lelkem gyökere-ága
csillagra nyitó ösvény
ez itt a fény égig érő fája
hol zúgatja lombját öröm és bánat
hol sejtelmek súgnak szavakat
hol sejtjeim mélyén az idegszálakon
fényévnyi ívet húz a mámor.
rügyet lánggá lobbantó ága
csillagokba kapaszkodó koronája
hol lobogó álmok táltosa vágtat
mert minden mozdulat törvény
lelkem gyökere-ága
csodákra nyíló ösvény
ez itt a fény égig érő fája
hol magasba lök mélybe ránt
egy esengő pillanat
mélység kútjának tiszta vizét
bánat fájdalmát már kiittad
Ki stációid végigjárva
az élet keresztjét hordta
hol kiszolgáltat és átölel
Az arcomra virradt végtelen
lelkem gyökere-ága
csillagra nyitó ösvény
ez itt a fény égig érő fája
Álmaimba takarózom,
Mert hiába szárnyalna
Az örömökre éhes, nyughatatlan lélek,
Ha minden lépés meggyötör,
S fájdalmát dobbantja vissza a föld.
S mit ér az egyetlen élet,
Ha Ikarusz üszkös szárnya,
Nem repíthet héthatárba.
Hát álmodom messze-szép tájakról,
Tengerpart öblén lányokról,
Ligetről, mely enyhet ad,
A szabad ég alatt
Hát álmodom, hogy ép és kerek a világ:
Hogy nem csupán jelkép a szabadság,
S a boldogság felém is fordítja hamvas arcát.
Hát álmodom.
S ha majd üszkösül az ég mezeje,
Rőzseláng hamuvá lohad szívemben az ének:
Hát álmodtam egy szépet.
bennem futnak mind az utak
hol csillagosba téved
béklyóit tépő lélek
feleselget a fénynek
értem lobbantja lángját a tavasz
lombok résén fák levelén
fény és a csönd dallamait
nekem játssza a szél
zokog forrása a földnek
s gyűlnek -ha az ősz jön meg-
rőtbarna alkonyi könnyek
lelkem útvesztőin
engem ölelnek ölnek
fáj bennem minden szépség
míg megkorbácsol a vágy
s üszökké hamvasztja parazsát
egy elguruló könnycsepp: a világ
Ahol égig érnek bennem a csillagok,
S a mindenséget lélekké zárja a láthatár,
Égeti arcomról a csöndet
Tücsökzenébe zárt láng:
Otthon csak ott vagyok.
Ahol a szépség bűvöletében
Lobog az értelem,
S tested galaxis titkát
Szerelemmel nyitják:
Otthon csak ott vagyok
Ahol elővehetem ünneplő kedvem,
S az öröm klárisa ragyog,
Ahol tilosba is járhat
A madárröptű szó:
Otthon csak ott vagyok
Ahol ki vak volt csillagot számol,
Égi pacsirtát hallgat a süket,
A néma dalol.
És én csak futok, futok
Szembe a széllel
A szemközti hegyoldalon.
Építek fénylő szavakból
Láthatatlan várat,
Csipkerózsafától elzárt
Szunnyadó vágyat.
Ami véd, most az fáj,
Álmodok hát,
S ha leomlik egyszer
A százéves magány,
A mindenség
Ezerszer szebb lesz tán.
Mint hűtelen tegnapok
Az idő kövületében,
Szívem mélyén apró magok,
Homokszemcsék a percek.
Mint könny, ha megered,
Csak pereg, pereg,
Öröm, bánat, fény és árny
Rakódik rétegre réteg.
Hát állj elém, szépséges pillanat
És csak ígérj, hitegess
Csábíts el holnapi nap.
Álmok magasán kereng a vágy,
Fény árnyékával szívemen,
Várok rád, csodákra éhesen.
a könyvtár meghitt csendjén
mint végtelen világ
átlépve téren és időn
úgy beszélnek hozzád
kézen fognak a könyvek
az utadon végigvezetnek
menedék mentség vigasz ha kell
búvópatak gondolat
mely válaszra szívedben lel
ahol tanít a múlt nevel a szeretet
önmagadra ébreszt
hogy sorsodat betöltsed
világít mint fáklya
lépted minden szó így vigyázza
járj hát kalandor járatlan utakon
neked nyitja szirmát minden titok
a keringőző csillagok
öröklángja benned lobog
kapuk nyílnak csak reád várnak
a sárgult lapok szívedbe rejtik
féltve őrzött kincseik
könyvtár meghitt csendjén
mint a rezzenő lélek
a könyvek megint élnek
füledbe súgnak a vágyak
csak akarnod kell
álmaid valóra vállnak
barázdáit telehintve
csillagot vet már az este
kivirágzó égi rónán
száll a lélek könnyű szárnyán
s nyílik ím a fellegajtó
egy-két angyal öt-hat puttó
csak arra vár körbejárjon
énvélem a menyországon
Szemed taván ringó fényfolt,
Nyílik fenn a magas égbolt,
Selyem suhog angyalszárnyon,
Csillagokra lép az álom.
