk egy olyan vidékre, ahol mindenki levendulát termesztett. A lila virágokkal büszkélkedő növények látványa és illata az egész környéket belepte. A megművelt földek mellett nem volt egyszerű táborhelyet találni, de végül egy kisebb szerpentin közepe táján lévő autós pihenőnél találtunk egy alkalmas helyet a sátraknak. A fürdést ezúttal 1-1 liter vízzel és egy kis tusfürdővel oldottuk meg, amit vizespalackból öntögettünk magunkra... Pisti pedig már olyan fáradt volt, hogy azt is megengedte, hogy tüzet gyújtsak a vacsinak...

    .

    .

    .

    .

    9. nap
    Már megint esik...
    ("Here Comes the Rain Again...")
    (78 km)

    Estoublon - Mézel - Cháteauredon - Digne Les Bains - Le Brusquet - La Javie - Beaujeu - Le Vernet - Seyne Les Alpes - Selonnet

    .

    Esős napra ébredtünk és a borongós időt szinte egész nap el kellett viselnünk. A nem mindennapi felhőtakaróról
    Felettünk a végzetünk
    azért sikerült egy jól sikerült fotót készítenem, de a mai nap többnyire csak abból állt, hogy menekültünk a 10 percenként ránk zúduló csapadéktól. Ha tudtunk, akkor beálltunk egy fa alá vagy éppen betoltunk egy pizzát egy hangulatos francia vendéglőben, amit egy falucska
    Kombájnnal behajtani tilos!
    határában találtunk, némi kérdezősködés után. A kajához 2 liter ingyenes ivóvíz is járt, amit nyílván nem felejtettünk ott, még annak ellenére sem, hogy a vízből már elegünk volt a mai napon. Digne Les Bains városa után egy 1240 méteres hágó (Col du Labouret) várakozott még ránk, amit a csöpörgős idő ellenére is megmásztunk, de a gurulás után szerencsére elállt az eső. A mai napon pedig végleg megbizonyosodtam arról, hogy a francia emberek többségénél bizony igencsak "elmentek otthonról", hiszen az egyszínű, világosszürkére festett bogárhátú Volkswagen volánja mögött feszítő, rózsaszínű szőrős fejhallgatót viselő csajszi, már nálam is kiverte a biztosítékot...

    A gyönyörű fekvésű Seyne
    S -ejnye
    városát is útba ejtettük, és mint ahogy az lenni szokott, a fellegvár meglátogatását ezúttal is kihagytuk... Nem úgy a következő hágót, amit úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne magunk mögött tudni. Az 1332 méter magas Col Saint Jean előtt pár méterrel viszont már nagyon abban a helyzetben voltunk, hogy muszáj valami táborhelyet keresnünk. Estefelé az eső megint elkezdett esni, ezért úgy döntöttünk, hogy ilyen körülmények között inkább nem vacakolunk a sátrakkal és keresünk valami buszmegállót. Montclar falucska mellett és a hágó előtt találtunk is egy huzatos tákolmányt, ahová én még a sátramat is fel tudtam állítani. Pisti a padon rendezkedett be éjszakára, a falu utcájából kikanyarodó hölgyike pedig teli szájjal röhögött rajtunk vezetés közben, amint meglátta a magyarok szükségtáborhelyét...

    .

    .

    .

    .

    10. nap
    Túrakerékpárosok a kihalás szélén
    ("Countdown To Extinction")
    (123 km)

    Montclar - Saint Vincent Les Forts - Le Sauze Du Lac - Les Chappas - Les Eygoires - Savines Le Lac - Embrun - Saint Clément Sur Durance - Mont Dauphin - Guillestre - Arvieux - Cerviéres - Briancon

