Amint az 1974-es év a múlt részévé vált és elkezdõdött 1975, a légkör egyre várakozóbbá vált Jehova Tanúi közt. Az Õrtorony kiadványok 1975 õszére mutattak elõre, mint Armageddon idõpontjára amikor Krisztus megtisztítja a földet minden bûnöstõl mielõtt helyreállítaná rajta a paradicsomi feltételeket. Majdnem mindenki lélegzetvisszafojtva várta az elsõ világméretû, világrengetõ eseményt, ami annak a jele lenne, hogy elkezdõdött a vég. Az Õrtorony azt mondta nekünk, hogy a világ politikai vezetõi a szervezett vallás ellen fordulnak és világméretû anarchia lesz.
Azonkívül ott volt a szétválasztó munka "felgyorsítása", ahogy Jehova "juhszerû egyénei" özönlenek, hogy csatlakozzanak a szervezethez. Rendkívüli növekedés vette kezdetét, a jelentések szerint soha nem látott számban keresztelkedtek meg az emberek. Ez további bizonyíték volt számunkra, hogy Armageddon csak hónapokra van, Isten Királysága hamarosan uralkodni fog.
Hallottunk és olvastunk arról, hogy testvérek és testvérnõk, szerte a világon eladták a házukat, kiléptek a munkahelyükrõl hogy "úttörõ" szolgálatot végezzenek a szervezetnek a dolgok régi rendszerének hátralévõ rövid idejében. A Társulat dícsérte õket a kiadványokban és kijelentette, hogy ezek a hithû "úttörõk" szép példát mutatnak a többieknek. Aztán hallottuk, hogy helyi Tanúk más dolgokat is tesznek ennek a rendszernek a végét várva. Némelyek felélték megtakarításaikat, felvették biztosításukat, szükségtelen adósságokba keveredtek. Ismertünk másokat, akik elhalasztották házasságukat, a gyerekvállalást, házvásárlást, szükséges mûtéteket. Biztos vagyok benne, hogy sok más fontos döntést is hoztak úgy Tanúk, hogy azt befolyásolta a közelgõ világvége.
Emlékszem, hogy csodálkoztunk néhány évvel 1975 elõtt, hogy miért tervezik új Királyság - terem építését az Aubry Prow Roadon. Végülis, érveltem, Armageddon talán csak egy évnyire van. Nem vállalunk-e a kockázatot, hogy minden kiadásunk és a munkánk eredménye elpusztul a dolgok régi rendjével együtt? Amikor megemlítettem kétségeimet az egyik vénnek a gyülekezetben, úgy nézett rám, mint egy tizenévesre, aki valami nagyon buta kérdést tett fel. A vén tárgyilagosan tájékoztatott, hogy "Jehova nem fogja elpusztítani az Õ épületeit". Zavarban voltam, hogy ilyen nyilvánvalóan hülye kérdést tettem fel, úgyhogy csak vállat vontam és mosolyogva válaszoltam:" Úgy vélem, nem gondolnám"
Amint a prófétailag megjelölt 1975-ös év a múlt részévé vált és 1976 elkezdõdött, úgy tûnt, minden a rendes kerékvágásban halad. Az megjövendölt nagy események nem történtek meg és én kiábrándultnak és az Õrtorony Társulat által elárultnak éreztem magam. Az idõ múltával, hogy nem jött azonnali magyarázat Jehova szervezetétõl, az egyetlen csatornától, melyet felhasznál, kiábrándultságom haragba ment át. Akkoriban nem jártam szolgálatba, és csak hellyel-közzel látogattam az összejöveteleket családommal. Nemsoká a Társulat elkezdett mentegetõzni a hamis próféciájuk miatt, és gúnyosan a követõkre hárították a felelõsséget. Kijelentették, hogy néhány testvér az Isten Királysága utáni rajongásában egyensúlyát vesztette és félreértette az Õrtorony Társulat kijelentéseit. A Társulat azt is jelezte, hogy ez lehetett Jehova eszköze is arra, hogy kipróbálja a követõk lojalitását, meglássa, hogy igazán õszinték vagy egyszerûen csak egy dátum miatt szolgálják Õt. Részemrõl ezzel vége volt. Nem voltam vevõ a mentegetõzésükre. Elegem volt és végeztem az Õrtorony Biblia és Tratátus Társulattal és Jehova Tanúival. Ámde, amint késõbb kiderül, õk nem végeztek velem.
