MÁSODIK RÉSZ: NYÁR

NEGYEDIK FEJEZET: ARTHUR R. OLSON, A VÉN

Arthur Olson elmerengett, szokása szerint. Semmi mást dolga nem volt. Szobatársa (akit mindenki csak egyszerűen Mr. Jandle ként ismert), nyugodtan hortyogott a szomszédos ágyban, hatalmas hófehér szakálla és bajusza kilégzése ütemére mozgott. Ez Arthurt azokra a szalagokra emlékeztette, amiket az emberek a ventillátorra kötnek, hogy jelezzék a légáramlást. Mr Jandle esetében az ilyen jelzés fölösleges volt. Az ápolónők gyakran megpróbálták rábeszélni Mr. Jandle-t, hogy legalább a bajuszát hadd nyírják meg, félve attól, hogy megfullad egyik hatalmas ágától (tizenkét órát szokott aludni éjszaka és még hat - nyolcat nappal). De rendíthetetlenül visszautasította ezt, úgy érezte, hogy arcszőrzete a különbözőségének jele és eszében sem volt megválni tőle.

Éjjel - nappal ilyen társaságban léve Arthurnak annyi ideje volt, amennyit csak akart, hogy Jehováról és a mennyről elmélkedjen -- ahová, úgy érezte, hamarosan elutazik. Arthur Olson, aki "az Igazságban született" 93 évvel ezelőtt, a "maradék" tagja volt, egyike a mennyei életre már itt a Földön kiválasztott 144000 embernek.

Idejét megosztotta a mennyről való álmodozás és nagybetűs (természetesen Új Világ Fordítású) Bibliája kisebb nagyítású szemüvege és vastag nagyítók segítségével való olvasása közt. A Szentírást többnyire fennhangon olvasta, habár senki sem volt a közelében, aki hallhatta, de úgy vélte, talán bejutnak Mr Jandre álmaiba a bibliaversek. De ami a mennyről való elmélkedést illeti, az sokkal személyesebben folyt. A Biblia nem sokat mond arról, milyen a szellemi királyság. Jelképekben és allegóriában mondta ezt is, ami legfeljebb halvány utalás arra, hogyan fognak élni Krisztus testvérei és örököstársai: a legtöbbet a képzeletre bízta. Úgyhogy órákat töltött a ködös, vidám jövőre gondolva inkább, mint a hosszú múlt emlékeire.

Látogatói igen ritkán voltak, annak ellenére, hogy a Társulat gyakran figyelmeztette a "más juhokat", hogy látogassák és segítsék a "kicsiny nyájat".

Sandy Wilson járt évekkel ezelőtt felolvasni neki az Őrtornyot. De amikor megtudta, hogy nem jelentheti szántóföldi szolgálatban töltött időként, nem jött többé. Legutóbb úgy két hónapja jártak nála testvérek és testvérnők, amikor egy kis csapat eljött, hogy vele együtt tartsák meg az Emlékünnepet. Emlékezett félelemmel vegyes tisztelettel telt pillantásaikra, ahogy merészen fogyasztott a kenyérből és a borból, ők csak nézhették ezt. Azóta elviselhetetlenül vánszorogtak a nappalok és éjszakák, míg úgy tűnt, nem látják örömmel ebben a világban.

Olyan sok testvérét látta elmenni békében a ragyogó dicsőségbe az idők során. Miért tartotta őt itt Jehova? Milyen jót kell még megcselekednie? Mi célból őrizte meg őt Jehova?


Ez egy másik vasárnap volt és Ted most először félt elmenni a Terembe.Megalázottnak érezte magát Julia Salwayez vad táncától, amire kényszerítetteőt. Még nemtelenebb, mint a gyülekezet szeme elé kerülni miután látta Phyllist, miután találkozott meglepetés-vőlegényével.

De Richard jelzett a dudával és Ted lerohant a földszintre. Kinyitotta a hátsó ajtót, de Richard azt mondta neki, üljön előre.

"Hol vannak a többiek?" kérdezte Ted.

"Mindenki beteg. Hol van Paul?"

"Úgy döntött, hogy alszik. Mi van, megint influenza?"

"Nem hinném, hogy influenza, csak nem érzik jól magukat."

Amikor megérkeztek a Teremhez, Richard kényszeredetten ismételgette ezt a magyarázatot, ahányszor csak a barátok kifejezték aggodalmukat.

Az összejövetel számukra értelmetlenül telt el. Mindketten felfogták a nyilvános előadás lényegét és az Őrtorony tanulmányozáson is elmondta Richárd a szokásos két válaszát, de mindketten problémáikba voltak mélyedve. A befejező ima után Richard azt mondta neki: "Gyere, köszönjük meg az szónoknak a szép előadást. aztán menjünk; ma sietek haza."

Ted hasonlóan rezignált hangulatban válaszolta "Soha nem köszönöm meg a szónoknak a szép előadást, amikor a színpadról mondják, hogy tegyem" (a gyülekezetet mindig figyelmeztette ennek megtételére Bill Paulson vén, az Őrtorony tanulmányozás vezetője), "mert attól félek, a szónoknak kétsége támadna őszinteségem felől. Amikor azt mondják nekünk, hogy mondjunk köszönetet vagy dicséretet, azonnal elrabolják tőlünk érzelmeink kényszer nélküli kifejezésének szabadságát."

Richard éppen meg akarta kérdezni "Mi van veled?" amikor David Nelson vállon ragadta és félre vonta őt. Nelson testvér tudta, hogy rossz híre van, ha valakit a kocsiba visz beszélgetni, úgyhogy a jó hírt így félreállva mondta el, hogy csak az egészen közelállók hallhassák. Soha nem jutott eszébe, hogy ezáltal még inkább kiemeli a kocsi baljós jellegét.

"Javasolva lettél a vénségre," tájékoztatta a meglepett Richardot "gondolod, hogy tudnád vállalni a felelősséget, ha kijelölnének erre a tisztségre?"

"Azt hiszem tudnám, Jehova segítségével."

"Nagyszerű. Nem hiszem, hogy bármi probléma lesz a kinevezéseddel. De van még egy dolog, valamiféle hagyomány - egyfajta ostobaság valójában, ha engem kérdezel -- de beleegyeztünk, úgyhogy legjobb, ha teljesítjük."

"Mi az ?" kérdezte Richard idegesen.

"Nos, emlékszel Olson testvérre, ugye?"

"Hogyne", felelte Richard "még vagy egy évig itt volt azután, hogy az Igazságba jöttem."

"Igen, nos ő most már ágyhoz kötött, tudod, egy szeretetotthonban. Megszokta, hogy ilyen szükséges része ennek a gyülekezetnek és hogy nagy szava van a vének kinevezésében, úgyhogy valamiféle hagyomány lett, hogy elküldjük hozzá a jövendőbeli véneket. Nem azért, hogy ítéletet mondjon, hiszen természetesen nincs a testületben, csak hogy a gyülekezet részének érezze magát. Nem muszáj meglátogatnod, természetesen. Ez nem szentírási kötelezettség, kivéve Krisztus testvéreinek meglátogatását, amikor 'betegek', de méltányolnánk, ha megtennéd."

"Rendben. Mikor van a látogatási idő?"

"Legjobb volna valójában most meglátogatnod. Vasárnap van a legtöbb látogató - már akinek van látogatója - és ilyenkor érzik leginkább a magányt. Azt mondom neked, legjobban teszed ha most rögtön odamész és eltöltesz vele néhány órát. Morrow testvér is javasolva lett a vénségre, úgyhogy talán mehetnétek együtt.

"Bob Morrow?" kérdezte Richard elfojtott döbbenettel. "De hát nem most volt nyilvánosan megfeddve?"

"Igen, de mint láthattad, vissza lett állítva teljes értékű gyülekezeti tagnak. Nem tartjuk fenn múltbeli aggodalmakat egy testvér felé. Azonkívül úgy érezzük, kissé elhamarkodottak voltunk abban a feddésben."

Így hát Richard, Bob Morrow és Ted együtt elhajtottak a szeretetotthonba azon a vasárnapon.


Arthur nem számított rájuk. Ott feküdt a Szentírást és régi Őrtorony cikkeket idézve a szerencsés öntudatlanságban lévő Mr. Jandle -nak.

Olyan sok minden pakolt elméjébe, hogy időnként csökkentenie kellett a 'nyomást' hébe-hóba elmondva azokat. Hálás volt fantasztikus emlékezetéért, amit Jehova adott neki, de időnként úgy érezte magát, mint egy túlfeszített rugó, az ismeret túlcsordult elméjén -- nem tarthatta vissza a végtelenségig. Épp emlékezetből idézett egy fontos Őrtorony cikket 1929-ből, amikor a három testvér félénken bejött a terembe.

Nem vette észre őket. Azt gondolta, Mr Jandle látogatói lehetnek, úgyhogy csak odabiccentett és rájuk mosolygott.

"Hello, Olson testvér, emlékszel rám?" kérdezte Richard.

"Mit mondasz?" matatott Arthur a hallókészülékéért és feléje fordította "fülét".

" M o n d o m R i c h a r d J o h n s o n v a g y o k . E m l é k sz e l r á m, O l s o n t e s t v é r?"

"Richard Johnson, lássuk csak --- ó igen, te még új vagy az Igazságban, ugye?"

"Nos, az voltam, mikor még jártál a Terembe. Már hét éve az Igazságban vagyok."

"Ó igen. A Stevenson lánnyal házasodtatok össze, ugye?"

"Igen így van. Vonnie Stevenson."

"Kit hoztál magaddal, egy négert?"

Egy zavartan esetlen pillanat követte a szavakat, melyet maga Ted tört meg "Ted Evanston vagyok, testvér. Nem szeretem, ha azt mondják rám 'néger'.

"Akkor legyen szerecsen. Lefogadom, hogy rosszabbnak is neveztek már a szántóföldi szolgálatban, ugye?"

"Igen, uram. De a szerecsent sem szeretem. Azt szeretjük, ha egyszerűen azt mondják ránk 'fekete', ha egyáltalán kell utalni a bőrszínünkre."

"Rendben fiam, tudom. Csak próbára tettelek a reakciód által -- vajon megadod e a kornak járó tiszteletet Jehova egy felkent szolgája felé vagy kioltja ezt az önteltséged. Húzzatok ide székeket magatoknak. Van még egy pár kinn az előtérben, azt hiszem.

Ahogy Ted leült, elkezdett mentegetőzni a viselkedése matt.

"Ne mentegetőzz", mondta Arthur "jó voltál, átmentél a teszten. Nincs valami különleges jog amit a kor vagy a felkentség ad valakinek arra, hogy sértegessen másokat, főleg nem egy testvért. Bocsásd meg az önteltségemet, hogy ilyen módon próbára teszem azokat, akik eljönnek, hogy lássanak engem, ilyen módon. De én csak ebben a kórházi légkörben látom őket, ahol senki sem adja önmagát.Sietve kell átvágnom ezen, ha igazán szeretnék megismerni egy személyt.

