|
|
|
|
Hamuba sült pogácsa helyett
Mert szép egy fűszál,
Fűszálon a bogár,
Meg minden, ami élet.
Amire nézel
Visszatükröződik
A lélek.
Szeretni kell a földet, -
Eszedbe jusson-
Minden ősödtől
Ennyi a jussod.
Szavak fölriadt szívverése,
Porzik a földút,
Emlékek ködén át, mint barázda
Fel-felcsillan a felsebzett múlt.
Mert ahol jelkép-
Útszélen pléh-Jézus
A kőkeresztről lelép,
Arca földjére vágva
Apám szántja
Sors-nehéz földed
Bükkszenterzsébet.
Érzéseim tajtékos habja,
Tavaszra megárad a Tarna,
Partján egy kicsi gyerek,
Papírhajón itt üzenget,
Beszélget a végtelennek.
S hogy csillagot vet az este,
Szövi a sorsot nagyanyám,
Kipirul vásznon a rózsa
Holtfáradt mosolyán.
Mint gombolyítóján a fonál-
Arcomon csillagló fájdalom-
Tekeredik szívemre e verssor,
Kattog, csak kattog
Az éj szövőszéke,
Szövi a sorsom
1950
Szikkasztja nap heve
Elveri a zápor
Ha perel a sorssal
Csak Istennel számol
Sunyít a hatalom
Adóval nyúzzák
Piszok kis zsarnokok
Söprik a padlást
Aktatáskás pufajkás
Törné őket ki a frász
Padláson ha nincs semmi már
Csak hecc kedvéért is megaláz
2000
Gyarapszik más
Földjén, tehenén
Van hozzá joga
Ugathat a kutya
Kereskedő s bankár
Vígan él
Domboldalon kőkereszt,
Krisztusa olyan igen árva,
Napszentület bíborát
Borítja vállára.
Ki tudja, mióta nézi a tájat,
Lassan a kő elmállik alatta,
Fájdalmába szöget markol,
Rozsdás sebét fölmutatja,
Tavalyi vadfű öleli körbe,
S ha szél támad
Mintha lelépne a földre.
"Járj inkább vízen!
Csodát tenni könnyebb.
Itt keresztre feszítetne újra
A manipulált tömeg.
Bűneit rejti e század!
Hatalomban nincs,
Sehol sincs alázat.
S csak játszana véled
A temérdek önérdek."
"Isten elől nincs hova futni,
Jön új évezred, kell új áldozat.
Itt a földön
vállalni kell sorsodat".
ítéletet rólam körmöl
uszítja a talpnyalóit
hivatalban ül az ördög
tán az életemre törtök
könnyű prédán jót röfögtök
nagyhatalmú gonosz törpök
rólam bántás lepereg
menekülök versbe
lelkem mélye menedék
gyönyörűség kertje
rólam bántás lepereg
menekülök versbe
ti meg törp-ördögök
pattanásnak a seggemre
Mátra és Bükk karéjában,
Szívem rejtek mély zugában,
Van egy táj.
Oly borongós, olyan fényes
Szinte fáj.
Mint szétszórt vércseppek
Völgyben a falvak
Az útszéli pléh Jézus
Szíve helyén rozsdás folt
Kapaszkodna a kifosztott élet
Bár most minden tetszhalott
Egy főutcán három község
egymást majdhogy meg nem ölnék
munka nincsen felkopik az álad
vígan virul három hivatal
szemétdombján az önkormányzat
a hatalom hivatalban lakik
hol alattvaló minden ember
s ha küszöbét lépnéd át
nem téged szolgál az
csak magát
Oldalán áll miden haszonleső
s ha mégis fordulna a világ
napraforgó ember a fény felé áll.
