A hosszú, unalmas utazás a vonattal Michiganbe három nap és két éjjel tartott. Azt mondtam a feleségemnek, Linnie-nek, hogy a vonatút ugyan egy kicsivel drágább, mint a busz, de valamivel kényelmesebb, különösen két kis gyermekkel. Nagy hibát követtem el.
Anthony Scott, a kisebb gyermek már közel nyolc hónapos volt és gombafertõzés volt az egyik szemén. Nagyon kényelmetlenül érezte magát és ezt minden alkalommal tudatta is velünk. Linnie állandóan az ölében tartotta Scottot, aki folyton nyafogott és sírt szinte végig a Michiganig tartó úton. Kényelmetlenségünket növelte, hogy nem állt módunkban hálókocsiban utazni, és az egész utat ébren vagy az ülésen fekve töltöttük, ha volt üresen a kocsiban. Szintén nem volt pénzünk az étkezõkocsiban enni, hanem Linnie csomagolt élelmet az egész útra.
Rendkívül nyomorúságos három nap volt mindannyiunknak és nagyon örültünk, amikor megérkeztünk. Amikor kiszálltunk a vonatból a Detroiti állomáson, anyám és mostohaapám ott volt, hogy üdvözöljenek minket. Ez egy különlegesen meleg, családias újraegyesülés volt; anyámék különösen örültek, hogy láthatták unokáikat, akiket addig még nem.
A következõ napon, miután elhelyezkedtünk családommal, kölcsönvettem mostohaapám autóját és elmentem munkát keresni. Amilyen hamar lehet, munkát akartam találni, hogy saját házat bérelhessünk. Szüleim rendkívül nagylelkûek voltak velünk, és nem akartam visszaélni kedvességükkel és vendégszeretetükkel. És volt még egy dolog, ami igazán nyugtalanított minket. Mostohaapám, Elbourn, újonnan felszentelt szolgája volt az Ó-Baptista egyháznak, és annak megfelelõen, amit a Tanúk tanítottak nekünk, Nagy Babilonnak a hamis vallás világbirodalmának része volt,. Linnie és én hittük, hogy papa egy nagyon szelíd és melegszívû ember. De annak alapján, amit a Tanúk tanítottak, mostohaapámat Sátán, az ördög használta fel, aki félrevezeti az embereket a hamis vallási tanítások által, akinek a vége az örök pusztulás lesz Armageddonkor. Ez kissé megnehezítette az életünket a házukban, és tudtuk, hogy a Tanúk nem tartanák helyesnek, hogy ebben a helyzetben a szükségesnél tovább maradjunk .
A megérkezésünket követõ napon találtam egy géptávíró-kezelõi állást a City Car Company-nál. A cég egy autórakodó és szállító üzeme volt a Chryslernek, Detroit pályaudvarán. Az egyetlen hátránya a munkának az volt, hogy nyolc - tíz órát kellett volna dolgoznom a hét minden napján. Floridai tapasztalatomból tudtam, hogy a mindennapos munka nem túl kedvezõ egy családos férfi számára vagy egy Jehova Tanúja számára, akitõl elvárják a heti öt összejövetel látogatását. Viszont a fizetés megfelelõ volt, úgyhogy elfogadtam az állást, annak reményében, hogy késõbb találok valami jobbat.