"Bob Morrow szenvedett a neki jutó mellőzöttségtől. "Bocsáss meg,testvér, Bob Morrow vagyok. Richard és én hozzád lettünk küldve látogatóba, avéni tisztségre való kinevezésünkkel kapcsolatos szemle miatt. Ted csak'utánfutó', mert Richard hozza-viszi őt a Terembe. Ő még új az Igazságban."Nyilvánvaló volt, hogy Arthur neheztel, mert megmondják neki, kire fordítsonfigyelmet. Bobra pillantott vastag trifokális szemüvegén át és azt mondta:

"Azt mondod, hogy ti ketten vének szeretnétek lenni, he? Te fiam, akarszvalami lenni?" "Alá akarok merítkezni. A következő körzetgyűlésen fogok, biztosan" felelte Ted.

Arthur megrázta a fejét, lehunyta szemét és mosolygott. "Nem, nem 'biztosan', nem 'fogok'."

Történetesen Ted hallott mindent, amit David Nelson mondott a teremben Arthur ítéletéről Richard és Bob véni alkalmasságával kapcsolatban, aggódni kezdett, hogy ez a vén ember visszavonja az ő alámerítkezési alkalmasságát is.

"Nálad van a Bibliád, fiam? Nagyszerű. Nézd meg a Jakab 4:13-15-t."

Richard összemosolygott Bobbal és Teddel ahogy gyorsan fellapozta Bibliáját és megtalálta a részt:
" Nosza, rajta akik ezt mondjátok: 'Ma vagy holnap elutazunk ebbe a városba, és ott töltünk egy évet, és üzleti tevékenységet folytatunk, és rengeteget szerzünk', holott nem tudjátok, mi lesz holnap az életetekkel. Mert pára vagytok, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább ezt kellene mondanotok: 'Ha Jehova úgy akarja, élni fogunk és meg is tesszük ezt vagy azt.'" (KGI) "

Megtanítva a leckét a fiatal gézengúznak, remélte Bob, Arthur most már rá fog figyelni. Feltevése helyes volt; "Szóval ti nem azért jöttetek, hogy lássatok engem, hanem hogy jóváhagyjam a neveteket a véneknél, ugye?" Anélkül, hogy időt adott volna a vádra adott válaszra, figyelme ismét Tedre irányult:"Fiú, te aztán gyorsan megtaláltad az írásszöveget. Egész jól ismered a Bibliádat, ugye Ted?"

"Tanulmányozom, amennyire csak tőlem telik, megragadok minden lehetőséget. Olvastam azt az írásszöveget már korábban is számos alkalommal. De nem mindig van időd azt mondani "ha Jehova akarja". Így értem, természetesen, még ha nem is mondom, hiszen a teljes életem, minden lélegzetem tőle van."

"Ez szép válasz," mondta mosolyogva az öreg ember. "Bocsáss meg, hogy figyelmen kívül hagytam a sietősségedet, férfiú, de az öreg kort folyton elbűvöli az ifjúság. Úgy tűnik, saját fiatalságunk ragyog újra új szemekben. Nem akarok sokat emlékezni a 'régi időkre'; inkább arra gondolok ami előttem van, mint a mi elmúlt. De Ted eszembe juttatta a fiatalságomat, az Igazságban való felnövekedést."

"Hogyan jöttél az Igazságba?" kérdezte Ted.

"Én 'beleszülettem az Igazságba', ahogy szokták mondani. Habár ez a kifejezés technikailag nem pontos, hiszen egy személynek magának kell elfogadnia az Igazságot, amikor eléri azt a kort. Anyám és apám Russell pásztor Allghenyben tartott Biblia-összejövetelei által jöttek az Igazságba. Lutheránusként voltak megkeresztelve gyermekkorukban, és akkoriban nem látták szükségesnek az újrakeresztelést, ha egy személy Bibliakutató lett. Látod: nem volt bármiféle igazi próbakő, hogy azzá legyél, nem volt dogma amit elfogadnod, vagy bizonyos dolog amit tenned kellett volna. Tudom, apám soha nem értett egyet a 'Hű Szolga' elméletével, de ez nem akadályozta meg, hogy igaz Bibliakutató legyen."

"Mi volt az a Hű Szolga elmélet?" kérdezte Ted.

"Az volt, amit te "Hű és Érteles Szolgának" nevezel ma. Azt hitték akkoriban, hogy Russell volt ez a Bölcs Szolga akiről Jézus beszélt a Máté 24:45-47-ben. Russell maga is hitt ebben - ez nyilvánvaló volt, de apám tartózkodott a döntéstől a kérdésben, és miután Russell elvált 1906-ban, az lett a meggyőződése, hogy a Bölcs Szolga alkalmazható bárkire akik pásztorolják a gyülekezeteket."

"Úgy érted a vénekre?" kérdezte Ted.

"Igen. Nos, tudod, mi mindannyian a mennyei 'kicsiny nyáj' voltunk akkoriban. A földi 'más juhok' még nem voltak így nevezve egészen 1935-ig vagy meddig. Ezért van az, hogy akkoriban a Szentírás többé-kevésbé a gyülekezeti vénekhez szólt míg ma a felkentek földi maradékához, akár vannak felelősségeik, akár nem, habár legtöbbünknek van felelőssége, mivel olyan régen benne vagyunk. De mondd meg nekem, Ted, mivel új vagy az Igazságban, mit gondolsz mindezekről? Mit jelent számodra az Igazság?"

"Mindent: a teljes életem már. Összefogja minden tapasztalatomat és kérdésemet és megválaszolja és megmagyarázza mindet. Ez az a valami, ami hiányzott az életemből, nem tudtam megnevezni hogy mi az: az üresség, amit minden világi embernek éreznie kell. Értelmet ad az életnek és célt a létezésnek. Hirtelen látok dolgokat, amit korábban soha nem láttam. Megértem az élet bánata mögötti megfoghatatlan 'miért'-et, és ismerem az igazi örömet, mikor először éreztem mindezt az extatikus békét és biztonságot."

"Mily csodálatos, " kommentálta Arthur, elragadtatva a fiatalos izgatottságtól, amit előbb hallott, "de mond meg nekem őszintén, volt már valamiféle csalódásod vagy kiábrándulásod az Igazságban? Mit gondolsz testvéreidről és testvérnőidről? Mondd meg őszintén."

"Szeretem mindannyiukat és próbálom nem elítélni őket. Látom a tökéletlenségüket, sokszor túl tisztán, és ilyenkor azt kívánom, láthatnám a magaméit is így. Igen, volt már csalódásom az Igazságban. Testvérek és testvérnők letörtek már. Ha én és ők nem lennénk az Igazságban, ezek a dolgok nagyon rossz irányba vinnének engem, de tudom, hogy Jehova megbocsát mindannyiunknak, én is csak hasonlóképp tehetek és hálás vagyok, hogy nem vagyunk még tökéletlenebbek mint amilyenek vagyunk."

Richard nyugtalan lett ettől a kijelentéstől és mocorgott székében, miközben a következő kijelentést tette: "Emlékezned kell arra is, hogy bármikor összezársz két tökéletlen embert napkeltétől napnyugtáig, láthatóan növelni fogják tökéletlenségüket, nem csak összeadódik a kettő. És aztán amikor gyerekeket adsz nekik, hogy gondot viseljenek rájuk -- nos, a hibák száma exponenciálisan növekszik majd. Tudod, Olson testvér Ted nálunk lakik és hallotta már a vitáinkat meg ilyesmi." És ezen mindannyian jót nevettek.

"Igen, ezt nevezi Pál 'a test gyötrelmének'. Nekem soha nem volt lyen problémám;" mondta Arthur,"megfogadtam fiatal koromban, hogy egyedülálló maradok és mostanáig ehhez tartom magam. Habár soha nem tudhatom, " kacsintott Tedre amikor egy ápolónő bejött, hogy ellenőrizze Mr Jandle testhőmérsékletét," hogy mikor vet rám szemet az egyik ápolónő és ragad magával!"

"Ó, tudják Arti mindig ugrat minket," tréfálkozott az ápolónő. " A fiatalabb nővérkék soha nem fordítanak hátat neki, biztos ami biztos." Ez a nyilvánvalóan szokásos tréfa az ápolónőtől száraz ziháló nevetést csalt ki Arthurból. A többiek csak mosolyogtak, rosszízűnek és tiszteletlennek érezve azt.

"És te, Ted, képes vagy békén hagyni a hölgyeket?" kérdezte Arthur.

"Nem, úgy vélem, szeretnék megházasodni, de a megfelelő testvérnő kisiklott a markomból. De ennyit rólam. Ezek a testvérek nem azért jöttek ide, hogy rólam vagy engem halljanak. Én is inkább az Igazságban szerzett tapasztalataidról hallanék."

"Rendben hát. Nem szokásom az emlékeimről mesélni, de a kedvedért fogok. És ezek a testvérek csak várjanak. Ez az egyik szükséges képesség a véneknek: a türelem."

"Az Igazságban születtem 1887-ben Allghenyben, Pennsylvániában. Szüleim John és Susan Olson mindketten három éve voltak az Igazságban amikor születtem. Három idősebb bátyám volt és két hugom. Mindenki hitt a nagy családban akkoriban, nem hallottunk még a túlnépesedésről. Mindannyian pompásan haladtunk, ahogy szorosan betartottuk a Biblia alapelveit mindennapi életünkben."

"Mivel foglalkozott az apád?" kérdezte Ted

"Egy kis rövidáru boltja volt a városban és jól megéltünk belőle. Nem voltunk gazdagok vagy szegények, ahogy azt Agur kívánta, emlékszel, a Példabeszédek 30:8 -ban " Ne adj nekem gazdagságot sem szegénységet " Nos azokban a régi időkben biztosította, hogy megfelelő iskolázásban részesüljünk. De volt saját Bibliatanulmányozásunk is amikor kicsik voltunk, és amikor idősebbek lettünk, csatlakoztunk a családi tanulmányozáshoz. De amellett, hogy kitalálják mi érdekel minket, vagy milyen speciális képességeink vannak, biztosította, hogy fejlődjünk abban. Nem akarom elnyújtani ezt a család minden tagjának leírásával, de Peter, a korban hozzám legközelebb álló bátyám szerette a zenét és apám hozatott neki egy hegedűt és fizette a leckéket. Peter szerette azt a hegedűt és mindannyian szerettük hallani, ahogy játszik."

"Mi volt a te speciális képességed?" kérdezte Ted.

