1968 tele volt, amikor a családommal megérkeztünk St. Paulba, Minnesota államba. Feleségem és én nagyjából egy héttel elõbb odarepültünk a Clark Equipment Company jóvoltából és kibéreltünk egy szép, három hálószobás házat a Hurley Drive-on. Akkor visszamentünk Michiganbe és intézkedtünk egy szállítási társaságnál, hogy a bútorainkat és a többi háztartási holmit szállítsák az új otthonunkba. Mindannyian nagyon izgatottak voltunk a költözés miatt - egy lehetõség új helyeket, különféle embereket látni és több pénzt keresni.
Amikor elõször megérkeztünk, nagyon szerettük St. Pault, még ha az idõjárás sokkal zordabb volt is, mint bárhol, ahol valaha éltünk. A téli idõszakban, ami szeptembertõl májusig tartott, folyton nagy hó volt és a hõmérséklet gyakran mínusz tizenhét fokig is süllyedt. Mivel ilyen hideg volt, szükség volt egy elektromos olajfûtõ beszerelésére a kocsiba, ami a ház elõtt parkolt éjjel. Ez egy hosszabbítóval csatlakozott a verandán lévõ konnektorba.
Ha elfelejtetted bekapcsolni a szerkezetet mielõtt nyugodni tértél, biztos lehettél afelõl, hogy az olaj olyan sûrû lesz másnap reggel a autóban, hogy a motor megmozdulni se tud, nemhogy vinni a kocsit. Ezt a magam kárán tanultam meg, épp úgy mint egy másik problémát mely új környezetünk sajátsága volt: ha éjjelre az idõjárás elõrejelzés nagy havazást jelzett, nem volt tanácsos az út szélén hagyni a kocsidat. Tapasztalat híján elkövettem ezt a végzetes hibát, és a hókotró az utcánkon végigmenve teljesen betemette az autónkat hóval. Elõször azt gondoltam, hogy ellopták az autót, aztán rájöttem, hogy ott van, ahol hagytam az este, csak néhány tonna hó fedi. Mondanom se kell, kissé ideges lettem, és az egész napom, meg a következõ nap egy része ráment, hogy kiássam.
De életünk másik oldalát tekintve az új környezetünkben napfényesnek tûnt minden nap St. Paulban. Felfrissítõ változás volt a rendszerint felhõs és barátságtalan téli napok után, melyeket Michiganben éltünk át. Ezenkívül a St Pauli és Minneapolisi vendéglõkben szolgálták fel a legjobb ételeket, amiket valaha ettünk. A tenger gyümölcsei különösen kiválóak és bõségesek voltak az állam ezen részén, és Linnie meg én olyan gyakran ettük kedvenceinket a homárt és a garnélát, amilyen gyakran csak tehettük.
Az új irodavezetõi állásom sokféle felelõsséget foglalt magába, mely sok órára lefoglalt hétközben és sokszor hétvégén is. Linnie és a gyerekek látogatták a Királyság - termi összejöveteleket és jártak a szolgálatba, a dolgok egy kicsivel jobban mentek mint a Michiganben éltünk. Én csak alkalmanként látogattam az összejöveteleket, és volt egy fiatalokból álló pár, akik egyszer a héten velünk tanulmányoztak. Viszont egyre kevésbé voltam megelégedve a munkámmal, és a cég növekvõ igényével idõmre és energiámra. Ráadásul a nagy stressz miatt és a munkámmal kapcsolatos nyomástól gyomorfekélyem kezdett kialakulni más testi betegségek mellett. Húsz font (kb 10 kg) súlyfeleslegem volt a rendszeres testmozgás hiánya és a rossz étkezési szokások miatt, és túl sok alkoholos italt fogyasztottam.
Hogy gyakran beszívtam, az néhány évvel korábban, még a Haditengerészetnél kezdõdött. Ámde miután Jehova Tanúival társultunk, ami a Haditengerészettõl való idõ elõtti leszerelésemet okozta, miképpen más problémákat is, az italozásom növekedett mennyiségben és gyakoriságban egyaránt. Ahelyett, hogy este munka után hazamentem volna, bárokba és nightclubokba jártam, ittam és táncoltam, azt keresve amit jó idõtöltésnek tartottam.
