Életünk következõ hat éve egyenesen a bibliai Jób könyvébõl vett egy fejezetre emlékeztetett; és miután fiatal fiunk meghalt, Linnievel mindketten arra a hitre jutottunk, hogy Jehova teljesen hátat fordított nekünk. Alig hat hónappal fiunk tragikus halála után mostohaapám, Elburn Dorris megadta magát második szívrohamának és meghalt. Apa néhány éve beteg volt, és az egész család érezte, hogy Daniel korai elhunyta túl sok volt már meggyengült szívének.
Akkor, 1988-ban apám, Joseph Miller, aki nyugalmazott vasutasként élt Port Charlotte-ban, Floridában, elhunyt. Apám kórházban volt akkoriban, hogy eltávolítsanak egy részt a tüdejébõl. Habár a sebész sikeresnek tekintette a mûtétet, késõbb komplikációk támadtak, ennek következtében szívelégtelenség, és az orvosok nem tudták újraéleszteni .
Ezután 1988-ban feleségem és én fiatalabb fiunkkal Chrissel mini vakáción voltunk Hot Springsben, Arkansas államban. Miközben egy a kinézete alapján "kacsának" nevezett buszon utaztunk, frontálisan ütköztünk egy kocsival, ami igen gyorsan ment. Csodával határos módon senki sem halt meg a balesetben. De Linnie és én mindketten hosszantartó komoly nyak és hátsérülést szenvedtünk, ami rövid kórházi kezelést és nyolc hónapos fizikoterápiát igényelt.
Hogy szerencsétlenségünk egyre nagyobb legyen, 1989-ben kiderült, hogy feleségemen teljes hysterectomiát kell végezni. Ez volt az elsõ eset, hogy igazán szembe találkoztunk Jehova Tanúi úgynevezett "vérkérdésével".
A Tanúk úgy hiszik, hogy nem fogadhatnak el vérátömlesztést, idézve a bibliai Léviták könyvét, ami táplálkozási tilalmakat írt le az izraelitáknak a vér evésével kapcsolatban. Az Õrtorony azt tanította, hogy a vérátömlesztés elfogadása egyszerûen az emésztés folyamatának kikerülése és közvetlenül táplálja a testet. Minden Jehova Tanúja magával hord egy aláírt orvosi kártyát, utasítva az orvosi személyzetet, hogy ne adjanak vérátömlesztést semmilyen körülmény esetén sem. Magukkal hordják ezt a kártyát, ami egy jogi dokumentumot tartalmaz arra az esetre, ha õket öntudatlan állapotban találják vagy más okból nem tudják kinyilvánítani akaratukat. A tanúk azt tanulják az Õrtoronytól, hogy Isten vérrel kapcsolatos törvényének megszegésénél jobb a halál. Az az érv, hogy ha meghalsz a vérátömlesztés elutasítása miatt, bebizonyítod a Jehova és szervezete iránti lojalitásodat és valószinûleg fel leszel támasztva az Új Rendben.
Az Õrtorony Társulat mostanában megalakította az "Összekötõ Bizottságokat", hogy segítse a Tanúkat, akik konzultálnak az orvosi személyzettel biztosítva, hogy nem használnak vért, ha mûtétre kerül sor.
Linnie konzultált a nõgyógyászával, elmondva neki, hogy õ Jehova Tanúi egyike és elmagyarázta vallási nézeteit a vérátömlesztéssel kapcsolatban. A fiatal orvos gõgösen tájékoztatta feleségemet, hogy nem végzi el az operációt, garantálva hogy nem fog vérátömlesztést adni. Az orvos késõbb kidolgozta, hogy ha szükségesnek érezné az eljárás alatt, szerezne bírói rendeletet, hogy ráerõltesse az átömlesztést feleségemre. Az orvos érzéketlen hozzáállása feldúlta feleségemet és csak növelte rossz elõérzetét a szükséges mûtéttel kapcsolatban.
Kerestünk egy másik nõgyógyászt aki megértõbb, alkalmazkodó a mi vallási álláspontunkat illetõen. Végül találtunk egy másik orvost, aki nagyon kedves volt és megértõ. Az orvos nagyon vallásos ember volt, és habár nem értett egyet az Õrtorony tanításával a témáról, beleegyezett, hogy vérátömlesztés nélkül végzi a mûtétet. De szükséges volt, hogy feleségemmel aláírjunk egy lemondást felmentve az orvost és a személyzetet minden felelõsség alól a vérnélküli mûtéttel kapcsolatban. Az orvos elmagyarázta, hogy miután aláírtuk a szükséges dokumentumokat, nem lehet visszavonni. Linniet elaltatják és a mûtét megkezdõdik. Már nem változtathatom meg a döntést. Ez az információ idegesített, mivel tudatom mélyén elképzeltem, hogy ha vészhelyzet állna elõ és az orvosok úgy gondolnák, hogy az átömlesztés megmentené feleségem életét, beleegyeznék. Úgy érveltem, hogy ilyen körülmények közt Jehova és a szervezet nem vonhatná felelõsségre feleségemet, én pedig már ki vagyok közösítve, halálra ítélve akárhogyis. Szerencsére mint kiderült, félelmeim alaptalanok voltak, a mûtét sikeres volt,vérátömlesztést kívánó komplikáció nélkül.