    Egész éjjel esett, fújt a szél és a buszmegálló is beázott, de hálistennek a rendőröknek ebben a fos időben nem volt kedvük járőrözni, így (Pisti legnagyobb örömére) büntetés nélkül átvészeltük az éjszakát. A hágó után rohadt hidegben gurultunk lefelé a kifli alakú Lac de Serre-Poncon tóhoz, hogy aztán újra elkezdhessünk felfelé mászni. Mintha megállt volna az idő, úgy lebegett a tó felett a tegnapi esőfelhők párája, amelyek mögött az Écrins hegység déli, égbetörő csúcsai töltötték meg tartalommal a kilátást
    Habfürdő
    . Pisti elképesztő kitartásról tett tanúbizonyságot, ezen a gyönyörű vidéken
    Nem számít, ha meredek... menni köll!
    , és úgy látszott, hogy semmiféle nehézség sem tudja megállásra késztetni. Úgy gondoltuk, hogy ma még megmásszuk az utolsónak betervezett hágónk felét (Col d'Izoard - 2360) és a holnapi nap fejezzük be a túrát, de addig még le kellett tekernünk egy pár kilométert.

    .

    Némi előnyt szerezve meglátogattam a közvetlenül az út mellett található Les Demoiselles Coiffées (Frizurás hölgyek) elnevezésű, természetes sziklaképződményt, amiről azt érdemes tudni, hogy ez a legismertebb és legnépszerűbb hoodoo (vagy tündérkémény) jellegű sziklacsoport Franciaországban. A törökországi Kappadókiában illetve az amerikai Bryce Canyon-ban található ikertestvérüket már volt szerencsém látni egy hasonló kerékpártúrán, de most már végre lefotózhattam a francia verziójukat is... A Savines Le Lac-ban elfogyasztott reggeli után, Embrun-t és Mont Dauphin-t vettük célba, de a főutat kihagytuk, mert a kerékpárok ki voltak tiltva róla. Embrun-ba tehát betértünk várost nézni, aztán a La Durance folyóvölgye
    White River
    felett haladó úton jutottunk el egészen Mont Dauphin-ig, ahol 7 nappal ezelőtt döntöttük el, hogy megfordítjuk a túrát. Az alpesi hegyek között megbúvó
    Tökéletes védelem
    városkára dél felől is ragyogó kilátás nyílott és miután másodízben is eltekertünk a Világörökségi Listára felvett fellegvár mellett, ismét emelkedni kezdett az út a színpompás Le Guil hegyipatak völgyében
    Le Guil... mi meg fel
    . A sziklák egyre félelmetesebb alakzatokban csavarodtak fölénk a d'Izoard hágóra felvezető út mellett és bizony a 8 százalékos emelkedők mintha soha nem akartak volna elfogyni. A festői Arvieux falucska után pedig ami eddig 8 százalék volt, az 10-re változott! A település feletti hajtűkanyarokban már én sem voltam messze attól, hogy kiköpjem a tüdőmet az aszfaltra... A Megadeth főnök, Dave Mustaine szavai nem véletlenül kerültek a fejezet címébe...

    .

    Mindezek ellenére mégis úgy döntöttünk, hogy még a mai nap meghódítjuk a d'Izoard hágót és megpróbálunk még az autóhoz is eljutni! Ennek tudatában minden tartalék energiáánkat mozgósítottuk és csak abban reménykedtünk, hogy az adrenalin szintünk a hágó tetejéhez közeledvén, az egekbe fog szökkenni... A tőlünk délre elhelyezkedő Queyras-hegység havas csúcsainak
    Gyűrűk Ura feeling... kezdődik
    és a nyugatra lévő Écrins, masszív tömbjeinek látványa mindenképpen jó hatással volt az energiaszintünkre és többek között ennek (és az "E.T. má' menne haza" feelingnek) köszönhetően végül feljutottunk a 2 ezer feletti magasságba. Leírhatatlan volt az a látvány, ami a hágó déli oldalán köszöntött minket! Mintha tényleg valami idegen bolygóra kerültünk volna! A fent tartózkodó motorosok és túristák is csak tátott szájjal bámészkodtak, miután egyesével gratuláltak nekünk...