"Nos ez hosszú ideig gondot jelentett. Szerettem zenét hallgatni például, de nem játszottam soha semmin. Az ujjaim túl ügyetlenek voltak. Nem érdekelt semmilyen iparág. Nem tudtam rajzolni, nem volt mechanikai érzékem, sem üzleti. Apám nem mondott le rólam, tudod, de kezdett úgy tűnni, hogy semmiféle Istenadta tehetségem nincs -- egész addig, míg egy nap felfedeztem."

"Valami kérdés volt egy témában és emlékeztünk, hogy már megvitatták egy korábbi Őrtoronyban (Sioni Őrtorony volt még akkor) de senki nem találta, mert egy félreeső pont volt a sok elgondolkodtató cikk közt. Már azon voltak, hogy feladják a témát, miután fél óráig keresték csalódottan, amikor megmondtam nekik a dátumot és az oldalszámot, meg a hozzávetőleges helyzetet is a lapon, ahol a keresett sorok voltak. Fellapozták, nem hive hogy éppen ott van amit keresnek. Ekkoriban csak kilenc éves körül voltam és soha nem voltam elég bátor hogy részt vegyek hozzászólva a családi Bibliatanulmányozáson. De apám arra buzdított izgatott pillantással, kérdezve hogy mi másra emlékszem még ebből a cikkből. Nos, az történt, hogy a cikk hátralévő részét szóról-szóra idéztem. Apám elővette a Divine Plane of the Ages (A korszakok Isteni terve) könyv egy példányát a fiókból, kinyitotta, és megkérdezte mi van szerintem a 95. oldalon. Erre azt feleltem:

"El kell ismerni, akár az Egyház fogja elmulsztani küldetése teljesítését és ezáltal az Isteni terv ilyen fokban nem teljesül, vagy amint állításunk szerint látható, a világ megtérítése a jelen korban nem várható el az Egyháztól, de az ő küldetésük volt az Evangélium prédikálása az egész világnak tanúskodás végett, és hogy felkészítse magát az isteni iránymutatás alatt az ő nagy jövőbeni munkájára. Isten nem akarja mindenáron elhasználni energiáját a világ megtérítésére. Sőt, mi több meg sem próbálja megtéríteni a világot."

"Apám megállított az első bekezdés után -- habár én tudtam volna folytatni - és kijelentette mindenki előtt, hogy végre megtalálta különleges képességemet: fotografikus emlékezetem van!"

"Miért nem mondtad nekik korábban?" kérdezte Ted.

"Mert nem fogtam fel, hogy ez valami különleges. Azt gondoltam, hogy mindenkinek úgy működik az emlékezete, mint az enyém, ezért jöttem én zavarban, amikor aggódtak a bekezdés megtalálása miatt. Kétlem, hogy valaha megismernénk valódi képességeinket, kell valaki, aki elég gondos, hogy előhozza belőlünk és észrevétesse velünk lehetőségeink teljességét."

"Ezután apám halogatás nélkül elkezdte fejleszteni emlékezőképességemet. Olvasta egy orvosi lapban, hogy az ilyen fiatalkori értelmi képességek gyakran eltűnnek a kamaszodással. Elhatározta, hogy ez nem történhet meg, és kereste milyen természetes módon tudnék tanulni és memorizálni. Miképp bátyám, Péter gyakorolt naponta órákon át a hegedűjén, én olvastam és visszamondtam a Biblia vagy az Őrtorony kiadványok részeit órákon át. Mindketten élveztük a gyakorlást. Visszaemlékezve, az volt életem egyik legboldogabb időszaka.

"De ahogy idősebb lettem, világossá vált, hogy valamiféle hivatást kell keresnem atyám boltján kívül ami ekkorra már kiegészült bátyáimmal és nővéreimmel. Így volt hát, hogy Pete meg én elhatároztuk, hogy elmegyünk a környékre, Illinoisban. Apám találkozott egy földműves házaspárral, amikor az első Bibliakutató kongresszuson voltak Chicagoban 93-ban. Akkor még csak hat éves voltam, úgyhogy nem nagyon emlékeztem rájuk. Az emlékezetem az olvasottakra specializálódott nem annyira az emberekre."

"Megkérdezhetem," szakította meg Richard "hányan voltak azon a kongresszuson?"

"Háromszázhatan voltak és hetvenen merítkeztek alá. Nem olvasod a könyveidet? mosolygott Arthur kötekedőn Richardra és folytatta, "Pete azon a kongresszuson merítkezett alá, habár sokan úgy vélték, hogy még túl fiatal. Legyőzte ellenvetésüket megmutatva ismeretét. Pete emlékezett a Tufark családra és írt nekik kérdezve, hogy megy arra felé a prédikáló munka és hogy volna e esély hogy munkát és szállást találjunk arrafelé. Válaszuk gyors és buzdító volt. Felajánlották, hogy építsünk a földjükön egy fakunyhót - bérleti díj mentesen! Felajánlottak még néhány négyszögölet 'kertnek' is, tudták, hogy a közelben kapnánk munkát, mint földműves.

"Úgy a te korodbeli lehettem, Ted, amikor leutaztunk Pete-tel vonattal és kocsival. Három napot töltöttünk a Tufark farm megtalálásával amikor a környékre értünk. Ám megkérdeztük az embereket az úton, és hagytunk náluk traktátust, úgyhogy hasznosan töltöttük az időnket. Amikor végül odataláltunk, le voltunk nyűgözve. Egy nagy házuk volt, ház a bérmunkásoknak, istállók, karámok, ólak, öt kutya és három gyerek. Emlékeztek Pete-re és ő bemutatott engem Elmer és Roberta Tufarknak. Sok órát töltöttünk társaságukban megbeszélve a legutóbbi Őr Torony cikkeket. Aztán, még szürkület előtt Elmer kijött velünk és megmutatta, hol fogjuk felépíteni kunyhónkat. Egy hegyen volt, úgy háromnegyed mérföldre a nagy háztól. Nem tudták semmivel bevetni és túl erdős volt a legeltetéshez, úgyhogy a miénk lett.

Ekkor hosszú szünet következett Arthur elbeszélésében. Bob éppen azon volt, hogy megtörje, mikor folytatta: "Úgy látom, fel kell gyorsítanom a történetet, mert el fogok veszni a részletekben. Szóval felépítettük a faházikónkat, kaptunk munkát béresként, és lovon jártunk hirdetni az igét a környéken a földműveseknek. A dolgok először igazán jól álltak, de később kezdtek előjönni a gondok. Mi 'városi selyemfiúk' voltunk számukra, tudjátok. Mikor az árkot ástuk az emésztőgödrünkhöz, kígyók estek bele és mi nagyon megijedtünk, mikor láttuk hogy felénk csúsznak - úgyhogy kiugrottunk az árokból és agyonvertük őket a lapáttal. Ez csak egy példa - tudjátok, ezek egyszerű siklók voltak - semmi ok az aggodalomra. Elmer és Roberta jót nevettek magukban az ilyen anyámasszony katonáin. Tudtuk, hogy ez jóindulatú nevetés a két zöldfülű ügyetlenkedésein - és eleinte így is volt. "

De a dolgok fokozatosan kicsúsztak a kezeink közül. Döglött vakondokat és kígyófejeket találtunk az ajtónk fölé rakva amikor éjjel hazaértünk. Azt gondoltam, hogy a szomszédok ilyen nem túl finom módon adják tudtunkra, hogy nem tetszik a jelenlétünk. Aztán egy esete előbb értem vissza és láttam, hogy Roberta követi el a csínyt. Tréfára vette a dolgot: 'Ó, csak meg akartuk mutatni nektek, hogy nem irtottátok ki a teljes vadvilágunkat, habár nagyon törekedtek rá.'

Vödörrel hordtuk fel a vizet minden nap a konyhai szivattyújukról magunknak a hegyre, és ez az ellentét egy másik forrása volt. Roberta panaszkodott, hogy mi szándékosan akkor megyünk a vízért, amikor Elmer nincs otthon -- "Mit fognak gondolni a szomszédok?" - mondta, holott senki sem lakott körülöttünk mérföldeken át.

"Végül Elmer utasította feleségét, hogy kérjen meg minket, távozzunk. Aznap fejeztem be az emésztőgödröt kiásását, Pete meg feltette az ablakokat. A petróleumlámpa mellett ülve az tettük, amit legjobban szerettünk: én a Bibliát olvastam és memorizáltam oldalról-oldalra, Pete meg klasszikusokat játszott a hegedűjén. (Tudjátok, vicces, ahogy az elme működik: ha nem jut eszembe egy bibliavers, csak eldúdolom amit Pete hegedült mikor memorizáltam és mindjárt eszembe jut.) Elmer bezörgetett az ajtón és belépett egyik kezében puskával, másikban a Bibliával. Semmi szokatlan nem volt abban, hogy puskával jár, még ha hozzánk jön is fel a faházikóba, de volt valami jelentőségteljes abban, hogy nem tette le, míg hozzánk beszélt.

"'Aligha kell nagyon kérlelni titeket, fiúk, hogy elmenjetek' mondta gyávaságtól hűvösen de határozott merészséggel. Megdöbbent hitetlenséggel meredtünk rá. 'Miért?' kérdezte Pete.

'Úgy véljük, rossz példát mutattok a szomszédságnak' Majd így folytatta: "Nem dolgoztok elég keményen. Az emberek kezdik azt gondolni, hogy a Bibliakutatók lusta semmirekellők. Azonkívül nem fizettek nekünk bérleti díjat, úgyhogy megkértek minket, menjetek el a földünkről. Az emberek nem bánnak kedvesen errefelé a jöttmentekkel.'

"De hát azt mondtad, ingyen megkapjuk ezt a helyet' tiltakozott Pete.

"Nos, egy dolog, amit az ember mond, és egy másik amit elvárhat a társadalmi konvenciókon és hálán túl." felelte Elmer.

"Valaha is --' kiáltotta haragosan Roberta, amikor belépett a házikóba. (Titokban vele jött arra az esetre ha a férje felidegesedne vagy épp nem elegendő hangsúllyal mondaná a dolgokat.) 'Valaha is megmozdítottátok a kisujjatokat, hogy segítsetek az Elmereknek a farmon? Sok dolog van, amit megcsinálhattatok volna. De csak hazajöttök és itt ültök. Az Elmerek keményebben dolgoznak mint bárki a környéken. Jó hírnevét keltik a Russellitáknak. És ti?! Azt akarjuk, hogy három napon belül elmenjetek innen.' Ezzel elmentek bevágva maguk mögött az ajtót. Nem értettük, hogy mi történt és miért, de tudtuk, komolyan gondolják.

