|
|
|
Mátra és Bükk karéjában,
Szívem rejtek mély zugában,
Van egy táj.
Csobogók és vizes rétek
Erdős-árnyas szép vidéke,
Oly borongós, olyan fényes
Szinte fáj.
Szikla felett ölyv, ha kereng,
És balladákat súg a tölgyes,
Minden kincsét szemérmesen
Nekem őrzi szerelmesen.
Völgyek, dombok, zegzugos hegyhát:
Hányszor kóborolt velünk a nyár!
Ha arra jársz
Keresd meg lábunk nyomát.
Hallod, hozzánk szól
Egy harangvirág.
A tücsökzenében
Égig ver a láng.
Terítve a mező,
Ahová nem kell pincér.
Harmatot kortyol egy cincér
Mert szép egy fűszál is,
Fűszálon a bogár is,
S ahogy lélekké fényesül
Szemedben a táj,
Mosolyod napsugarától
Ragyogok máris.
Zölden
Fénylik a völgyben
Lágy anyaölben
A szív
lüktet így
Fűbe fekve hallgatok
Ölel örökké e föld
Ha meghalok
Hegyek ölén a ködölő idő,
Várnak rám a fenyvesek: a kedvesek,
S a vérbükk, ha értem megremeg,
Mennyi érzés mennyi vágy-
Fel-felröppenő madárraj száll-
Mert én vagyok ez a táj:
A mosolygó gyümölcs a fán,
A föld mely ideköt,
A majdan rámguruló rög.
1
lobbantja szirmokká
a völgyben e zöld özönben
hol égigérő nyárfák alatt
bújik meg a Tarna patak
s reggelek tündér mosolyára
fátyolos fényét lebbenti a pára
harmatgyöngyeit a rétek
kínálják a végtelen égnek
fodrozza szemed kékjét
és lobbantja szirmokká
szíved lángját a vágy
2
pacsirtaének
öntudatlan boldogság
pacsirtaének
zeng szívem héthatárán
hogy gyönyörű az élet
lombok résén fák levelén
fény-dallamokat rezegtet a szél
hisz örök tűzzel fenn a nap
ezer színe ránkkacag
3
fűzek marasztaló karján
fecsegő patak partján
estéli fűzek marasztaló karján
fénylik a hold
harmatot szitáló éjszaka
párája kúszik a hegyre
ködfüggönyt von reggelre
a szerelmesekre
4
csillagparazsán az éjnek
nagy telehold fénylik
csillagparazsán az éjnek
patakparton füzesek
pletykálnak a szélnek
héthatáron három napig
majd rólunk beszélnek
5
őrzik az esték
kert végén hol árnyukba
bújtatnak a nyárfák
és fodormenta illata
símogat a réten
őrzik az esték
szívünk parazsát
a magasságos égen
6
két szívdobbanás közt
dombok felett
napszentület tündököl
halgatnak már a tücskök
csilag fürdik a lápon
s az akácosok csókja mézzé
édesül a szánkon
estharmat könnye húll
két szívdobbanás közt
a végtelenről mesél a csönd
7
alkonyok parazsa
rőtbarna alkonyok parazsa hamvad
kong a harangok bronza
vén diófán kopogja a harkály
sebes időnk mihamar elszáll
és sötét bársonyán az éjnek
már színezüst mécsesek égnek
8
csillagok ezüstje
hát megöregedtél
s gyerek maradtál mmégis
üzennek érted a fények
mint rég kölyökként
patak partjra csal le az este
fejedre húll lassan
csillagok ezüstje
Vízmosások, szélmarta löszfalak
homokkő kopárok
rétek és lápok
itt valaha minden csúcson
vár állott.
A hegy mögött
hol pásztortűz füstölög
balladák ösvényén
elhajtott nyájak
betyárok járnak.
Pentaton dallamot
kap a szél szárnyra
Borong a Bükk meg a Mátra
Csörög morog manga nyája
Vasárnap misére
Minek is menjek,
Az Úr örök templomában
Gyülekeznek a tölgyek.
Ahol nincsen gőg,
Se kioktatandó bűn,
Csak az életnek alázat.
A holt kő helyett
Élőből emelnek házat.
Igazabb a szél orgonazúgása,
Dicsérni az Urat-
Ha sóhajt, búg, panaszkodik,
Gótikája az égbe kapaszkodik-
Mint a sok álszent kicifrázott ének.
Fojtó mécses helyett itt virágok égnek.
Levelek résén, ha nap süt át
Úrfelmutatásra csendül
Egy harangvirág.
Megtisztít a fény meg a zápor
Az ég lélekemelő magasából.
A kakukkfű se tömjén.
Összes titkaid tudón
Fut fel az ösvény,
Fut fel az oromra.
Szószéken beszédét
A mindenható mondja.
Hajnali erdőn
titkait rejtőn fázik a csönd
fölszálló rézkorong
lombon a nap átragyog
és párál csak párál a föld
sűrűben moccan a vad
fénnyel teli az úton
fácán rikolt
s velem baktat
a völgy meg a domb
Ég peremén nap korongja,
Árnyat vet az alkony lombja.