Néhány hét szüleimmel való együttélés után édesanyám a lehetõ legkedvesebb módon tudatta, hogy a velük való együttlakásunk nem mûködik. Késõbb elmondta, hogy egyfajta ellentétességet érez velünk a mi drasztikusan eltérõ vallási nézeteink miatt, és hogy úgy érzi, jobb lenne, ha Linnie meg én külön lakásban laknánk. Feleségem és a gyerekek a megérkezésünk után szinte azonnal elkezdték látogatni az összejöveteleket, és ez szükségessé tette, hogy testvéreket és testvérnõket kérjen meg kísérõnek az oda- és visszaútra. Az egyik ilyen alkalommal a testvérnõ az ajtóhoz jött, hogy segítsen neki a gyerekeket levinni a várakozó autójához. A hölgy persze odasuttogott valami lekicsinylõ dolgot arról a tényrõl, hogy mostohaapám prédikátor. Anyám meghallotta a megjegyzést és érthetõen felháborodott
Emiatt az incidens miatt és más hasonló problémák miatt édesanyám és feleségem a következõ napon elkezdtek kiadó házat keresni számunkra. Anyám és Linnie találtak egy alkalmas két hálószobás házat a Penny Roadon, Dearborn Heightsben. Dearborn Heights egy Taylorral szomszédos kisváros, szintén Detroit külvárosa. Anyám kifizette az elsõ havi lakbért és néhány nap múlva elköltöztünk. Anyám kölcsönadott nekünk egy öreg hálószoba bútort, ami mostohaapám anyjáé volt, és vettünk néhány használt bútort amikre szükségünk volt.
A következõ gond amivel szembesültünk, a közlekedés volt. Figyeltem az újságokat, és egy napon találtam egy eladásra kínált használt 1952-es Chevroletet. Az eladó csak 89.00 dollárt kért a járgányért. Ám amikor mostohaapámmal elmentünk megnézni, alig hittem a szememnek. Nincs szó, mely leírná, milyen borzasztó állapotban volt az autó. A "használt autó" kifejezés egy új jelentését tanultam meg. Az öreg Chevy tetõtõl talpig tele volt horpadásokkal és néhány lyukat is rágott bele a rozsda, olyan lukas volt, mint egy tésztaszûrõ.
Apa és én nem tudtuk eldönteni, hány mérföld lehet már benne, mert a kilométeróra teljesen hiányzott. A legnagyobb baj az volt, hogy a padló elrozsdásodott az elején, annyira, hogy a lábam kifért és letehettem az útra. Ámde a motorja igazán jól mûködött és a gumik nem voltak elkopva, és úgy számítottam, hogy néhány furnérlemezzel megakadályozhatom, hogy a lábam az utat érje. Végülis, érveltem, mit várnék 89.00 dollárért. És hát nem is tellett drágább autóra, úgyhogy megvettem.
Mivel Dearbornban nem volt Királyság - terem, a feleségemnek egy másik városban, Inksterben kellett az összejöveteleket látogatnia. Az Inkster Gyülekezet szinte teljes egészében fekete testvérekbõl és testvérnõkbõl állt, ami elõször még különösebbé tette az összejöveteleket. Lehetõvé tette, hogy megtapasztaljak valami hasonlót, amilyen érzés lehet egyedül feketének lenni sok fehér ember közt. Ismertem néhány feketét, az Indianapolisi Indianában egy iskolába is jártunk néhányukkal. És a haditengerészetnél is dolgoztam együtt velük.
Feleségem viszont McCreary megyében született és nõtt fel kelet - Kentuckyban. Linnie soha nem látott egy feketét sem tizenhárom - tizennégy éves koráig - és akkor is csak messzirõl, mikor családjukkal meglátogatták a rokonokat Williamsburgban, Kentuckyban. Nem volt egy fekete ott sem ahol Linnie élt sok évig, Pine Knotban, csak sok évvel késõbb került néhánnyal kapcsolatba.