Másnap reggel elmentünk, elhagyva a házat melyért olyan keményen dolgoztuk, és melyről oly sokat álmodoztunk. Útközben találkoztunk Elmerrel, aki visszafelé jött a szomszédból hozott szénával. 'Remélem, nem voltunk túl kemények a múlt éjszaka, fiúk', mondta miközben megtörölte koszos kezével a homlokát, 'Tudjátok, megszoktam hogy én vagyok errefelé az egyetlen Bibliakutató és amikor itt vagytok, olyan mintha kémkednétek utánam állandóan. Tudom, hogy nem figyeltek amikor a földeken vagyok, de olyan mintha. '

Nem ismertük még a 'paranoid' kifejezést, de az volt kétség kívül. Azt képzelte, hogy minden mozdulatát jelentjük magának Russellnek. Régóta magasabb rendűnek érezte magát a szomszédainál, mivel ő volt az egyetlen Az Igazságban, és amikor odamentünk, ez a "felsőbbrendűségi komplexusa" fenyegetve lett.

Szétváltak útjaink Pete-tel. Ő a középnyugaton maradt, megpróbált megélni a hegedülésből, én meg elmentem a Bible House-ba Allghenybe. Úgy négy éve voltam ott, amikor Brooklynba költöztették. Ma már Bethelnek hívjuk: Isten Háza.

"Mivel foglalkoztál ott?" kérdezte Bob érdeklődést színlelve.

"Nem tudnál olyat mondani, amivel nem. Az évek során szinte mindenféle munkát végeztem ami ott előfordult, legalább egy kis ideig. Nem voltak olyan szervezettek a dolgok, mint ma. Nem is kellett azok legyenek, mert az egész tevékenység jóval kisebb volt a mainál. Végül a könyvkötészetre szűkítettem működési területemet ahogy növekedtünk.

Ott voltam egész 1918-ig, amikor egy szellemi válság vett erőt rajtam. Russell Pásztor 1916-ban meghalt és Franklin 'úgynevezett Bíró' Rutherford ragadta magához az elnökséget. Két ember aligha lehet különbözőbb. Russell gyengéd pásztorként nyitott volt mások véleményére. Rutherford ezzel szemben hamarosan önző zsarnoknak bizonyult egy rakás ellenszenves dogmával melyekkel elfogadását elvárta, habár teljesen ellentétei voltak annak, amit Russell tanított több mint negyven évig.

Ekkor kissé mocorogtak a székekben és köhécseltek a meglepett testvérek, akik soha nem tételeztek volna fel Arthurról ilyen liberalizmust.

Először Richard szólalt meg: "Nehezen hihetőnek tartom, hogy Jehova egy szolgája, aki nyilvánvalóan olyan jól -- szóval hogy nem értem, mért választana rossz vezetőt Jehova a nevét viselő népnek."

"Hogyan vált nyilvánvalóvá számodra a rossz jelleme? " kérdezte Ted. "Mi okozta, hogy így éreztél iránta; később bizonyára megváltozott a gondolkodásod?" tette hozzá reménykedve.

"Mondok egy példát," kezdte Arthur. "Mindannyian hallottatok a hírhedt P.S.L. Johnsonról --"

"Én nem" - mondta Ted.

"Akkor beszélek róla neked," folytatta Arthur. "Két P.S.L. Johnson van: az egyik a Társulati változat, a másik maga az ember. A Társulati változat szerint ez a férfi volt a "gonosz szolga osztály", mert a szervezet árulójává lett, magát gondolva Russell jogos utódjának. Az 1975-ös évkönyv odáig megy , hogy azt mondja, az Elizeus által előárnyékolt személynek gondolta magát, aki próféta lett, miután Illés a mennybe ragadtatott. Ez a Johnson próbált felkelést szítani Rutherford ellen, aki végül egy jogi kiskaput kihasználva eltávolította Johnsont és csapatát az igazgatóságban visel pozicíójukból.

"Az igazi P.S.L. Johnson olyan férfi volt, akit jól ismertem. Egyszer Russell utódjának vélte magát, de csak nagyon rövid ideig volt ez a nézete, legfeljebb hónapokig. Ekkor megbánta tévedését és nyilvánosan visszavonta ezt a véleményét a Béthel Család előtt. Soha többé nem gondolt magára és Russellre az Illés és Elizeus kifejezésekkel. Ha majd megnézitek a könyvespolcomat, találtok egy nagy könyvet Johnsontól, aminek a címe Elijah and Elisha [Illés és Elizeus] amelyikben elmagyarázza osztályokra vonatkozó előképiségüket: az Illés osztály a felkentek teljes létszáma, nem csak egy ember; az Elizeus osztály a Társulat.

"Nincs mentség arra, hogy a Társulat hamisan mutatja be őt napjainkig. Johnson testvért tévesen vádolta akkoriban Rutherford. Ott voltam a Béthel ebédlőjében, amikor Rutherford hamisan megvádolta azzal, hogy lopott a Társulat kasszájából. Johnson így válaszolt: 'Ez hamis vád és te tudod, hogy az.' Erre Rutherford azt mondta, hagyja el a Béthelt. Johnson kijelentette, hogy fellebbez a döntés ellen az igazgatótanácsnál, és mivel akkoriban úgy vélték, hogy ők vezetik a Társulatot, meg fogja várni a döntésüket.

"Hagyd el ezt a házat!" ordította Rutherford és durván megragadta Johnson vállát, majdnem feldöntve őt. Másik kezét felemelte, mintha lecsapni készülne Johnsonra de egy közelben álló testvér, MacMillan megelőzte ezt. Ennnek következtében Johnson felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy Rutherford erőszakot alkalmazott ellene, de a Béthel család nagy része lehurrogta.

Ez annyira sértő volt néhányunk számára, akikben még maradt némi illemtudás, hogy egy emberként elhagytuk az ebédlőt.

"Ekkor hagytad el a Béthelt?" kérdezte Ted.

"Nem, még nem. Aztán tanúja voltam hogyan bitorolt minden hatalmat Rutherford miután kirúgta Jonhsont. Szegény Johnson kilopakodott, hogy feladjon egy levelet. Amikor visszaért, az arcába csapta az ajtót egy 'testvér' akit kijelöltek a belépése megakadályozására. Elküldték egy másik ajtóhoz, ahol egy másik testvér kitette minden holmiját a járdára. Rutherford kidugta a fejét az ajtón és Johnson megkérdezte, ez azt jelenti-e, hogy kilakoltatták a Béthelből.

"'Igen' felelte Rutherford és bezárta az ajtót. Johnson becsöngetett és amikor Rutherford ismét kikukucskált, Johnson mosolyogva ezt mondta: "Nos mindezek ellenére, Mr Rutherford, azt mondom: 'Isten áldja!'. Rutherford mosolygott és megkérdezte, nincs e szüksége pénzre. Johnson azt felelte, nincs, van valamicske, és az ajtó újra bezárult.

Milyen jogon tette ezt Rutherford? Semmilyenen. Milyen jogon adta ki a Studies in the Scriptures [Írástanulmányok] hetedik kötetét az igazgatótanácsot még csak nem is értesítve? Semmilyenen. De még mindig nem mentem el."

A Johnson kilakoltatását követő napon levelet kaptam Pete testvéremtől. Leírta, hogy mennyire bánkódott hónapokon át Russell halála után és nem volt tiszta számára, hogyan megy tovább a munka nélküle. Amikor ezt olvastam, megértettem, hogy most vezetőségre van szükségünk, erős vezetőségre. De jobbnak éreztem, ha az igazgatótanácson át történik ez, mint ha egy emberen.

Valójában ez volt Russell végakarata is. Közvetlenül a halála után bejelentették az Őr Toronyban, hogy egy bizottság fogja irányítani a Társulatot. Mégis azt láttam, hogy Rutherford sikeres volt hatalmi játszmájában a Béthelben lévő gerinctelenek többsége miatt.

"Visszatérve Pete levelére, megemlítette, hogy átutazva Illinoison megállt a Tufark farmnál és azt tapasztalta, hogy a faházunkat világi embereknek adták ki. Ez kissé letört engem. Sőt, úgy tűnt, hogy az egészet kitervezték, hogy kirúgnak minket és hasznot húznak hogy kiadják az általunk épített faházat.

Gyorsan elveszettem a bizalmamat a testvérekben és testvérnőkben. De még mindig nem mentem el."

"Elkezdtem olvasni a Studies in the Scriptures hetedik kötetét (The Finished Mistery) [A befejezett titok]. Úgy véltem, ez majd erőt ad, hogy elnézzem szellemi családom tökéletlenségeit. De amit a könyvben találtam, az több volt a soknál. Már a címlapon volt valami helytelenség, Rutherford odatette egy pénzérme feltűnő rajzát, nyilvánvalóan hogy azt állíthassa később, ez az írás 'a fillér megadása' (beteljesítve egy példázatot, mely körül éles viták voltak akkoriban). De még tovább rosszabbodott.

A könyv önhatalmúlag teljesen megváltoztatta Russell kronológiáját, megadva az 1918 és 1920 dátumokat mind a 'nagy nyomorúság' kezdetét és végét. Ez olvasható a 62. oldalon. Mire a végére értem, olvastam célzásokat a más keresztény vallások iránti hozzáállás megváltozására; a Finished Mistery bemutatott rajzokat papok, bíborosok és más vallási vezetők épületeikből való kiűzésére és az Igazság vizébe fulladására.

Rutherfordot letartóztatták hét másik testvérrel együtt lázadás vádjával (mivel a könyv hazaellenes és papság ellenes volt, amit nem tűrtek a háború idején.) A kormányzat betiltotta a könyvet és Rutherford paranoiás lett a kereszténységgel szemben. Őszintén hiszem, hogy elment az esze a börtönben töltött kis idő alatt, ahol bosszút fogadott a kereszténység ellen amiért oda juttatták őt. Későbbi munkáinak címei megerősítik ezt: Enemies [Ellenségek], mely leginkább az egyházakra és a kormányzatokra összpontosít; Judgement Against the Churches [Ítélet az egyházak felett], Goverments [Kormányzat], Vegenance [Bosszú] és így tovább. De akkor már nem voltam benne."

Ekkor Bob eltúlzottan nagyon ásított, remélve hogy csak Richard és Ted veszik észre. Arthur azonban jóval figyelmesebb volt, mint Bob feltételezte. "Morrow testvér, láttad, hogyan tettem próbára Tedet, mikor bejött. De a leendő véneknek szánt tesztem rafináltabb. Talán a képesség megléte, hogy mások tapasztalatából tanuljanak, is részét képezi.

"Csak az van, hogy a régi történekhez soha nem érdekeltek," vihogott Bob.

"Ahogy ezt jellemezted ez egy újabb hasonlatra késztet: te teljes erődből próbálsz az osztály legnagyszájúbbja, legokoskodóbbja lenni. És már olyan régen játszod ezt (úgy gondolom, beleszülettél az Igazságba), hogy most már tanár akarsz lenni!"

