|
|
Jön a tavasz,
Lop szívedbe lángot,
Megsimítja arcod halmán
A szélfútta virágot.
Csillag ég az esték mélyén,
Kóborló lelkem,
Az álmodó, föl-föllobbanó vágy.
Száll hát a képzelet,
Oda hol nincs határ,
Bejárni a mindenséget
Egy sóhajtásnyi szívsuhogás.
Perzsel a szerelem, mint napsugár,
Dédelget, becéz, pergeti aranyát
Tested gyümölcsével kínál a nyár.
S egy reggel már emlék csak,
Betakar, mint lombbal hulló bánat,
A krisztustövises őszben
Intek még elmenőben.
Egyszer volt csoda az élet,
Fölfogtad, megérted,
Eltűnsz, mint nyom
A hóesésben.
Sejtjeid fényesre kitárva,
Örök körforgás
Ragyog, mint forrás,
Vár a végtelen galaxis palotája.
már párállnak völgyben
a reggeli fények
harmattakaróját
ledobják a rétnek
dédelgeti tájat a nap hajnal óta
ott virít arcán minden csókja
Ébrednek csobogók, kertek
erdők, hegyhátak,
ezeregy rejtek
tündérlépés héthatára
mosolyod ébred arcod napsugára
s már ma virág száll a fákra drága,
rügyet lánggá lobbantó lelket hív
s rejt esengőn az esendő a szív
Útszéli bogáncs-káprázat,
Pipacsláng-öröm:
Arcodon a lázad
Buja szövevénye feltör.
Kerek égtájat tükröz
Búzavirág a rögön.
Sárguló füvet perzsel a nap.
Indákon át gyöngéd-finoman
Rajzol vadmadarat.
Színekkel és fényekkel
Telve a lélek már:
Repeső szépséggé olvad
Bennem ez a nyár.
utolsó lángja is
ellobbant a nyárnak
nagy fekete varjak
pernyéi szállnak
a bronzarany fákról
lélekmélyi gyöngyök
hullnak csak hullnak
a szép kerek könnyek
vérehulló alkonyatban
égre remegő csillag
szívem rőzsetüze már
lassan elhamvad
s hamuját hordja szét
arcom halmáról a szél
fagyot lehel szikrát szór
derült ég valahány csillaga
szemem könnye reggelre jaj
fáról pergő zúzmara.
dérverte ágon reszket
majdhogy le nem esik róla
szívemen borzong a vén idő
jéghártyát növeszt a tócsa
Hízik a tél lassan
Hó húll lágyan hallkan
Már semmi se fáj, s a láthatár
bilincsbe vert dallam.
nagy a hideg nagy a hó
fut a szánnal a pejkó
csilingel a világba
csillag porzik utána
Tavasz van már nem vitás
a kikeleti víg vágyak
csűrdöngölőt járnak
rügyet lánggá szórja szét
lelkemre lobbant
éretted kiált a fény
s fölbuggyan mint forrás
minden mi hozzám elér
klimpírozgat a fák levelén
zenél csak zenél
aranyló ragyogásban
napestig harsog a madárdal
de megcsendesülő esten
pásztorcsillagot gyújt
a szikrázó végtelent
vigyázza vélem az Úr
az alkonyat hamvadó bíborán
ha búcsúzni készül a nyár
didergeti vizek tükrét
ősz színezi már a fákat
szél zokogtat jegenyét
rozsdamarta idő
söpri rőt levelét
fénye foszló héthatárnak
varjú károg telet kér
kését élezi már a szél
folyónk mind befagyott
utunk mind elfogyott
örül ki révbe ér
hízik fenn az angyaldunyha
könnyed pelyhük könnyként
dermed az arcodra
Mikor lesz tavasz?
Ha vágyak szárnyaló szívdobogása
Tested eleven bokrára száll,
S belezendül lelkünk dalába
A hegyoldalon kibújó virág.
Mikor lesz ősz
Ha sóhajnyi szél kavarja
Melled dombján már az avart,
S emlékké fakul a határ,
Mint színezüst fejeden a haj.