Valamikor 1976-ban tudatosan eldöntöttem, hogy elhagyom a szervezetet, amint hallottam, hogy számosan mások is megtették. Nem írtam nekik hivatalos levelet, értesítve õket a döntésemrõl, egyszerûen abbahagytam az összejövetelek látogatását, ahogy már korábban megszûntettem az ajtóról - ajtóra szolgálatba járást. Ámde feleségem, Linnie lojálisan folytatta, láthatóan nem érintette a Társulat hamis jövendölése. Linnie látszólag elnézte az Õrtorony hibáit 1975-tel kapcsolatban, elfogadva az egyik szokásos mentegetõzésüket, hogy õk is csak tökéletlen ember, és mint ilyenek, tévedhetnek. Én elvesztettem a hitemet a Bibliában, az Õrtorony szervezetben és magában a Mindenható Istenben is, és visszatértem régi hozzáállásomhoz: "együnk, igyunk, mulatozzunk, holnap úgyis meghalunk".
Abbeli erõfeszítésemben, hogy helyettesítsem az elvesztet spiritualitást az életemben, a világ felé fordultam és teljesen a rendõri munkámnak szántam magam. Az új rendõrparancsnok kijelölésével és az ezt követõ átszervezésekkel detektív õrmesterré léptem elõ. Kijelöltek, hogy a veszélyes narkós- és drogügyekkel foglalkozzak az újonnan felállított vizsgálati osztállyal, hosszú órákat töltve a drogos informátorok õrzésével és keresésével.
Valamikor 1979 õszén éppen beöltözve álltam, hogy munkába menjek a 3-11-es mûszakba a rendõrségre. Feleségem jött be a hálószobánkba és tájékoztatott, hogy két vén van itt a Királyság-terembõl a nappaliban és velem akarnak beszélni. Kérdeztem Linniet, tudja-e, mit akarnak. Linnie arcán látszott, hogy nagyon zavarban van, és azt felelte, hogy nem tudja. El nem tudtam képzelni, miért akarnak látni engem. Nem voltam az összejöveteleken már néhány éve és csak alkalmilag láttam a Tanúkat, rendszerint amikor eljöttek Linniet meglátogatni vagy ha az utcán találkoztam némelyikükkel. Bementem a nappaliba és üdvözöltem látogatóinkat. Miután bemutatkoztak, kezet ráztunk és leültettem õket a pamlagra, velem szembe. Mindkét férfi öltönyt és nyakkendõt viselt, ballonkabátot hordtak és úgy harminc- negyven évesnek látszottak. Az egyikük magas és sovány volt, a másik közepesen magas és zömök testfelépítésû, forradásos arcú. Emlékszem, azt gondoltam, inkább kinéznek a maffia verõlegényeinek, mint Jehova Tanúi véneinek. Baljóslatú megjelenésük és idegességük, társulva azzal a ténnyel, hogy nem ismertem õket, mint a helyi gyülekezet tagjait, érdeklõdéssel töltött el.