Bob ledöbbent. Soha még senki nem beszélt így vele. De ami még ennél is több, Arthur fején találta a szöget: Bob fején és ez fájdalmas volt. A vér beáramlott Bob arcába, de vajon a szégyellős zavar vagy a ziháló düh volt ez, azt csak ő tudta ebben a pillanatban. Ahogy Ted megérezte a pillanat feszültségét, tudta hogy ez egyike Olson testvér próbáinak, és iránta való tisztelete ismét nagyot nőtt. Csak bejelentette Bobnak, hogy rafináltabb teszttel teszi próbára és Bobot annyira lefoglalta erre az utolsó kijelentése való reagálása, hogy ez volt a bejelentett teszt. Ez ismét megadta Tednek az Arthurral való különleges összhang érzését, mintha lenne egy közös titkuk melyben osztoznak.

"Van ezzel így más is!" "Well, some teacher you turned out to be," vágott vissza Bob. "Nem tudtuk, hogy Russellita vagy! Elhoztunk egy az Igazságban új testvért hogy találkozzon veled és mit tettél? Becsmérelted Rutherford nevét és feltámasztottál ósdi rágalmakat! Nem lennék meglepve, ha Ted botlását okoznád hamarosan a mai Igazságban! Azonkívül mindent tudunk P.S.L.Johnson jelleméről a '75-ös Évkönyvből. Azt tanította, hogy ő a "Föld Nagy Főpapja" és nem úgy dobták ki, ahogy elmondtad. Rutherford felajánlotta neki és csapatainak a pilgrim [ma: úttörő - a ford. megj.] poziciót, amit visszautasított. Ezután szabad akaratukból távoztak. Úgyhogy Ted, ne hallgass rá, talán kissé szenilis már. Hallgass inkább a Társulatra."

Bob mindezt izgatott hangon kiáltotta és az ápolónő benézett, minden rendben van -e. "Minden rendben, drágám," biztosította Arthur," csak az úr éppen extázisbaesett az Igazságtól."

Az mosolyogva válaszolta: "Megpróbálná egy kissé halkabban, ha szabad kérnem?"

Amikor elment, Arthur válaszolt Bobnak "Először is: nem vagyok Russellita. Jehova Tanúja vagyok, mint te. Ha szeretnéd, hogy befejezzem a történetem mielőtt teljesen álomba merülsz, legyen. De válaszolva arra, amit Johnsonról és Rutherfordról mondtál: nagyon helyesen kimutattad választásodat a nekem való és a Társulatnak való hivés közt. Te úgy döntöttél, hogy a Társulatnak hiszel és ez így helyes. "

"Egy pillanat," kotyogott közbe Ted, "azt mondod, hogy a Társulat hazudott Johnsonnal és Rutherforddal kapcsolatban és mégis inkább a Társulatnak kéne hinnünk mint neked? Egyáltalán nem értem. Hogyan lehetünk az igazságban és hihetünk el egy hazugságot?"

"Ó, hát egyfolytában ezt csinálod. Mivel az új világosság mindig csavar egyet a régi Szentíráson, valamelyik része a hitednek mindig változik é folyamatos mozgásban van. Úgyhogy amit igazságnak tartottunk egy bizonyos témában, mondjuk egy hónappal ezelőtt, többé már nem igaz. Ha ez nem az igazság, akkor mi?"

"Hamisság" felelte Ted.

És minek nevezik azt, ha valaki hamisságot mond?

"Hazugságnak."

"Szóval egy hónapja egy hazugságban hittél, és mégis az Igazságban voltál. És mivel biztonsággal feltételezhetjük, hogy a világosság továbbra is növekedni fog a teljes délig, biztosak lehetünk benne, hogy sok hazugságban hiszünk ma, és mégis az Igazságban vagyunk."

"De ha tudod, hogy amit ma Rutherfordról és Johnsonról mondanak az hazugság, hogyan hiheted el mégis?" kérdezte zavarodottan Ted.

"Nem hihetem. Csupán elfogadom. De neked nincs olyan első kézből származó tapasztalatod, mint nekem van. Úgyhogy te hihetsz a Társulatnak inkább, mint nekem, és szeretném ha így tennél, ez a legjobb."

"Igeeen, nem tudja bizonyítani amit mond, úgyhogy meghátrál" kötekedett Bob Arthur szavainak mélysége iránti közönnyel.

"Ted", mondta Arthur anélkül, hogy Bob irányába pillantott volna, "menj a könyvespolcomhoz és vedd le az Őr Torony 1918-as bekötött évfolyamát és add oda Morrow testvérnek."

Ted tisztelettel közelített a tudás masszív gyűjtőhelyéhez. A bekötött évfolyamok egy teljes részt megtöltöttek a faltól-falig érő polcokon, mely padlótól mennyezetig ért. Ráállt egy székre, hogy elérje a kért nagy zöld kötetet.

Amikor Bob megkapta a könyvet, némi érdeklődéssel lapozott bele, de nem azzal a különleges érdeklődéssel, amivel Arthur próbált visszaemlékezni valamire. Csak egy pillanatig tartott és megvolt. "Kérlek lapozz a harmincadik oldalra és ha elolvastad, mond el, mi van oda írva. Amíg megteszi, van egy kis nyugalom hogy folytassuk," kuncogott zihálva Arthur.

"Én és teljes családom Johnson mozgalmát követtük - mindannyian, Pete kivételével. Ő teljesen otthagyta a szervezett vallást és az országot járta felolvasásokkal és tanítással.

Richard úgy érezte, túlságosan csendes és hogy kimutassa őszinte érdeklődését, megkérdezte: "Milyen volt Johnson mozgalma?"

"Russell írásait követte fokozatos és csekély kiigazításokkal, ahogy az várható volt ahelyett, hogy teljesen az ellenkezőjét mondja annak, amit több mint negyven éve tanítottak, mint Rutherford tette" felelte Arthur.

"De azt hallottam, hogy csoportokra szakadt és mindenki saját vallást kezdett alapítani, míg el nem tűntek." észrevételezte Richard.

"Igen, voltak szakadások, persze. De nem haltak ki. Johnsonék Layman's Home Missionary Movement-je még tevékeny napjainkban is több ezer taggal és a Dawniták még kiterjedtebbek saját rádióadással és ilyesmivel.[pl. az interneten is megtalálhatók - a ford. megj.] Jobban együttműködnek egymással, mint mi tettük velük --"

"Igen," nevetett Richard "mi nem tennénk semmit velük együtt."

"De ők egymást és minket "Az Igazság Népének" nevezik. Mit gondolsz erről, Ted?" kérdezte Arthur.

"Valahogy megszégyenülve érzem magam arra gondolva, hogy mi őket 'gonosz szolga osztálynak' nevezzük, miközben ők minket "Az Igazság Népének" neveznek önmagukkal együtt, " felelte Ted.

"Volt ott sok kicsinyesség, hogyne," folytatta Arthur " és még az LHMM is túl nagy vággyal volt aziránt, hogy egyformán gondolkodjon mindenki -- ragaszkodva apró részletekhez, melyek egyáltalán nem látszanak fontosnak. A kérdés, hogy a mennyei elhívás ajtaja bezárult-e 1914-ben volt a legnagyobb megosztó köztük és a Dawniták közt -- mintha valaki is tudna valamit erről!"

"És végül mi vezetett arra a döntésre, hogy visszajössz az Igazságba? " kérdezte Ted.

"Nos, soha nem hagytam abba az igazság keresését. De ami megváltoztatta a gondolkodásom és visszavezetett a Társulathoz az alapvetően a számbeli növekedésük volt. Úgy láttam, Jehova megáldja őket egyre több és több taggal. Prédikálnak és bizonyos mértékű igazságot visznek az emberekhez, ami jóval több annál, amit vártuk, mikor az emberek még a létezésünkről se tudtak. A prédikálás szórványos és önkéntes volt, tudjátok. A második dolog az volt, hogy Rutherford meghalt és Knorr vette át a helyét. Knorr jobb ember volt és visszahozott néhány russelli tanítást, habár a felismerhetetlenségig megváltoztatva.

"Nicsak," tünődött Richard a mennyezetet vizsgálva, "Rutherford '42-ben halt meg, ami azt jelenti, hogy 25 éven át az Igazságon kívül voltál!"

Arthur megrázta a fejét "Nem, soha nem voltam az Igazságon kívül. A lelkiismeretemet követtem, ahova elvezetett és --"

"Mit bizonyít ez?" kérdezte Bob feltekintve megvető tekintettel a kijelölt olvasmányt befejezve.

"Nos mi a lényege?" kérdezte Arthur türelmet színlelve.

"Ez egy levél egy fickótól, aki az mondja, Johnson most azt tanítja, hogy a Társulat Illés."

"És mit mond a Társulat, hogy Johnson mit mondott Illésről?" kérdezte Arthur.

Bob habozott. "Nem tudom. Hová akarsz kilyukadni?"

"Ted," folytatta Arthur abban a stílusban, ahogy előbb az Őr Torony évfolyamot kérte, "hozd ide a '75-ös Évkönyvet és add oda Bobnak, hogy felfrissítse az emlékezetét,"

Ted végigfuttatta ujjait az Évkönyveken 1926-tól amíg el nem ért a megfelelőhöz és Bobhoz vitte, aki kiragadta a kezéből, mutatva mennyire fárasztja ez az egész megpróbáltatás.

"Volnál olyan kedves és fellapoznád a 89. oldalt és elmondanád, mi van ott?" kérte Arthur.

Bob odalapozott és elolvasta a pirossal aláhúzott részt. Ted összegezte: "Ez azt mondja, hogy P.S.L. Johnson mindenkinek azt mondta, hogy ő a "Föld Nagy Főpapja" ahogy korábban is mondtad.

"Igen, és mit mond még?" sürgette Arthur.

"Hogy Russell utódjának gondolta magát, 'Állítva hogy Russell Pásztor köpenyege ráesett, ahogy Illésé esett Elizeusra."

"Igaz ez?" kérdezte Arthur.

"Igen, igaz." állította Bob.

"Igaz ez?" kérdezte Richardtól-

"Az Évkönyvben van -- igen, igaz."

"Miért igaz az Évkönyv?" kutatta tovább Arthur Richard érvelését.

"Mert a Társulat adta ki," felelte Richard.

"És az 1918-as Őr Torony, azt ki adta ki?"

"A Társulat. De az igazság egyre fényesebb. Ha ellentmondás van a régi irodalom és az új közt, feladatunk, hogy az újhoz igazodjunk," felelte Richard.

"És nem látod, hogy miért nem alkalmazható ez a szabály ebben az esetben?"

"Nem."

"Jó. És te, Ted: Elhiszed, amit a 75-ös Évkönyv mond?"

"Nem tudom."

"Gyerünk, ne hagyj cserben," buzdította Arthur, "igaz ez?"