Nem tudom, hogy az emberek az Inkster Gyülekezetben mindenkivel rendkívül barátságosak voltak, vagy talán nagy erõfeszítéssel próbáltak örömmel fogadni minket mert különbözõek vagyunk. Bármi is volt az okuk rá, õk voltak a legmelegebb és -barátságosabb csoport a Tanúk közt, akiket valaha ismertem. Volt egy család az Inksteri Gyülekezetben, akiket különösképp kedveltünk, a Reilly család. Reilly testvér rendkívüli alkatú volt. Közel hét láb (kb 220 cm) magas és több mint háromszáz font (kb 135 kg) súlyú volt. Mellette mindig törpének éreztem magam. Éles ellentétben impozáns megjelenésével egy nagyon halk szavú, nyájas férfi volt. Nagyon ritkán mentem ajtóról - ajtóra végzett szolgálatba miután Michiganbe jöttünk és csak akkor látogattam az összejöveteleket, ha Linnie már zsémbeskedett miatta, vagy különleges alkalmakkor, mint az évenkénti "Emlékünnep", "az Úr vacsorája". A következõ néhány év nem volt valami vidám családunk számára Michiganben, fõleg az én éretlen és fatalista hozzáállásom miatt, melyet fiatal és fogékony elmémbe ültettek Jehova Tanúi. A Tanúk azt tanítják, hogy elõírás azon emberek számára, akik meg akarnak menekülni Isten haragjának bosszúnapján Armageddonkor, hogy ragaszkodniuk kell bizonyos erkölcshöz és erõteljesen tevékenykedniük kell a szervezet által elõírt munkaprogramban. Ez elsõdlegesen az összejövetelek látogatásából, irodalom elhelyezésbõl és a Társulathoz térítõ tevékenységbõl állt.
A Tanúk meggyõzték a feleségemet és engem, hogy õk Isten egyedüli kommunikációs csatornája - hogy õk lényegében Isten által szólnak. Még ha intellektuálisan úgy éreztem is, hogy amit tanítanak, az "Az Igazság", mert logikusnak tûnt és a Biblián alapult, valami megmagyarázhatatlan okból nem láttam jónak magam számára. És mert így éreztem, úgy következtettem a szívemben és az elmémben, hogy én valószínûleg nem vagyok "tanítható" vagy "juhszerû", ahogy a Tanúk mondják ezt. Ezáltal állandó bizonytalanságban voltam Isten ítélete és Armageddon miatt. Nem volt reményem, és ez genrálta az "együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk" hozzáállásomat, ami ártalmasan befolyásolta az életemet és a körülöttem lévõk életét is az elkövetkezõ években.
Feleségem, Linnie hozzáállása éppen az ellentéte volt az enyémnek, ez sok problémát okozott nekünk és néha igen heves szóváltást eredményezett. Linnie hûségesen folytatta az összejövetelek látogatását és eljárt a szolgálatba, ahányszor csak alkalma volt rá. Lelkiismeretesen tanulmányozta az Õrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, miképpen a többi kiadványt és könyvet is, melynek olvasását a Társulat elvárta. Linnie tántoríthatatlan odaadása a szervezet felé és mellette a két kisgyerekünkrõl való gondoskodás igen kevés idõt hagyott számomra.
Több alkalom volt, amikor azt akartam, hogy feleségem társuljon velem a Karácsony ünneplésben, az Újévi partikban és születésnapozásokban, épp úgy, mint a családtagokkal vagy más ismerõsökkel való összejövetelekben. De Linnie lelkiismerete a legtöbb esetben nem engedte meg ezt, mert az Õrtorony azt tanította, hogy a legtöbb világi ünnep pogány eredetû és az igaz keresztények nem vehetnek részt a megtartásukban.
Ezenfelül Jehova Tanúinak van egyfajta felsõbbrendû hozzáállása a többi személy felé, akik nem "Isten népe" vagy nincsenek az "Igazságban". A Tanúk azt tanították, hogy mindenki, aki nem tagja az Örtorony Biblia és Traktátus Társulatnak az Sátán az ördög befolyása alatt van, így õk nem társulhatnak a gyülekezeten kívüli emberekkel. Ez az elitista gondolkodámód is hozzájárult, hogy feleségem nem volt szoros kapcsolatban ilyen idegenekkel. Ezt a "mi és õk" mentalitást ugyanúgy kimutatták a családtagok felé is. Ennek eredményeként feleségem a lehetõ legkevesebb idõt töltötte anyámmal, mostohaapámmal és húgommal, aki Dearborn Heightsbe költözött az Indianapolisi Indianából. Bizonyos mértékig Linnie fensõbbség érzése felém is megmutatkozott, mivel én "elestem" és nem feleltem meg a Társulat elvárásainak. Emiatt Linnienek és nekem soha nem voltak közös barátaink. Voltak "Linnie barátai, rendszerint Jehova Tanúi; és az "én barátaim" akiket többnyire a munkahelyrõl ismertem. Néha belementem, hogy Tanúkkal társalogjak, de inkább ügyetlennek éreztem magam, mivel õk gyanúsnak tartottak engem, hiszen rendszertelenül látogattam az összejöveteleket és nem mentem szolgálatba.