Linnie szépen gyógyult otthon a következõ öt-hat héten, én otthon maradhattam a munkából, hogy gondozzam. Linnie anyja, Eva Gilreath is intézkedett, hogy velünk legyen néhány napig lábadozása alatt. Sajnos, ahogy a végzet hozta, ez volt az utolsó találkozásunk anyósommal. Kicsivel azután, hogy Eva hazatért, agyvérzést kapott és gyorsan a Lexingtoni Medical Centerbe vitték. Három nappal késõbb meghalt, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna.
Anyja halála után és más veszteségek miatt, melyeket elszenvedtünk, Linnie nagyon levert volt és zárkózott. és szellemileg legerõtlenebb eddigi életében. Ezért nem folytatta az ajtóról - ajtóra végzett szolgálatot és nem látogatta az összejöveteleket sem már. Saját szavaival élve, a gödör alján volt.
1990 júliusban, majdnem tizenkilenc év szolgálat után nyugdíjba mentem a Madisonville-i rendõrségtõl. Ügy Felvigyázó voltam akkoriban, kapitányi rangom volt. Normális esetben nem mehettem volna nyugdíjba abban az évben. De hallásromlást diagnosztizáltak, ami akadályozott munkám végzésében. Próbálkoztam különféle hallásjavítókkal, hátha valamelyikre nem lettem volna allergiás. De mindegyik allergiás reakciót okozott és nem tudtam viselni. Hallásom ezen részleges elvesztése idõ elõtt véget vetett rendõri pályafutásomnak. Rövid idõvel nyugdíjazásom után találtam egy részidõs állást, mint biztonsági felügyelõ a Madisonvillei Orvosi Központban. Ezidõtájt fordultam újra Isten felé.
De ez teljesen különbözött a korábbi különféle alkalmaktól amikor ingadoztam Jehova Tanúi Õrtorony Szervezete körül. Valami megmagyarázhatatlan okból nagy szeretetet éreztem Isten iránt és tetszeni akartam Neki, jóllehet, addig csak félelmet éreztem Isteni megtorlásától. Elsöprõ vágyat éreztem, hogy igazán megismerjem Teremtõmet, és éreztem vonzását. Ez különösen zavarbaejtõ volt számomra, mivel addig a sok szerencsétlenség hatására, amin az elmúlt hat évben keresztülmentünk, Istentõl elhagyottnak és elidegenedettnek éreztem magam. Még átkoztam is Jehovát egy részeg éjszaka haragjában, nem sokkal fiam tragikus halála után, és kértem Istent, vegye el az életemet. Bánatsújtott és levert voltam, átkoztam Istent fiam esztelen haláláért. Akkor nem akartam tovább élni.
Az egyetlen út, amit ismertem, hogyan tölthetném be a közvetlenségnek ezt a nagy szükségét, tapasztalatom szerint az ima és Isten Szavának a Bibliának tanulmányozása volt, ahogy azt az Õrtorony szervezet tanította nekem valaha. Bõségesen volt idõm, mióta nyugdíjba mentem, és szenvedélyesen elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. gyakran hat óra hosszan olvastam egyvégtében. A kényszer, melyet éreztem, hasonló volt a fizikai éhséghez, és nagyon rövid idõ alatt végigolvastam a Bibliát kétszer is. Mindemellett noha még imádkoztam is Jehovához rendszeresen, és növekedtem az ismeretben, még mindig éreztem, hogy valami hiányzik.
Nem sokkal a kórházi alkalmazásom után egy régi ismerõsöm, Ray Peach, aki szintén nyugalmazott rendõr volt, munkatársam lett a biztonságiaknál. Ray keresztény volt és tanulmányozta a Bibliát, a következõ évben érdekes és eleven megbeszéléseket folytattunk a Szentírásról és a különbözõ hitnézeteinkrõl. Ray és felesége Brenda baptisták voltak, és habár én nem tartoztam akkoriban egyik keresztény felekezethez sem, sok évig tanulmányoztam Jehova Tanúival és elfogadtam a tanításaikat és Bibliaértelmezésüket. Ez többnyire a Ray és köztem zajló szópárbajokhoz vezetett. Mindamellett Rayjel közeli barátok lettünk és egy nap meghívott a gyülekezetükbe bibliaórára.
Ray elmondta, hogy minden szerdán este hatkor jönnek össze a templomban hogy tanulmányozzák és megbeszéljék a Szentírást. Eleinte vonakodtam elfogadni Ray meghívását, hátráltatott amit a Tanúk tanítottak: a kereszténység egyházai gonoszak és hamis tantételek tanítói. Mégis végül beleegyeztem, mondván hogy úgyis ki vagyok közösítve a Tanúktól, mit veszthetek? Az Õrtorony tévedése után, melyet 1975-tel kapcsolatban elkövetett, összezavart voltam, nem voltam benne biztos, mit kellene hinnem.
