Békazsoltár
Szőkül a kaszáló, szőkül.
Szedegetve emlékek kalászát,
aranyló ösvényén kóborol
velem a nyár.
*
Vasárnap délután
álmos hullámhosszán
száll egy hangulat.
Udvaron tyúk kárál,
liheg a kutyánk,
s hogy nem alszom, hát
kifordított bekecsében
Ijesztget anyám.
*
Éltünk papsajtkenyéren
harcolva vitézül
szalmakazalban, réten.
Majd az este hazavet,
majszolunk zsíros kenyeret
*
Csapat libák szemelgetnek,
fiúk, lányok incselkednek,
hancúroznak, szemezgetnek.
Csendülő harangszó hangra,
ébred a csillagok apraja-nagyja,
és tekinteted szemsugarán.
viszem haza a hold sugarát.
*
Bolyhos fűz a patakparton,
oda fészkel már az alkony,
ott tanít a tücsök dalra,
álmokra az éjszaka
parázsló holdja,
s a röppenő végtelent
szívemben ott zárom kulcsra.
Bújj, bújj telehold
felhő mögé gyorsan!
Szívet lopnak, csókot lopnak
selyemréten mostan.
Fuss, fuss telehold
fenn a felhős égen!
Boszorkányok gyülekeznek
a hegy gerincében.
Ámulj, bámulj telehold,
Ellopták a szívem!
Rőzse pattan, csillag lobban,
fönn lángol az égen.
Megállt a levegő,
nincsen egy zizzenet,
verejtékeztet
a nyári rekkenet.
Tudja csak a jó ég
mit hoz ez a hőség!
Szellő, ha támad,
jegenyesuhogás,
forgószélen lovagol
a garabonciás.
Haragos az égbolt: fekete,
dörög a Jézuska szekere.
Puli kutyánk belebújna
a legkisebb egérlukba.
S hogyha végül
elporzik a zápor,
csiga-lagzi készül
a tavalyi nádon.
Bámulatos, hogy micsoda
komótosan járják,
vőlegény csak kerülgeti
menyasszonya házát.
Friss-ünneplő kedvét
ölti fel a nagyrét.
Harmatos szép testét
virágének szóra
borítja be az ég
csillagtakarója.
Kert alatt a tóba
búsan szól a nóta.
Beteg lett a varangykirály,
s nincs, ki meggyógyítsa.
Lenn a vízi palotába
sirat húga, nénje,
nádon, sáson, zöld gyékényen
a fényes tónak minden
apraja meg véne.
Szitakötő viszi a hírt
fenn a magas légbe.
Egy pici lány arra sétál,
megkönnyzi, hazaviszi
azt a rusnya békát.
Ápolgatja moha párnán,
S láss csudát! Másnap
semmi baja már a békakirálynak.
Meg is szólal csengő szóval-
Fogadd hálám, barátságom,
neked adom majdnem egész királyságom.
Nézd az erdőt, selyemrétet,
vizeket, hol zeng az élet,
ezer csodát a szívedbe zárok,
ha megcsókolnál királyfiddá válok!
Terítve az erdő-
ahová nem kell pincér-
minden reggel vadvirágon
féldecire jár a cincér.
Fenn a hegyeket,
hol piroslik a málna
medve apó bocsaival
körbe-körbe járja.
Hiába rejti, takarja
erdő sűrű lombja,
őzikének nagy gondja!
Azért fülel, nézdel vissza
Csetlik-botlik két kis borja.
Éhét veri el a tisztás,
szomját oltja a friss forrás,
minden szélre, zörrenetre
lábacskája megeredne.
Vaddisznónak se kell tányér,
makkot ráz elé a szél.
Lenn az aljba nő a gomba,
csemegézni jár a konda.
Ahol a táj vad és kopár,
muflon mama tanítgatja,
hol terem a hegyi gyopár,
hogy ugorják át a sziklát
a kicsike pajkos gidák.
Minden külön értesítés helyett
távíróján kopogja a harkály
a borzasztó fontos hírt:
kéreg alól hernyó
csúszott le a torkán.
Fácánkakast fogott
a ravaszdi róka,
szép fényes ruháját
most cibálja róla.
Rókalyukban öt kis kölyke-
hancúrozni mindig fürge-
ilyenkor még hajnaltájban
reggelijét várja ágyban,
és zeng a rengeteg odva,
ezüstkék hegyek titkait ontva.
Selyemréten,
hol nyárfák nyurgúlnak az égig,
minden tavasz csodákkal szédít.
Tavalyi vadfű rejtette lábnyom,
fűzek közt gyerekkor viháncol.
Emlékek melegébe bújtat,
simogató meséje leng,
időn, téren át, pergeti aranyát
egy akácillatú kikelet.
Mint fény váltja az éjszakát,
örömét, bánatát
egyik nap a másiknak adja át,
mint szürkület oldja a feketét,
és átveszi helyét
a végtelen kék:
álomlágy derűvel ébred
a hajnali ég.
Telten a rügyek beleremegnek!
Szellőcske hajtást dajkál
a csobogó fény.
Zsongít, bugyborékol az élet.
Bogarak lepkék serege
harmatvíztől részegen
fodormentán hever el.
S ha megjön a zápor
selymes virágocskák
hetekig pletykálnak
egy garabonciásról.
Bezzeg Csiga úr méltósággal
araszolgat nagy házával.
Finom remegésű lesz a tócsa tánca,
ha a szitakötő nászát járja.
Repülővel úgy szállnak égbe,
kíséri őket a szél zenéje.
De víz alatt is zölden
elhallgatnak bölcsen
a brekegő békák,
ha az égen gólya húz át.
A naplemente
alkonyi kellék,
Betöltik az estét
csivitelő fecskék,
neg a dombokról
hazaballagó kolompszó.