Fel-felszikrázik a fénnyel,
Csendül, halkul víg zenével,
Hol örök körforgás minden,
Szemlét tart az öreg isten.
Arkangyalok húzzák
A végtelen nótát,
Keringőznek galaxisok,
Atom mélyén nincsen titok,
Ördögök, puttók fél lábon
Reggelig járják a bálon.
Ezüstös égi mezőkön,
Haloványul elfut a Göncöl.
Álmaink csillagpora elszáll.
Kíméletlen fényével zuhan ránk
A mindennapi valóság
Titkait rejtő éjszakát,
Nézd a hold ezüst fátyolát,
Képzelet vagy valóság?
S csak egy égitest
Mely visszaveri
Egy másik sugarát.
Elpihenő fény
Ébreszti a csöndet,
Éjszaka mélyű
Árnyakat görget.
Lehunyt pillád
Csillagosában
A felfénylő vágy
Álmokat kerget.
Mikor épphogy pirkad az égbolt
a szürkület sötét éjt old
csillag-mécsesek sorra kihúnynak
kertünk is még olyan tetszhalott
három vadgalamb ahogy a torkán kifér
dicsérni kezdi a napot
friss reggelek harmata
rétek füvét vadvirágát
hűs vízével mosdatja
a pókháló fonálon
fölszikrázik egy gyöngysor
s gyöngéd csókjával a fény
a dermedt kis virágból
hercegnőt varázsol
Mikor a nagyrét
Egyetlen dallam-
Tücsök-ima, madár-fohász-
A nyáresti alkonyatban
Előbújnak a csillagok
Szívemben lassan.
Pislákolnak reszketeg,
Hevülök és reszketek,
Álmok hercege földre lép,
Jár a vízen kedvemért.
Táncoló fény az égen,
Vágtat Göncöl szekéren,
Patakon, tócsán,
Világ hét tengerén
Tükörképe
Nem más, mint én.
hát győzzön le a szeretet
s üljön feletted
diadalt a mámor
széllel táncoló vadlován
szívedhez az öröm
mindig hazataláljon
csillagtűzzel nyíló
tavaszi virág
járjon lelked örök táncot
s titkaid mit nem rejt
se ég se föld
két szívdobbanás közt
mondja el a csönd
Babonáknak teleholdja
lüktet fenn az égen
bűvöl bájol elvarázsol
ki-kihagy a szívverésem
Két nagy szemed csillagtüze
Káprázata ringat
Vajákosok kenegetnek
kezük csupa illat
Csókod íze áfonya
Boszorkányok mákonya
Öled puha vánkosom
Rajta szépet álmodom
Lelkem testem elalélva
Szép boszorkák viszik körbe
Táncot járnak fenn a hegyen
Csillag lobban el fölöttem
Bennem élő képtárból,
Ha tárlatot nyitnék,
Vágyaim szárnysuhogása
Adna hozzá zenét.
Pedig jobban boldogul
Ki az eszével lát,
De mond, mit érne
Álmok nélkül a világ.
Járok a réten,
Megszólít egy virág,
Mit a kápráztató képzelet
Szívem vásznára vetít,
Szemem gyönyörű hercegnőt lát.
Mert mond, mit érne
Mese nélkül a világ.
S tudom én
Oka volt az okozatnak,
S az okozat lesz újra ok,
Mint magot a rög-
Az áldott anyaföld-
S parányi mag a jövőt,
Szívedben rejted a csodát,
Mert mit érne, mond
Csodák nélkül a világ.
Gyűjthetsz kincseket,
Hajszolva életed
Nap napon át,
De mit érne, ha nem lelném
Lelked kútja friss vizét,
Tested meleg kenyerét,
Szeretet nélkül mond
Mit érne a világ.
Arcom barázdáit mélyíti az idő,
Mosolyom selyemrétjén, bánat szakadékán,
A lélek galaxis-ködén át
Fényét csak a szerelem ontja rám.
Túl a vágyak szárnyaló héthatárán,
Rejtőzve álmaim mély rengetegébe,
Fénylő szavak kolostorában
Mormolok vers-imát.
Mégis mint kolduló barát-
Lélek-fénylő morzsát-
Gyűjtök zsolozsmás alamizsnát.
Könyörgök szép szavakért,
Hitekért, álmokért: könyörgök érted
Elérhetetlen élet!
mit a szív áhít
csak az fáj így
ha csillagosba téved
a béklyóit tépő lélek
s feleselget a fénynek
fáj bennem minden szépség
megkorbácsol az elérhetetlen vágy
elguruló könnycsepp a világ
Lelkem ódon palotájába,
Hol vágyak tüzei égnek,
Félhomályban a falon
Táncolnak árnyak és fények.
