alig leng pár levél
csillagot remegtet
álmodik még az éj
csak szívünk ösvényén
dereng fel titkon
a holnapi fény
mert elfut az élet
a fájdalmasan szép
ébressz hát madárdal
minden perc ajándék
Görgetem testem Sziszifusz kövét,
Láthatatlan gravitáció a bánat,
Naponta porba hulló remény,
Mely bármikor megalázhat.
És mégis újra meg újra
Feszül az izom, lendít a láb,
Te vak barom-nagy isten
A mindenségnél én sem adhatom alább!
Csupavágy szívem maga az élet,
Hit meg erő, címzés az örök kőhöz,
Mert idekényszerítve ellened is élek
S bosszúddal már mit sem törődöm.
Vezekeltem már eleget,
Ha kell hát holnap meghalok,
Te meg menj a fészkes fenébe,
Én köveddel már örökké birkózok.
Csak fonják, csomózzák
Vijjogva vágják
Életem fonalát,
Mint vad madarak
Tépik a húsom
Őrjöngő párkák.
Sejtjeim roncsolva.
Nincsen már doktor
Ki összefoltozza.
Hát tudjátok
Istenek, hatalmak, átkok
Magasról teszek rátok.
Örök körforgás az élet,
És egyszeri fény
Vágyaival a lélek
A csillagos égen.
Mert az út végén
Pillanattá villan
Árnyék és a fény,
Idegek hálóján,
Ha rezdül a fonál,
Görcsös remegéssel
Ringat el a halál.
Szállna,
De nincsen már álma
Futna,
De nincsen már lába
Szeretne,
De elhagyta istene
Kiszáradt minden kút,
Elfogyott minden út,
Mélység és magasság
Egymásba hullt.
mert forró sivatagi szél
se szárítja fel
a tenger sós vizét
ha befelé pereg
szívedet töltik meg
a könnyek
A sorshoz -
Ki nagy tudású mester hírében áll,
S műhelyében sorjáznak
A méretre vart ruhák-
Menjek tán panaszra?
Alakítaná át
Egy életre elszabott gúnyám!
Ne bántsatok engemet,
Szenvedek én eleget.
Mint Jézus a Golgotán
Cipelem a keresztfám.
Mert csak az idő kereke forog,
A tanulság mindig örök:
Ha Pilátus kezét mossa
Véráztatta lesz Jézus arca.
Fúj a szél időtlen,
Ma is sötéten, gorombán.
Hát szórhat fejére hamut,
Meakulpázhat álszenten a világ.
Törölöd arcom,
Ím a Veronika kendő,
Legszebb mesét megélem,
Harmadnapra hogy lesz
A halottból élő.
mért is van hogy kora reggel
már fáradtan kel fel az ember
a gondolat fáraszt a mozdulat fáj
nem örülsz semminek már
öregség dögség
vinné el a kórság
csak a mindennapi
nehézség a valóság
A fájdalom is lehet szép Uram,
Ha felszórod vele az utam?
Én tagadom minden erővel,
Mint élet a halált,
Sebezhetsz kővel,
Nyomoríthatsz jobban még,
Nekem egészben kell a lét.
Gyúrhattál volna másképp,
Lélekhez igazítva a testet,
Láthatod az anyag
Maga megtagad.
Ím a lét határán,
Az Élettől távol
Minden sejtem
Tégedet vádol.
Hol álmaim földje vár-
Létem az Egyetlenegy
Börtönéből ezeregy
Madárraj-vágy száll.
Szárnyabontó szép madár,
Száll a lélek messze már,
Csillagösvény fut az égen,
Álmok ezüstje befútta régen,
Repülünk fényéven, téren,
Ahogy mindig reméltem.
De a test csak barna rög,
Minden súllyal ideköt.
Nem hallja Isten
mert süket a jajra
Lelkében egek ekhózzák
úntig a hozsannát
S szeme nagy fókuszát
hol fényévek futnak át
nem fordítja ránk
porszemet ő meg se lát
nekem mindig fáj valahol
bizonytalan a bizonyos
én félelemmel vagyok bátor
keresem a fényt mindenhol
s annak is az árnyát látom
szívem némul meg a számon
repülni volna jó
de nem adatik meg járnom
ránt a mélybe dob az égre
beeszi magát csontba vérbe
szúr sajog nyilall éget
mintha sose érne véget
otthon van nálam jaj nagyon
ölel becéz átkarol a fájdalom
Ki a gáton a legény?
Játszunk a sors meg én.
Mint gyümölcs héján a jégverés
Kiül arcomra a szenvedés.
Elmész a jó kurva anyádba
Hullámba görcsölő fájdalom!
Számolj el velem öreg Isten,
Vagy könnyíts már sorsomon.
Számoljunk el! Én elébed állok
Lábad elé dobtam minden álmot,
Te sose adtál, amit kértem
Csipetnyi egészséget.
De hát eltűröm játékod teneked,
Protézist, sorvadó kezeket,
Csak ne bántsd szeretteimet!
Mit tudom én szeret-e az élet?!
Pokolnál mélyebb lélek tüzén éget.