Vet az idő
Déli szelet,
Temessük el
Ezt a telet.
Nézd csak,
Épp csak.
Beszélget
A jégcsap.
Egy csöpp, két csepp,
Csepereg.
Az eresz
Megered.
Halihó!
Halihó!
Tengerekig
Fut a hó.
Fényesülnek
Mind a rétek,
Napra vágyik
Minden lélek.
S hogyha már
A fecskepár
Afrikából
Hazaszáll,
Hát itt a nyár!
Itt a nyár!
szirmokká lobbantja
mosolyod lángját
minden tavasz
emlékszik a virág
s lombot hajt az ág
sós tengerén
szemed kékjét
fodrozza a vágy
Böjti szelet szárny suhogva
Vándormadár csapat hozza.
Bűvös csókjába a berek
Minden fája beleremeg.
Itt röpítik, itt hozzák
Szalmabábus télbanyát,
Minden rosszat, nyavalyát.
Ahol érik, jól elverik,
Táncot járva megégetik.
Beleborzong, fölébred
A szépséges természet,
Ahová lép vigyázva,
Virág fakad nyomába.
Én is futok, szaladok,
Biztatgatom a napot,
Küldjön kérőt hozzája,
Ne maradjon pártába.
Márciusnak havazása
Nincs a télnek maradása
Csermely kacag s futva fut
Domb alatt a gyalogút
Nyitni, nyitni, nyitni
Szívedet is tárd ki
Kék eget hoztam
Rá napot loptam
Csörgő csorgó csatornákba
Vizet fakasztottam
Áprilisi szél szeszélye
Szítja a zöld lángot
Táncra kéri fel a felhőt
Folyón, tavon, hét tengeren
Ringat vad hullámot
Szép napot, jó napot
Rigó kiált jó nagyot
Tündérlépés héthatárba
Virág fakad a nyomába
Barack virága, almafa ága
Fut a tavasz hegy iránt
Az oromnak kökény szirmát
Szél markostól szórja rád
Látod a lángok
Tarka virágok,
Piruló lányok.
Kertekben, réten
Meg az árokszélen
Tátika, zöldike, Sára
Perdül a táncra
Füröszti lágy
Törékeny zápor,
Megszédül a szél is
Kakukkfű, zsálya
Fűszeres illatától.
Barack virága, almafa ága-
Fut a tavasz hegy iránt,
Az orom kökény szirmát
Markostól szórja rád.
Arcod selymén mosoly,
Tündérlépés héthatára,
Kivirul szívem is
E rebbenő csodákra.
mint virág a tavaszi hóra
ráérez lelkem a kinyíló szóra
mint félszeg cinege hang ha
rezzen az első tavaszi napra
mosolyogj rám kedvesem
jégcsap lóg az ereszen
fagy szorítja szívemet
tavaszodjon ha lehet
duruzsoló emlék melege
olvaszd ki szívem jegét
óh ifjúság aranyló lángja
a tavasz visszahoz e még
rügyet lobbant lombot hajt az ág
sós tengerén szemed kékjét
fodrozza a vágy
jöjj el tavasz szép varázsa
simíts selymet már a fákra
lehelj csókot a bokorra
fodrozódjon ága-boga
fess az égre fényes napot
ébredjenek fagyos zugok
csilingelő kicsi patak
lenn a völgyben vígan szaladj
és a pagonyban
balkáni gerle
fújja csak egyre
hangjára nyomban
te nagy hegyoldal
virágba lobbanj
Tejfehér folt égen a hold,
A föld páráját tüdőre szívja
Mélyen az éj.
Holnap, ha kivirrad,
Menyegzőre öltözteti
Fákat a fény.
A barack, a szilva és a meggyfák,
Virágba borul az egész hegyhát.
Tündökölnek, szállnak a széllel,
A szétszórt mámor sziromlevelével.