Elmondtam feleségemnek, hogy elmegyek egy Bibliatanulmányozásra Rayjel és Brendával a gyülekezetbe. Linnie nem helyeselte az ötletet. Ám mivel nem látogatta õ sem a Királyság-termi összejöveteleket, nem valami határozottan ellenezte. Eljött a szerda este, Ray és a felesége negyed hat körül vettek fel. Amikor megérkeztünk a templomba, Ray bemutatott a pásztornak és másoknak, és pontban hatkor elkezdõdött a tanulmányozás. Az elsõ dolog amit a pásztor kijelentett, hogy "a Háromság áll az Atya Istenbõl, a Fiú Istenbõl és a Szent Lélek Istenbõl" “Ha nem érted ezt vagy nem hiszel benne, az nagyon sajnálatos, mert ez az így van."
Én teljesen meghökkentem a pásztor hajthatatlan álláspontjától, és úgy tûnt, mintha a kijelentése kimondottan az én számomra hangzott volna el. Én úgy tanultam és Jehova Tanúi úgy hitték, hogy a Háromság tantétele a kereszténységben pogány eredetû és gyalázatos Isten szuverenitására nézve. Mi inkább azt hittük, hogy Jehova és Jézus két külön személy, ahol Jehova a felsõbbrendû kettejük közül. A szent szellem Jehova láthatatlan tevékeny ereje, amit Õ egyszerûen céljai eléréséhez használ - bizonyosan nem egy személy, ahogy a kereszténység egyházai tanítják.
Kellemetlenül éreztem magam a pásztor megjegyzésétõl és azon nyomban elhatároztam, hogy nem megyek vissza többé oda. A tanulmányozás után, hazafelé hajtva megköszöntem Raynek és Brendának, hogy társuljak velük. Azt is elmondtam, hogy a pásztor Háromsággal kapcsolatos aggasztó kijelentései miatt nem megyek többé. Ray biztosított, hogy õt is bosszantja és meg is van lepve a pásztor nyers kijelentésén. Azt is elmondta, hogy beszélt a pásztorral a szerda esti összejövetel elõtt és elmondta neki, hogy elhozza egy barátját, aki Jehova Tanúja volt.
Ray kifejezetten kérte, hogy a pásztor ne említse a Háromságot, mert számtalan vitánk által tudja, hogy nagyon érzékeny téma számomra. Ez a kijelentés még inkább felháborított, mivel nyilvánvalóvá tette, hogy a pásztor meredek kijelentése szándékos volt és az volt a célja, hogy megbotránkoztasson vagy bosszantson engem. Ha ez volt a pásztor szándéka, sikerült. Elmondtam Raynak és Brendának, hogy gondolkodtam, visszatérjek e Jehova Tanúihoz tanulmányozni a Bibliát. Mindezek után, érveltem, még ha nyilvánvalóan nem is tökéletesek, ki tudna többet a Szentírásról, mint az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulat?
Amikor hazaértem, elmondtam feleségemnek a negatív tapasztalatomat a templomban és hogy nem tudom megérteni, hogy egy felvilágosult személy hogyan hihet a Háromság tantételében. Természetesen Linnie egyetértett a véleményemmel, ekkor elmondtam döntésemet, hogy visszatérek Jehova Tanúihoz a Bibliát tanulmányozni. Linnie meg volt lepve és lelkes volt az ötlettõl, és bizalmasan elárulta, hogy a lelkiismerete azóta gyötri õt, mióta tétlenné vált évekkel azelõtt. További beszélgetést követõen Linnie és én eltökéltük, hogy együtt megyünk vissza a Királyság - terembe a következõ vasárnapon.
Visszatérésünk Jehova szervezetéhez és a Királyság - terembe fontos esemény volt. Feleségemet, Linnie-t örömmel fogadták és úgy viselkedtek vele mint egy rég nem látott rokonnal, aki hazatér hosszú távollét után. A testvérek és a testvérnõk tolongtak, hogy kezet fogjanak vele vagy megöleljék, köszöntve újra a nyájban. Ám engem ugyanolyan hidegséggel fogadtak, mint amit megtapasztaltam fiam temetésén néhány évvel korábban. Üres tekintetek és teljes közömbösség fogadtak, senki nem szólt hozzám, vagy jelezte jelenlétem tudomásulvételét. Különös érzés volt így elkerülve lenni és néha komikus is. Emlékszem, a helyzet humorán gondolkodva egy Chris Christopherson dal jutott eszembe: " Te vagy a képzeletem koholmánya vagy én vagyok a tiédé?"Kezdtem azon tûnõdni, tényleg ott vagyok-e.
Linnie és én szófogadóan elfoglaltunk a helyünket a Királyság-terem végében, mivel a kiközösítettektõl elvárták, hogy ott üljenek, ha alázatosságot akarnak mutatni. A nyilvános elõadás és az Õrtorony tanulmányozás után odajött hozzánk a gyülekezet felvigyázó. Középkorú afroamerikai volt, aki mint késõbb megtudtuk, akkoriban lett áthelyezve a Madisonville-i gyülekezetbe. A vén tekintete idegesen ugrált Linnierõl rám és vissza, miközben kérdezett és kommentált. Mivel állítólag egy Tanú sem beszélt velem kiközösítettségem miatt, a beszélgetésümk olyan volt, mintha tolmáccsal beszélgetnénk. A felvigyázó egyenesen feleségemre nézett és megkérdezte: "Õ tényleg õszintén vissza akar térni a Királyság - terembe?" Megerõsítõ választ adtam feleségemnek, Linnie bólogatott, és mondta a felvigyázónak, hogy "Igen". Ez az eljárás folytatódott a további kérdések során, és ekkor a felvigyázó hirtelen megszakította a beszélgetést és elment. Az utolsó közlése az volt, hogy õ és egy másik vén látogatást tesznek otthonunkban pár nap múlva hogy megbeszéljük a visszafogadásom menetét.