    Az utolsó méterek jelentették a legnagyobb kihívást... itt ugyanis akkora szélvihar vágott pofán minket, hogy kénytelenek voltunk a menetiránnyal szemben haladni! Ha továbbra is a jobb sávban gurulunk, akkor az út melletti szakadékba úgy zunhantunk volna le, mint a prérifarkas a kengyelfutó gyalogkakukk epizódjaiban. A hágó tetejére pár perces késéssel érkező túratársam
    A végletekig kitartó piros pötty...
    már amúgy is a halálán volt, de még ez sem akadályozta meg őt abban, hogy a mai napon eljussunk az autóig. Nekem még viszont muszáj volt felmásznom a 2360 méter fölé kinyúló kilátóra, hogy megtekintsem a hágó északi oldalán kanyargó szerpentint is, de még egy normális fotót sem sikerült róla készítenem a viharos szél miatt, mert még a fényképezőgépem objektívjét is visszafújta... Személy szerint ekkora szelet még soha sehol nem tapasztaltam és ha nem tudtam volna kapaszkodni a kilátó köveibe, valószínű, hogy még ma is a francia Alpok felett repkednék valahol... Tényleg észveszejtő dühvel tomboltak az elemek aznap este!

    .

    A gurulásnál is nagyon óvatosnak kellett lennünk és amennyire tudtunk, eltávolodtunk a szakadékoktól. A gyors szakasz és a nem mindennapi 120 kilométer tekerés után végül elértük Briancon-t és az autót is, ami sértetlenül megvárt minket. Egy segítőkész helyi lakosnak köszönhetően még tankolni is tudtunk az ekkor már személyzet nélküli benzinkútnál, ahol csak erre a célra használatos kártyával lehetett volna fizetni. Az összepakolás, az internet keresés és a kavircolás közben szépen ránk is sötétedett, és a város külterületén talált táborhelyen, fél 12-kor állítottuk fel a sátrainkat. A következő nap sem lesz egyszerű, hiszen Pistinek még le kell vezetni 1300 kilométert...

    .

    .

    .

    .

    11. nap
    E.T. má' kurvára menne haza...
    (E.T. Would Like to Fucking Go Home)

    Brinacon - Torino - Milano - St. Moritz - Innsbruck - Passau - Linz - Bécs - Budapest - Bonyhád
    (Autóval)

    5 óra alvás után ültünk be az autóba és Pisti még ezek után is képes volt hazakormányozni a Peugeot-t. Az útvonal majdnem ugyanaz volt, amelyiken ideérkeztünk, annyi különbséggel, hogy most az olasz autópályára is ráhajtottunk és Svájcot meg Tirol-t világosban láttuk. Ausztria után pedig tettünk egy kitérőt a németországi Passau felé, ugyanis az utasunkat ott kellett felvenni. Mónika személyében tehát már hárman száguldottunk hazafelé a többször is lecsapó viharban. Másnap éjjel 3 óra környékén érkeztünk Pestre, ahonnan búcsúzkodás és kocsiváltás után irány haza a megállás nélkül tomboló elemek között...

    Minden nehézsége ellenére a túra összességében nagyon jól sikerült! A pedálom kattogását leszámítva, kellemetlen élményekről nem is igazán tudok beszámolni. Talán a Világörökségi helyszíneket jobban feltérképezhettük volna, de még így sincs semmilyen hiányérzetem. Egyetlen defektet sem sikerült összeszednem a 10 nap alatt... Pisti személyében pedig egy nagyon jó túratársat találtam, akivel talán a jövőben is sikerül összehozni valami ehhez hasonló vállalkozást. A francia emberek pedig furcsák... viszont nem rosszindulatúak és a mentalitásuktól kezdve a vezetési morálukig szinte semmit sem lehet a magyar "színvonalhoz" hasonlítani... A számtalan összeesküvés-elméletekkel fűszerezett és a misztikus történelmi és vallási eseményektől híres Dél-Franciaország (Templomos lovagok, szabadkőművesek, fekete Madonna kultusz, Jézus "feltámadás utáni élete", stb...), titokzatos hangulata pedig pont olyan volt, mint amilyennek azt elképzeltem. Cseppet sem lennék meglepődve azon, ha végre kiderülne, hogy Jézus bratyónkat tényleg erre a különleges hangulatú vidékre menekítette ki a felesége, Mária Magdolna a "kereszthalála" után... mint ahogy azt már Leonardo Da Vinci is megpróbálta közölni velünk több, mint 500 évvel ezelőtt, az Utolsó Vacsora című freskóján...

    .

    .

    .

Cseke Ferenc
Cseke Ferenc
Cseke Ferenc
  • Vissza
    •