És peregnek a percek,
Mint néma filmkockák
Szívembe ég minden tavasz,
A boldogság negatívján.
rigók, csízek, vadgalambok
ébresztgetik a tavaszt
hajnaltáji fényes hangjuk
fára rügyet most fakaszt
szellő tépi bontogatja
aranyeső loboncát
a világra ránevet
ágán a sok sárga láng
dallamokat futtat
lombok lágy levelén
idegek csillag pályáin
az életre kelt fény
hát melengess lángoddal
dédelgess áldott nap
tüzeid szívemben álmodnak
himnusz zeng mindenegy hangban
a lét tervrajzát őrzi
titkait bontja valahány mag van
talán már holnap megjön a tavasz
rétek vadvizét fodrozza
virágot csókol a dombra
akár a megrészegült fények
dudorász halkan reménnyé szépül
jókedvében a lélek
mosolyok sugarán nyíló
rügyek zárja pattan
láng van már a madárdalban
hát melengesd lényeid
dédelgess áldott nap
tüzeid szívemben álmodnak
himnusz zeng minden egy hangban
a lét tervrajzát őrzi
titkait bontja valahány mag van
szirmokká lobbanó élet
emlékszik s lombot hajt az ág
sós tengerén szemed kékjét színezi a vágy
itt a tavasz menthetetlen
nap ragyog a két szemedben
nyújtózkodnék fel a fényre
mint virág a teljességre
réti pitypang égő gyertya
csuprosan hajt a fodormenta
fénybe forgó szirmait szórja szét
megérint minden tavasz
és a az élet szívemig ér
zöld arany hulláma úgy ringat a nyárnak
fények ölelő dallamai szállnak
csapongó vadmadár csapat
ezeregy vágy szabad gondolat
szívemre morajló tenger
szerelem csillag hatalma rejts el
munkálnak bennünk láthatatlan a fények
sorsunk csak porszemnyi élet
mint száraz homokdomb az esőcseppeket
a fény morzsáit beissza szívem
éltet a szeretet s itt tart valahogy még
a didergető öregség
orgonabokrok illatoznak
nyílnak a vágyak már naphosszat
részeg a fénytől- mint egy kamasz
rámkiabál a víg tavasz
fecskéink is hazatértek
s óraszám füttyög a rigó itt
jókedvünk zöld rétje futtatja meg
nappalok borzas csikóit
fínom suhogás kikacag a zápor
esőcsepp gyöngysorra ékit
réteken minden virágot
pittypang szédül föld szagától
bóbitája könnyed lélek
messze szárnyal a világtól
utadon már végigmentél
és tán meg se láttad
a szenvedő, a sudár
útszéli fákat
az árnyat adó szépséges
ezerarcú lombkoronákat
óh ti megperzselt törzsek
vízben korhadó töröttek
csillagokba kapaszkodó
villámsújtott ágak
gyökerek csipkés sziklafalon
erőtökért mindig megcsodállak
jót s rosszat hoztak az évek
és fájnak a telek tüskéi még
de minden tavasz szentséges ünnep
mely az élet parazsát hordja szét
rügyet lánggá lobbantó lelket hív
s rejt esengőn az esendő szív
hol mennyasszony-meggyfák
sziromruhája tündököl
zenél csak zenél a fény
hófehér fürtökön.
s addig élek én azt hiszem
míg a csoda megterem
hétrét hajtott szívemen
csillagparazsa lassan
hamvad az éjnek
föld szíve dobban
ébrednek csobogó fények
sóhajt a hegyoldal
bújik virágköntösébe
madárdallal köszönti
tavasznak tündére
zöldell a fű réten nádon
zsombék háton meg a lápon
dombok alján patak medre
tengerre fut minden cseppje
megy a tavasz jön a nyár
pitypang pelyhe égbe száll
én is futnék hogyha tudnék
szívetekbe álmot lopnék
Szárnyas verőfény röppen
Rikoltva a hegyek ormán,
S hamvadó tücsökdaltól
Enyhe esten
Csillagfészkén pihen el.
Még perzsel a nyár,
S csak úgy magának dohog,
Szíved fölé tűzök
Egy elvérző pipacsot.
Fákra az alkonyat
Mennyei színeket fest,
Mosdat szitáló harmat,
Hűséggel betakar az est.