Meg akartam tapasztalni minden örömet, amit az élet adhat, mielõtt megsemmisülök a többi bûnössel együtt Armageddonkor. Ámde ez a kicsapongó életmód, melyet követtem, kezdte megkérni az árát feleségem türelmében és szeretõ természetében, és újabb feszültségeket hozott megromlott házasságunkba. Valamikor 1970 márciusa és áprilisa körül anyám írt nekünk és tudatta, hogy mostohaapám nyugdíjba megy és úgy tervezik, hogy apu szülõhelyének közelébe költöznek Kentucky államba, Madisonville-be. Madisonville, ahogy anyám írta, egy kedves hely kisvárosi hangulattal, de elég nagy, hogy a különféle üzletek, vendéglõk, gáztelep megtalálható legyenek a kényelmes élethez. Anyám siránkozott levelében, hogy hiányzunk neki és az unokák is és szeretné, ha fontolóra vennénk, hogy Madisonville-be költözzünk. Mama megemlítette azt is, hogy apa vett két Sinclair Szervízállomást és gondoskodna számomra munkáról, segíteném a vezetésben. Anyám azt is megírta, hogy nõvérem, Donna Cable és családja akik most Tennesse-ben élnek, már eldöntötték, hogy szintén Madisonville-be költöznek. Mama elképzelte, milyen nagyszerû lenne, ha a változatosság kedvéért egy helyen élnénk ahelyett, hogy az államban lennénk szétszórva.
Feleségem, Linnie felvillanyozódott annak lehetõségétõl, hogy visszamegyünk szülõállamába, Kentuckyba. Néha honvágya volt, hiányoztak a szülei, hat fiú és két lánytestvére, és Madisonville csak kb. kétszáz mérföldre volt McCreary megyétõl, ahol Linnie családjának nagyrésze élt. Úgy gondoltam, érdekes lesz egy vállalkozásban lenni a családtagjaimmal, még ha tudtam is, hogy jelentõsen kevesebb pénzt hoz is, a kisvárosi élet rokonszenvesnek tûnt, ahogy felidéztem néhány emlékképet egy régi tévésorozatból. Miután a nagyvárosi hajtásban éltem egész életemben, a közlekedési dugók közt, tömött üzletek és burjánzó bûnözés közt, eldöntöttem, hogy ez jó lépés lesz és ideális hely, hogy letelepedjünk és megnöveljük családunkat.
1970. május 3 volt, amikor megérkeztünk a Kentucky állam beli Madisonville-be. A pontos dátumra azért emlékezem ilyen tisztán, mert véletlenül egybeesett tizedik házassági évfordulónkkal. Anyám már kibérelt nekünk egy kis három hálószobás lakást a Loven Lane-n. A ház nem volt olyan szép és nagy mint amit St. Pauliban hátrahagytunk. De sürgõs szükségleteinknek megfelelõnek tûnt és nagyon örültünk neki. Néhány napot szántam rá, hogy berendezkedjünk, aztán azonnal elkezdtük a munkát a szervízállomáson mostohaapámmal és sógorommal, Jerry Cable-lal. Apával és Jerryvel dolgoztam a két szervízállomás üzemeltetésén az év során. De a dolgok elõrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy apával üzleti dolgokban sem jövünk ki jobban, mint vallási kérdésekben. Ez lévén a helyzet, eldöntöttem hogy a családi béke megõrzése érdekében mindenkinek jobb lesz, ha máshol keresek munkát.
1971. augusztusa volt, amikor a helyi újságban azt olvastam, hogy a Madisonville-i Rendõrség járõröket keres. Gondolkodtam a rendõri pályafutáson, mikor Floridából Michiganbe költöztünk. Ám feleségem és anyám lebeszéltek róla az akkori magas halálozásra hivatkozva. A hatvanas években a nagyvárosi rendõrök riasztóan nagy számban tûntek el vagy haltak meg, átlag havi egy. De ez évekkel ezelõtt volt és Madisonville viszonylag kis város közel 20.000 lakosával, ezért úgy éreztem, hogy nem olyan nehéz vagy veszélyes itt rendõrnek lenni mint a Detroithoz hasonló nagy városokban. További mérlegelés után eldöntöttem, hogy ez jó lehetõség a törvényvégrehajtói pályafutásra, úgyhogy jelentkeztem az állásra és kiválasztottak.
