Kavicsnak hitt szavaim
Tán borostyánkövek,
Fűzök neked verssor-lánccá
Bánatot, örömet.
Anyám margaréta,
A kölyökkor búzavirág,
Égető pipacs az ifjúság.
Mégis a csokorhoz
Vadrózsa örömöt
A szerelem kötött.
Dajkál a fény
Kecsesen könnyed
Teltrügyű ágat,
S gyöngéd barázdák karján
Lebegő szellőcske hajtást.
Öltöztet
Csipkébe, fátyolba, tüllbe
Minden fát.
Selymet a rétre,
Bársonyt a búzavetésre.
Mosolyom melenget
Szárnyas kedvű röpke szót:
Erzsók!
Kéne egy csók!
Jaj mert a szerelem
Minden vágyamra gyógyír.
S verőfény szemébe úgy nézek,
Csak ez az esengő pillanat az élet.
Kékes fölött nap korongja,
Árnyat vető alkony lombja
Takart be a dunyhájába.
Fürdettelek estharmattal,
Tó vizéről szívembe rejtett
Csillagot neked loptam.
És nekünk sírta el
Minden örömét, bánatát
Tücsökhegedűben
Az égig verő láng.
Jaj Uram, teremtőm,
Telehold süt derengőn,
Merengek egy dombtetőn,
Eljön-e a szeretőm?
Hogyha eljön estvére,
Csillagot hoz szívébe,
S úgy borul rám
Hosszába meg széltébe,
Mint a selyem égbolt
Mohabársony rétjére.
Köszöntelek
Szívem vadonában szedett
Csokorba kötött csókkal,
Napfény édes mézét
Csorgató mosollyal.
Kerekedő szemed rése,
Lelkem az ég
Végtelen kék
Ölelése.
A ragyogás végtelen kékjén
Tündököl a naplemente aranyhídja.
Szépség mámorát hordják
Hullámok lábamhoz a partra.
Á
M
U
L
O
K!
Az egyetlen lét
Tűnődő szélén
Döbbent rá az est:
A mindenség is csak hiányod
Nélküled.
Míg tőled távol
Ölelésed után vágyom,
Szemem tavára éget
A fájón fényes
Csillagszámláló est.
Ragyog emlékeim csillagosa,
Szerelem öblén
Csókra zárt percet rejt:
Hát eloldom a partról
A végtelent.
977
oly lágyan duruzsol a nyár
a templomkert meghitt csendjén
gerle kérleli csak párját
ahogy tégedet hívlak én
mintha köröttünk minden
különös fényben szállna
már szívembe zár örökre
a pillanat varázsa
Csak száraz gally,
A szél össze-össze rázza,
Vagyok nélküled
Folyónak kiszáradt holt ága.
Nem tűz csak parázs,
Nem forrás csak posvány,
Nem út csak ösvény,
A föld nem zöld, nem kék az ég.
S nem kószál a vágy
Esti csillagosba.
Tücsöknek sincs kedve
Belefogni dalba.
Csak száraz gally,
A szél össze-össze rázza,
Vagyok nélküled
Folyónak kiszáradt holt ága.
Jön a hold, megy a nap
Két szélén az égnek,
Fészkét keresi az alkonyat,
Álmait a lélek.
Ne szólj semmit,
Csak nézz rám,
Hadd melegedjek
Szemsugaradnál.
Miatyánk!
Add nekem ezt a lányt.
Két karja, az áldott,
Úgy szorítson, fájjon,
S jöjjön el a szerelem,
Örömök hiánya
Ne némítson halálra,
Miatyánk!
Csillagok mennyei sugarát
Szórjad ránk.
1
Fény és árny,
Az öröm,
S ami fáj:
A szerelem is úgy jön el
Megkínoz előbb a vágy.
2
Tó a csónakot:
Szavaim ringatod.
Verőfény-kikötő,
Vitorlás-ének
Szökne messze
Vágyak fókuszán
Az örömökre éhes lélek.
3
Lehull ruhád, hogyha nézlek,
Csókod fénycsatak lesz,
Tested galaxis-titkát
Szerelemmel nyitják.
Szépséged fénykörében
Röppenő szavakat keresek,
Keringjen körötted szüntelen
A lobogó értelem.
A tünékeny éjszaka bolyhai közt
Pilláim nyugtalan vergődnek,
Fényévnyi mámor sem elég már nekem:
Megcsókolom melled közepén az eget.
Szeress hát: vonzz vagy taszíts,
Veled lesz eleven a tér,
Egymást ölelő lázban
Veled vagyok egész!
Szeress hát: értelmet veled nyer,
Jövőjét benned rejti
A termékennyé ért végtelen.