De, bármilyen furcsának tûnik is, még ha többnyire zokon is vettem, hogy a szervezet kisajátítja a feleségem figyelmét és energiáját, néha éppen én buzdítottam Linniet, hogy látogassa az összejöveteleket és vegyen részt a szolgálatban. Ez azért volt, mert valahol az elmém mélyén igazán hittem, hogy az õ lojalitása az Õrtoronyhoz azt eredményezheti, hogy Linnie és a gyermekeink megmenekülhetnek Armageddonkor. A Társulat azt tanította, hogy amíg az egyik szülõ tagja Isten szervezetének, a gyerek ennek az egységnek köszönhetõen megmenekülhet.
A másik gond az volt, hogy Linnie és én összecsaptunk a mostohaapámmal Elburn Dorriassal történt vallási nézetünk miatti összeveszések miatt. Amint korábban elmondtam, apa nemrég felszentelt baptista szolga volt, és mi azt tanultuk, hogy õt Sátán az ördög használja a hamis vallás elõsegítésére, miképp minden keresztény szolgát. Szerencsénkre mostohaapám rendkívül türelmes ember volt, és anyámmal együtt többnyire próbált úgy tenni, mintha a mi nemortodox vallási nézeteink nem zavarnák õt. Ámde amikor a vallásról vitatkoztunk és apa idézett a Szentírásból, hogy bizonyítson valamit, majd én vagy Linnie az Õrtorony szerinti értelmezéssel vágtunk vissza, néha ideges lett.
Számos alkalommal feleségem és én egyértelmûen tudattuk szüleimmel, olyan diplomatikusan ahogy csak lehet, hogy az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulat többet tud a Bibliáról mint bárki más a világon. Továbbá elmagyaráztuk. hogy a Társulatban vannak testvérek a fõhivatalban Brooklynban, New Yorkban, akik teljes életüket odaszánták Isten Szavának tanulmányozására, az iránti erõfeszítésükben, hogy a követõiket tájékoztassák a Szentírás helyénvaló megértésérõl és értelmezésérõl. Mindezek után, magyaráztuk, az Õrtoronynak millió követõje van világszerte, és mi meggyõzõdtünk, hogy õk Jehova egyetlen igaz szervezete, aki végzi a "juhoknak" a "kecskéktõl” való elválasztásának munkáját ezekben az "utolsó napokban" Armageddon végsõ csatája elõtt. "Ki más végzi még ezt a fajta vallásos tevékenységet?" érveltünk.
Számos hasonló beszélgetés után azt hittem, mostohaapám végleg belátta a velünk való vitatkozás értelmetlenségét. Valószínûleg legnagyobb fájdalma volt anyámnak és apámnak az a tény, hogy nem engedtük meg, hogy gyermekeinket elvigyék az õ gyülkezetükbe. Nagyok kedvelték a két fiunkat és szerették volna megmutatni õket barátaiknak. De mi azt tanultuk a Tanúktól, hogy ha megengednénk a gyermekeinknek, hogy belépjenek egy hamis imádati helyre, az rettenetes és bálványimádó bûn lenne.
Nagyjából hat hónapot töltöttem el a City Car Terminalnál, amikor nõvérem, Donna Cable segített, hogy irodai hivatalnok legyek a Clark Equipment Company Brown Tailer Divisionnál, ahol mint titkárt alkalmaztak. A munka jobban fizetõ volt és csak öt napot dolgoztam egy héten. Nagyjából két és fél év múlva amíg Detroitban dolgoztam, egy irodavezetõi állás megüresedett St. Paulban, Minnesotában. Jelentkeztem az állásra és felvettek. Ismét felpakoltunk a családdal és elköltöztünk Twin Citiesbe.