Megkínoz a vágy, hajszolnak a nincsek,
Pedig ki messze néz,
Lába ellőtt se látja meg a kincset.
Úgy hiszem én nem szeret az élet.
Feszítsd meg! Harsogja csőcseléked.
Roncsolt testem a fájdalmak útja,
Golgotáját naponta megfutja.
Vigyorog, káromol, elárul százszor.
Buzdít és gúnyol. Tégy csodát magad!
Hadd lássuk Isten,
Vagy csak ember fia vagy.
És mégis, mégis szeret az élet
Angyalt küld csillagra léptet
Mint földből a virág
Szívemből parázslik föl az ének
Vigyáznak rám kékszemű égi fények
szívnek vágyakat
ad az Úr
számba szavakat
hol lobogó álmok
táltosa vágtat
ad az Úr
lelkemnek szárnyat
mert felkutatnék én
ezeregy tájat
csak lábat nem ad
lábat
óh az élet stációit
megjárni uram
fájdalmak szögével
felszórtad utam
s a test ez a barna rög
minden súllyal ideköt.
Ebben a krisztustövises őszben
Falevelek hullnak, mint a könnyek.
Járva a szenvedés stációját
A könyörület Veronika-kendőjével
Töröld le arcom a Golgotán.
Levetkőzve teljes magamra,
Testem az életre felfeszítetve,
Adj ma erőt Uram
Kibírni a kibírhatatlant.
Mert hiába jajgattok majd,
Ajkamon halállá dermed a csönd,
S mindnyájunknak csak
A harmadnap virradati hit marad.
inkább lázadó fajta volnék Uram
nem hajbókoló szolga
nem kulcsolom imára kezem
inkább szám húzódik dacra
oly sok itt a fájdalom ki-ki másnak
vagy önnön magának rabja
hogy szabadnak születtem
csak a csillagló értelem ragyogja
inkább lázadó fajta volnék Uram
mégis-mégis ha feléd visz utam
fogadj el ilyennek engem
gyarló vagyok csak egy ember
ki hite nélkül védtelen
de te sem élhetsz már nélkülem
Sunyi mosolyával megkorbácsol,
Elárul e farizeus-kor.
Feszítsd meg-et üvölt újra meg újra,
S hol lelkem vércseppenként elpereg,
Sarutokon, mint bíbor díszeleg.
Pilátus közönye, por, ahová lépek,
Őrült kor, őrült csőcseléked
Kufárkodva hittel, szeretettel
Eladna százszor is engem.
Mert nem terhel se, bűn se vétek-
Csak mormoltam magamban fényes igéket-
Hát ne irigyeljétek-
Boldog is voltam néha-
Ha hozzám szállt le a lélek.
Íme a vers:
Arcomat rejtő
Veronika-kendő.
Karomat kitárom:
Itt egy kereszt,
Ráfeszítve életem,
Kiszolgáltat és átölel
Az arcomra virradt végtelen.
Én Zay Ignác vagyok aki vagyok
stációid végigjárva
sose térden mindig állva
az életbe lassan belepusztulok
Uram, te fájdalmak szögével
szórtad fel utam!
jót s rosszat hoztak az évek
de így hatvan felé már
elköszön az élet
Könyörögtem szép szavakért,
hitekért, álmokért,
könyörögtem érted elérhetetlen élet.
mit kaptam hitelbe visszaadom végleg
Én csak próbáltam megállni helyem
repülni törött szárnyakon
elvergődni bénán is oda
hol a végtelen kékje felragyog
volt szeretet mi napom beragyogta
ki megütött nem ütöttem vissza
csak csendesen magamban
lelkemből örökre leírtam
mert sem ítélet, sem balzsam
nem használ, és nem fáj már
a végső görcsös remegés után
Én Zay Ignác vagyok aki vagyok
másnak látszani sose tudtam
megfelelni magamnak akarok
stációid végigjárva
az életbe lassan belepusztulok
Erőm fogytán minek okán
hozzád fordulnék Uram
te ki fájdalmak szögével
szórtad fel utam
tárd ki kapudat
könyörülj rajtam
Hamvadó szép szónak
szikrája számon
tán utolsót lobban
mint napfény a tájon
könyörülj rajtam
tárd ki kapudat Uram
hol vagytok víg napok
idő se hoz csak bánatot
szívemre feketül napra nap
az elvérző alkonyat
tárd ki kapudat
Uram könyörülj rajtam
s mi végre férgek örömére
túl szép az élet
hiába nem múlhat mégse
a harmadnap reménye
könyörülj rajtam
tárd ki kapudat Uram
már mögöttem fénylik az idő
elfogy az út alattam
mely csillagokra révedt
elsuhan göröngyein az élet
könyörülj rajtam
tárd ki kapudat Uram
cseppben a tenger
a világ szívemben
egymást tükrözi
mint igaz szerelem
a gyermek és az öreg
a kezdet és a vég
mint végtelenben a pillanat
véget benned ér a mindenség
az egészet érezd
ne csak a részt
a mulandóság mögött
keressük ami örök
mit üzen a teljesség
mit suttog bent egy hang
szeresd a világot
légy csak önmagad
Hold tükrében rétek vadvizén-
mint lelkünk mélységes mélye
létünk eszenciáját-
finom tusrajzuk őrzik a vén fák
Ezüstös égi mezőkön
Halványul, elfut a Göncöl,
Álmaink csillagpora elszáll.