Valamikor ezidõtájt esett teherbe Linnie harmadik fiunkkal, és megszületett Andrew Christopher 1971. december 17-én. Ez, ismét véletlenül, egybeesett azzal a nappal, amikor végeztem a Rendõrakadémián. Linnie és én mindketten elkezdtünk járni a Királyság - terembe, rövidesen azután, hogy Madisonville-be költöztünk, és én sajnálkoztam, hogy nem éltem a bibliai alapelvekkel összhangban, és a Társulat magas irányadó mértékei szerint, és elhatároztam, hogy a jövõben így teszek. Eldöntöttem, hogy tevékenyen és erõsen részt fogok venni a "prédikáló munkában", talán "kisegítõ szolga" vagy "vén" is leszek a gyülekezetben. Eltökéltem magam, hogy "tiszta lapot kezdek", keményen dolgozva azon, hogy elnyerjem Jehova és a szervezet helyeslését, és így túlélhessem Armageddont és az "Új Rendben" élhessek szeretett feleségemmel és gyermekeimmel. Az Õrtorony folyamatosan megjósolta, hogy Armageddonig csak néhány év van és valószínûleg 1975 õszén jön el.
Elkezdtem rendszeresen látogatni az összejöveteleket és szolgálatba menni, ahányszor csak idõm engedte. Bibliatanulmányozást is vezettem egy zaklatott tizenévessel, akiknek anyja Tanú volt és azt gondolta, fiára nagyobb és kedvezõbb hatással lesz, ha egy rendõr tanítja a Szentírásra. De nem ez történt, és én abbahagytam a tanulmányozást, amikor a fiút elkapták autólopás miatt néhány hónappal késõbb.
Néhányszor azután, hogy ez a tanulmányozás hirtelen megszakadt, kapcsolatba kerültem egy másik összezavarodott tizenhét éves fiúval, aki az anyjával élt egy Madisonvillei önkormányzati bérlakásban. Az egyik vén a gyülekezetben, akinek a felesége tanulmányozta a Bibliát a fiú anyjával, eljött hozzám egy este és megkért, kísérjem el a nõ otthonába. A vén elmagyarázta, hogy a nõ aznap elzavarta a fiát otthonról, valamiféle helytelen viselkedés miatt, és nem engedi, hogy visszamenjen a házba. Az immár hajléktalan legénynek nincs más rokona a környéken, és senkihez sem fordulhat. A fiú kétségbeesésében kapcsolatba lépett a vén feleségével, remélve, hogy õ tud beszélni az anyjával hogy visszafogadja õt a lakásba. A vén szerette volna, ha én beszélek a nõvel hivatalos minõségemben mint rendõr, gondolván, hogy ez észre téríti.
Sötétedés után értünk a nõ lakása elé, és én mondtam a fiúnak, hogy várjon meg minket az autóban. A nõ azonnal felelt a kopogtatásunkra és miután észrevette a velem lévõ vént, behívott minket. Az asszony úgy negyven év körülinek nézett ki, hosszú barna haja volt egyenesen hátrafésülve. Takarosan öltözött, ápolt volt és ránk mosolygott amikor beléptünk a nappaliba. Kellemesen meglepõdtem, amikor körülnéztem a szépen kifestett lakásban, a frissen festett falakon és az újnak látszó modern bútorokon szerte a szobában. Az önkormányzati lakások, melyekben jártam, közel sem voltak ilyen szépek és tiszták mint ez. Megmutattam a hölgynek az jelvényemet és az igazolványomat és õ kedves mosollyal összevonta szemöldökét, amikor elmagyaráztam, hogy én rendõr vagyok és Jehova Tanúja. Késõbb azt is elmagyaráztam neki, hogy a velem levõ vén kérésére vagyok most ott, hogy beszéljek vele a fiáról. A nõ arca céklavörös lett a dühtõl, amikor megpróbáltam értésére adni, hogy nincs joga kirúgni a kiskorú fiát, aki nem tud gondoskodni magáról. Arról is tájékoztattam, hogy legalábbis ami a törvényt illeti, a legény az õ felelõssége alá tartozik tizennyolc éves koráig. A vén ekkor rámutatott, hogy a nõnek legalább annyira erkölcsi kötelessége a fiáról gondoskodni, mint amennyire törvényi is.
