Galaxison, tejút hátán
|
|
|
|
Hol a felhő hegyen járó,
Esti csillag rétre szálló,
Ott abrakol, ott galoppol
Selyemszőrű vadcsikó.
Nyerget reá sohase vetnék,
Mégis, mégis repül velem,
Mint képzelet, oly iramló
Hegyen völgyön tengeren.
Fényekké rezdülő vágyam
Szívében az áram,
Lehet csak szemvillanásnyi
Az öröm és bánat,
Pillanat ösvénye hol fényévbe fut
Felfelé vezet minden út.
Hát Isten áldjon, ég veled,
Bejárjuk a végtelent.
Láthatod ablakod, ha kinyitod
Szabadság szép tilosát
Lobogó vágyaim szelik át:
A sóhajokból felszálló csillagok
Göncöl szekere robog ott.
Galaxison, tejút hátán
Érkezünk csengő-bongó fogaton,
Sánta Katát táncba hívni
Most van reá alkalom.
Szétrúgjuk az égi ködöt,
Szikrázhasson, ami örök,
Csapunk olyan vigadalmat
Angyalok is kipirulnak.
S mint aki jól végezte a dolgát,
Elővéve a négylábú tarisznyát,
Csillagtűzön szalonnázunk,
Szállást verve este fenn,
Hol a sarkcsillag megpihen.
Napok celláiba zárva,
Gátlások rácsai mögött:
Magammá idegenülök.
Falak, ablakok: szorongok!
Ajtóm csikorog. Mit akartok?
Simogatással, pofonnal
Ütlegel, vallat a vágy:
S jajdul ajkamon a dal!
Száll alá poklokra
Kénköves bugyrokba
Hol a test telített méreg
Csak napra-nap az élet
Vonz a magas és húz a mély
Rakódik rétegre réteg
Pokolnál mélyebb
Lélek tüzén égek
Mert úgy fogunk csak dalba
Nyüszítve, ordítva ha valami fáj
Magunkat is kifordítva
S ahogy könnyít az ének
Kiszolgáltat végleg
Hisz eleven seb a fájó lélek.
sejtelmek köd-rengetegében
érzések rétegszelvényein
szavaink forrásvizénél
mint kincses lelet
egy-egy szóra rálelek
s csak azt keresem csak azt az egyet
amit a tündér-holnap
szíve felett viselhet
A költő?! : nem egy nagy dolog!
Az álla legfeljebb felkopik,
A hasa meg korog,
De hű mint a csaholó érzelem,
Mely lábánál kódorog.
Bolhája az ihlet,
Tőle viszket,
S vakarózik egy verset.
A költő?! Szent vagy mártír,
Zseni vagy mást is átír,
De feldobja egy szó,
Egy hangulat, egy kép.
Mert neki bármi elég,
S hogy csak füstölög vagy elég,
Érdekli a fenét.
A költő?!
Száll a lélek ege táján,
Jár a bánat szakadékán,
És amíg a kék ég,
S nem a föld borul rá:
A csillagok rőzsetüze
Parázsló oltár,
És az örömök forrásvizén
Felröppenő madárraj a vágy.
Ihletem csillagos homlokú csikója
Üget, vágtat, galoppozik velem egy gondolat.
Selyemréten, gyümölcshátú dombvidéken,
Erdőzugban, lápon, éren-
S lehet ösvény, földút vagy gyalogút,
Repülhet a csillagégen:
Csak arra vágyik, hogy szívemhez visszatérjen.
Azt mondja a nejem,
Fűzfa alól szedem
Csokorba a versem.
Nem baj édes lelkem,
Szándékát, ha veszed
Szemétkosár helyett
Tán vázába teszed.
Mint parázsló tűz,
Ha lobban a szóban,
Mint felhangolt idegek
Húrjain lüktető dallam,
Mint marék lepke,
Ha kezemet szétnyitom,
Száll szerte
A csapongó képzelet
Minden szélfuvallaton.
rezzenő lélek-mélyen
jókedvű virágos réten
hol szelek születnek
könnyű gondolat
nyári pillangó
verdes az égen
Haragjában tenger,
Róna szelídsége,
Kék hegyek alján
Közénk ülő béke.