Amikor megkérdeztem a két férfit, miben lehetek segítségükre, tájékoztattak, hogy Kaliforniából küldték õket Madisonville-be az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulattól. Azt is kijelentették, hogy Jehova Szelleme akadályozva van Madisonville-ben, amit az a tény bizonyít, hogy egy ideje nem növekszik a gyülekezet. A dolguk az, tájékoztattak, hogy hogy megállapítsák, mi a probléma, és megtegyék ami szükséges a kiigazításához. A férfiak elmondták, úgy érzik, hogy talán vannak olyan emberek a gyülekezetben, akik rossz cselekedetbe keveredtek, ami megszomorította a Szent Szellemet. Ekkor megkérdeztem a sebhelyes arcút, aki többet beszélt, mi dolguk van velem. A férfi azt felelte, hogy felkeltettem a figyelmüket, mivel több gyülekezeti tag látott engem dohányozni. A sebhelyes arcú pimaszul tájékoztatott, hogy még ha tétlen vagyok is, Jehova Tanúinak egyikének tekintenek. Ha a beszámolók igazak a dohányzásomról, rövid idõt kapok, hogy kiigazítsam a problémát, és ha ezt elutasítom, akkor ki leszek közösítve.
Megalázottnak és zavarban lévõnek éreztem magam ennek a két vadidegennek a vádjaitól, és éreztem, hogy arcom kipirosodik ahogy a harag szétárad bennem. Én önként leszoktam a cigarettáról, amikor 1973-ban a Társulat elrendelte, hogy követõik hagyják abba a dohány használatának minden formáját. A szervezet úgy döntött, hogy ez "tisztátalan szokás", ami ártalmas az emberek egészségére és ezáltal bûn. 1976-ban kezdtem újra dohányozni, amikor abbahagytam az összejövetelek látogatását és a szolgálatba járást. Igazán nem gondoltam, hogy ennek a két közönséges kinézetû alaknak az Õrtorony Társlattól bármilyen joga lenne a házamba jönni és megparancsolni nekem, hogyan éljem az életem.
Ránéztem a két férfira a legszigorúbb és leghidegebb tekintettel, amire képes voltam, benyúltam kabátom belsõ zsebébe, és kivettem egy cigarettát. Amint meggyújtottam és egy párat pöfékeltem vele, a két férfi hirtelen felállt. A sebhelyes arcú haragosan kijelentette: "Hát, úgy vélem, meghozta a döntését". Én cinikusan feleltem: " Bizonyára, és most itt az ideje, hogy távozzanak." Felkeltem a székemrõl és kikísértem a két férfit, amint gyorsan a bejárati ajtóhoz mentek és elhagyták házunkat.
A vének gyors távozása után a feleségem kijött a hálószobából ahol várakozott és megkérdezte: "Mi történt?". Miután elmondtam Linnienek, mi történt, nagyon mérges lett rám, veszekedett, hogy gonoszul bántam a vénekkel. Az egyik oka annak, hogy a vének látogatása és fennhéjazó hozzáállása kiborított engem az volt, hogy közel egy éve veszekedések voltak köztünk. Ez olyan komoly volt, hogy egy rövid idõszakra a házunkból is kiköltöztem. A veszekedés és az ezt követõ idõszakos különválás oka az Õrtorony cikke volt, ami elõírta, milyenfajta kapcsolat illendõ a férj és a feleség közt az ágyban.
Torkig voltam vele, hogy az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulat beleavatkozik magánéletünkbe, és megmondtam a feleségemnek, hogy mivel így is úgy is ki leszek közösítve a szervezetbõl, Jehova Tanúi nem jöhetnek többé a házunkba. Kiközösítettnek lenni a Tanúk számára azt jelenti, hogy teljesen elkerülnek a korábbi barátok és társak, még a családtagok is, akik nem élnek a háztartásodban. Többé nem beszélhetnek vagy tehetnek bármit is veled.