Ekkor az asszony elkezdte nagyon hangosan magyarázni, hogy a fia nem érti meg õt, és hogy a fiú apja hogyan hagyta el õket. A nõ panaszkodott arról is, hogy a fiú nagy, és nem tudja fizikailag megfékezni õt. Ez felhozott egy másik problémát, amit meg kellett vitatnom az asszonnyal. A házamtól az asszony otthonáig tartó út során a legény azt állította, hogy az anyja és az apja azzal szokták büntetni õt, hogy arccal az ágyra fektetik és szíjjal verik a hátát. Amikor szembesítettem a nõt ezzel a váddal, azonnal elismerte. Úgy tett, mintha nem volna semmi rossz abban, ha ilyen módon büntetik a gyereket, és én meg voltam döbbenve szívtelen hozzáállásán. Miután tovább kérdeztem a fiú anyját, még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem ragaszkodik fiához és nem akarja õt a közelében tudni. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy gyûlölöm ez a nõt, akit pár perce már kezdtem sajnálni. Nagyon elszomorodtam, hogy a fiú visszakerül ebbe a hideg, nem gondoskodó környezetbe. De, érveltem, ez jobb, mint az utcán élni, és a fiú elég nagy, hogy fizikailag megvédje magát az anyjától. A fiúnak most már csak anyja szóbeli és lelki bántalmazását kellett elviselnie.
Míg a vén elment a kocsihoz, hogy elhozza a fiút, elmondtam a nõnek, hogy idõnként vissza fogok jönni ellenõrizni, hogy lássam, hogyan jönnek ki a legénnyel. Tudtam, hogy jelentést kellene tennem a Gyermekvédelem felé, hogy õk kövessék tovább. De mivel az asszony tanulmányozott a Tanúkkal, azt gondoltam, hogy talán megtanulja alkalmazni a Biblia alapelveit és a dolgok egyenesbe jönnek közte és elhidegült fia közt. Mielõtt elmentünk volna, megadtam a srácnak a telefonszámom és a címem, mondván, hogy keressen meg, ha bármi további probléma adódik. Mint kiderült, a fiú otthagyta az iskolát tizenhat éves korában és nem talált munkát vagy bármit, ideje és energiája felhasználására, úgyhogy a nap nagy részét a házamnál töltötte. Azt gondoltam, ez jó alkalom egy csökönyös fiatalember megmentésére.
Elhatároztam, hogy Bibliatanulmányozást kezdek vele, megtanítom az "Igazságra" és az Õrtorony szervezet biztonságába viszem õt.
Elkezdtük a Biblia tanulmányozást heti rendszerességgel a házamban, családom többi tagjának részvételével. A fiú anyja félbehagyta a tanulmányozást a vén feleségével és én nagyon csalódottan hallottam késõbb, hogy egy pünkösdi egyházhoz csatlakozott. Miután a fiú tizennyolc éves lett, jogilag felnõtt, segítettem neki munkát kapni a városi Út és Közegészségügyi Hivatalban, és végül képes volt egy lakást bérelni nem messze onnan, ahol a családommal laktunk.
Valamivel késõbb éjszakai mûszakban dolgoztam, és hallottam az adóvevõn, hogy egy másik járõr talált egy fiatalembert egy üzlet körül õgyelegve a belvárosban. A gyanús személy elmondta a rendõrnek, hogy csak egy kólaautómatát keresett, hogy vegyen egy hideg üdítõt. Azt is elmondta, hogy személyes barátságban van velem, és én kiállok mellette. Amikor elmondták ezt a rádión a gyanús személy leírásával és nevével együtt, visszajeleztem a rendõrnek, hogy a fiú oké, és elengedheti. Végülis, érveltem, a fiatalember nem lopott el semmit, én tanulmányoztam vele a Bibliát. A kezességemre elengedték a legényt.
Másnap az üzletet, ahol fiatal barátomat látták, kirabolták. Amikor néhány nap múlva a rendõrök kihallgatták a fiút, beismerte, hogy õ tört be az épületbe és a fiú házának átkutatásakor találtak a rablásból származó dolgokat. Mondanom sem kell, ez nagyon kínos volt számomra és nagyon dühös voltam, hogy fiatal barátom így használt fel engem, azután, hogy családom és én annyi kedvességet mutattunk felé. Mivel ez volt a fiú elsõ bûnténye, próbaidõre felfüggesztett börtönt kapott. Nem jött soha többé a házamba a Biblia tanulmányozásunkra és nem is láttam azután sokáig. Legközelebb hat vagy hét év múlva láttam. Megházasodott és volt két gyereke.