folyton-folyvást
életet terem e föld
megtisztít fényessé éget
csillagmagasba röptet az élet
folyton-folyvást
pontot vet rá egy barna rög
Születésed előtt sem voltál,
Halálod után sem leszel.
S gondold el,
Évmilliárdok alatt
Értelemmé így sose áll össze
Újra a halott anyag.
Vagy ma mégis érző lélek,
A csoda: maga az élet.
Mert vannak sebek sose gyógyulók,
Álmok, amik sohase valók,
S van az élet:
Szeretni, küzdeni, ha kell,
Eldadogni néhány szót.
Öröm mi ünnepet varázsol,
Tűzijátéka, ha tündöklőn lángol,
Bánat, mit nem zár láthatár,
Ha a kiégett szív kietlen táj.
De kaptál időt és teret,
Alkotni gyönyörűségeset,
Hisz nem partra dobott kavics,
Szikrázó gyémánt a hit.
S egyszeri a lényeg
Egyszerűen szép az élet.
Mert kiszolgáltat születésed
Életre, halálra,
Ad teremtő reménységet,
Értelmet ráadásnak.
Hát szívemnek is
Adj Uram lázat,
Ha jön a tavasz
Mindennapi csodákhoz
Lüktető vágyat.
Kislányom, pici virágom
Kísérjen gyermekkori álom
Szíved ösvénye a végtelen
Ringasson csodákra éhesen
Azt kívánom minden napra
Tündér bújjon mosolyodba
Legyen álmod csillagfényes
Kelő nappal se érjen véget
azt kívánom teneked
minden lépted
vigyázza szeretet
mint zöld lombokon fény
muzsikáljon szíveden remény
hol a mozdulat tánc
a szó lágy simogatás
idegek csipkéi ringassák
lelkedet összehangolják
csengő finom harmóniák
azt kívánom teneked
légy puha esőcsepp
mely kivájja
a kőkemény követ
nem nyitja erő
se hatalom se akarat
szeretet kapuján
rozsdáll hét lakat
pecsétjét nem töri kerub
csodát ígérő jövő
megszépítő múlt
ajtaját nem nyitja.
zárjának lelked a titka
mindenek fölött és alatt
rajtam kívül és bennem
lélek mélyen túl
csillagködön innen
fényekkel reszkető
mélységek magassága
egymásba rezgő
idegek szikraága
élettel fertőzött anyag
értelemmel megvert
lélekké nemesült teremtő erő
végtelen szép és szabad
hömpölygő folyó
hullámzó zene
a szeretet alázat
sohase nélküled
sohase ellened
csak éretted árad
Kis pince,
Nagy pince,
Úgy jó, ha
Hordóval
Van tele.
Kis hordó,
Nagy hordó,
Teli jó!
Kisleány,
Nagyleány,
Csókja ám
Részegít
Igazán.
Ihaj igyunk!
Itt e korsó,
Van benne jó
Papramorgó.
Ha nem korsó
Butella,
A szája nincsen
Bedugva.
Csuhaj milyen
Kedvünk lesz,
Míg van benne
Egy kis szesz.
De ha üres
Hát mit tehetsz,
Újra töltjük
Újra ezt!
Egészségünkre!
Átkelhetsz hajón messze tengeren,
Sivatag poklát járhatja lábad,
Röpíthet égig csillagos vágyad,
Szívem ösvényére mégsem találhat.
Kutathatsz tengerek mélyén,
Vallatva magig a sejteket,
Játszhatsz génekkel kirakósdit,
Lelkemet meg nem lelheted.
Vegyelemezd csak bátran,
Ha rándul egy-egy idegszálam,
Mit kotyvasztanak az elemek össze,
Lelkemet nem leled mégse
De elég egy tiszta mosoly,
Morzsányi szeretet
A hamuba sült cipóból,
S kitárul minden kapu,
Összefut minden út,
Lelkem lelkedhez zokogva fut.
Ez Karácsony hava már
nagy idők galaxis kereke duhog.
