Eljött a Kerületkongresszus ideje, és Linnie meg én megkeresztelkedtünk. A gyülekezet felvigyázó azt mondta, hogy azért volt lehetséges, hogy megkeresztelkedjem, mivel megírtam a hadseregbõl való leszerelésemet kérõ levelet. Una nagyon boldog és mámoros volt, elmondta nekünk, mennyire örül, hogy "az Igazsághoz" vezethetett minket. Mi nagyon kedveltük Unát, mivel Linnie és én mindketten távol voltunk a családunktól, nagyon közel kerültünk ehhez az anyáskodó hölgyhöz, aki támogatott minket. Una elmondta, hogy most, hogy megkeresztelkedtünk és a szervezet tagjai lettünk, nem szükséges tovább folytatnunk vele a heti Biblia tanulmányozást. Azt mondta, hogy meg kellene próbálnunk kialakítani a saját Biblia tanulmányozásainkat, hogy másokat az "Igazsághoz" vezessünk. Ez nem lepett meg minket túlságosan, de egy kissé úgy éreztük, mintha a mi tyúkanyónk minket, kiscsirkéket kitenne a fészekbõl; egyikünk sem érezte biztonságban magát. Függõség alakult ki köztünk és Una közt, aki szellemi vezetõnk és támogatónk volt. Most úgy tûnt, teljesen egyedül vagyunk. De nem éreztük igazán, hogy valóban mennyire egyedül vagyunk, míg el nem jött az a végzetes nap, amikor megkaptam a választ a Haditengerészettõl való leszerelésemet kérõ levelemre.
A Tengeri Hadmûveleti Parancsnokság válasza nagyon rövid és lényegretörõ volt. Egyszerûen közölte, hogy azonnal "méltóságom megtartásával" leszerelhetek a Haditengerészettõl, a leszerelteket megilletõ minden javadalommal. Amikor elolvastam a levelet, nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak. De elõljárómnak nem voltak ilyen vegyes érzelmei. A Személyügyi Fõnök nagyon bosszankodott, mert nem hitte volna, hogy "méltóságom megtartásával" szerelnek le és nagyon meg volt lepve, hogy a Tengeri Hadmûveleti Parancsnok nem küldött a hadbíróságra. Továbbá kijelentette, hogy elmegy és a parancsnokommal "utánanéznek", mielõtt megkezdik a leszerelési procedúrát. Rövid idõ múlva parancsnokom háborgva visszatért és gorombán utasított, hogy másnap 08 óra 00 perckor jelentkezzek az illetményemért és addigra elkészíti a leszerelési papírjaimat.
Magamon kívül voltam, miközben a bázisról hazafelé vezettem aznap este. Minden olyan gyorsan történt. Hat évi szolgálat után másodosztályú tengerészaltiszt voltam (E-5), viszonylag elviselhetõ jövedelemmel, nem említve az egyéb javadalmakat: orvosi ellátás, komisszári elõjogok, élethosszig tartó jövedelem, családi pótlék, stb. Mindennek holnap reggel vége. Próbáltam kitalálni, hogyan fogunk élni. Feleségem van és két kis gyermekem, akik az én gondviselésemtõl függnek. A Tengerészet megtanított az irodai munkára, a különféle irodai gépek kezelésére, tudtam gépírni - ezek nem kimondottan jól fizetõ szakképzettségek. a civil munkaerõpiacon. Ráadásul úgy hallottam, hogy Floridában kevés a munkahely, és csak azon tûnõdtem, hogyan fizetem az "alacsony havi törlesztést" a házra, autóra és a bútorra.
Amikor hazaértem, elmondtam a híreket feleségemnek. A jót, hogy másnap reggeli hatállyal nem vagyok többé az Egyesült Államok hadseregének tagja; mely mint azt a Tanúktól tanultuk, szemben áll Jehova Istennel. A rosszat, hogy nincs többé jövedelmezõ állásom. Linnie elsõ reakciója is a hitetlenkedés volt, hogy ilyen gyorsan ment; és mert "méltóságom megtartásával" szerelek le és megkapom a leszereltek javadalmait, biztos volt benne, hogy ezek annak a jelei, hogy Isten munkálkodott az érdekünkben.
Másnap reggel jelentkeztem a tengerészeti Légi Bázison a Személyügyi Irodán, pontban 08 óra 00 perckor. Magammal vittem minden egyenruhát és egyéb részemre kiadott felszerelést; utasítottak, hogy adjam le ezeket a bázis raktárába. Miután visszatértem a Személyügyi Irodára megkaptam a DD-214 ûrlapot (Szolgálati Igazolás), egy készlet Katonai Elõírást, és a "méltóság megtartásával" való leszereléstõl szóló igazolást a parancsnok aláírásával. Ennyi volt. Katonai pályafutásom véget ért. Mély szomorúságot éreztem és aggodalmat, amikor megálltam a kapuban és a tengerészgyalogos végigmért, most utoljára.