Képviselőben nagy az akarat
ott vette tán mintát
hol a hatalmat
butasággal sokszorozzák.
tán menten belehalna
ha egy könyvet elolvasna
nem kell könyvtár csak kocsma
a helyi politikus oda jár
féldecire, hivatalba
két feles közt politizál
szaros kis hatalmával
visszaélő, intrikus
a helyi politikus
Napokat is végig ülhet
kit képvisel a testület
ennyi fontos, okos ember
s önérdekén át
saját orráig ha lát
parancsosztó kommunista
a múltból ránk maradt
élvezgeti még hatalmát
visszatért az úri világ
ahelyett hogy elzavarnák
jegyző urat kalapolják
nyugdíj mellett fizetés
ruhadíj meg kocsipénz
Kiskirálysága címerén
öndicséret virít
e lelki tömjén
neki mindenből több jár,
neki a jog behódol önként,
zsarol, veszteget, manipulál
lesz belőle törvényi önkény
iskolát meg bezárják sorba
az egy főutcás három falunkba
fázós-csapzottan
a hajnali ködben
pékség előtt éhes verebek
csipegetnek száraz kenyeret
nem is figyelnek rá
egy tarka macska
a sarkon hogy oson át
előkászálódnak minden reggel
álmaik vesztett elnyűtt emberek
cigarettafüst száll
borostás arc nagykabát
billeg az úton át
itt csak a szél sepreget
papírt tollat szemetet
időmarta viskó
málik a vályog
a lyukas tetőn
a szél kóvályog
csak dekoráció itt
az utak kőkeresztjére
rozsdált hit
egyszál hegedűn
felsíró dallam
emésztő tűz és könny
bújik a dalban
Az asszonyt elverik
megisszák naponta
sokszor a féldecit
borostás arc nagykabát
billeg az úton át
bakancsa is éppoly kopott
ahogy kilép köp egy nagyot
penészrózsák málló falakon,
téged reklámoznak társadalom
hisz nem kihasználni vétek
mintha csak erre várnának
az elárvult szegények.
ösztönei hajtják ha tüzel a vér
sorsa úgy se fordul jobbra
bármit is remél
segélyért gyárt gyereket halomra
épphogy megkapja azt is elissza
s a következő generáció
ugyanott folytatja
Nagymise és ebéd után,
Szomszédasszony, komaasszony
Ül vasárnap ház előtt a kispadon.
Ha az ember sörözni jár,
Nincs más dolga
Csak a pletyka,
Vesz kis lelki repetát.
Fújják, mondják, vastagítják,
Mint meleg a kőtt tésztát,
Ki az úton épp arra jár,
Keresztfán a Jóistent
tán megszólnák.
Kicsi falu nincs itt tabu,
Sok a kispad meg a kocsma,
A hír ideszáll, odaszáll
Rádió és média
Őhozzájuk kismiska.
Itt egy jó szó, ott egy bántás,
Kinek mire futja még,
Máris fogyasztható, naprakész
A falusi közvélemény.
Ez az ember bizony zsarnok
Pöffeszkedő nagy akarnok
Fújná magát még nagyobbra
Hogy egyszer csak kipukkadna
Idézettől hemzseg a szája
Milyen okos rajtad konstatálja
Ha észreveszed s megdicséred szépen
Hát tied a jutalom és minden érdem
Vörös csillagát jól eldugta
Csak a szíve világlik át rajta
A múltat végképp eltörölni
Így hát nem is tudta
Lefelé tapos felfelé hajlong
Ha nem megy másként hát zsarol
Kívül szívélyes
Belül epétől fekélyes
Minden tettéhez elméletet kreál
Magát is meggyőzi tán
Bizonyítván ő itt a király
Nyelvén elkopott már a szőr
Talpán és arcán
Egyformán vastag a bőr
Kívánom éljen sokáig
Idézzen engem is rogyásig
Mert ezt róla költötték
Ezért nyelvét használni se kellet még
Ingyen biztosítva számára az öröklét.