S ím a lélek kapuján át
Angyalszárny suhog
Fenyőillat és béke
Csodára várunk itt benn
Gyermekként remélve
Hozzánk hajol hófehérbe
Küld az Úr jeleket
Ragyog, mint ama csillag
Szívetekhez elvezet
A mindent legyőző szeretet
és lábatok elé rak
Tömjént, mirhát, aranyat
Attól még nem jövök tűzbe,
Ha haragod
Barázdákat szánt az űrbe,
De az életet együtt vállaltuk
Mi ketten,
Nem hagyhatlak cserben!
Körmét élesítő nagy madár,
Szívemre száll a bánat,
Csivitelő örömeim között
Prédára vadászgat.
Mit befogad szívem,
Annyi a világ,
Mit felfog az elmém,
És szemem meglát.
Csak a változás örök,
S állandó, mint a csillagos ég,
Bár más eget tündököl a nyár
És mást szikrázik a tél.
Holnap, ha elmegyünk
Örömet, bánatot
Más él meg helyettünk,
Másra ragyog a nap,
A szerelem a tavasz
Mégsem lesz ugyanaz
A legbelső lényeget
Keresd Istent tán,
Kutasd a létet
Galaxisok során
Fényéveken át
S mint remény, mint sugár:
Törik át a hit gyémántján
A velünk változó világ.
Ím ötvenen túl
Sebeket mélyít
Testükön az Úr
Félrevert harang a szív
Egyszerre riaszt és hív
Süllyedő időben
Torlódnak egymásra az évek
Mennyi fájdalmat rejt
Rétegszelvényeiben a lélek
Üzen a sarjadó fű, a zizzenő szél
Számolom sorra kik elmentek rég
Mind meghittebben szólnak a holtak
Súgnak, beszélnek, vitatkoznak
Már az ő panaszuk is enyém
Alkonyattá szentül az élet
A gyötrelmeivel is csodaszép
Hát hagyjatok engemet árnyak
Dolgom volna ezer még
Számba venni minden csillagot
Hogy réten a virág miről álmodott
Szerelem oltára előtt
Térdelni hosszan adjatok időt
Látni csúfban a szépet rosszban a jót
Bölcsen becsülni minden percet
Mint az utolsót
A kínjainkkal teljesebb
A velünk változó valót
Büszke fejemet földig lehajtom,
Ne bánts már Uram engemet többé,
Röptesd szebb vidékre, hisz elhagyott rég
Szárnyaló vágyak hiú reményét.
Az élet celláját döngve rámcsaptad,
Elfelejtettél engemet régen,
Testemen a sebek csak nagyobbak,
Hát szédíts mást a szent beszéddel.
Hűtelen lettél, nem fogod kezem,
Szemedbe nem nézhet sugárzó szemem,
Mert nem szép árkot ugratni a bénát,
Sóvárgó vággyal verni cellád foglyát.
Én futni akartam, szárnyalni széllel,
De csak a lélek lett nagyobb,
Mit kezdjek most ezer igéddel,
Ha a testem erőtlen s végleg elhagyott.
Büszke fejemet földig lehajtom,
Megköszönöm, mégis amit adtál,
Mint mosoly egy hallott arcán,
Lelkem, ha testemből majd elszáll.
(Egy görög síremlékre)
Hűvös már, mint a márvány
Szemében a bánat
Fürtös hajú lány díszíti magát
Az örök világnak
"Voltam én egykor szépeknek szépe
Szívemben vágyak lobogó fénye
Fodrozta, mint szél a lángot
Az arcomon kipirult virágot
Most, hogy elbocsát az élet
És semmi sem fáj már e világon
Add hű szolgám a legszebb éket
Hatalmas folyó az idő
Kőbe vésett e néma perc,
Messze suhan tovább ne várjon -
lélekvesztőjén - Káron"
Int az ősz a nyárnak
Hulló levél a fának,
Alkonyi nap
Az elvérző határnak.