"Nem."

"Miért nem?" kérdezte eltúlzott meglepődéssel Arthur.

"Mert a régi Őr Torony megmutatja, hogy Johnson akkor azt mondta, hogy a Társulat Illés és nem őmaga---"

"Akkor az Évkönyv hazudik?"

"Igen."

"Jó. Elégedett vagyok veletek. Ted, soha nem leszel vén, ha így folytatod. Mindannyian lelkiismeretetek szerint tesztek: a két vénebb testvér (élt egy szójátékkal) eleget tud, hogy a Társulatra bízza, nehogy az igazság teljes rendszere összedőljön, úgyhogy a hitetek korlátlanul uralkodik az értelmeteken. De Ted, lévén új az Igazságban, nem ismeri még azt, úgyhogy bízik az eszében."

"De az igazság nem ésszerű?" kérdezte Ted.

"Az," felelte Arthur, " de a hit túl van az értelmen. Ez olyasmi, amit nem tudok elmagyarázni neked -- tapasztalatból fogod megtanulni, ahogy mi is. Úgyhogy ha azt mondom, hogy a hit túl van az értelmen, ne kérdezd, miért van ez. De mondok egy példát az életemből; valójában ezt tettem egész idő alatt.

"Visszamentem a Társulathoz annak ellenére, hogy tudtam helytelen cselekedeteikről, annak ellenére, hogy iszonyodtam szektás dogmatizmusuk és a bennlévők kivételével mindennek a pusztulását hirdető prédikálásuk miatt.

"Látom, Morrow testvér, rázod a fejed. Nem látod, hogy iszonyodna bárki egy Társulati tanítás miatt. De hadd kérdezzelek meg, Morrow testvér, amikor először láttad a képeket a From the Paradise Lost to Paradise Regained [Az elveszett Paradicsomtól a helyreállított Paradicsomig] c. könyv 208. és 209. oldalán, nem éreztél egy árnyalatnyi iszonyt?"

"Mi is van azokon a képeken?" tünődött Bob.

Ted megelőzve Arthur kérését, már el is indult a polc felé és hozta a nagy rózsaszín könyvet. Úgyhogy mire Bob feltette a kérdést, már át is adta azt. Odalapozott a mondott oldalra és egy rajzot látott vízbe fúló emberekről, leomló épületek által szétzúzottakról, kőzápor áldozatairól, égő otthonaikból menekülőkről, és a föld hasadékaiba esőkről.

"Nem, ez Armageddon," felelte Bob. "Feltehetően nem érzünk majd sajnálatot ezek iránt az emberek iránt. Emlékezz, én ezen a könyvön nőttem fel. Ez egy gyermekeknek szánt könyv. Néhai édesanyám ez a könyvet szokta olvasni nekem és megmutatta a képeket már gyerekkoromban. Hogy lehetne ez iszonytató számomra?"

"Igen, megértem ezt," bólintott Arthur, "de képzeld magad az én helyembe egy pillanatra. A kiadványok, melyeket egész életemben tanulmányoztam és azt olvastam, hogy mindenki átmegy Armageddonon a Millenniumba ahol megítéltetik Krisztus ezeréves uralkodása alatt, hogy vajon megérdemlik-e az örök életet --"

"Ezt tanította a Társulat?" kérdezte meglepve Ted.

"Ó igen," felelte Arthur. "Tudod, nagyon egyszerű volt megérteni, hogy a világot nem lehet megítélni ebben a régi rendben, ahol az Ördög uralkodik és mindenki meg van vakítva az Igazság iránt. Át fognak kerülni a Millenniumba ahol Sátán meg lesz kötözve és többé nem befolyásolja őket. Akkor majd senki nem mondhatja 'az Ördög miatt tettem', tudod. Ott mindenki saját érdemeiért lesz megítélve miután eljut az Igazság teljes ismeretére."

"Akkor mi a jó abban, ha a Millennium előtt az Igazságban vagy?" kérdezte Richard.

"Ez nagyon jó kérdés," mosolygott elismerően Arthur, "de volt rá egy nagyon jó válasz. Akik egybegyűjtetnek az Igazságba a Millennium előtt, arra vannak rendelve, hogy a 144.000 szellemi izraelita legyenek, akik uralkodnak a mennyben Urukkal, Jézus Krisztussal az emberiség többi földön lévő részén.

"Nos, most, ahogy mondtam, képzeld el, hogy ezzel az elképzeléssel tanulmányozol egész életedben: ellenőrizted és újra ellenőrizted a Szentírásban naponta, hogy úgy van-e, sikeresen megvitattad a témát a lelkészekkel és hirdeted mindenkinek, akivel kapcsolatba kerülsz; dicsőíted az Urat folyamatosan amiért ilyen kegyelmes elrendezésről gondoskodott az emberiség számára. Szeretet van a szívedben azok iránt, akik gyaláznak téged, tudva hogy Isten szereti őket és az Igazságot nyilvánvalóvá teszi számukra mielőtt megítéli őket; tudod, hogy egy napon visszatekintve csak nevetsz az egészen velük együtt és testvérként vagy testvérnőként dicsőítitek együtt az Istent. Elképzeled a barátkozást a testvérekkel és testvérnőkkel egész életedből, akik ugyanazt hiszik mint te erről a csodálatos váltságról ami lehetővé vált az egész emberiségnek és együtt láthatod őket a Milleniumban. És ekkor, miután mindezt elképzelted elmédben, képzeld el azt, hogy hirtelen, szinte egy éjjel, ugyanezek a testvérek megmagyarázhatatlan okból megváltoztatják elmebeli elképzelésüket a jövőről olyanra, mint ebben a könyvben van! Képzeld el, hogy ugyanaz a Társulat amelyiktől megtanultad a csodálatos igazságokat, hirtelen elkezd ilyesmiket írni, amit a The Nations Shall Know That I Am Jehovah - How (A nemzeteknek meg kell tudniuk, hogy én vagyok Jehova - hogyan?) c. könyvben olvashatsz, ami azt mondja, hogy mindenkit, aki nem Jehova Tanúja, meg fog ölni Isten, beleértve a kisgyermekeket is! Tegyük fel, hogy látod az alcímeket a könyvben: 'Amikor a hatalmasságok megsemmisítése megkezdődik', ami képszerű részletességgel írja le az összes papság halálát. Vagy, a horrort groteszkbe fordítva nézd meg annak a könyvnek a 19. oldalát és olvasd el, hogy ennek a rettenetes mészárlásnak a túlélői 'örvendeznek a tüzes pusztulás miatt, mely Jehova égi harci szekerétől jön a képmutató kereszténység és a Nagy Babilon többi része ellen. Bizonyára mindannyian azok közt szeretnénk lenni, akik örvendeznek, mikor ez meglesz.' És teljes őszinteséggel kérdezem: nem éreznél iszonyatot?"

"Én igen," felelte Ted elsápadva.

"Én nem," hangsúlyozta Bob ököllel a könyvre ütve, "nem látom, mi bajod az egésszel, testvér. A Biblia elmondja nekünk, hogy azok, akik nem velünk vannak, ellenünk vannak, és ez magába foglalja a 'kisgyermekeket' is, természetesen. És a Biblia mindig úgy ábrázolja az angyalokat és az Ő népét, hogy örvendeznek Isten ellenségeinek pusztulásán. Nem lehetünk szentimentálisak azokkal, akiket Isten gyűlöl gonoszságukért."

"Nem tudok róla, hogy Isten bárkit gyűlölne," felelte Arthur. "A Biblia azt mondja nekem, hogy Isten szereti az egész emberiséget. De amit igazán szeretnék, hogy megtegyél most, amíg az egész friss az elmédben, nyisd ki a Bibliádat a Példabeszédek 24. fejezet 17. versnél és olvasd fel hangosan tiszta és határozott hangon, meggyőződéssel telve."

Bob illedelmesen fellapozta Bibliáját és elolvasta:

"Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj; és mikor megütközik: ne vígadjon a te szíved, " (Károli)

Arthur egy pillanatnyi szünetet tartott, ami kellett Bobnak, hogy sikertelenül megpróbálja kinyújtóztatni lábát, és folytatta; "Nos talán látod már, mért mentem el. Nehezebb elmagyarázni, miért jöttem vissza. Egyszerűen úgy éreztem, hasznosabb itt lennem és nyilvánvaló volt, hogy Jehova ezt használja prédikáló szervezeteként. Ahogy már mondtam, azt hittük, hogy ez a Társulat Illéskénti küldetése, úgyhogy nem volt nehéz.

Úgy éreztem, tevékenyebb helyre való vagyok, hogy így jobban szolgáljam Jehovát. Úgyhogy a Rutherford halálát követő év -1943- körül visszamentem.

Johnsonék főhadiszállása Pennsylvániában volt akkoriban, így én is ott voltam. De most New Yorkba mentem és jelentkeztem Béthel szolgálatra. 1945-ben megfelelőnek bizonyultam számukra, úgyhogy elfogadtak. Rövid idő múlva felelős lettem a hivatalban érkező levélben feltett kérdések megválaszolásáért. Ezt végeztem 1970-ig, amikor eljöttem ide, még egyszer megízlelni akarván a szántóföldi szolgálatot, mielőtt meghalok (a szántóföldi tevékenység a hétvégére korlátozódott a Béthelben). De az egészségem hamarosan megromlott úgyhogy 1973-ban eljöttem ebbe a szeretetotthonba és várom a halált."

"Olyan érzelmes," elmélkedett Ted, szédülés érezve az olyan gyorsan áttekintett sok év hatására.

"De ez még nem minden," nyugtatta Arthur "sok-sok éve tekintek előre a halálra. Tudod, amikor meghalok, csatlakozom régi testvéreimhez Jehova jelenlétében. És nem vagyok képes felfogni azt az örömet, ami ott lesz!"

A következő néhány percben még Bob is csendben maradt ahogy Arthur a mennyen elmélkedett. Ez megszentelt föld volt, amit ember nem mert megtörni. Végül Arthur visszatért a földre és ezt mondta, " Nos, most hogy megelégítettük Tedet az élettörténetemmel, rátok, leendő vénekre irányítom figyelmemet. A gyülekezet van olyan kedves, hogy megengedjen nekem valamennyi kapcsolatot a vének kiválasztásával és képzésével, úgyhogy nem érzem magam teljesen haszontalannak. De valójában nincs szavam, hogy megmondjam úgy legyen e, csak elmondom amit gondolok -- nem kell figyelembe venniük, bármit is mondok nektek. De abból amit mostanáig láttam, azt mondom, ha ők javasolnak téged" - és csontos ujjával Bobra mutatott, - "levelet fogok írni a Társulatnak, kérve hogy halasszák el a kinevezésedet halálom utánra. És van némi szavam a Társulatnál mivel 25 évig a Bételben szolgáltam. Nem tudom, hogyan gondolhatna bárki is a te véni kinevezésedre! Micsoda kigúnyolása lenne az egész elrendezésnek!"