Néhány nappal elsõ Királyság-termi látogatásunk után a felvigyázó felhívta feleségemet és azt mondta, ha nekünk is megfelel, aznap este eljönnének hozzánk egy másik vénnel.
Miután megbeszélte velem, feleségem megállapodott a testvérekkel, hogy este hétkor meglátogatnak minket. Nagyon ideges voltam egész vacsora alatt, tûnõdve, hogy mit is fogok tenni, hogy elnyerjem a testvérek helyeslését és visszafogadjanak Jehova szervezetébe. Nagyjából hétkor a testvérek megérkeztek, és behívtam õket a házba.
A felvigyázó bemutatta a vele eljött vént, és mind a négyen leültünk a nappaliban. A vén azonnal megkérte Linniet, szíveskedjen minket magunkra hagyni. Miután feleségem mentegetõzve kiment a szobából, a gyülekezeti felvigyázó megkérdezte hogy dohányzom-e még vagy fogyasztok-e bármilyen formában dohányt. Biztosítottam a testvéreket, hogy már évekkel korábban abbahagytam a dohányzást, és semmilyen nehézséget nem érzek, hogy folytassam a tartózkodást.
A felvigyázó tájékoztatott, hogy a visszafogadásom elsõ lépése az kell legyen, hogy írok egy levelet az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulatnak, melyben pontosan leírom, hogy miért voltam kiközösítve, és hogy kérem a visszafogadásomat.
Következett, hogy hûségesen kellene látogatnom az összejöveteleket a Királyság-teremben egy meghatározatlan hosszúságú ideig. Ez az õszinteségem kimutatására szolgált, és a próbaidõszak alatt bûnbánó hozzáállást kimutatva a Királyság - terem hátsó sorába kellett ülnöm. Ráadásul senkivel nem beszélhettem a jelenlévõk közül, akkor sem, ha õk köszönnek vagy szólnak hozzám. Tájékoztattak, hogy ezek a feltételek érvényesek mindaddig, amíg a vének alkalmasnak látnak a visszafogadásra. Én készségesen beleegyeztem a feltételekbe és félénken megkérdeztem, lehetséges volna -e hogy valaki tanulmányozzon velem. A vének ismertették, hogy amíg nem vagyok hivatalosan visszafogadva, addig nem volna helyes. De a szervezetbe való visszafogadásom után amilyen hamar lehetséges lesz, az egyik vén ki lesz jelölve, hogy tanulmányozzon velem és feleségemmel. Miután a vének elmentek, rögtön leültem és írtam egy levelet a Társulatnak, kérve a visszafogadásom, a testvérek útmutatásának megfelelõen. Másnap reggel elsõ dolgom volt, hogy feladjam a levelet.
Miután közel hat hete hûségesen látogattam az összejöveteleket a Királyság - teremben, a hirdetõtáblánál álltam és futó pillantást vetettem a bejelentésekre. Vasárnap reggel volt, és és csak az idõt múlattam, várva a nyilvános elõadás kezdetét. Linnie beteg volt aznap reggel és nem jött velem, úgyhogy nem volt mit csinálnom, mivel tilos volt bárkivel beszélnem, így hát nézegettem a különféle értesítéseket a táblán. Egy másik testvér állt mellettem, szintén a kitûzött értesítéseket nézegetve.
Látszott rajta, hogy az idöt próbálja agyonütni, míg kezdödik az összejövetel. Rájöttem, hogy a testvért ismerem évekkel azelöttröl, amikor családommal látogattuk a Királyság - termet. Feleségem korábban tájékoztatott, hogy a testvért kiközösítették, és most ö is a szervezetbe való visszavételére várt.
Hirtelen, valamifajta komaságot éreztem ezzel az emberrel, akinek a körülményei hasonlóak voltak az enyémhez. Ö is számkivetett volt, akivel senki sem beszélhetett vagy lehetett közösségben. Elgondoltam, micsoda hihetetlen helyzet, felnõtt emberek mint a kisfiúk meg vannak büntetve pajkos viselkedésükért. Ahogy ott álltam, láttam kettõnket, ahogy állunk a sarokban, bohócsapkával a fejünkön. Ahogy odanéztem a testvérre, rámosolyogtam és megkérdeztem: Hogy vagy?
Anélkül, hogy fejét jobban felém fordította volna, a testvér stikában a szeme sarkából visszanézett rám. Szégyelõs vigyorán át suttogta: "Egész jól. És Te?" Megfordultam és elmentem a testvértõl, önelégült érzéssel, mintha az évszázad bûntényét követtem volna el. Visszamentem az ülöhelyemre a Királyság - terem hátuljába, és vártam a nyilvános elõadás kezdetét.