Elmenni csendben,
Ahogy észrevétlen
Eltűnik a táj
A szitáló ködben,
Ahogy lábúnk előtt
Elfogy az ösvény,
Ahogy meglep hirtelen
Az ólálkodó éj,
Ahogy hófehérbe
Öltöztet a táj,
Ahogy elbocsát magától,
Pedig fáj, nagyon fáj.
Lelkünkbe mélyülő stigmák
Tán kínjainkkal kerekebb
Az alkonyattá szentülő élet
Mint templomhegyi stációk
Fut az út fut a véghez
Leltározzuk szívünk kincseit
Számvetés ez a harmadnapi reményhez
szívemre lobbanó percek
ily sebesen hova röppentek
hamvadó napáldozat remeg a fákon
elmúlás dere fejemen
csillagával üzen a távol
rónék hímzett szavakat
papírra kőre
árnyas kert rejtekén
arcomra lángoló rózsát
rajzolna még a vágy
de már terek ösvényein járva
ropog talpam alatt
az elfogyó idő
üres csigahéj háza
Alkonyati napáldozatkor
Mikor a rét egyetlen dalam
Tücsök-ima madár-fohász.
Alkonyati napáldozatkor
Mikor a szív csillaga lobban
Éltünk, s hol éltünk aláhull
A tündér galaxisokban
Anyag e vagy szellem?
S újrateremt engem?
Vagy egyszeri a lét
Ki tudja honnan jön hová tér
Más planétán más alkonyatban
Önmagára ébred újra az anyag
S felzeng az életdicsérő hang
Mert boldog a szellem a létben
Hol csillagok himnusza lángol
Kicsi porszem hogy éltem
Alkonyati napáldozatkor
szürke az égbolt
szívemen bánat
sehol egy fényfolt
csak tovatünt vágyak
ezüstje hullik az évnek
lemléké hamvad az élet
leltározza már égi tereken
vergődő álmaim Isten
színehagyó napszentület
hömpölygő nagy folyó
megcsendesül a vérem
őszt hozzó öregség
az Úr asztalára
gyümölcsöt érlel.
szárnyaszegett harangszó
hullik az alkonyat vére már
feszíti csillagok hálóját
az éjszaka csendben
vergődő álmaink
lajstromozza Isten
szívemnek feneketlen kútja
vágyaim végesincsen útja
mint csillag égi horizonton
ha pályáját megfutja
vár a galaxisnak
mindent beolvasztó magja
égi tereken távol
hol vágyaink fénye táncol
s emlékké hamvad a múlt
sorsunk új csillagot gyújt
I.
Akarat és vágy
lélekem vad csikói
lendítsetek tovább
ha nem is szolgál már
két gyönge láb:
a mindenségnél
mégsem adhatom alább!
Galaxisok fénycsóváján
szemed huncut villanásán
a teljessség ott vár mindenhol
körülírni a szó csak dadog
nem kell e mámorhoz alkohol
mert túl szép
túl borzalmas a világ
a végtelen-
amit a láthatár szívemre zár.
A tökéletes, az egész, a kerek
mondhatod Istennek
rejthetik a fénylő terek
formálódik évmilliók alatt-
míg kegyelmi pillanat-
egymást keresőn rámakad.
II.