Mily készségesen szolgál ki hatalmat
Fújja nótáját vélt uraknak
Sebaj ha elvtársak volnának
Örül, ha lihegve nyalhat
Mert markát tartja közben
S kihasználja egyben
Hogy másokon ő taposhat
Jelleme nem ér egy fabatkát
A feketét fehérre bármkor
Kívánság szerint
Ideologizálja át
Még nemrég harsogta
Föl-föl te éhes proletár
Ma kezét is imára kulcsolja
Úgy rebegi Boldogasszony anyánk
Régi nagy patrónánk
De hol van benne az ember
Elfog a hányinger
Képlékeny. Meg nem fogható
Rajta nem kapod
Gerince az nincs neki
Meg nem ropogtathatod
Kicsúszik, mint kígyó
S szisszenve mar
De csak hátulról
1.
Minden bája
A nagy hája,
És a szája
Bécsi kapu
Méltó párja.
Kitöltheti
Sóvár vágyát,
Ha más baját
Vasárnap
Megrághatja
A kispadon,
Kiköpheti
Szabadon.
2.
Kocsmába hőbörög,
Italtól gőzölög,
Lábával kontrázza,
Ha feje elrántja.
Borostás arc, nagykabát
Billeg az úton át,
Bakancsa is éppoly kopott,
Ahogy kilép köp egy nagyot.
Így is keskeny,
Úgy is keskeny
Amerre a járda fut,
Meg a széles országút.
Mikor végül kiszédül
Alóla a világ,
Árokban reggelig józanítják
Marasztaló pocsolyák.
Mérges bürök televény
teste csupa kelevény
szíve poklok pörsenése
körül-rajta sose legyen béke
Bocskorbőr pofája
Trágyabűz a szája
Vér helyett vitriolt
Keringjen vénája
Se hite, szerelme
Lengjen a semmibe
Se földön se égen
Nyugalmat ne érjen
Káráló tyúkját
Vigye el a héja
Tehenének tőgyét
Kórság elapassza
Hideg lelje naponta
lealábbis hétszer
Úgy legyen
Úgy legyen
Sose mondjam kétszer
Végül szárnyáról
levágták tollát
mert a kerítésen
nagy merészen
mindennap átszállt
Tyúktollgazos udvaron
gubbaszt most a porban
néz, néz s csak befelé lát
hattyúnak állmodja magát
(Egy kiállításra)
Terítők, párnák
nagymamák, dédek
szívetekben kivirult ág
hajlanak a vásznon
rózsákra rózsák.
Csillagok, madarak
mint elsárgult szőttes
egy megfáradt öreg kéz
mögötte az élet
a mindig nehéz
mégis gyönyörű szép.
Csipkéi a gyolcsnak
a fényben fel-felragyognak
áttört anyag ezer-szál öltése
múltak rádboruló ölelése.
Becsüld hát, add továb
láthassák még az unokák
csak maradjunk kik voltatok
jó palócok, hű magyarok.
titkokat őriz
füledbe súg
ódon fotókon
a megsárgult múlt
ünnepi ruhákon rózsák
mint szavakon díszítő ékezet
előhívja sorsunk
a megszépítő emlékezet
az időn át beszél hozzád
bölcsők reményét
temetők gyászát zokogja
sose látott dédanyád
mint földeken barázdát
simítanád el homlokát
ha ráncos két kezét
még kezedbe vehetnéd
mint szívós föld rögét
rád hagyták a lélek erejét
arcodon ülő stigmát
mindennapok örömét bánatát
mert nemcsak megsárgult fotó
az elmálló múlt
mint titkot lelkedben őrzöd
amit füledbe súg
/Török Elemérnek
Leleszről Leleszre/
Föl-fölriadó madár,
Ha elpihen is a lélek,
Ismeri előre már
Minden neszét az éjnek.
Mit ezer éve menteni kell,
Életünk mindig holnapra tenni el,
Rejteni nádasba, hegyek zugába,
Ordas horda meg ne találja.