Ki tudja, merre vágynak,
Egy villanás alatt
A végtelenbe hol cikáznak.
Eleven tűz kútja,
Vége sincsen útja
Elvágyódó vágynak,
Mint horizonton, ha pályáját
Csillag már megfutja,
Vár a galaxisnak
Mindent beolvasztó magja.
mikor tündöklő fény
alkonnyá szenderül
égre remeg egy csillag
s pilládra
- mint sötét rétek füzein-
bársonyos szender ül
a végtelenre ösvényt
nyitnak az álmok.
valahol messze mélyen
a sejtések ismeretlen
vad rengetegében-
vágyak rőzsetüze lángol.
elvarázsol, hívogat
lelkem táltosa
ma este parazsat
eszik parazsat.
táncba csal a ringó nádas,
szél zúgatja fenn az ágat,
sose volt még ilyen kedvem,
csillag lobban el felettem.
héthatáron száz vidéken
repül ösvényen,
tengeren, fenn az égen:
de bármerre járjon
csak arra vágyik,
hogy valahol hazataláljon.
kerestem végtelen
galaxis tereken
rengettem álmok
mély rengetegében
az idők poros keresztutjain
idegek serény pályáin
s nem leltem mégsem
mert olyan a lélek
mindig fényre vágyna
hiába a bánat
mindahány ármánya
nap hold csillagok
hát kiállok alája
derűvel borul rám
a magasságos nagy ég
ékes kupolája
Az ősz tüskéivel
A szívem alatt
Rozsdásodnak már
Szívdobogásos vágyaim.
A nappalok kolostori cellák.
Rácsokon túli tilosba
Csak a madárröptű tekintet jár.
Rebbenő álmok
Elhaló szárnysuhogása
Minden vers-zsoltár.
Repülni volna jó!
Volna jó...
Bokrok csontjai közt
Vérzik a csipkebogyó.
Arcom hűséges mosolyát
Kifosztja a dér,
Üres táj lett a világ,
Fekete-fehér a tér,
Sóhajjá szürkült az ég,
Akárcsak én.
Elsirathat a szél százszor,
Üszkös rőzsetüzére vet
Az örök pásztor.
A feledés sűrű köddel
Omlik rá a tájra,
Öltözteti hófehér gyászba.
őszi fák rozsdállnak
emlékek égnek
s csontig sajog a bánat
már a dombokon távol
a hamvadó napáldozat
csipkéje lángol
hull az elmúlás könnye
s hűl dérré az avaron
hamuját hordja szét
arcom halmáról a szél
jön az éj orozva
fény remeg az ágon
s elröpít csillagszekerén
valami régi-régi álom
Rozsdás sebétől
Elvérző falevél,
Kifosztott őszi tájjá
Feketül a szívem.
És egyhangú eső
Mossa az arcom,
Visszavonulás ez
Minden fronton.
Őrzök mégis egy
Meseszép álmot,
Magok mélyén
Rejtőző lángot,
Hogy jönnek majd
A böjti szelek,
S virágba borítják
A világot.
álmokkal áldón
vágyakkal verten
élni az életet
sohase mertem
kötelesség, hűség
magához köt
mint nehéz rög
rámborul mint hű ég
álmokkal áldón
vágyakkal verten
az úton végig
botorkálva mentem
szárnyabontó szép madár,
messze csak a lélek száll
mert a test ez a barna rög,
minden lépést gúzsba köt.
mint aranyló szavakon
a díszítő ékezet
gyerekkor meséjét
rengeti az emlékezet
mint tavalyi vadfű
rejtette lábnyom
szerelmek indája
szívedben átfon
tüdőre szívott akácillat
méze a szánkban
megédesül az élet
a végső elmúlásban
lelkem tengere megremeg
csillagot renget két szemed
vitorláit már örökkön hajtja
az elérhetetlen végtelen
vágyak paszátja
hegyek koszorúzta
telehold alázat
fényfürdőznek most
álmok és a vágyak
hol füzek jegenyék
susogják tele az estét
mint fényévnyi pillanat
életünk ellobban
a csillagkupolák alatt
az éj sötét bársonyán
hízik a harmat
reggelre mint könny
mossa arcodat
emlék lesz csak
fölszikrázik a naptól
pókháló fonálon
egy hajnali gyöngysor
terek ösvényein járva
ropog talpam alatt
az elfogyó idő
üres csigahéj háza
lélek mély vadonának
voltam bujdosója,
könnyek vizével mosta,
pillámra kövül lassan
tengereknek sója.
a vérehulló alkonyatban
elbújnék a madárdalban
égre remegő csillagfényben
hol szerelem tüze ég el
mert virágok mosolyába
mosolyotok napsugarába
ott leszek a szél sóhajába
majd erdők zúgása rejt el
hol fölkacag a csermely,
a friss fűfakadásban
minden gyermek meglel.
fény leszek szemed csillagosába,
s lelkem parazsáról fújja szét
hamuját az őszi szél.