Őszök rőtbarna könnye,
alkonyok jajongó bronza
nyaraink fényét vissza nem hozza.
E törékeny egyensúlyt-
mit egy csendes szellő szertefúj-
temetők sírkövén már
kőbe vési a halál.
körben a dombokon
aranylón őszül
sugdolóznak a fák
valami készül
vén diófa árnyán
rám omlik titkon
finoman lágyan
fényeivel az alkony
elnémuló madárdalra
völgyön végig harang kong
gyümölcs koppan halkan
vérehulló napkorong
hervadnak lelkemen
világnak csodái már
égre remeg fel
hamvába hűlő láng
végtelen időnek
leszálló ködén
csillagterek útjára
röptet az éj
Könnyű a föld lábam alatt
egyet lépek tán beszakad
fejem felett súlyos éggel
szárnya szegett szavaimmal
verdes velem hajt a lélek
csillag iránt betájolva
csonkig éget ez az élet
fejemet lehajtom
martalóc idők elől
versek vermébe rejtve
szenesül arcom
elfutnak mind a tegnapok
mint a gyors felhő
ha könnyít terhén
az érzés tovaszáll
kattogó fogaskerék
ereidben hallod már
a fogyó idő szívdobbanását
mert leveti végleg
sötét béklyóit a lélek
s reggelre végre
napba öltöztetnek
virradati fények
elfogyó időben
fogy az út előttem
hajszol a cél s ha elér
még újrakezdenéd
hát életed úgy éld
keresd ami szép
sose higgy a halálban
ha jő a vég
zakatol a világ csillagtengelyén
dübög mint egy malom
leperget könnyedén
homokóráján minden napot
fájdalmak göröngyein jöttem
az út lassan felfénylik mögöttem
már a szívdobbanások csöndjén
csontjaimban érzem az ősz leheletét
f
ák könnye hull fáj az emlék
óh csillaggal remegő ég
számolom sorba kik elmentek rég
nyomja lelkem mázsás bánat
pedig mint pelyhet a pajkos szél
elröpít az idő játszi könnyedén
Borzas csikó fut a réten
meg-megáll, játszik
sörénye szikrázik
patak parton fűzfák során
gyöngyharmat hull lába nyomán
Hej de fényes időnk mihamar elszáll
a láthatáron elvérző alkonyat
mélyére bukik végül a megfáradt nap
Gyermekkorom táltosa is
már csillagok porát rúgja
álmokat röpít s lassan
felém fordul a Göncölnek rúdja
lágyan ringass emlékezet
fogyó időnk homokszeme
lám vissza már sose pereg
gyerekkor méze számban
ifjúság lángja egy nyárban
elfoszló fényei az ősznek
szívemben még el-elidőznek
szomorú-szépen de igazán éltem
arcom sose volt álarc
mint kristály a fényt szavakba zártam
ha dallá lobbant öröm és bánat
hát ringass lágyan révész
az élet nagy folyóján
túlpartra míg átérsz
Valami még indítson útnak
holnap is nyisson csodát
ahogy égen felkel a nap,
szemed tükrén a vágy
csábíts még hitegess idő
már uszul ellenem tél hava
pedig mindenség dalolt
szívemben valaha
Valami még indítson útnak
ha út sincs is már tovább
és egyre szűkülő kört
éget szememre a láthatár
ha a lélek mélyén hamvad
szétfoszlik az ének csillagparazsán
Ui.kihunyó felszínek alatt
mélységek magmélyén
ahol nincs törjön még utat
valami maradék akarat
El sem hiszem
hatvanegy múltam
mögöttem az út
már csak a múltam
rohan a perc
én vele már nem futok
megcsúfolnak
a lenullázott holnapok
ahogy nem szítja szél
vágynak parazsát
nem oltja forrás
léleknek szomját
hiába kívánna
egész lenni a rész
részekké hull
minden egész
hiába szólok
ne rohanjatok úgy percek
az idő vén fáján a szú
nem hiába perceg
s ha a föld előttem
majdan beszakad
az élet csodáit éltem
hát sorsom ne sirasd
mert lélek mélyén
csillag magasán
utamnak végén
várok majd rád
hát megjön az ősz mint mindig
dombokon völgyek zegzugán
egy reggel a settenkedő öregség
szívedre zúzmarát terít szét
és múlt nappalok sugarán át
könnyeikkel küszködnek a fák
isa por minden elmegyünk innen
harminc ezüst se kell
fájdalom tüskéivel megver
kiszolgáltat az idő ingyen
ne sírjatok hát miattam
a világot hordom magamban
hol kaput nyit a végtelen
és hívogat hogy újra meg újra
létünk öntudatra gyúrja
mert azt ragyogják csillagkörök
az élet örök az élet örök