Rőzseláng lobog
Tücsökzenében távol,
A fény zabolátlan
Vadlova táncol,
Hallgatóznak a csillagok ébren,
Repülünk messze Göncölszekéren.
alkonyat hamvadó bíborán
Rigók, csízek, füsti fecskék
hangolják finomra az estét
a búcsúzó nyár
fénye szemedben visszafáj
földnek és egeknek tere
porzik fölötted csillagdűlőn fut
a Göncöl szekere
mint öregek pergamen bőrén
ha könny lecsordul
szél szaggatja a fákat
levelek zápora hull
vonuló sötét felleg
áztatja arcod barázdáit
könnyekkel könnyít
túlcsordult lelked
szívdobbanás csöndesen halkan
szál hegedűn elhaló dallam
az idő pókhálója
arcod is beszövi lassan
napok lácszemét fűzi egybe
sorsodhoz köt a megtett út
elporzik fölötted
földnek és egeknek tere
mennyei dűlőn fut
a Göncöl szekere
ősz didergeti réten a csillagot
bennem él mind ki elhagyott
a végtelenből üzennek érted
és nyitnak ösvényt a fények
Mikor az égen
Hold deleje szédít,
Fiastyúk maga alá
Gyűjti csibéit,
S csend ül a lápi homályra,
Toccsan a vízen, káka tövében,
Ébred a nádas büdi boszorkája.
Bűvöl, bájol, elvarázsol,
Lidérce von magához,
Kígyó, béka kondérjába,
Éjfélre vár vacsorára.
Vigyázz, ha arra jársz
Manók járnak a rétre,
Szívért szívet cserélve.
Révülsz, mint az alvajáró,
Ábrándos lesz szemed,
Éberen is álmot látó.
Táncba csal a ringó nádas,
Szél zúgatja fenn az ágat,
Sose volt még ilyen kedved,
Csillag lobban el feletted.
Szitáló harmat gyöngyén
Jön egy leány, világszép.
Haja az ég fénylő selyme,
Hangja úgy búg, mint egy zsoltár,
Ér partján a fűzfa törzse
Világító aranyoltár.
S mire az égre
Szárnyal már a hajnal,
Halványul a vén hold,
Éjszaka titkait kürtölve szét,
Göcsörtös fák tövén
Piroslik egy vérfolt.
Az ősz fókuszába a fény
Egyetlen pillanatot varázsol,
Ahogy a szelet kifogva a hámból,
Ördögszekeret paskol a zápor.
tele zsákja vállán,
must csorog az állán-
minek ide már a csősz-
ördögszekerén
szökik messze az ősz
megszürkült arcán
ellobbanó fények
régi szép nyarak
emlékei égnek
bronzarany fákról
lélekmélyi gyöngyök
hullnak csak hullnak
a szép kerek könnyek
nappalok parazsa
alkonnyá hamvasul
megremeg égen egy csillag
üzen érettünk az Úr
felettem az égi tűzet
vérem futtatja meg
ha bíbor alkonyat jő
Ködpaplanával a tájat
szívemre húzza a bánat
színek varázsok vágyak agyő!
Megint az ősz megint,
Hull a fák levele,
Rétek szélén szél kering,
Azt süvíti le vele, le vele.
Ledérkedve itt időz
Szemérmetlenül az ősz,
Míg gátlásaik ledobják
Pironkodnak naphosszat a fák.
Egy keringőt még?
Súgja a dér.
S táncra perdül,
Haláltáncra a levél.
Szemet hunynak
Avar alatt a magok,
Álmodnak víg tavaszra
Szép napot.
aranyló rozsdával a fákon
átszűrődik az esti opálon
hullnak az ősz könnyei már
üszökké hamvasztják
s nem szítja pirosra láng
víg nyaraink parazsát
e rőtbarna pírban
fölsajdul földől az égig
harangok bronza kong
a völgyön végig
elhallgatnak réten a tücskök
lassan szívemre remegnek
a szikrázó éji fényfürtök
pásztorcsillagot gyújt
s a végtelen csendet
vigyázza velem az Úr
Tollászkodó, kiáltozó madarak
Szőlőhegyek tőkéit
Seregestül ellepik,
S érett perceim határát
Végigböngészve
Vijjogva vágják.