Közvetlenül az összejövetel után a Gyülekezeti Felvigyázó "belémkötött", ahogy mentem ki a föbejáraton. Meglepett, mivel a hat hét alatt a legkisebb figyelmet sem fordította rám. A felvigyázó nagyon vádlón kérdõre vont, hogy miért beszélgettem egy másik kiközösítettel. Azt feleltem, hogy nem gondolnám, hogy valamennyire is ártana, ha egy másik kiközösítettel beszélek. Végeredményben, érveltem, mi "egy hajóban evezünk", nemde? A felvigyázó gúnyosan tájékoztatott, hogy nem vagyunk "egy hajóban", és újra figyelmeztetett, hogy ne beszéljek senkivel az összejöveteleken. Én meghunyászkodva tájékoztattam a vént, hogy sajnálom, és nem fordul elõ többet. Hazafelé vezetve elgondolkodtam, mennyire megalázkodó voltam, mint egy gyerek, és az esetbõl megértettem, mennyire figyelnek engem.
Miután majdnem teljes három hónapig folytattam az összejövetelek hûséges látogatását a Királyság teremben, egy csütörtök esti összejövetelen a gyülekezet felvigyázó utasított, hogy várjam meg az összejövetel után. Azon tûnõdtem, mi rosszat tettem.
Amikor szinte mindenki elment már, a felvigyázó bevezetett engem egy kis szobába, amit irodának és könyvtárnak használtak. A felvigyázó társaságában volt egy másik vén is, és miután mindhárman leültünk, utasított, hogy nyissam ki a Bibliámat a Máté evangéliuma tizennyolcadik fejezeténél. Magamban olvastam, miközben a felvigyázó hangosan olvasta a tizenkettedik és tizenharmadik verset. Ezt olvasta " Mit gondoltok? Ha az ember szert tesz száz juhra , és egy közülük elkóborol, vajon nem hagyja ott a hegyeken a kilencvenkilencet, és nem indul el felkutatni azt az egyet, amelyik kóborol? És ha történetesen megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örvendezik annak, mint a kilencvenkilencnek, amely nem kóborolt el."
Miután a felvigyázó befejezte az említett versek felolvasását, hirtelen becsukta a Bibliáját és ezt mondta:" Ralph, te vagy az az elveszett juh:" Ezzel a felvigyázó felállt és kezét nyújtva nekem ezt mondta " Gratulálok, testvérem! Vissza vagy fogadva." Ahogy álltam és megráztam a testvér kezét, meglepetést és gyönyörûséget éreztem. Végre, az elkerülésem idõszaka véget ért és újra közösségben lehettem testvéreimmel és testvérnõimmel a gyülekezetben. A felvigyázó arról is tájékoztatott, hogy az egyik vén, akit a Szolgálati Iskola Felvigyázó jelöl ki, tanulmányozni fog velem és a feleségemmel. Ezt úgy tekintették, mint valamiféle megbecsülést, mivel az a bizonyos vén volt felelõs az egész gyülekezetnek a nyilvános beszéd mûvészetére valamint az ajtóról - ajtóra végtett tanúskodásra oktatásáért . Mielõtt elmentem aznap este, megegyeztünk, hogy szerda esténként fogunk tanulmányozni azzal a vénnel.
A következõ szerdán az elõre egyeztetett idõpontban, este hétkor a vén megérkezett és elkezdtük a tanulmányozást. Amikor bekísértem a testvért a konyhába, ahol a tanulmányozást végezni terveztük, egy kis izgalmat és várakozást éreztem. Vártam a Biblia egy rövid ideig tartó tanulmányozását újra egy Tanúval, mivel még hittem, hogy õk hiteles Bibliaoktatók, és tényleg a végsõ tekintélyek a Bibliát illetõ témákban. Éheztem a Biblia ismeretét, mely, mint a Társulattól tanultuk, örök élethez vezet. A vén tájékoztatott minket, hogy egy Õrtorony kiadványt fogunk tanulmányozni, melynek címe: Örökké élhetsz Paradicsomban, a földön. Adott nekünk egy -egy példányt a könyvbõl és miután imában kértük Jehova vezetését és útmutatását, a tanulmányozás elkezdõdött.
Linnie és én jól haladtunk a tanulmányozásban, és néhány hónap múlva értesítettek, hogy elrendezés történt, hogy újra elkezdjek járni a szolgálatba. Linnie-nek azt tanácsolták, hogy egyedül menjen. Ámde nyilvánvalóan érezték, hogy valamiféle különleges felügyeletre van szükségem.
Az elsõ néhány alkalommal amikor vasárnap délutánonként szolgálatba mentem, valamelyik vén társaságában tettem. Ez elfogadható volt számomra, mivel valóban nem éreztem magam bizonyosnak eléggé, hogy magamban menjek. Zömmel a vén, akivel párban voltam beszélt, és én csak ott álltam és hallgattam.
