Vasárnap reggel, pontosan 9.30-kor, Una beállt a kocsifelhajtónkra ósdi, rozoga Fordjával. Az elsõ összejövetel, a nyilvános elõadás 10.00-kor kezdõdött és elhatároztuk, hogy mindannyian Una kocsijával megyünk elõször a Királyság - terembe. Különösen nehéz volt feleségemnek, hogy önmagát és a két kis gyermeket felkészítsen az alkalomra, és mi is nyugtalanok voltunk az új emberekkel való találkozás miatt.
Miután beszálltunk mi és a gyermekek Una tömött autójába, az út a Királyság - teremig csak néhány percig tartott. Una szerette volna, hogy hamar ott legyünk, hogy mindenkinek bemutathasson minket. A Királyság - terem nagyon egyszerû épület volt, mintázatlan külsõvel egy zsákutca végén. Nem olyan volt, mint bármelyik templom vagy zsinagóga, amit valaha is láttam, és igazán semmi nem jelezte, hogy egy imádati hely, kivéve egy nagy táblát a bejárat közelében: "Jehova Tanúi Királyság - terme". Úgy gondoltam, hogy minden keresztény egyház kiteszi a keresztet az épületére vagy összejöveteli helyére. Ámde Una elmagyarázta nekünk tanulmányaink során, hogy a kereszt pogány szimbólum, melyet akkor kezdett használni az egyház, amikor Sátán átvette felette a hatalmat. Una arról is tájékoztatott minket, hogy Krisztus Jézust egy egyenes "kínoszlopon" feszítették meg, melynek nem volt keresztgerendája. Amikor beléptünk az épületbe, Una szorgalmasan bemutatott minket szinte mindenkinek. Meglepõnek tartottam, hogy Una ilyen sok embert ismer a jelenlevõk közül és csodálkoztam, hogyan tud emlékezni a nevükre.
Mindenki nagyon ízlésesen öltözött volt és ápolt. A férfiak és a fiúk szinte mind öltönyt és nyakkendõt viseltek, és én kissé feltûnõnek éreztem magam köznapi pantallómban és ingemben. Eldöntöttem, hogy ha be akarok illeszkedni, kell vegyek magamnak egy öltönyt amint lehetséges.
Mindenki nagyon barátságos és udvarias volt, és úgy tûnt nekem, hogy mindenki mosolyog. Emlékszem, azt gondoltam, hogy "Milyen vidám társaság!" Nem sokára egy hang szólalt meg a hangosító berendezésen keresztül: "Testvérek és testvérnõk, itt az ideje, hogy helyet foglaljatok és megkezdjük az összejövetelt. Néhány percen belül mindenki helyet foglalt és elcsendesedett, Bemutatták az elõadót és megkezdõdött a beszéd.
Közel száz fõs volt a hallgatóság és mindannyian nagyon figyeltek arra, amit az elõadó mondott. Ám engem lekötött, hogy megfigyeljem a Királyság - terem belsejét és a körülöttem ülõ embereket. Az elõadó egyáltalán nem olyan hangszínnel beszélt, mint azok a prédikátorok, akiket néhányszor hallottam a templomban fiatalabb koromban. A szónok nagyon szabatos és választékos volt, és azt mondtad volna róla, hogy valamiféle képzést kapott a nyilvános beszédbõl. Nagyjából negyvenöt perccel késõbb az elõadás véget ért és mindenki tapsolt. A taps meglepett és valahogy nem tûnt imádati helyhez illõnek. Mindazonáltal csatlakoztam hozzá, mivel nyilvánvalóan elfogadott dolog volt ezt tenni.
A szónok ekkor bejelentette, hogy tíz perc szünetet tartanak, mielõtt a következõ összejövetelt megkezdenék, és buzdított mindenkit, hogy maradjon ott az Õrtorony tanulmányozáson is. Kétségtelenül, ez a szünet arra a célra szolgált, hogy az emberek a mosdóba menjenek vagy kinyújtóztassák lábaikat. Én mentegetõzve kimentem az épületbõl és cigarettára gyújtottam, néhány más férfival együtt. Úgy tûnt, hogy semennyi idõ nem telt el és már hallottam a hangosító berendezésen keresztül, hogy mindenki foglaljon helyet, mert az Õrtorony tanulmányozás kezdõdik. Az Õrtorony tanulmányozás után mikor mindenkit hazabocsátottak, Una bemutatott minket az "irodalomszolgának", így tudtuk, kitõl szerezhetjük be a Társulat folyóiratait, könyveit és traktátusait amikor majd mi is elkezdünk a szolgálatba járni. Una azt is megmutatta, hogyan kell kitölteni a havi munkajelentés nyomtatványt, amit mindenki megtesz minden hónap végén.