Szomorúságom légipostázom.
A varjúkiáltássá szenesült ének:
Széljegyzetversekké hull a lélek
Omló örömtörmeléke.
Száll az égre fekete pernyéje.
Viszi a hírt csörögve bongva
Madárijesztő ócska kolonca.
Pletykarovat, vénasszonyszáj-
Súlyos balladák zugnak
Arcom dombjainál.
Elballaghat már a csősz,
Az elhagyottság stációin
Akáctövisével koronáz az ősz.
S ahogy fölriad az alkony
Csendülő harangszó hangon,
Az éjszaka vérző sebei fölött
A jaj karcsú holdsarlója tündököl.
Szívem barázdáin az öröm
Vadrózsabokrát
Károgó feketére mossa
A szemerkélő szomorúság.
Arcom égboltján a mámor
Galaxis fényét
Csillagok üszkös rőzsetüzévé
Hamvasztják az esték.
Árnyak bánat-vermébe hull
A fényszárnyú mosoly.
A templomdomb stációi felett
Siratnak a szelek.
Lelkeket kifosztón
Rezdül árnyék és a fény,
Elszáll, mint fonál
Szívgörbéd az ökörnyál
Rímtelenül, végtelen árván
Lélekké villanó idegek hálóján,
Görcsös remegéssel
Ringat el a halál.
Pirosló csipkefa,
Kékellő kökény,
Dombok rézsútján
Rohan az ördögszekér.
Fáradt madár a nap,
Az elvérző alkonyat
Bíbora ég,
Színesre festi még
A fák hullni kész levelét.
Köd-puha paplan rejti
A lombfosztó éjt,
S dérezüst kését
Villantva a reggel,
Már az avaron rőt vért
Seper a szél.
már a dombokon távol
hamvadó napáldozat csipkéje lángol
mint az emlék felszáll s elröppen
kondul három harang a völgyben
karjába vesz árván
szelíden simogat
kezed bársonya tán
az elomló alkonyat
sötét bíbort fest égre az est
ha első csillaga megremeg
bronzarany fákon réteken túl
harmatcsepp könnyel arcomra hull
dombok alatt
hol ködbe bújnak
az aranyló völgyek,
s kertjeinkben - elidőz
itt ólálkodik már az ősz
veri hideg szél, zápor
könnyeik hullása
könnyít a fákon
szorítja rétek vadvizét
bilincsébe a jég
üszökké hamvasztja
lelkünk parazsát
tested nem szítja
pirosra a láng
s nyaraink fényét
vissza nem hozza
rőtbarna alkonyok
jajduló bronza
körben a dombokon
aranylón őszül
sugdolóznak a fák
valami készül
vén diófa árnyán
szívemre hull titkon
finoman lágyan
fényeivel az alkony
úgy búcsúznak a napok
mint elröppenő fecskék
fájón kondulnak már
hamvába hűlt esték
mint öreg kutyám szemében
a ragaszkodó hűség
marasztal még a szeretet
rám borul mint hű ég
estharmat könnye
megborzong arcomon
gyümölcs koppan halkan
vérehulló napkorong
lassan remegni kezd egy csillag
üzen a messzeség
és a végtelen útjára
röpít az éj
Hamvadó alkonyi tűzben
szélfútta nyárfákról
hullnak csak hullnak
az elmúlás könnyei
*
Vére hullt az ecetfának
Már az esték fázva fáznak
Éles fönn a csillag fénye
úgy szúr mint a penge éle
*
Selyemrétek bújnak
zúzmara-ezüstbe,
patakparton fodrozó víz
meg-megtörő jégcsipkébe.
*
Fák csonk ág-bogán
dérverte csillag,
telet hoznak rám
a károgó varjak.
*
Csontig ható szél,
maholnap megjön a tél.
Csak magok álmodnak mélyen,
mint remény az ember szívében.