A mindennél erősebb kötelék,
Ideköt szeretet, hűség,
Itt ringat temetőivel a múlt,
Az édes anyanyelv itt dajkál,
Itt melenget álmodó
Pásztortüzével a táj.
Repülnek napsugár szavaink
Hajnalkiáltó fénnyel,
Nincs ott hatalma az éjnek,
Ahol szabad a lélek.
hamubasült cipóit,
barna dombjait a tájnak
tarisznyádba téve
vágtál neki a világnak.
a legkisebb fiú
ki réten a csillagot leste,
mert neki ígérte
összes fényét az este.
hol lobogó vágyaink szelik át
a szabadság szép tilosát:
királyságod elfér egyetlen könnyben,
egy könyvben, az emberi szívben.
színehagyó napszentület,
ezüstje hullik az éveknek már.
valahol emlékszik egy falu
s az a táj mindig hazavár.
Az ég szérűskertjében
a Göncöl szekere áll
Kifogva a Pegazus
Abrakol a csűrben
s a kondor éjszakát
Komondor ugatja át
Jönnek, mennek, nézelődnek,
Kisgyerekek, nagy felnőttek.
Ismerősök meg-megállnak,
Barátságos arcot vágnak
Ostor, bocskor, törökméz
Alkudozni kell az ész.
Lábas, bögre, tarka kendő
Kolbász, hurka mind kelendő.
Malac visít, elszaladt,
Felborítja sátradat.
Cigányasszony rázza,
Be nem áll a szája,
Itt a legjobb portéka
Az egész bazárba.
Kettőt kap, de egyet fizet,
Kupeckednek a kupecek,
Palóckodnak a palócok,
Ki látott már ilyen tótot!
S mert a kezük nem disznóláb
Meg is isszák az áldomást.
Vásárfiát a táskába,
Malackáját a zsákjába,
Kerítenek fuvarost
Hazakerül hamarost.
Valaha valahol volt egy táj
Szóló szőlőt termett tán
Domboldalon kéklett a szilva
Sárgultak a birsalmák
Hol csengő barack csendül
Nyárutón ma is még
Elhagyott vén fák őrzik
Kérges tenyerű ősök emlékét
Hol gyümölcsös pompázott egykor
Most bozót annektálja a dombot
Selyemfüvét benövi a kóró
Nemzedéknyi múltat takar
El ősszel az avar
S azt is majd befedi a porhó
S mert jeges szelet
Fúj szívemre a bánat
Elsiratom hát az égigérő diófákat
Csobbanó forrását, madarát
És madárjesztőjét a határnak
ötvenhét múltam a héten
diófát ültettem a kert végében
ága közt lesz-e hold derengő
ülnek-e alatta csillagra merengőn
Élt közöttünk, s álmodott,
Vágyai lendítették mindig tovább
Ím hogy az út elfogyott
Testén csak a féreg rág
Tegnap még beszéltem vele
Ma nincsen seholse már
Sorolta terveit rendre,
S valahol ellobbant egy láng
Emlék lett megszépítő múlt
E földi körből hol van a kiút
Életünk csak egy lobbanás
Mint gyertya mielőtt kihuny
Szeress és szeretnek
Mosolyogj bármi is fáj
Embernek születtünk,s ez több
Mint az ócska halál...
Élt közöttünk, s álmodott
Szívében mindig a fényre várt
S ím hogy az út elfogyott
Lelke lett a fénylő csillagág
Hol bozót
kúszik a lejtőn
S tavalyi gazra új dudva nől
Kinn a régi temetőn
Hol dőlt a kereszt,
kopott az írás,
Besüpped a hant
s rég elporladt
csontotok alant
nem modja el a virág
a fűszál, a berek
mit érzett szívetek
Szól a harang,
Szól az ének
"Látjátok testvérek ennyi az élet"
Dombok felett
A lélek
Horizontján
Köröz a
Fájdalom.