Ettõl kezdve családommal elkezdtük az elvárt öt összejövetelt heti rendszerességgel látogatni . Megtapasztaltuk, hogy nem könnyû Jehova Tanújának lenni. Linnie úgy vélte, hogy az összejövetelek látogatása, a szolgálatba járás, a két kis gyermekrõl és férjérõl való gondviselés, nem is említve a fõzést, takarítást és a háztartás vezetését, nem semmi feladat. Én szintén nagyon nehéznek találtam. Mégis, eldöntöttük, hogy lojálisak leszünk Jehovához és szervezetéhez, így folytattuk az erõfeszítést.
Miután körülbelül hat hónapig szorgalmasan tanulmányoztunk Unával, néha egy héten kétszer is, kiegészítve a többi tevékenységgel és összejövetellel, eldöntöttük, hogy meg kellene keresztelkednünk. Una helyeselte ezt, ott volt Jehova Tanúi kerületkongresszusa, amit Jacksonville egyik sportcsarnokában tartottak azokban a hetekben és Una úgy érezte, hogy készek vagyunk a keresztelkedésre. Linnie és én egyaránt emelkedett hangulatban voltunk ettõl a lehetõségtõl. A keresztség sok más mellett azt is jelentette számunkra, hogy teljesértékû tagjai lettünk Jehova Tanúi Õrtorony Biblia és Traktátus Társulatának; Isten népének tagjává lettünk és talán méltóak arra, hogy megtartassunk Armageddonkor mint család. Ezidõtájt nagyon jól tudtuk, hogy megmentésünk az Õrtorony szervezetnek való hithû engedelmességünktõl függ. Megtanultuk, hogy a keresztelkedés után is megkívánt a hét összes összejövetelének hûséges látogatása, az ajtóról - ajtóra való szolgálatba menés ahányszor csak lehetséges, elhelyezni az irodalmakat és adományokat gyûjteni. Azt is elvárták tõlünk, hogy az érdeklõdõ személyekkel Biblia tanulmányozást kezdjünk, annak reményében, hogy a szervezetbe hozzuk õket, és párhuzamosan mi magunk is tanulmányozzunk. Ez ijesztõ nagyságú feladat lenne bárkinek. Mégis, hamarosan megállapítottam, hogy egy még nagyobb kihívás áll elõttünk, ami örökre megváltoztatja életünket.
Jehova Tanúi azt tanították nekünk, hogy földi kormányzatok katonai szervezeteinek mindegyike szembe fog állni Jehovával és teljesen meg lesznek semmisítve Armageddon csatájában. Ebbõl eredöen Jehova Tanúi lelkiismereti okból megtagadták a katonai szolgálatot, visszautasítva az alternatív szolgálat teljesítését is. Elmondhattuk, hogy némely testvér inkább börtönbe ment, mint hogy katonai szolgálatot teljesítsen.
Aztán ott volt még a dilemma a zászló elõtti tisztelgéssel kapcsolatban. A Tanúk azt tanították nekünk, hogy az országod zászlója elõtt való tisztelgés bálványimádó cselekedet, és én úgy manõvereztem hetekig, hogy elkerüljem azokat a helyeket, amelyekrõl tudtam, hogy ott amerikai zászló van. Ez nem volt könnyû feladat, ha figyelembe veszed, hogy napi nyolc - tizenkét órát töltöttem a katonai munkahelyemen, ahol nagy számban voltak amerikai zászlók. Meg kell mondanom, elöljáróim nem értették, hogy keresztény lelkiismeretem miért nem engedi meg, hogy az elõírt tisztelgést végrehajtsam amikor szükséges, és már annyi alkalommal elmulasztottam ezt megtenni. Ráadásul, amint hamarosan ismertté vált feletteseim elõtt, hogy visszautasítom a nemzeti lobogó elõtti tisztelgést, hazafias zaklatás céltáblájává váltam. Minden nap, amikor szolgálatba léptem, különféle brosúrákat találtam az amerikai lobogó történetérõl szanaszét az asztalomon. Amikor este hazaindultam, megint csak röplapokat és képeket találtam az amerikai zászlóról az autómon. A munkatársak, akikkel barátságos kapcsolatom volt, és együtt töltöttük a kávészüneteket, többé nem beszélgettek velem, és egyértelmûen világossá tették, hogy nem kívánják társaságomat.
Rangtársaim által teljesen kiutáltnak és elvetettnek éreztem magam. Amikor beszéltem Unával és a gyülekezet felvigyázóval a helyzetrõl, elmagyarázták, hogy mindig ez történik Jehova igaz követõivel. Megmutatták nekem a Szentírásban, amikor Jézus azt mondta, hogy követõit üldözni fogják, miként vele is tették. Ez az üldözés méginkább meggyõzött engem, hogy a Tanúk Isten igaz népe, és bátorságot adott, hogy megtegyem, amit ezután tettem.