Mert élőnek elfogadhatatlan a halál
Szívetekben is ott él -
Mint útszélen pléh Krisztus rozsdál
Feszítve kőkeresztjére -
A harmadnapi remény meséje
Hát napfelkelti ájulatkor
Felöltözve a fénybe
Mint csodákra éhes lélek
Úgy jöjjön napra nap
adjon erőt holnap is
Éltessen, hogy útnak induljak
Kiszabott időnknek reménye
Találjon meg engem
A hozzám rendeltetett
Egyetlen pillanat
hajt a vágy zúg a vér
nekem itt szűk a tér
mint kalitka feszül
a láthatár körém
mint fájdalom
örömben üröm
darabokra hull
mint összetört tükör
de kerek mint mosolyod
az élet ezerszín csoda
mint prizmán át a fény
csak a halál ostoba
áldott fénynek szép sugára
hegy felett remegő csillag
az élet ezer szála
köt engem e planétára
hát hogy is lenne szűk a tér
zárakat tör szét a holnap
míg hajt a vágy zúg a vér
szál hegedűn csapongó dallam
lélek rezzen mindenegy hangban:
zokogó forrása a földnek
lobbanó lángok a tavaszban
szál hegedűn csapongó dallam
az élet zeng mindenegy hangban
forog az idő csillagtengelyen
zúg örökkön partján a tenger
szál hegedűn csapongó dallam
a mindenség zeng valahány hang van
föld és ég atomok tánca
örök körforgását járja
törvényét életnek halálnak
a harmadnapi feltámadásnak
mint vén fáknak korhadó gallya
mohos kőkereszt süppedő hantra
már rőt alkonyok dőlnek napomra
a láthatár hamvadó bíborán
fölszikrázik az éj
minden parazsa lassan
s hamuját hordja szét
lelkem üszkéről a szél
ránk vetül az este
nagy denevérszárnya
csillagtüzű szemedben
vágyaimnak árnya
gyöngyösül, hajnalra dérré fagy
arcomon az estharmat
zúg az idő időtlen
mint valami dallam
veled én a végtelen
ösvényeit jártam
Honnan már örök a kilátás,
Falu felett a dombon,
Csak jajszó és kiáltás,
Kerengő nagy madár:
Lelkem, ha magasba száll.
Végigjárva az élet stációit,
Álmok, remények, szenvedés, hit,
Egy keresztfa itt
Nékem is megadatik.
jön a hold megy a nap
elszállnak az évek
forog csillag-kereke
a magasságos égnek
kinyílik, s elmúlik a virág
hajad fakul, szemed alján szarkaláb
velünk együtt változik a világ
majd elmegyünk mi is bár örök az élet
és sose múló tűz bennünk a lélek
valahol moccan a hó alatt
észrevétlen álmodik egy mag
s tudjuk mélyen szívünk rejtekében
feltámadás minden tavasz
hegyek ormán fényes hold
égi mólón horgonyoz
várva vár
a túlsó parton
valaki már
álmaim ha álmodom
sodor túl a vágyakon
röpít égi csónakom
hol a föld és az ég
mindennap egybekél
minden ajtó sarkig tárva
zeng a lélek palotája
mint ősszel színes levelek
hull csak hull öröm és bánat
az idő nagy fájáról
zúg szele az elmúlásnak
könnyű álmok nehéz vágyak
emléke szelíden behavaz
betakarja lábunk nyomát
kupacokban az avar
s mindent szemem alá zár
lassan villanyt olt
a kihunyó láthatár
már égi mólón horgonyoz
repít fényes csónakon
a hegyek ormán ringó hold
Ui:
ki erre jársz majdan
egy szellőcske sóhajban
érzed e lelkünk zsong
minden tavaszban
hallod zúg felettünk
csak zúg az űr
új és új planétát szül
zakatol a világ csillagtengelyén
duhog mint egy malom
leperget könnyedén
az idő homokóráján minden napot
mint hamvas tavasz
fordul hamvadó őszbe
létünk a kinyíló virág
ellobban mint puszta láng
atomok mélyén fényévek útján
forognak égi körök
morajlik mint a tenger
csak az élet tüze örök
s zúg felettünk csak zúg az űr
új és új planétát szül
az ősz szűrt fényei alatt
zúgnak már az öreg diófák
elmenőben mosolyog szelíden
visszaint még a nyár
mint ahogy az elmúlás ellen
barátom nincs orvosság
e hideg szél hiába szítja
a szív hamvadó parazsát
csak a csillagkörök
forogása törvénye örök
a rozsdamart időd
is szétfoszlik messze száll
de az élet megfogan mindig
valamely planétán
Szépen kérem ha lehet
haszonleső önjelölt
ne dicsérjen engemet
ki bárhonnan fújjon
meglovagol minden szelet
én nem kérek semmit
csak jó szót
nem kérek plecsnit
csak egy sugarat
mosolyotokból
ha szeretsz csak akkor
kit szeretek csak attól
mint tavasz nyár ősz meg a tél
gyönyörű köröket ír
színre fest színt,
kezdet és vég
minden elszálló év,
de úgy kerek a világ,
s erőt ad az áldott nap,
attól ragyog a lélek,
ha segíthetsz másoknak,
ha ívet ír mint az évek
a szépséges élet.