Ég pásztora tüzet gyújt fenn,
Csillaghímes subájába
Takarózik szépen.
*
Ég peremén nap korongja,
Tüzet fogott az alkony lombja,
Kapja a Hold vándorbotját,
Menekül a csillagosba.
1
Mikor kék hegyek mögé
Száll el a nap
S ablakom alatt
Fészkelődik már az alkonyat
Hallhatatlan dalba fog
Prüttyög az Úrnak
Néhány dallamot
Egy kicsike tücsök
Valahol a fű között
2
S hogy alkonyat tüze hamvasul
S fönn az égen lámpást gyújt
A szerelem oltára előtt
Én is itt mormolom térden
Csillagok rózsafüzérét el
3
E vérehullató alkonyatban
Tücskök zengnek hallhatatlan
Kerekedő csillagok rengenek
Szívem tavára reszketeg
4
Alkonyat tüzére hull
Az éjszaka permeteg
Reszketeg csillagok már
Szívünkön rengenek
Kertem ösvényét járva
Szeder, ribizli, málna,
Dédelget e zöld sziget,
Rámborul diófa árnya.
1. Csillagra ág-bogas sudarát
Holdfénye szelíden öleli át,
Mint engem a szomorúság
2. Csillagra ág-bogas sudarát,
Mint tégedet én,
Öleli szelíden a fény.
3. Csillagra ág-bogas sudarát
Melengeti szelíd holdfény,
Mint engem
A szívemen fészkelő remény.
Szederjesben, erdőszélén,
Hol fácánkakas motoz fészkén,
S homállyá szűri a fényt az alkony,
Tele vödrét megrakodva
Hazaindul egy cigányasszony.
Napdicsérő imáját
Fújná még a madársereg,
De kalitkájába némítja
A törvénykező éjszaka,
S csak itt-ott csippen még egyet.
Holdat gyújt fenn az égbolt,
Ezüsttel teríti a tisztást.
A végtelen nagy csendben
Csak a csillagok hallgatják
Szívem dobbanását.
Csend lent
Csönd fönt
Végtelen az éjszaka
Csillagos nyugalma.
Hallom a semmit!
Látom a mindent!
Ott kint
Itt bent
áldott jó időt
óh hozz tavaszi szél
lágy meleg esőt
hol nap tüze szólít
s a táncoló fényre
az élet lüktet elő
lánggá lobbanó rügyet
hogy vérem futtassa meg
valami ősi erő
napégette föld szaga
friss szénának illata
hűs csillaggal jön az este
s rétek füvét, vadvirágát
harmatvízzel mosdatja
zöldell a völgy párál az égre
nyújtózik egyet a fénnyel
csókjaival teleszórja
domboldalt a reggel
piros vércsepp fényes lámpa
nyílik a föld ezer lángja
futvást-fut a gyenge széllel
színeivel ránk kacag
dajkálja gyermekeit a nap
Ui:
mint a világ épp oly tarka
szíved mélyén a sok csoda
megsejteni gyönyörűség
tágabb a tér kékebb az ég
lám a telünk hogy elszaladt
hólé csordul s a kertek alatt
már a tavasz sündörög
hát szervusztok kis füttyösök
mag mocorog fű fakad
riadót fújtok egész nap
mosolyog az ég fényezgeti lelkünk
mint valami aranyat
ünnepre készül az élet
fénybe szédülve állok
mint aki részeg
hát szervusztok kis füttyösök
ím a nagyrét színpadi árok
húzza csak húzza száz tücsök
Mert lelke van egy fának,
A szárnyaló madárnak,
A hegyoldalon ringó
Szélfútta fűszálnak.
Vigyázva járd ösvényed hát,
Figyelj a lehajló ágra,
Életet oltasz, ha rátapodsz
A menekülő bogárra.
Zöldell a fű szépecskén,
Vígan szökdel a kecském,
El is futna, hogyha hagynám,
Hogyha szusszal estig bírnám.
Most bánhatja igazán,
Hogy bundában jár a kutyám,
Aranyat önt napsugára
Vízre, fára, héthatárra,
Meg a fejét lehajtó kalászra.
Madárijesztő rongya kéklik,
Nyugdíjazták jövő évig.
Fóton-fót kabátját
A szelek szétcibálják.
Halihé! nagy a hó.
Fehéret fehérrel fest Télapó.
Lenn a földben hó alatt
Álmodik egy kicsi mag.
Hűvösödik napszállatkor,
Harmat hull a rétre,
Holdezüstjén szűrődik át
Fűzbokor csipkéje.
Betakarja paplanába
Csillagos ég szépen,
Álomba is szenderíti
Ködbe bújt mesével.