Tücsökhegedűben,
ha égig ver a láng
csillagok rőzsetüzét
szítja fönt az égi pásztor,
Alázatos csendben
hallgatjuk mi ketten,
mint szentséges imát,
a lélekmelengető muzsikát
Hoztam mesét tarisznyával,
hamubasült pogácsával.
Ülj csak mellém!-
titkot őriz a mély rejtek,
mosolyodba tündért rejtek.
Hol a felhő hegyen járó,
esti csillag rétre szálló,
táltoscsikó ott galoppol,
parazsat is ott abrakol,
sebes mint a gondolat,
barátodnak elfogadd!
Szemed fénye táncoltatót,
fogok neked huncut manót,
bojtos farkú ördögöt
majd lábadhoz kötözök.
Ha babonáknak teleholdja
fut a felhős égen,
boszorkányok gyülekeznek
a hegy gerincében.
Kincset jelző rőzsetüzek
égnek a szavak mélyén.
Hozzád jön haza
a hétfejű sárkány,
s lelked palotájában könyörög
a világszép királylány!
Te vagy a királyfi
ki megmenti szépen,
viszi minden vágyát
álmok tengerén el.
Aludj hát !
a Tejút nagy paplanát
angyalok szívedre húzzák,
s majd égigérő fáról
csillagot meg holdat
hozok neked holnap.
Ács kalapja, kalapácsa
maradt fönn a padon
Belébujt a cirmos cica
ne fázzon a fagyon.
Bosszankodik a kisegér-
nyaka közé kapva lábát-
hogy épp télvíz idején
illy rútúl kilakoltatják!
Most szedheti a sátorfáját.
költözködhet új lakásba.
Még jó hogy nem került
a macska karmába!
Megjött a tél, szakála hófehér.
Rázza rázza vastagon,
minden sóhaj, mint jégvirág
nyílik ki az ablakon.
Eresz alatt fagy
élesíti a jégcsapot,
cinke csapat etetőn
szemelgeti a magot.
Kicsi a ház, nagy a hó
úgy pipál, mint nagyapó,
bodor füstöt ereget,
meg-megbrzong, didereg.
Térdig érő most a hó,
rázza, rázza nagy szakállát
kinn az öreg télapó.
Mit szólsz hozzá kis pajtásom,
hogy orrod hegyén landol rendre
egy-egy dundi hópelyhecske.
Térdig érő most a hó,
rázza, rázza nagy szakállát
künn az öreg télapó.
Mit szólsz hozzá kis pajtásom,
hogy orrod hegyén landol rendre
egy-egy dundi hópelyhecske?
Ez már aztán komoly tél
fáznak kinn a cinegék.
Szórjál nekik apró magot
úgy dicsérik majd a napot!
Kenyérből hullt csipetnyi morzsát
a picinke cinkék belakmározzák.
Csivitelnek majd elget,
melengetik a szívedet.
Beszél az ég hóul,
a fákra is hó hull,
eltünteti a nyomot,
amit az ősz itthagyott,
fehérrel fest fehérre,
nem gondol a cinkére.
Nappal olvad, éjjel fagy,
még az álmod is elhagy,
tovaröpül messze délre,
meleg tenger napsütése
fürdeti szép feketére.
Csinnadratta, angyaldunyha-
egy kis puttó széjjelrúgta!
Táncot ropnak fenn az égben
az angyalkák hófehérben.
Szánkóra hát, állj sítalpra,
kaptass fel a hegyoromra.
Repül majd a havas rögön,
s arcodon a piros öröm.
Estére, ha elfáradnál,
nagymamád főz mézes teát,
Meleg dunyha, s jön az álom,
ott leszel az angyalbálon.
Fújja a szél a nagy havat.
Fa tetején piros alma
még az őszről ágon maradt.
Csípik, vágják cinegék
a jégbe hűtött csemegét.
Porzik a hó, le-leszakad,
mindegyiknek jut egy falat.
Fa tövébe settenkedő,
száját nyaló cirmos cica
bőrig ázik, jól ráfázik
a cinege lagzira.
Viháncka a dundi puttó,
fönn az égi pajkos lurkó,
addig rúgta vágta,
kiszakadt az angyalok dunyhája.
S lenn a földön ezer ördög
sikít, visít, hócsatát vív!
Látod-e te nagyanyóka
kivirulva, mint a rózsa
díszlenek a hegyoldalba.
Addig vezeti az út a lovat,
amíg az ég nem küld havat,
akkor aztán fapapucs!
azt se tudja hova fut.
Út vezeti a lovat,
ló vezette a fogat,
én meg ülök a bakon,
ló alól, fogat alól
az utat elfogyasztom.
Lelkem barázdáit böngészve,
kutatok sorra sort,
szedegetve emlékek kalászát:
már sose találom
az elorzott gyermekkort.
Porzik elő
dűlőútján az idő,
merre kocsiderékban
kicsi kölyök zötyög.
Szőkül a kaszáló, szőkül,
hegyi ösvényen kóborol a nyár.
Királyi jogar a nádi buzogány,
csordadelelőn a nap megkoronáz,
Kenderáztatón zeng a békazsoltár,
cirokhegedűm belekontráz.
A vágy messzeséggel kacérkodó
szétmálló papírhajó.
Kis patakban kis halak,
örömeim kisiklanak.
Mert ahol a jelkép
-útszélen pléh-Jézus
kőkeresztről lelép-
arca földjére vágva
apám szántja
sors-nehéz földed
Bükkszenterzsébet!
S ha őszre varjad a határ,
a végrehajtó anyámra kiabál,
A gyerekszív is kifosztott táj.
Egyszerre felnőtté őszül a világ!