Harmatozó reggel,
Napsugárkacagás,
Őszi alkonyattal
Elszálló nagy madár.
Napestig, ha tudnék
Képeket rajzolnék,
Színre színt
Szívért szívet adnék.
Kocsmába nem ülsz be
Magadba merülve,
Hol pálinka bűzre,
Cigaretta füstre
Már immúnis lenne
Bőröd pergamenje,
Lelked végtelenje.
Isten számkivetettje,
Menekülök már örökre,
Angyalodtól kiűzetve.
Menekülök versbe,
Ritmusba, rímbe,
Hol örömet, bánatot
Nem féldecire mérnek ott,
Hol minden szót, mondatot,
Úgy emelek, mint pajzsot,
Hogy össze mégse omoljon
Hitem paradicsomkertje,
Hát fogadjatok be
Halhatatlan körbe.
Hisz nincs hová álászállni már,
Bennünk a pokol és a menny,
Értűnk zeng a gitár,
Bennünk a tisztaság és a szenny.
Hát csak énekelj Orfeusz,
Jobb lesz tán a világ,
Vagy szíved lesz könnyebb
Ha megleled Eurikád.
Az emberek a vicsorgó vadak,
Egymást tépik a koncért,
Ha prédára akadnak.
Csak énekelj Orfeusz,
Addig se ugatnak
A pokol kutyái,
Képes a szeretet
Az embert is meglágyítani.
Csak énekelj a kriptalakónak,
Az elevenen sírba szállónak,
Az éhezőnek egy falat kenyeret,
A nyomoréknak ki ott biceg,
S könyörtelen félresöpri a tömeg,
Csak énekelj a betegeknek,
A reményt vesztett léleknek,
Énekelj, be ne fogd a szád,
Ha már elemi szintre
Süllyedt le a világ.
Ott énekelj, hol a hörgés hangosabb,
S már rég nem a lét a tét,
A győztes is csak áldozat.
Vízióid közt bolyongva,
Imádkozz, bájolj, varázsolj,
Énekelj rá az ordasokra.
Hol vágyak parazsai égnek,
S eleven tűz kútja a lélek,
Szálljon boldogságot kereső ének,
Énekelj, Orfeusz, énekelj,
A világ tán értelmet nyer.
Vers-embriók abortusza,
Amit meg sem írtam soha,
Gyúlhat érte fénylő láng már,
Tele van a szemétkosár.
Kihűlt már hamuja,
Forrása kiszáradt,
Szívemben a vágyak
Mámorító nyara
Hazajáró emlék csak.
Hogyha megérint a csönd
Beszélgetsz még a fákkal,
Az ágak közt fönt
Ha felzeng a madárdal.
S Repülnél súlytalan égen
Felhőn szálló vággyal.
De a súlyos kőtömb,
Ha földhöz vág a bánat,
Álmaid is kőmerevvé vállnak,
S ha szomjúság gyötör
Találsz-e csobogó forrást
Szíved vadonában?
1
Hallatlan, no de ilyet!
Halandót erőszakol meg
A halhatatlan ihlet.
2
Üldöz egy gondolat
Már napok óta,
S nem kegyelmez, míg tollam
Végül le nem rója.
Mert elég egy szó, egy érzés,
Fölizgat, mint szűzlány
Combján a vérzés.
Áldozatként Parnasszusra,
Rovom oltárkőre
Magam a papírra.
Írnom kéne, írnom
szántani és vetni
e puszta papíron.
Írnom kéne, írnom
aranyló mondat
súlya húzta
ékes papíron.
Írnom kéne, írnom
csűrbe rakott életem
eleven papírom.
Szavak hallgatag mélyén
Álmodnak a tüzek,
S a szív felizzó áramkörein
Szárnyal a képzelet.
Mint pici szél, ha támad
Meglebbenti a szoknyádat,
Félrever nagyharangja
A percnyi csodának.
Hevít a vágyam,
S hogy nyílik lelked kapuja,
Mormolja liturgiáját
Feloldoz tested ostyájával
A szerelem maga.