*
Hízik a tél lassan,
hó hull lágyan halkan,
már semmi se fáj,
s a láthatár
bilincsbe vert dallam.
Borzong a bronz falevél,
Sóhajt egyet s földet ér:
Jaj itt a tél, itt a tél.
Lecsupaszul a lélek is,
Bár őrzi, rejti menti még
Egy szerelmes nyár
Kökény-kékjét,
Csipke-piros örömét.
Feketén kárognak a varjak.
Tort ülnek hosszan.
És lassan szállingózni kezd,
Mindent betakar
A hófehér feledés.
Fénybe hamvadó nyárvégi esték
betöltik az eget a csivitelő fecskék
Körték szilvák potyognak halkan
észre se veszed búcsúzik a nyár
Nincs mit tenni... az idő lejár
Diófán tarkál
szívemen kopogtat már
a vén idő-harkály
Vére hull a napnak
Megcsillan gyöngyösül
arcomon estharmat
A szétmálló színeken reszketeg
szívem taván megremeg
égre bukik egy csillag
Hívogat az árva fény
a mélységes mély
Kertek alatt
hol megborzong az alkonyat
könnye ömlik a fáknak
s avart kavar a szél
reggelre ezüsttel fest,
színezüsttel rétre a dér
Mint beteg madár az ágon
merengek az elmúláson
Szép napot hoz-e még a holnap
Csak egy lehelet az utolsó levél
pörögve száll
Megjön a tél az időnk lejár.
kertjében a hamvadó ősznek
toporog s még egyszer
tüzet rak egy vén ember
arcán ellobbanó fények
régi szép nyarak
emlékei égnek
csak reszketeg test
ködpuha kabátját
magára húzza
borzong az est
napszentület áhítatán
kondul a templom
nagyharangja
úrfelmutatásra
egyet csendít
az idő rajta
szélfútta nyárfákról
hullnak a könnyek
pernye havaz
és az éjszaka ölti ránk
gyász bársonyát
mit láthatár se zár
végtelen terek felett
csillagra ösvényt
nyisson szívetek
Itt van a tél
Meglegyint a hidege,
Összehúzza kabátját
Fa ágán a cinege.
Keres itt, keres ott
Hol találna szem magot,
Amit az ősz terített
Asztaláról meghagyott.
A kerek cipókat
Tán elcsipegetnék,
Hát szétosztom közöttük,
Mint Krisztus
Gyónáskor a testét
Dérlepte mezőn
Tüllruhás menyasszony a nyár.
Nyoszolyólányok a csipke meg a kökény.
Forognak körbe-körbe, ha rázendít a szél:
Itt is-ott is halálra váltan
Járják a fergeteges gyorsat
Vénasszony varjak
Károgó feketén tollászkodnak.
S ahol halkul már a csendre minden,
Útszélen pléh-Jézus árva egymagában,
Rozsdás sebét fölmutatja,
Nagy meleg szemére a könnycsepp
Rá van fagyva.
nyújtogatja hó a lábát
ránk lép a tél hamarost
csipkét rajzol a fák ágán
jeget hízlal a tavon
lenn a völgyben három falu
ragyog mint a patyolat
varjak lármáznak csak
a szikrázó ég alatt
fehérségbe belesüpped
piros tetős házikó
éppúgy pipál ráérősen
mint subájába nagyapó
bodor füstöt ereget
meg-megbrzong didereg
benn az ünnep fénye
arcotokon felragyog
fenn a rideg ég is
csillagával mosolyog
Ifjúság szárnyas kedve
Tovaszállt messze-délnek,
Valamikor kedvem leste
Röptetett a széllel.
Tavalyi száraz fű rejti
Emlékek ösvényét már:
S ahol járok fölriad
Szerelem-szép vadmadár.
Tavaszi bokrok,
Zöldellő csokrok,
Hegyi ösvényen
Kóborol a nyár.
Milyen végtelen
Az ég kékje
Hullámok lábadhoz
Hordják a csodát...
S úgy viharzik át
Szíveden az élet,
Észre se veszed
Mikor ér véget.