A fű között
Kicsi tücsök
Belekontráz. Cifrázza monoton a pap.
A könny kiapad, pereg a föld.
S ha beborít is mindent a virág,
Szívedben döbben vissza a nehéz bánat, az eleven hiány.
omló rög
befelé pergő sírás
szívtáji nyilallás
valaki sírt ás
Feldolgozni magamban
senki halálát
sohase tudtam
Hozzátok köt
fájó szög az emlék
számolom sorba
kik elmentek rég
engem szólongatnak
időm fogytán sokasodnak
a holtak
sugdosnak halkan
már meszesednek
hozzátok kövesednek
csontjaim lassan
befelé peregő föld
mint könnytelen könny
a temetőkert visszaköszön
Mennyek kapuja kitárva
Meghalt!
Kovács nagyjános Mária
Az angyalok díszőrségben
Sorakoznak fenn az égben
Följajdul bennem a sorsod
Nagyanya
Látlak kínokban ágyadon
Könnyek vizével mossa
Lelkünk a fájdalom
Kiskonyhában keresnélek
Merre vagy
Nem lelhetlek már sehol
Úgy szúr fenn egy csillag fénye
Még az égről is rám hajol.
Széltördelte száraz ágán
fel-le futkos már a harkály
kopog mint a szívem hangja
kertünk végén a vén diófa
könnye omlik pereg egyre
arannyal hinti naplemente
Sötétlőn derengő fejfa
Ülök merengőn alatta
koronáján átsüt
Üzen egy csillag
tudom nagyanya
valahol itt vagy
Megcsillan gyöngyösül
arcomon estharmat
így október végén
ragyog minden temető
virágaival pompázik
életre kel a hideg kő
oly lágy a lélek
mint kemény a sír
öreganyó halkan
csak magának sir
beszél minden
írás a kövön
a temetőkert lassan
visszaköszön
csendesen állok
e fényteli őszön
ezer évig vissza
itt nyugszik miden ősöm
szólongatnak sorra
engem a holtak
óh mennyi emlék
velem még élni akarnak
gyertyák ellobbanó lángja
égre száll megreszket egy csillag
lelkünk tán a végtelen honába
talál csak örök nyugalmat
mert október végén
ragyog minden temető
fényeivel pompázik
életre kel a hideg kő
jaj magunkra maradtunk végleg
én lettem köztetek a legvénebb
anyám,apám és nagyanyám
túl integet már egy csillag sugarán
jaj magamra maradtam végleg
míg szorítja szívem az élet
s fényt vet az útra végig
előttem csillag ha fénylik
jaj magunkra maradtunk végleg
de itt nyüzsögnek mind akik voltak
bennem élnek a holtak
lágy a lélek kemény a kő
emlékek könnyével melenget éget
a könyörtelenül elszálló idő
Harangoznak, csendítenek,
Szemed alja könnytől remeg,
Zokognak, hogy csak a teste,
Lelke fenn jár már a mennybe.
*
Földolgozni magamban
Senki halálát
Sohase tudtam.
*
Hozzátok kapcsol,
Fájó szög az emlék
Számolom sorba
Kik elmentek rég.
*
Keresnéd őket mindenhol,
Pedig csak hiány, csak üresség,
Csak egy kereszt, csak egy halom,
Hogy virágot ültess, emlékezz még.
*
Velük is több vagyok,
S ha majd meghalok
Én leszek majd a múlt,
Mag mely a jövőbe hullt.
fél emberöltő távlatán
emlékezz barátom víg napokra
szívedben a lángra
hogy fényes tereken szállt tova
ifjúságunk minden nyara
bizony látod egykoron
tüzével égetett ki a fájdalom
szemünkbe könnyet csalt
de szívünkbe dalt csak dalt
emlékezz barátom az estre
mely csillagát reszketeg kereste
s hogy időnk fogy fénye kihűl
szépségében bánatában
életünk is emlékké nemesül
örömmé az elmúlásban