Szemelgetem az esték
Rózsafüzérláncát,
Színezüst telehold
Takarja rám árnyát,
Égre lobbant minden lángot,
Behamvazza lenn az álmot,
Úgy bújnak elő a csillagok,
Mint fénylő szavak, mondatok.
Szavak, sorok, versek
Istentől kapott percek,
Mint kopogó esőcseppek
Vallatják a csendet,
Eresz alatt a vedret,
Csordultig töltve meg a lelket.
Tisztelt Bíróság! Igaz a vád.
Bevallom minden bűnöm
Verset is írtam néha,
de hazugságra sose árvult a szám.
Álmaim, ha elítélnétek
Fellebbezéssel nem élek,
Végzés nélkül is
Jogerős az élet.
Irdatlan vadonban
Csak magamban
Fújom a dalt
Szakadatlan.
Bánom is én
Hogy senki se hallja,
Kevéssel beérem,
S megszaggat a
Fáknak gallya
Úttalan ösvényen.
Feneketlen mélyben
Bércre fut fel az út,
Engem vár egy hegy ott
Mely nekem adatott.
Itt lakik Zay Ignác,
Szívében ritmusra
Lüktet a sajgó vágy,
Világra nyelvet öltő,
Rímfaragó költő.
Ha száz életem volna,
Tán száz verset is írnék,
De így csak ezt az egyet
Színezgetem mindig.
Forrásból csobogó,
Rongyokból lobogó,
Lelkemből kelnek
Útra a versek.
Verhet a földre,
Dobhat az égre
Öröm és bánat:
A szenvedés is
Csak patinát ad.
Ötven évem félszáz verse,
Feldobom a szélnek
Héthatáron messze szálljon
A szárnyaló lélek.
Mert írhatsz verset,
Százat is, szépet,
A dalba tüzet foghat a szó!
A fontos csak a lélek,
És nem a szóképek.
mint a szél az eső
vagy a tavasz virága
úgy jönnek szavaim számra
átvillan váratlanul
valahol az idegszálakon
felzokog mint egy húr
nem tudom honnan
mint a forrás
egyszerre kibukkan
mint az egek mélyén
ha félve megreszket
egy halovány csillag
titkokat hordoz elvarázsol
keresem mint sose látott kincset
s ha megtalálom
ékes édes zamatától
úgy hajol közel a távol
mint kedvesem von magához
mint szomjazónak szomjat olt
melenget ha fázom
ami szétszakad egybeköti
fénnyel öltözteti
jön mint a szél magától
körbe kikerekítve a világot
kőre követ
így épül oltár
szóra szót emelve s máris
ragyog a vers
mint gótikus katedrális
hol lángot őriz a lélek
s csillagra ívelő tornya
tartja az eget
hogy rám ne omolna
rímet ritmust mint habarcsot
keverek egybe
metaforák szentképét
falaira rejtve
szférák zenéje
röpít így magasba
minden orgonasíp
lelkem egy hangja
s hol rózsaablakok nyílnak
szívemben valahol
remegő fényein
a mindenség válaszol
azt kérded mi végre
lelkem ütemére
írtam csak
a magam örömére
kötetem köttetik
posztumusz
majdanha ölel a
jó humusz
csak mondottam-mondottam
egynéhány mondatban
oly csendesen halkan
ahogy fölsír egy dallam
csak mondottam-mondottam
befelé pergő könnyel
magamnak zokogtam
mint partján a tenger
mondottam-mondottam én
megrészegülten
minden tavasszal
dicsérve a fényt
mondottam-mondottam én
ahogy zuhog zakatol
csillag-fogaskerekén
a végtelen lélekőrlő éj
csak mondottam-mondottam
egynéhány mondatban
oly csendesen halkan
ahogy fölsír egy dallam
múlt léleknek tánca
ódon vers sárgult papíron
itt lüktet ritmusa vágya
az élet egy ecsetvonása
barázdák megfakult arcodon
lásd elfogy az út előttem
kereshetsz virágban kőben
nem lelsz majd sehol
tán csak ódon verset
elsárgult papíron
Verssorrá fénylik
Végül öröm és bánat.
Homokszem szavaid
Bennem gyöngyökké vállnak.
S amit a láthatár
Kékje se zár,
Szívemben hordom
A végtelent már.