A vénekkel való összeütközésemet követõ csütörtök este feleségem és fiatalabb fiam, Chris, aki hét vagy nyolc éves volt, elment a Szolgálati Iskola és Szolgálati Összejövetelre a Királyság - terembe. Amikor hazajöttek, a feleségem komoran tájékoztatott, hogy az egyik vén hivatalosan bejelentette, hogy ki vagyok közösítve. Lehangolt ez a hír. Nem azért, mert kiközösítettek, erre számítottam. Inkább bántott és idegesített, hogy a vének becsméreltek engem a kisebb fiam jelenlétében. Biztos voltam abban, hogy Christ túl fiatal, hogy teljesen megértse az eljárást és mindazt, ami történt. Mégis, ugyanennyire biztos voltam, hogy Chrisre benyomást tett, hogy apa valami nagyon rosszat tett. A feleségem elmondása szerint a vén, aki a bejelentést tette, nem mondta el a kiközösítésem okát. Ez a gyülekezet képzeletére maradt, hogy kitalálja, milyen rettenetes bûnt követtem el.
A kiközösítésem utáni négy - öt évben semmilyen további kapcsolatom nem volt Jehova Tanúival. Még ha feleségem a szervezetben volt is, mint jó hírnevû tag, mivel én ki voltam közösítve, egyetlen Tanú sem jött az otthonunkba. Folytattam pályafutásomat a Madisonville-i rendõrségen, elõléptettek hadnaggyá, kineveztek a Bûnmegelõzési Osztály és Közönségszolgálati Iroda vezetõjévé. Két idõsebb fiunk, Daniel és Scott férfivá nõttek és nem voltak többé aktív Tanúk. Csak kisebbik fiunk, Chris, aki ekkor volt tizenéves, kísérte el édesanyját a Királyság - termi összejövetelekre.
1984 októberében következett be a legnagyobb tragédia, ami családunkat valaha érte. Szeretett elsõszülött fiunk, Daniel meghalt egy autóbalesetben. Daniel huszonhárom éves volt és több mint egy éve házas egy lánnyal, akit kamaszkora óta ismert a középiskolából. Daniel és Patricia megáldattak egy gyönyörûséges kislánnyal, Catherine Michelle-el, aki fiunk halálakor öt hónapos volt. Menyünk, lánykori nevén Patricia Sidman, és egész családja buzgó katolikusok voltak. Amint elképzelheted, ez sok további problémát jelentett nekünk azokban a nehéz idõkben.
Menyem azt akarta, hogy családjuk katolikus papja végezze Daniel temetését, Linnie azt akarta, hogy Jehova Tanúi egyik vénje végezze a szertartást. Még ha ki is voltam közösítve a Tanúk közül, feleségem oldalán álltam. Úgy éreztem, Daniel hátterével mint Jehova Tanúja, helyénvalóvá teszi, hogy mint Tanút temessék el. Ám azt is gondoltam, hogy Daniel fiatal feleségének és vallásának is bizonyos figyelmet kell szentelni.
Aziránti erõfeszítésünben, hogy megoldjuk a vitát, a temetkezési igazgató javasolta, hogy a temetési ceremóniát osszák meg a katolikus pap és a Tanú vén közt. Ez elfogadható megoldásnak látszott a problémára, és a katolikus pap hajlott a kompromisszumra. De a Tanú vén kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni, csak ha az egész temetési szertartást õ folytatja le. A vén továbbá kijelentette, hogy a Társulat nem hagy jóvá semmilyen együttes tevékenységet bármi féle hamis vallási tanítóval, aki Sátán szervezetének tagja. Mivel Linnie hajthatatlan volt, hogy Tanúk végezzék fiunk temetését, menyünk vonakodva beleegyezett, megengedte, hogy Tanúk végezzék az egész eljárást.
Több, mint háromszáz ember volt jelen fiunk temetésén, többségük Jehova Tanúja. Amint szokásos, a temetés után sok ember odajött feleségemhez, hogy kifejezze részvétét tragikus veszteségünkért. Ámde, habár közvetlenül feleségem mellett álltam, a Tanúk rólam egyáltalán tudomást sem vettek. Többségük évekig a társam volt, és õk mégis úgy kezeltek engem, mint ha ott se lennék. Természetesen ez nagyon bántott, mikor azidõtájt annyira sebezhetõ voltam, és csak növelte már meglévõ bánatomat és fájdalmamat.