"Még jó, hogy nálad bölcsebb ember dönti el," zárta le Bob.

Arthur Richardhoz fordult és nem figyelt többet Bobra. "Azt akarom, tudd, hogy mindig tiszteletben tartottam és próbáltam utánozni Atyám módszerét egy személy képességeinek megállapításában és gondosan kidolgoztam ezt. Ez az amit a hozzám küldött leendő vénekkel teszek, és ez az én igazi hasznosságom ebben a dologban. Segítettem Dave Nelsonnak, például, megtanulni, hogyan pásztorolja a gyülekezetet: legyen állandó figyelemmel bármilyen gondra és csírájában fojtsa el. Tudom, ez volna a legnagyobb nyereség, ha szigorúnak is látszik. Erős ember. Szinte soha nem mosolyog és ez nem jó. Tudjátok, én tanítottam meg Dale Graviast, hogy ne káromkodjon. Gyermekkorában vette fel ezt a szokást, és nem tudott megszabadulni tőle. Idővel valódi akadálya volt véni kinevezésének. "

"Van egy lakótársam, aki afféle a bibliatanulmányozóm," Ted nem tudott hazudni Arthurnak ezért mondta 'afféle', " és neki is nagy problémája a káromkodás. Hogyan lehet leszoktatni róla?"

"Nos, gondolkodtam rajta: miért káromkodik valaki, mint Gravias testvér? Nem azért , mert közönséges vagy megbotránkoztató akar lenni -- és a káromkodás nem is botránkoztat meg senkit ma már. Egyszerűen szokása, ritkán valódi haragból. Dale nagyon kellemes társ, nagyon gyakorlatias, beszélhetett bárkivel az utcán és az azonnal kapcsolatot érzett vele, mert olyan természetes és oldott volt. De ha valamit a saját lábára ejtett, egyből 'átkozott' lett az, vagy ha az időjárásról beszélt úgy kezdte, 'pokoli egy nap.' Ezek az enyhébb kifejezések az általa használtak közül, értitek. Szóval ezt mondtam neki: 'Nézd, mit jelentenek ezek a szavak, amiket használsz? Miért használod ezeket? Nemde csak hogy mondj valamit, hogy az emberek elvárják, hogy káromkodj ha a lábadra ejtesz valamit mert azt gondolnák 'fiúk, ez olyan ostoba, hogy semmit sem szól, ha fájdalmat okoz magának -- vajon érzi egyáltalán?' Röviden: figyelmeztettem, legyen természetes anélkül, hogy túl messzire menne. Szóval kifejlesztettem, amit 'Bálám - módszernek' nevezek a káromkodás megszüntetésére. Emlékeztek Bálám történetére a Bibliából? Miért nem mondod el nekünk, Richard, olyan rémesen csöndes vagy ma."

"Rendben. Bálák háborúban állt az Izraelitákkal és úgy emlékszem, felbérelte Bálámot, a zsidó prófétát, hogy átkozza meg Izraelt, hogy ne győzzenek a harcban. De amikor Bálám átokra nyitotta száját, áldás jött ki belőle. Szóval úgy képzelem a módszered a későbbivel helyettesíti a korábbit."

"Pontosan, " ismerte el Arthur, "és ez egyszerű. Egyszerűbb volt megkérni, hogy helyettesítse áldó szóval az átkozó szót, mint megkérni, hogy megpróbáljon nem mondani semmit ezekben az esetekben, melyek káromkodásra indítják. Mivel elismerte, hogy a szavaknak, amiket használni szokott, nincs semmi értelme, egyszerűen megkértem, hogy mondjon helyettük más ártalmatlan értelmetlen szavakat. "

"És működütt?" kérdezte Ted.

"Fogadhatsz rá ---"

"Nem helyes a fogadás, " emlékeztette Bob nagy megelégedéssel.

" --- hogy soha" folytatta Arthur oda sem figyelve Bobra, "nem mondta, vagy kiáltotta előbb 'micsoda rettenetes szerencsétlenség!' amikor valami rossz történt. Ez annyira viccesen hangzott, hogy elkezdett nevetni és elfelejtette a kellemetlenség okát." Később visszatért a mosolygáshoz és gúnyosan azt mondta, hogy 'milyen kellemes' vagy 'csodálatos' amikor, természetesen minden volt, csak az nem."

"Rendben, megtanítottad neki, hogy ne káromkodjon. Mit fogsz nekünk tanítani? Hogy legyünk Russelliták?" kérdezte Bob.

Arthur megszakítás nélkül folytatta, "Annak alapján amit hallottam és tudok rólad, Richard, azt mondanám, hogy a te tehetséged a vitában és érvelésben van. Úgy vélem, borzasztó sok egyházfi van a mi területünkön és mindenki tőlük fél titokban a gyülekezetünkben, mert nem tudják, hogy kezeljék őket. Ha nem futsz össze velük a szántóföldi szolgálatban, akkor valamelyik új tanulmányozód hívja egy az egyiket, hogy vitázzon veled és ő választhasson közületek. Ez sokszor megtörténik és mi néhány tanulmányozót elvesztünk, pedig nem kéne. Úgyhogy szeretném, ha még négy alkalommal ellátogatnál hozzám amikor neked megfelelő, mielőtt elküldenénk a neved a Társulatnak. Legjobb volna vasárnaponként, mert ezek marathoni ülések lesznek. És meg foglak tanítani, hogyan érvelj egy egyházfival. Legtöbbjük jó ember és elfogadnák az Igazságot, ha meggyőznéd őket."

"Már tanulmányoztam a The Word - Who is He According to John" (Az Ige - ki ő János szerint) c. brossurát, mondta Bob "úgyhogy képes vagyok elintézni bármiféle egyházfit. Mindig mindegyik a Háromságról akar beszélni. Aztán ha áttérnek a lélek vagy a pokol témára, hát akkor még Ted is elintézi őket."

"Úgy véled, eleget tudsz, hogy megcáfold a Háromságot egy egyházfinak, aki évetek töltött a szemináriumban?" kérdezte Arthur.

"Bizonyára. Csak az Igazságra van szükséged," jelentette ki Bob.

"Tegyük fel, hogy találkozol egy olyan Trinitarista érvvel, ami nincs benne a The Word brossúrában. Mit tennél akkor?"

"Kitalálnék egyet."

"Lapozz az 1. Mózes 18. fejezetéhez és olvasd el az első három verset," utasította Arthur. "Amíg kikeresed, hadd emlékeztesselek arra, hogy a Trinitaristák nem állítják, hogy a tantételüket be lehet bizonyítani bármelyik bibliaverssel (hogy aztán mi megcáfolhassuk), hanem azt mondják, az egész Bibliát egészben kell szemlélni. Úgyhogy legfeljebb megpróbálhatom megmutatni a Háromságtan egy egyéni nézetét egyetlen írásszövegből."

Bob megtalálta és elkezdte olvasni " 1 Megjelenék pedig ő néki az Úr [ Jehova - UVF] a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon. 2 És felemelé az ő szemeit, és látá, hogy ímé három férfiú áll ő előtte. És látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát. 3 És monda: Jó Uram, ha kedves vagyok te előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat." (Károli)

"Köszönöm. Látod, milyen jelentősége van ennek egy Trinitarista számára? Aztgondolja, hogy Jehova Ábrahámnak pontosan három férfiban jelent meg, ez erősközvetett bizonyítéka annak, hogy Jehova három személy. Aztán amikor ezt azírásszöveget mint a Szentírás nagyobb szövegének részét nézed és úgyérvelsz, ahogy szoktak, felvesz valami majdnem tagadhatatlan Trinitaristaaspektust. De ez viszonylag könnyen cáfolható. Úgyhogy halljuk a tecáfolatodat, Bob."

"Nos, mindenek előtt tudjuk, hogy nem Jehova volt az, aki megjelent neki,mivel Jézus azt mondta, soha senki nem látta Istent. Úgyhogy ez három angyalJehova képviseletében."

"Akkor mért nevezi Ábrahám és az elbeszélő ezt a három embert Jehovának?" állhatatoskodott Arthur.

"Feltételezem, az volt a szokás akkoriban, hogy valakinek a képviselőjét az ő urának nevén szólították," felelte Bob.

"Feltételezed... De gondolod, hogy ez elég egy egyházfi meggyőzésére? Amikor csak rád néz és kissé elmosolyodik magyarázatodon, majd bibliatanulmányozódra néz felemelt szemöldökkel, ami elég hogy meggyőzze őt, hogy nem tudod, miről beszélsz. Ekkor újra felolvasná az írásszöveget, rövid szünetet tartana és elmagyarázná, milyen jól egybevág a tényekkel a Trinitarista tantétel, amíg szemernyi kétely sem maradna tanulmányozód elméjében."

"Hogyan tartana szünetet és magyarázná el a Háromságtant ebben a részben?"

"Könnyen. 'Nézd barátom,' mondaná 'legyünk ésszerűek és azt olvassuk, amit a Biblia mond, nem pedig azt, amit mi szeretnénk, hogy mondjon. Ekkor kihangsúlyozná 'Jehova' jelent meg neki, majd újra felolvasná hangsúlyozva a 'megjelent' szót, mondván 'Látod, azt mondja, hogy 'megjelent' és hogy 'Jehova' volt az. Nos, ha én megjelenek valahol, az azt jelenti, hogy elküldök valaki mást, hogy megjelenjen ott? Nem, ez azt jelenti, hogy én jelenek meg ott. Úgyhogy ha az Igazság Igéje azt mondja, Jehova jelent meg, nincs más választásunk, mint hogy elhiggyük, maga Jehova jelent meg. És hogy jelent meg? Három férfiként. Mért jelent meg Jehova a halandók szemei előtt három férfiként? Mért nem négy, vagy hat vagy száztizenhárom? Talán mert, Jehova három személy: Atya, Fiú, Szentlélek? Nos elmondhatjuk, hogy ez egybevág az itteni tényekkel és másokkal. Megjegyzem, nem pontos azt gondolni, hogy a három személy egyike Jehova, mivel Ábrahám együttesen utal rájuk Jehovaként és Jehova szívét többes számban említi, nem egyesben, mutatva hitét abban, hogy Jehova mind a három személy' Hát így tenné. És mit mondanál ekkor?"

"Nem tudom," mondta Bob utálattal és kimerülten.

"Szóval feladnád és ő elorozná a tanulmányozódat, he? Az Igazság szép kis harcosának bizonyulnál! És te, Richard?"

"Oh, kigondolnék valamit. Úgy látszik, jobban megy, ha nyomás alatt vagyok. Ha egy egyházfi veszélyeztetné a tanulmányozómat, mint ez, a szavak maguktól jönnének. A fő, hogy elég időre elhallgattassam, hogy elmondhassam a saját véleményem."