elfogyó évek ostyái a szánkban
feloldoz végül a halál
itt hol mennyei csalétek az élet
reményünk is vékonyka szalmaszál
az idő galaxistengerében
hányódik a végtelen örökléten
kódolva szép jövőnk
mint csírák a magban
létünk tervrajzát
őrzi a lélek
s csak szívverésed csöndje
mondja el a titkot
élni akar az élet
bárhogy is tiltott
mondd mi az élet
a test a lélek
a vágy parazsa
mely melenget éget
fájdalom mi meggyötör
ha szív dobban mint a föld
mondd mi az élet
ha kockát vetnek
puzlet játszanak
veled a gének
mond mi az élet
amit az agy felfog
szívem befogad
a fellobbanó kihunyó fények
temploma ragyog bennem
a mindenségnek
a velünk változó idő
az utadon elsuhanó évek
a bekódolt jövő
hogy semmi sincs végleg
a halál is csak része
a teljességnek
mondd mi az élet
tollpihe szálló szélben
csak pille-álom
mely átlibeg velem a réten
Ím hogy szívemben
már sokasodnak
hívogatnak csalogatnak
engem a holtak
az idő meg csak rohan
lassan elfogy alattomban
tolakszik fájón
lüktet mint a vér
föltolul minden emlék
óh percek várjatok még
gyermekeim szemben
fénylő sugarak
most aranyozzák napjaimat
s az unokám ez a picike csíkmadár
nevet, kacag egész nap meg se áll
puszit dob ha lát
körben a dombokon
az alkonyat bíbora ég
harangszó csendül s alászáll
a csendek őszi áhítatán
hol átölel a fény
hát várjatok még
mielőtt kandelábereit
gyújtaná az éj
Nazírka mindent megcsodál
szelíden mosolyog játszik
szeme fénylőn úgy kacag rám
istenke alszik párnáján
számoljuk meg ujjúnkat
egy kettő három
fordulj fürgén oldalt
nagypapa sem gyorsabb
verje fel a kacagás
ezt a pici kis szobát
Nazírka benyomott
két kanál spenótot
mint egy igazi hős
nem is nyelte köpte
a ruháját körbe
itt egy fényes kerek tó
kicsi fehér kádban
lubickolni jaj de jó
halat fogtam elúszott
vizet nyeltem lecsúszott
kerekedő fodros felhő
kifogott a nagy lepedő
ha a buzgóság elnyom
jöjjön édes álom
csillagporos a fenyőág
szép éjszaka várjon
kukurikú itt a reggel
szól a kendermagos vekker
fénylő szikrát szór a nap
aki lusta lemarad
bú bú bú még álmos a borjú
szép legyen a frizurája
meg-meg nyalja a mamája
várja már a tarka rét
issza a tó friss vizét
nyihaha nyihaha
így nyerít a lovacska
vele fut a gyalogút
meg a pajkos csikaja
kecskegida olyan fürge
szökdel ezerszer is körbe
anyját döfi friss tejet
nem adtál még eleget
bárány béget nem rest itt
künn a legelőn napestig
puli kutyánk terelgeti éberen
a jó meleg akolig
virágillatú szép álmot
jó éjszakát kívánok
ej Nazírkám drága
égigérő fának
kicsínyke ága
de messze hajtottál
idegen országba
mint az "oldott kéve" mely omlik egyre
szálanként hull a széllel szerte
mert fáj a szív ha élni csak ott lehet
hol hazád és nyelved vesztheted
de itt van látod e kis legény
jövőt álmodó
miként az harmatos hajnal kél
jövel napra nap
fordul szívedre szép remény
az idő csillagkerekén
hajnallik alkonyul
mint szívem reszketeg kigyúl
köreit rója vigyázza léptedet
az égi csillag ha megremeg