Többnyire nagy hangsúlyt kapott az összejöveteleken az ajtóról - ajtóra tanúskodás Jehovának és a szervezetnek. Az "úttörõk", akik hatvan órát vagy többet töltöttek minden hónapban a szolgálatban, nagyra voltak becsülve és állandóan dícsérték õket, mint kiváló példákat, amit a többieknek követniük kéne. Egy idõ után kezdtem óvatos lenni és felfigyeltem valamire, amit fenyegetésnek tartottam. Néha finomak voltak, máskor nagyon határozottak egy tárgyban. Egy eseményt, ami nem ment ki a fejembõl, elmondtam a gyülekezeti felvigyázónak a szolgálati összejövetel után egy csütörtök este. Az egész gyülekezetnek címezve a pulpitusról a vén kimutatta, hogy hanyaggá váltunk az ajtóról-ajtóra végzett szolgálatról leadott órák számában. Felemelt és baljóslatú hangon kijelentette:"Testvérek és testvérnõk, életek forognak kockán, és talán a tietek is. " Mindenki megértette a célzást ebben a fenyegetõ kijelentésben. A felvigyázó arra utalt, hogy az emberek a szervezeten kívül abban a veszélyben vannak, hogy elpusztulnak Armageddonkor, ha mi nem töltünk elegendõ idõt a szolgálatban, felajánlva ezeknek az embereknek a megmentést az Õrtorony Társulaton keresztül. Ha elmulasztjuk ezt a fontos szétválasztó munkát végezni Jehovának és a szervezetnek, minket is méltónak tarthatnak majd a pusztulásra.
Ez az állandó fenyegetés irritált engem és elmondtam feleségemnek, hogy nem tetszik az a mód, ahogy a vének próbálnak megfélemlíteni minket. Ám, habár a fenyegetés idegesített, úgy érveltem, hogy ez Isten munkája, és elhatároztam, hogy megpróbálom a legjobb teljesítményemet nyújtani és eltökéltem, hogy elkezdek olyan gyakran ajtóról - ajtóra járni, ahogy csak tudok. Aziránti erõfeszítésemben, hogy növeljem a szolgálati óráim számát, a vasárnap délutánok mellé, amikor a vénekkel mentem, egy másik csoporttal is mentem szerda reggel. Tudtam, a vének büszkék lesznek rám ha észreveszik, hogy a szolgálati idõm növekszik és talán még felelõsségteljesebb pozícióra is figyelembe vesznek a közeljövõben. Ezt a szolgálat kiterjesztésének nevezték.
Néhány héttel késõbb a vén akivel tanulmányoztunk, eljött otthonunkba a szokásos heti Bibliatanulmányozásra. A tanulmányozás befejezése után a vén rám nézett és nagyon komoran megkérdezte: "Beszélhetnék veled õszintén?" "Hogyne" feleltem, azt gondolva magamban, hogy a vén csak tréfálni próbál. A becsapta a könyvét és haragosan közölte: " Te a teokratikus rend ellen vagy!"
Megdöbbent és zavart voltam a vén vádja hatására. Amikor alázatosan megkérdeztem tõle, hogy mire utal, a vén elmondta, hogy anélkül mentem a szolgálatba, hogy elõbb megkérdeztem volna õket. Ez azt jelzi, hogy a "függetlenség szellemét" mutatom ki. Igazán zavarba jöttem ettõl a meglepõ állítástól és tudatlanságommal védekeztem. Biztosítottam róla a vént, hogy nem voltam tudatában, hogy hogy az õ engedélyét kéne kérnem, és azt hittem, minden vénnek megelégedettségére lesz, hogy valami kezdeményezõ készséget mutatok. Ekkor a vén ellentmondást nem tûrõen felszólított, hogy még ha vissza is lettem fogadva a kiközösítésbõl, még némileg próbaidõs vagyok. A vén távozása után meglehetõsen csüggedt voltam és az esetbõl arra következtettem, hogy még mindig nagyon figyelnek engem és ha bármit szeretnék tenni, ami nem a szokásos rutin része, jobb, ha elõtte valakitõl engedélyt kérek rá.
Miközben kint jártunk az ajtóról - ajtóra végzett szolgálatban egy vasárnap délután Hopkins Country egyik poros mellékutcájában, egy régi blokkházhoz értünk. Meglehetõsen elszigetelt volt, távol az országúttól és nem volt a közelében más ház. Még ha kényelmetlen is volt, a "terület" része volt, melyet a velem lévõ vén választott, és ahogy tanultuk, mindenkinek alkalmat kellett adni, hogy hallja az "igazságot", úgyhogy engedelmesen letértünk az országútról, hogy elmenjünk a házhoz. Ahogy közelebb értünk, a ház leromlott, kopott állapota még nyilvánvalóbbá vált. Ha nem állt volna mellette egy nagyon öreg teherautó, úgy következtettem volna, hogy elhagyatott a ház.