"De mi volna az első, amit tennél, ha megáll és tied a pálya?"

"Nos, azt hiszem, Bobé a jobb taktika: megmutatni, hogy mi úgy tudjuk, valójában ez nem Jehova, hanem angyal-képviselői voltak, mivel Jézus azt mondta, senki nem látta Istent."

"Ez nem jelentene akkora problémát nekik, mint gondolod, mert abban hisznek, hogy Jézus Isten volt, amikor ezt mondta, és az emberek látták őt. Úgyhogy szerintük és hogy felépítsék tantételüket, azt mondta ezzel, senki nem látta Istent teljes dicsőségében. Az ember csak anyagi dolgokat láthat, úgyhogy Isten mint ember jelent meg Jézusban és mint három férfi Ábrahámnak. De Isten valójában szellem, úgyhogy ember nem láthatja Őt."

"És mi a jó válasz?" kérdezte Ted.

"Nincs mindig 'jó' válasz," felelte Arthur. "De ennek a három férfival kapcsolatos nézőpontnak a megcáfolásához elég a Héberekhez írt levél 13:2-höz lapozni és megkérdezni az egyházfit, miről szól."

Ted találta meg elsőnek és felolvasta: " A vendégszeretetről ne feledkezzetek meg, mert ezáltal egyesek tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül. " (KGI)

Arthur összefoglalta "Ha becsületes, elismeri, hogy ez egy utalás arra (és helyesenmondaná, teszem hozzá), amikor Ábrahámot meglátogatta három férfi az 1 Mózes18 szerint. Úgyhogy, elfogadva a Héberekhez írt levél írója állítását, ezek angyalok voltak, és mivel Isten nem angyal, Ábrahám csupán mint Jehova képviselőit nevezte őket Jehovának."

"De ez nagyon könnyű volt," sóhajtott Arthur, "és elég nehézkes voltál, Morrow testvér. Úgyhogy ne gondold, hogy mindent tudsz amit tudni kell, hogy elbánj egy egyházfival. Amikor legközelebb eljöttök, miután felkészültetek áttanulmányozva mindent a Háromságtanról, meglátjuk majd hogy bírtok a teljes Háromságtan - rendszerrel. Hogy további ösztönzést adjak Richárdnak az "aktuális helyzetben", én fogom játszani az egyházfit, aki próbálja bizonyítani a Háromságot. Richard feladata az lesz, hogy cáfolja amit mondok, a tied meg Bob, hogy bebizonyítsd, hogy "Egy" az Isten. Ted lesz a felolvasó, ha lesz oly' kedves."

"A világért se hagynám ki," mondta Ted lelkesen.

Miközben távozni készültek, Arthur rámosolygott Bobra és így szólt, "Idehallgass, testvér, bocsáss meg nekem, hogy próbára tettelek ma és felejtsd el a kemény szavaimat -- csak próba volt. Ez a gyülekezet kedves a szívemnek és csak azért mutatom magam egy ellenszenves mogorva vénembernek, hogy megvédjem. Még négy lehetőséged lesz rá, hogy jónak bizonyulj előttem, és nekem is négy, hogy mentegetőzzek előtted vélekedésemért, mint ma. De nem számít, mi fog történni, barátok vagyunk és testvéri szeretetet érzek mindannyiótok felé."

"Rendben," egyezett bele Bob mikor visszanyerte nyugalmát, melyet elveszteni látszott az idős férfihez jőve. "Soha nem éreztem másként. Csak 
"ne fújd nekem a szomorú nótát,
hogy az igazságban sok a hazugság,
lelkem mely elhalt és a lustaság
nem köszönti az Igazság új hajnalát"

"Ó, egy költő," mondta magának Arthur, mikor elmentek, "na végül csak meg találtam a tehetségedet!"

"Nem mondanám, hogy jól néztek ki," kuncogott Richard, miközben Bobék házához hajtottak.

"Csak mert az idegeimre ment bizonyos okokból -- mindazzal, amit Rutherfordfól mondott, például. Meghalt, mielőtt még megszülettem, úgyhogy mit érdekel, milyen volt. Az Igazság attól még igazság."

"De ez olyan érdekes volt, " kiáltott fel Ted, " órákig elhallgatnám."

"Te el," kommentálta szárazon Bob.

Miután kitették Bobot, Richard és Ted végre szabadon beszélhettek a Bob és Arthur közti furcsa felszültségről. Sajnos nem jutottak végkövetkeztetésre erről, így áttértek más témákra.

"Jut' eszembe, beszélnem kell Vonnie-val a mosással kapcsolatban," mondta Ted. "Van már egy nagy rakás mosatlanom és jó volna tudnom, mikor mos ő, hogy ne akadályozzam."

Richard nagyot sóhajtott, "Nem szólt neked? Tönkretette amikor legutóbb használta. Mindig túlságosan teletölti. Sokszor mondtam már neki, ne tegye, de hát a nők ilyenek. Soha ne házasodj meg, legalábbis ebben a régi rendszerben ne. Tégy úgy, mint Olson testvér."

"Jó, akkor csak beugrok és megnézem, hogy vannak," javasolta Ted, "mondtad, hogy nincsenek jól. És elmagyarázom Vonnie-nak, hol voltál egész nap. Emlékezz, korán akartunk hazaérni!"

Felhajtottak a bejáróra és kiszálltak. "Jobb, ha nem jössz be, " mondta határozottan Richard, "utálja, ha olyankor látják, ha nincs teljesen jól vagy nem töltött vagy másfél órát a fürdőszobában cicomázkodással."

"Rendben, " törődött bele Ted, és megragadta az emeleti lépcső korlátját, miközben Richard az ő ajtajukat nyitotta ki.

"Ted!" hívta Vonnie bentről, "Richard, Ted van veled? Szeretnék mondani neki valamit."

Visszafordult a lépcsőn és látta, hogy Richard bent áll az ajtóban és csak annyira tartja nyitva, hogy ne láthasson be a szobába.

"Igen, itt vagyok" válaszolt Ted, próbálva belátni Richard mellett és mosolygott, mert úgy vélte, ez valami tréfa vagy játék.

"Kiengednél, hogy mondhassak valamit Tednek?" kérdezte ingerülten Vonnie.

"Mondd nekem és én megmondom neki," felelte Richard.

"Ted," kiáltotta Vonnie, "édesanyád keresett és kérte, hogy hívd vissza. Használhatod a telefonunkat."

Ekkor Richard visszalépett az előtérbe és becsapta maga mögött az ajtót. "Hallottad az üzenetet?" kérdezte. Ted bólintott.

"Nem akarom, hogy begyere és a mi telefonunkat használd. Nem mintha ellenezném, hogy használd, hiszen Paul is mindig lejön. Állandóan itt van lenn és telefonál. Úgy érzem, mintha egy telefonfülkében laknék. Azonkívül nem szeretném, ha lent lennél Vonnieval amikor nem vagyok itthon. Úgyhogy itt van -- kotorászott a zsebében és kivett egy marék aprópénzt - itt van huszonöt cent. Használhatod a másfél tömbnyire lévő telefonfülkét."

Az ajtógomb elfordult a markában és az ajtó kivágódott.

Vonnie tűnt fel, mondván "Ne küldd ki az utcára telefonálni, amikor nekünk is van egy nagyon jó telefonunk amit használhat. Nem valami keresztényi hozzáállás."

"Mi történt a szemeddel?" kérdezte nagy aggodalommal Ted. A nő fekete szeme csak résnyire látszott ki.

"Ez --"

"Ne törődj vele!" kiáltotta Richard. És lemondóan betessékelte a nappaliba. "Gyere hát be. Megsértette a szemét, ennyi az egész. Ne is halljak többet róla, olyan szomorú. Itt a telefon."

Ted csodálkozva leült a pamlagra, miközben Richard bement a hálószobába és becsapta maga mögött az ajtót. Vonnie a pamlag másik végén ült és így szólt:
"Hívd hát fel édesanyád!"

Felhívta. Anyja látni akarta őt 'lehetőleg holnap'. Beleegyezett, mert valahol mosnia kellett.

Amikor letette a telefont, Vonnie megszólalt, "Mit teszel, testvér?"

"Mivel?"

"Amit látsz. Nem tudok mit tenni, egy alárendelt feleség vagyok és mint ilyen, nem számítok. De te, testvér, panaszt tehetsz, ha helytelenséget látsz," ideges volt és a kezeit tördelte. Ted zavarban volt és nem tudta, mit mondjon.

Sherri viharzott ki Jeanie-ék hálószobájából és bejelentette: "Hé Vonnie, hallottam, hogy Jeannie és Joey káromkodtak."

"Jeannie és Joey!" hívta őket Vonnnie. Nagy nehezen odavonszolták magukat, rettegve a következményektől.

"Richard!" kiáltotta, "már megint a gyerekeid!"

Nagyon zord kinézettel jött ki a szobájukból "Mi van már megint?"

"Jeannie piszkálta Joey-t, hogy mondjon trágár szavakat és Joey megtette," jelentette Sherri.

"Igaz ez?" vallatta Richard Joey-t aki bólintott, máris zokogva.

"Joey, hozd ide a szíjamat." Joey engedelmeskedett és a konyhába ment, ahol a különleges bőrövet tartották ekkoriban, hogy szembetűnő legyen, különösen étkezési időben. Ted szó nélkül felállt és kiment. Hallotta a csattanásokat és a fájdalomkiáltást miközben felment a lépcsőn.

Később, mikor este Bobby és Joey bebújtak az ágyukba, Bobby azt mondta Tednek "Soha nem szólnak rá Jeannie-re és most is miatta volt az egész. Ő is mondta. Szerinted ez igazságos?"

"Nem, nem igazságos. De meg tudom érteni. És igazán szeretném, ha nem tudnám, mert akkor könnyebb lenne megtennem azt, amiről úgy vélem, meg kell tenem."

"Mire gondolsz?" kérdezte Bobby

"Jeannie az ő gyerekük, és ő a fiatalabb, úgyhogy kötelességüknek érzik kényeztetni. Nem tudom -- nem értem pontosan, de valami ilyesmi lehet."

"Nem kéne szólnod valakinek?" nyafogott Joey a hasán fekve.

"Nem. Richard hozott az Igazságba és tudom, hogy jó testvér. Hamarosan vén lesz és meglátja, mennyivel jobban vezeti a családját, mint én tenném. Én még félig gyerek vagyok, ezért vagyok zavarodott és együttérző veletek, srácok. De tudom, hogy jobbá kell lennie és hogy hálát fogtok neki adni egy napon, hogy felnevelt titeket."

Ekkor vesztette el Ted minden bizalmukat.

>> Tovább >>