A következõ nagyjából hat hétben az utcák porát róttam és egyik helyrõl a másikra autóztam, kérvényeket töltöttem ki és állásinterjúkra jártam. Nem volt sok tapasztalatom az álláskeresésben, mivel a hadseregben voltam tizenhét éves korom óta, de gyorsan beletanultam. Például megtanultam, hogy ne mondjam el, hogy a hadseregtõl lelkiismereti szolgálatmegtagadóként szereltem le. Az elsõ interjún, ahol ezt megemlítettem, a munkaügyis nagyon helytelenítõen nézett rám és közölte: "Majd felhívjuk." Úgy viselkedett, mintha azt közöltem volna vele, hogy Szovjet kém vagyok. Mondanom sem kell, nem hívtak fel. Ezután ha a katonai okmányaimról kérdeztek, csak annyit mondtam, "méltóságom megtartásával" szereltem le.
Arra is rájöttem, hogy a munkaadók nem alkalmaznak olyat, aki otthagyta a középiskolát. Állásra jelentkeztem a vasútnál, az interjúra közel három órát vártam. Amikor végre az alkalmazásokat intézõ férfi színe elé kerültem, belenézett a kérvényembe, és közölte, hogy nem alkalmaznak, mert nem fejeztem be a középiskolát. Élénken tiltakoztam, mondván, hogy megvan a különbözeti igazolásom. Elmondtam neki, hogy a hadseregben megszereztem a középiskolainak megfelelõ végzettséget. A munkaügyisre ez nem volt hatással. Egyszerûen vállat vont és közölte: "az nem megfelelõ" és ezzel vége volt az interjúnak.
Mindazideig, amíg munkát kerestem, hûségesen látogattuk a heti öt összejövetelt és annyit jártunk a szolgálatba, amennyi csak lehetséges volt. Jó barátunkat és támogatónkat, Unát csak a Királyság - termi összejöveteleken láttuk, és néha vele társult Linnie a szolgálatban. A Királyság teremben mindenki meglehetõsen barátságos volt és néha érdeklõdtek, hogy haladok az álláskereséssel. Ámde ez volt minden érdeklõdésük irányunkban. Senki nem jött látogatóba otthonunkba, vagy ajánlott fel bármiféle segítséget. Kezdtem Isten és a szervezet által elhagyottnak érezni magam és az "Igazság" iránt korábban érzett lelkesedésem kezdett elhalványulni.
Az állásvadászatban tanúsított állhatatosságom végül elfogyott és beértem egy hivatalnok - távíró kezelõ állással a Ryder Truck Line-nál. Nem emlékszem, mennyi volt a fizetés. De arra emlékszem, hogy jelentõsen kevesebb volt, mint amit a Haditengerészetnél kerestem. Néhány hónap múlva egyrészt az álláskeresés idõszaka miatt, másrészt a kevésbé jövedelmezõ munka miatt, egyre kevésbé tudtuk fizetni a házunkat, autónkat és más tartozásainkat. Ennek következményeként alkalmi munkákat, éjszakai és hétvégi munkákat kellett vállalnom mint készletnyilvántartó a Seven Eleven Marketsnél, hogy utolérjük magunkat és "kijöjjünk valahogy". Olyan sokat dogoztam, hogy nem volt idõm az összejövetelek látogatására és a szolgálatba járásra. Nem volt idõm másra mint dolgozni, enni, aludni - és egyre kiábrándultabb és lehangoltabb lettem. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem látogatom az összejöveteleket, a gyülekezeti felvigyázó megkérdezte a feleségemet, van-e valami probléma. Linnie elmagyarázta a felvigyázónak, hogy pénzügyi nehézségeink vannak és kénytelen vagyok heti hét napot dolgozni két állásban, hogy eleget tehessünk kötelezettségeinknek. A felvigyázó közölte feleségemmel, hogy hamarosan beszélgetni fog velem a helyzetet illetõen, elmagyarázandó az összejövetelek látogatásának és "szellemi táplálkozásom" elhanyagolásának komolyságát
Másnap délután, miközben a második munkahelyemre készültem indulni a Seven Eleven Marketbe, a felvigyázó kopogtatott a bejárati ajtónkon. Behívtam, és mentegetõztem, hogy éppen indulok a másodállásomba és nem sok idõm van beszélgetni. A felvigyázó tudatta, hogy megérti és biztosított, hogy nem tart fel soká. Ezután a kezembe nyomott egy ötvendolláros bankót és elmondta, hogy szomorú, hogy a családom és én ilyen nehéz idõszakon megyünk keresztül. Ám csak annyit tegyek, ami szükséges ahhoz, hogy újra rendszeresen látogassuk a heti összejöveteleket. Ezután felolvasott egy Bibliaverset: "Mi haszna az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de elveszti életét ?" Ezt úgy értelmeztem, mintha azt mondaná, "mi jót fog nekem hozni az állásom, ha elpusztulok "Armageddonban"? Hálásan megköszöntem a felvigyázónak az ötven dollárt és szégyenlõsen elmondtam neki, hogy a legjobbat szeretném tenni, amit tehetek.