Ahogy a kocsinktól a lakóhely felé sétáltunk, egy ember körvonalait láttam a fõbejáratnál. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy a férfi borotválatlan és nagyon rosszul öltözött. Közepes magasságú volt és nagyon gyenge testfelépítésû, nagyjából negyvenöt évesnek nézett ki. Amikor a vén és én elértük a fõbejáratot, a férfi kedvesen üdvözölt minket és meg kérdezte, miben lehet a segítségünkre. A vén bemutatott mindkettõnket és elkezdte a szövegelést annak érdekében, hogy elhelyezzen egy Õrtorony vagy Ébredjetek! folyóiratot. Éreztem a férfi visszataszító testszagát. A házigazda elmondta, hogy szeretne az újságokból. Ámde nem volt semmi pénze, hogy adományt adjon nekünk. A vénnel együtt biztosítottuk a nyilvánvalóan szegény férfit, hogy rendben van így is, nem feltétlen kell adományt adnia, és adunk neki folyóiratot, ha el szeretné olvasni.
A férfi megnyugtatta, hogy el fogja olvasni az újságokat, és hívott minket, hogy menjünk be a házba, miközben a vén állhatatosan folytatta elõkészített beszédét annak érdekében, hogy alapot készítsen egy Bibliatanulmányozásra, vagy legalább azt elérje, hogy egy másik alkalommal visszatérhessünk a férfihez. Ahogy beértünk a lakásba és körülnéztem, láttam, hogy csak négy helyiségbõl áll. A kis ház belülrõl még rozogább és koszosabb volt; a lakberendezést az egyik szoba padlójára dobott matrac jelentette és egy ócska huzatú karosszék ott, ahol egykor a nappali lehetett. Egy fatüzeléses tûzhely állt a szoba közepén, és egy kétcsövû puskát láttam az egyik sarokban a falnak támasztva.
A férfi mentegetõzött, hogy nem tud ülõhellyel kínálni minket, magyarázva, hogy eladta minden ingóságát, mikor ide költözött. A férfi azt is elmondta, hogy munkanélküli volt és nem volt pénze az hitelek visszafizetésére. Amikor megkérdeztem a férfit, hogy nincs-e valami rokona, aki segítene, elmondta, hogy elvált a feleségétõl, és hogy van egy felnõtt lánya. Ám, adta elõ körülményesen a férfi, a lánya megházasodott, két kis gyereke van, és igazán nem lehet elvárni tõle, hogy segítsen neki. Megkérdeztem tõle, hogy hova tud majd menni. Azt felelte kétségbeesett hangon, majdnem zokogva, hogy egyáltalán nem tudja, hová mehetne. Az összes többi problémára ráadásul, mondta ez a szegény alak, az elektromos mûvek is kiküldte az utolsó figyelmeztetést mielõtt kikapcsolnák a villanyt a házban. És mintha ez a sok probléma nem volna elég, a régi teherautóját is javítani kéne, mert nincs semmilyen közlekedési lehetõsége, de pénze se a javításhoz szükséges dolgokra.
Szembesülve mindezzel a nyomorral, nevetségesnek tûnt számomra, hogy megpróbáljak bármi szellemit megosztani ezzel a nincstelen, lecsúszott egyénnel. Ám a velem lévõ vént nem rettentették el a férfi szánalmas körülményei és folytatta a Biblia idézését, fejezetekét és versekét. Miután a vén végleg befejezte elõadását a Szentírásról, megkérdeztem házigazdánkat, mennyibe kerül ez a lakás. Azt felelte, hogy csak negyven dollár egy hónapra. A vénre pillantottam, gondolva, hogy talán ad valami gyakorlati megoldást a férfi sürgõs szükségleteire. Elképzelhetõnek tartottam, hogy van valamiféle pénzalapja a Királyság - teremnek az ilyen vészhelyzetek megoldására. A vén nem szólt semmit, és közönyös hozzáállásából ítélve egyértelmû lett számomra, hogy ha ez a férfi bármiféle segítséget kap, azt én fogom neki adni. Benyúltam a zsebembe, kihúztam két húszdollárost a pénztárcámból és a férfi kezébe nyomtam. A férfi nyilvánvalóan meglepõdött, és túláradón köszöngette nekem végig az ajtóhoz vezetõ úton, miközben kifelé mentünk. Elmenvén biztosítottam a férfit arról, hogy visszajövök a következõ napon, hogy megnézzem hogy van és további segítséget nyújtsak neki.
Ahogy a következõ ház felé hajtottunk, a vén nem mondott semmit az esetrõl Ám tisztára az volt a benyomásom, hogy azt gondolja, én bolond voltam, hogy egy nincstelen egyénnek adtam a nehezen megkeresett pénzem. Az Õrtorony Társulat egyáltalán nem fektet nagy hangsúlyt a szükségben lévõ személyek segítésére, ha a szervezeten kívül vannak. Végülis, mindenki aki nem tagja az Õrtorony Társulatnak, Sátán birodalmának része. Tudtam, hogy nem fognak bírálni a férfinek adott pénzadomány miatt, és jó cselekedetnek tekintik a vének, még ha egy "világi személy" volt is a címzett.