Levelet írtam a Tengeri Hadmûveleti Fõparancsnokságra Washington DC-be, az elõírásos szolgálati úton, kérve leszerelésemet a Haditengerészet állományából, új vallásos meggyõzõdésem miatt. Elmagyaráztam, hogy hitem szerint a hadviselés, mely felebarátaim megölését eredményezi, ellentétes a Biblia alapelveivel és Krisztus Jézus tanításával. Továbbá kijelentettem, hogy keresztény lelkiismeretem nem engedi meg, hogy tovább szolgáljak egy katonai szervezetben. A gyülekezeti felvigyázó írt egy támogató levelet, melyet beterjesztettem a kérésemmel együtt.
Amikor átadtam a levelet a felettesemnek, õ elolvasta és gúnyosan megállapította: " Ugye nem gondolod, hogy ezt a kérést tudomásul veszem?" Biztosítottam róla, hogy nem tudom, így lesz vagy nem. Mégis, megnyugtatandó keresztényi lelkiismeretemet, megpróbálom. Felettesem ekkor tájékoztatott engem: "Ha ezt tudomásul veszik, valószinûleg 'helytelen magaviselet' vagy 'tisztességtelenség' lesz az elbocsátás oka. Még egy csónakon se szolgálhatsz többé". Szükségtelen mondani, hogy ezek az elöljáróm által felvázolt lehetséges utóhatások nem voltak valami bátorítóak. Mégis, azt tettem, amit helyesnek gondoltam és aminek megtételére Jehova és szervezete indított. Bármi történjen is most, el kellett fogadnom a következményeket. Az elöljáró elmondta, hogy hetekig kell várnom a válaszra, így eltökéltem, hogy várok.
Pár nappal késõbb, amikor serényen foglalatoskodtam valami gépeléssel íróasztalomnál, a Személyügyi Fõnök, aki felettesem volt, áthívott kabinjába és tájékoztatott, hogy a Tábori Lelkész szeretne velem beszélni az irodájában. Fogtam a sapkámat és gyorsan átgyalogoltam a két sarokra lévõ épületbe, ahol a lelkészi hivatal volt. Elõre láttam, hogy ez fog történni. A Tanúk figyelmeztettek, hogy Sátán az ördög megpróbálja majd megakadályozni, hogy elhagyjam a területét. Mi lehetne jobb út erre, mint hogy a kereszténység hamis vallásának egy szolgája próbál beszélni velem döntésemrõl, hogy el szeretném hagyni a hadsereget?
Nagyon ideges voltam, miközben gyalogoltam a Lelkészi Iroda felé, és mikor megmondtam az ügyeletesnek a rangomat és nevemet meg hogy kihallgatásra vagyok rendelve a Lelkészhez. Az ügyeletes értesítette a lelkészt a házi telefonon, hogy ott vagyok, és elirányított hozzá, megmutatva az utat. Amikor beléptem, a lelkész egy széles, kárpitozott széken ült asztala mögött és pipázott. Az égõ pipadohány illata megtöltötte a levegõt, és õ pöfékelt egy párat, míg én gyorsan odamentem asztalához és vigyázzba álltam. Jelentettem a lelkésznek rangomat és nevemet, és hogy kihallgatásra vagyok rendelve hozzá. Pihenjt vezényelt és utasított, hogy üljek le az asztala elõtt vele szemben levõ székre.
A lelkész gyenge testfelépítésû férfi volt, nagyjából negyvenes éveiben járt, kezdett õszülni a halántékán, "nincs lehetetlen" - sugárzott belõle. Nem emlékszem a nevére, de a rangjára igen, korvettkapitány volt. A lelkész tájékoztatott, hogy parancsnokom kérte meg, hogy beszéljen velem a levelemrõl. melyet benyújtottam leszerelési kérelmemmel. A lelkész elkezdett kérdezni Jehova Tanúiról és hitnézeteikrõl és tudni akarta, mióta vagyunk családommal együtt kapcsolatban velük. Feltett számos kérdést a Bibliáról, nyilvánvalóan tesztelte a Szentírás ismeretemet. Teljesen arra számítottam, hogy a lelkész megpróbál meggyõzni, hogy amit a Tanúk tanítanak az nem igaz és hisztérikusan lejáratja a szervezetet számos módon. Ehelyett a lelkész nagyon nyugodtan kérdezett és jegyzetelte bizonyos válaszaimat, idõnként pöfékelve egyet a pipájával.
A kikérdezésem után, ami egy örökkévalóságig tartónak tûnt számomra, pedig valójában nagyjából negyvenöt perc volt, a lelkész nagyon udvariasan tájékoztatott, hogy ez volt minden, amit kívánt tõlem és mehetek vissza dolgozni. Miközben gyalogoltam visszafelé az irodámba, kissé zavarodott voltam a lelkésszel való találkozás miatt. Meglepõ módon, még csak nem is próbált lebeszélni a döntésemrõl és nem beszélt becsmérlõen Jehova Tanúiról. Emlékszem, azt gondoltam, biztos Jehova õrködött felettem.