A következõ napon a munkahelyen a közmondásbeli ló, aminek négy lába van, megbotlott. Ebédidõben jött a Ryder Truck Lines beli fõnököm, hogy egy férfi van a másik irodában, aki látni akar engem. Amikor átmentem, egy nyers, igen izmos testfelépítésû fiatalember várt, aki tájékoztatott, hogy a hiteltársaságtól jött, akik 1958-as Volkswagenünket finanszírozzák. A fiatalember emlékeztetett, hogy két befizetésnyi hátralékom van a számlán és az az utasítása, hogy lefoglalja a kocsimat. A férfi késõbb közölte, elég lovagias módon, hogy megtehetjük a könnyebb módon, vagy a nehezebb módon; ami azt jelentette, hogy ha nem adom oda a kocsikulcsot, akkor elviteti az autót. Én meg voltam döbbenve és nagyon zavarban voltam. Semmi hasonló soha azelõtt nem történt velem. Megpróbáltam könnyedén viselkedni, mint akinek minden mindegy, levettem a kulcsokat a kulcscsomómról és átadtam a férfinak, miközben ezt mondtam: "Jobb, ha a könnyebb utat választja".
Aznap este taxival mentem haza munka után. Amikor elmeséltem azt a lealacsonyító módot, ahogy elvesztettük az autónkat, az egyetlen közlekedési eszközünket, azt is elmondtam feleségemnek, hogy nem érzem úgy, hogy boldogulni tudnánk itt, Floridában. Beszéltem anyámmal és mostohaapámmal, akik Taylorban éltek, Michiganben, Detroit külvárosában, és beleegyeztek, hogy náluk lakjunk egy rövid idõre -- míg állást találok és anyagilag talpra állunk. Úgy gondoltam, hogy több és jobban fizetõ munkahely van fenn északon. Feleségem nagyon feldúlt és boldogtalan volt attól a kilátástól, hogy feladjuk az egyetlen házat, mely a miénk volt. Linnie megkérdezte, mit teszünk a bútorokkal és a házzal? Elmondtam neki, hogy nem tudjuk fizetni a hiteleket, és ahogy a hiteltársaság lefoglalta az autónkat, úgy lefoglalhatják az házat és a bútort is.
Ám, amit nem mondtam el a feleségemnek, az az volt, hogy amellett, hogy összeszedjük magunkat anyagilag a Michiganbe költözéssel, megpróbálom távol tartani magamat Jehova Tanúitól. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudok azok szerint a követelmények szerint élni, amit nekem és családomnak a nyakunkba varrtak, és kezdtem neheztelni, amiért otthagytam a Haditengerészeti karrieremet. Szintén a Tanúkra nehezteltem a meglévõ anyagi gondjainkért és a megaláztatásért, amit ennek eredményeként elszenvedtünk. Csak szerettem volna visszaszerezni azt az elmebeli békét és a biztonságot, ami egyszer már megvolt, mielõtt Jehova Tanújává lettünk. Ámde még hittem, hogy a Tanúk Isten népe és az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulat Isten kizárólagos kommunikációs csatornája itt a földön, ahogy azt tanították nekünk. Akkoriban nem volt rá okom, hogy mást higgyek. Egyszerûen azt éreztem, hogy fáradt vagyok és alkalmatlan, és ennek eredményeként bizonyosan el fogok pusztulni "Armageddonban".
A kínos nap után, mikor lefoglalták a kocsimat, soha nem mentem vissza dolgozni a Ryder Truck Lineshoz. Telefonon jelentettem be a kilépésem és kértem, hogy a fizetési csekkemet anyám Michigani címére küldjék. Felhívtam a lakás hitelezõit, és tájékoztattam õket, hogy elköltözünk az államból és önként leadnánk a házat. Aztán felhívtam a társaságot, mely a bútorainkat hitelezte, és tájékoztattam õket, hogy nem tudunk tovább fizetni értük, szíveskedjenek érte jönni és elvinni. Meglepõ módon az ügyek néhány nap alatt lerendezõdtek, a megmaradt javainkat vasúton Michiganbe, Taylorba szállíttattuk.
Mielõtt elindultunk volna az állomásra, hogy megkezdjük hosszú utazásunkat északra, Una és a gyülekezeti felvigyázó eljöttek a házunkhoz búcsúzkodni. Una megölelt minket és kisgyermekeinket és azt mondta feleségemnek, hogy kezdjen járni a Királyság - terembe amilyen hamar csak tud, amikor berendezkedtünk Michiganben. A felvigyázó kezet rázott velünk és nagyon gúnyosan felvilágosította feleségemet, hogy ha tudta volna, hogy elmegyünk, nem adott volna ötven dollárt.