Mindazonáltal a Társulat gondolkodása az volt, hogy a Királyság – üzenet prédikálása, ami a személyt az örök életre vezeti, a legnagyobb adomány, amit egy másik személynek adhatunk. Úgy tekintették, mint ami sokkal értékesebb bármilyen anyagi értéknél. Ám véleményem szerint többnyire keresztényietlennek tûnik látni egy embert borzalmas körülmények közt és semmit nem tenni a gyakorlati megsegítése érdekében. Ez az eset késõbb elgondolkodtatott, hogy mit tesz az Õrtorony Társulat a követõk pénzadományaival. A több, mint négy és fél millió [ma már 6,1 millió- a ford. megj.] Tanú világszerte bizonyára millió dollárnyi adományt ad a szervezetnek hetente. Elhatároztam, hogy megkérdezem az egyik vént ez ügyben a következõ lehetséges alkalommal.
Nem sokkal a szegény házigazda esete után az egyik öregen megözvegyült testvérnõ a gyülekezetbõl meghívott minket Linnievel ebédre az otthonába. A testvérnõ meghívta a gyülekezetbõl egyik vént is családostul, hogy csatlakozzanak hozzánk. Miután együtt örvendtünk a finom és kellemes ebédnek, a vén feleségével és én Linnievel átvonultunk a nappali szobába. Javasoltuk, hogy kártyázzunk, amíg a házigazda és a vén két lánya elmosogat a konyhában. Játék közben kellemes beszélgetés alakult ki, és gondoltam, itt az alkalom, hogy megkérdezzek néhány dolgot a véntõl az Õrtorony Társulat pénzügyeirõl.
Kezdetként megkérdeztem a vént, van e valami elképzelése, mennyi pénzt kap adományként a szervezet évente. A vén meglehetõsen bizalmatlanul nézett rám és válaszolt:"Miért akarod tudni?" Elmondtam a vénnek, hogy pusztán kíváncsi vagyok és feltûnt nekem, hogy soha nem láttam pénzügyi beszámolókat az Õrtorony Biblia és Traktátus Társulatról. Továbbá elmagyaráztam, hogy feltételezések és az egyszerû alapmûveletek alapján, ha a több mint négy millió tag mindegyike csak csekély két dollárt ad hetente, az nyolc millió dollár összesen. Havonta tehát harminckét millió dollár, évente háromszáznyolcvannégy millió dollár.
Továbbmenve kijelentettem, hogy úgy érzem, a feltételezett két dollár személyenként és hetente feltehetõen alacsony érték, hiszen a Tanúk nagyon bõkezûek a Társulatnak adott pénzadományokkal. Ráadásul nem vettük figyelembe az ajtóknál a szervezeten kívülállóktól kapott adományokat. Nem kockáztatnám meg annak találgatását, mekkora bevételt jelent ez. Kimutattam azt is, hogy a Társulati könyvek, folyóiratok és más irodalmak elõállítási költsége nagyon csekély. Olvashatjuk az Õrtorony folyóiratban, hogy minden, a Brooklyni fõhivatalban dolgozó személy testvér és testvérnõ, akik önkéntesek. Az önkénteseket ellátják szállással és étellel, és csekély tizennyolc dollárnyi juttatással. Ráadásul az Õrtorony birtokol és mûködtet farmokat és tejüzemeket, melyek nagyrészt biztosítják a dolgozók és a személyzet ellátását.
A vén viselkedése teljesen megváltozott mostanra, láthatóan védekezésbe vonult. Elmondta, hogy az Õrtorony kiadja az éves pénzügyi beszámolót a Jehova Tanúi Évkönyve c. kiadványában. Azt feleltem, hogy ismerem azt a kiadványt, amire hivatkozik, és nem tartalmaz semmi olyasmit, amit pénzügyi beszámolónak nevezhetnénk. Az információ, amire a vén hivatkozott a Társulat néhány utazó képviselõjének és úttörõknek a kiadásaival kapcsolatos adat.
Elmagyaráztam a vénnek, hogy amire kíváncsi volnék és látni szereznék, az néhány lista a szervezet által évente beszedett összegrõl, és a kifizetett pénzekrõl, és hogy mire adták ki. Továbbá elmondtam, szintén kíváncsi vagyok rá és megnézném a társulat vagyonát, milyen ingóságok és más tulajdon vannak birtokában. Kifejtettem, hogy ezek teljesen jogos kérdésnek tûnnek tõlem, ahogy bárki megkérdezheti, aki kapcsolatban van vagy személyesen adományoz a szervezetnek.
Ekkorra észrevettem, hogy a vén kissé ideges lett a kérdéseimtõl az Õrtorony finanszírozásáról, és megeshet, hogy csak egy kicsivel tud többet errõl, mint én. Akárhogyis, a vén hirtelen lezárta az ügyet azzal, hogy ridegen tájékoztatott, hogy soha nem lesz "pénzügyi botrány" a gyülekezetünkben, mint ahogy a kereszténység egyházaiban volt. Továbbá a vén erõsen javasolta nekem, hogy ne ártsam magam ilyen dolgokba. Úgy következtettem, tekintve a vén dühös és rosszindulatú hozzáállását, valószínûleg legjobban járok, ha egyszerûen ejtem a témát. Nagyon óvatos voltam, mivel ha a kérdéseim és kommentárjaim a vének által mint Jehova szervezetét illetõ "kritikus gondolkodás" lennének értelmezve, újra kiközösíthetnének. Minthogy a légkör eléggé feszült volt már, nem sokkal késõbb megköszöntem kedves házigazdánknak az ebédet és távoztam.