Hegygerincen fény, ha röppen,
Jön tündöklő paripáján
Életre kelt álom,
Dérig hajló őszi reggel
Zúzmara fátyolát
Ledobja magáról,
Dermedt kis virágból
Hercegnőt varázsol.
zöld arany bársonya
simogat a nyárnak
lombok levelek résén
fénynek dallamai szállnak
bólogat mogyorók lobonca
tuják smaragd tornya
nyárfák ezüstje remeg
kacag fel a napra
zug zokog a fény orgonája
az élet himnusza szól
moccan hallhatatlan vágya
ha párját hívja a rigó
nyüzsögnek napoznak
parázna bogarak naphosszat
s ha fény se rezzen már a patak fodrán
lenn a völgyben dombok alján
csillagcsendbe bújnak az esték
majd szívemre hull lágyan
harmatként egy emlék
dombok alatt oson
az alkony már
csillag fürdik a lápon
két tüzes szempár
izzik a remegő nádon
fények selymébe bújik a nagyrét
hol virágok harmatméze csordul
s titkokat visz tova a szél
a jó szagú gyümölcsöskerteken túl
szétterítve aranyporát
körben az ég bíborral ég
harangszó csendül s alászáll
a csendek őszi áhítatán
mint boszorka-katlan
néma ámulatban
lüktet bűvöl ma a hold
ám valami mégis moccan
finoman halkan
akár egy lágy akkord
valahol mégis tócsa toccsan
elfoszlik az est varázsa
de felrezeg ezeregy csillag
mint mesteri freskó:
ragyog az éj fénykupolája.
Rozsdafarkú párnak
Fiai kiszálltak,
Fákon, bokron eleséget
Már maguknak találnak.
Pitty, pitty hívogatja
Mama, papa szemefényét,
Itt, itt tanítgatja
Csetlő-botló csemetéjét.
Pár perce még ügyetlenke
Repüléssel be se telne,
Ha nem jönne az éjszaka
Hogy dunyhájába betakarja.
Levélt se rezzentő nyári esten,
Csak ültem a kertben, ámulva, csendben.
Néztem, hogy szemben a cseresznyefán
Egy madár megvacsorál,
S zendül teli torokból
Egy gyönyörű dallam,
Mint templomi ének,
Dicsérni levelek résén
Még áttörő fényt,
Mert fájdalmasan szép az élet!
Mikor elszállt, csak intettem sután
Visszhangzó himnusza után…
Hát jó éjt! Álmodj szépeket!
A szendergő csillagok
Tejút nagy paplanját
Szívünkre húzzák,
S vigyázzák fészkedet.
Mint éles penge, mint törött üveg
Dermesztő hold, metsző a fény,
Fájdalom az éjszakában,
Csontig hatón hasít a szél.
Mint őrt álló kiskatonák,
Sorakoznak zúzmarásan
Fagyba révült oszloptuják.
Mint utolsó lehelet kihull a dal,
Mint barna rög tavaszra szétporlad,
De az éneklő fűszál majd belőle sarjad.
dermedt faggyal
jő az este
vacog a cinke
picinke teste
kismadár a télben
lám rád pirít
tavaszról énekel
hajnaltól alkonyig
jeges faágon
rügyben a lángot
szíved mélyén
őrzi az álmod
hegyek koszorúzta
telehold alázat
fényfürdőznek most
álmok és a vágyak
hol füzek jegenyék
susogják tele az estét
mint fényévnyi pillanat
életünk is ellobban
a csillagkupolák alatt
az éj sötét bársonyán
hízik a harmat
reggelre mint könny
mossa arcodat
emlék lesz csak
fölszikrázik a naptól
pókháló fonálon
egy hajnali gyöngysor
terek ösvényein járva
ropog talpam alatt
az elfogyó idő
üres csigahéj háza
Én szememmel simogatom,
a pajkos szél meg-megrázza.
alig ért még egy-két tavaszt
kert végén a diófácska.
El-elnézem, ahogy nyurgul,
ujjaival ég felé nyúl.
süt is a nap hétágra,
s növöget a diófácska.
Boglyosodnak, szépülgetnek
öltözteti fény a fákat.
könnyedén dajkál
bumfordi, teltrügyű ágat.
ötven múltam, hogy ültettem
nekem már tán nem is terem.
arra járok meg-megállva-
szólok hozzá, becézgetem
nőjél nagyra diófácska!
ráhagylak az unokákra.
ki kopog mi kopog
ki tart itt konzíliumot
kert végén a diófán
két harkály tarkál.
doktor urak nagy a baj
hajt még lombot tavasszal
hűvös szél ha meg-megrázza
pereg gallya recseg ága
pedig hajdanán
csillag ragyogott lombjába
ringó szép szerelmek
bújtak meg árnyába
most meg csupa bánat
mintája az elmúlásnak
csupa-sóhaj koronája
visszaréved fényes nyárra
villannak röppenőn
neki-neki szállnak
már csapatban vágnak
az égi határnak
valahol valami változik
megrezzen láthatatlanul
s alig hallhatón
elpattan mint egy húr
falu felett keringőznek
üzennek a tájnak
köszöngetnek háznak kertnek
a könnyező fáknak
egyszerre fáj a szív
kékellő messzeség csábít
már új parancs készteti hajtja
a felhők akrobatáit
az ősz rőtarany alkonyán
így búcsúznak a fecskék
holnapra hamvába hűl a láng
és üresen tátong az ég