Kerestelek fölön és égen
a lélek csillagtüzében
Kutattam erdőn, réten, nádon
úgy sikerült rád találnom
Csókod íze áfonya
Boszorkányok mákonya
Öled puha vánkosom
Rajta szépet álmodom
engemet te úgy szeress
az életen átvezess
mint a drága anyaföld
ami csak terem ami csak öl
engemet te úgy ölelj
testeddel védj és födj el
Látod, görgeti csillagát
Folytonos rendben
Az ezerarcú tér,
Pedig csak porszem
A belátható végtelen,
Mit idegsejtjein az értelem
Befogni kész.
Hinnéd már álhatatlan,
Hogy végtelen a mámor,
Pedig csak egy pillanat,
Mit szívünk fényévvé varázsol.
Gomolygó csillagköd a lélek,
Épül vagy omlik,
Mint az örök anyag.
Megzabolázza a.
Mindentudó mester,
S renddé szelídül
A végtelen időben.
Értelem gyönyöre: érzelem!
Szívedbe fogadj szerelem!
Úgy ringass egy életen át,
Mint a tér minden csillagát.
rejts el engem szerelem
csillagpalotádba
rejts a vágynak sose hűlő
arany parazsába
bújtass a hűségnek
könnyű bilincsébe
szellő susogásba
ültess fel a hajnal
kelő sugarára
vén diófa árnyán
ringass finom hallkan
a szívemre boruló
fényehulló alkonyatban
rejts el engem szerelem
sejtjeid mélyére
forrás csobogásba
az örök tavaszok
minden virágjába
Karcsú nyarat álmodó,
Szívemen tollászkodó,
Fel-felröppenő madárraj a vágy.
Csak csendesen,
Rá ne ijessz:
Mert tovaszáll.
Szárnyas örömre hull
A bánat hálója már,
A szerelmet rejtelmekkel
Beszövi a magány.
Mint tenger, ha partjára
Kavicsot kivet-
Erzsikém! úgy írok
Verset teneked.
Szavaim tán borostyánkövek,
Fűzök verssorlánccá
Bánatot, örömet.
Mint váratlan kincsre
Úgy lelek rímre,
Rejtve az időn át
Arcod mosolyát.
Mi örökzöld fenyők
Könnye volt egykor,
S hozzásimult a
Szerelmes hímpor,
Itt fénylik e versben
Ha megsimogatod szépen
Szíved melegével.
Viseld hát kedvemért,
Még ha kolonc is bókom,
De lehet fénylő ékkő
Hogy szikrákat szórjon.
Gyere, testedre vágyom,
Ringó melled mint az álom,
Lebegünk szerelmesen az ágyon.
Csak ölelj, csak szemed tüze égjen,
Csillagot izzik a szívem,
S szikrázik az ég fenn.
Remegő lángban: részemmé váltan,
Részeddé váltan, örökös vágyban,
Sose higgy az elmúlásban!
Gyermekeink szemében látod:
Újra él minden vágy, minden álom.
Nehéz vágyak:
Ágyak.
Feloldozva
Tested ostyájával
Az örökzöld Délnek
Szárnyal a lélek.
Könnyű lesz
Minden súly,
Minden bánat.
Lám a vén Hold milyen kujon,
Bekukucskál az ablakon,
Ezüstre fest minden kelmét,
Megsimítja tested selymét.
Bűvöl, bájol, egyre biztat,
Fáj a karom, úgy szorítlak,
Szívre szalad mind a vér,
Kikacag a röpke éj.
Csilingelnek a csillagok,
Fenn a Göncöl velünk robog,
Kurjongat a vén kocsis,
Mi keltjük a napot is!
Mikor az éjszaka szendere
szemedre száll,
hullajtja álmok fénylő hímporát
s a csillagmagasban
vágyat nem zár láthatár:
moccan karod öntudatlan,
engem keresve
öleled a kispárnát.
Pislákoló csillagok,
Derengő hold alatt,
Mint egy nyárvégi estén,
Ha végigsimít a szél
A fák borzongó testén,
Sóhajnyi fuvallat
Szívemen átszalad,
Hogy szemed sötét tükrén
Tündérkedjen a fény,
S az éjszaka fénylő csillagvirágát
Szemed tavára fodrozza a mámor,
Mi a fényévek tündér lugasába
percnyi öröklétet varázsol.
Hangolnak a tücskök-
Csak alkonyi kellék-
Megkonduló harang
Szívemben az emlék.
Fenn az ágon telehold,
Kontúrja az égen,
Szíved az a fénylő folt,
Én meg az árnyéka régen.
Tested hangszerén, hogyha játszom,
Kinyílnak az égi ablakok,
S ott könyökölnek mind
A huncut kis angyalok.
Mert legszebb zene a szerelem,
Amitől Isten is csak mosolyog.
Emlékszel még: lassan húsz éve már,
Hogy elhulltak a magány krisztustövisei,
S egy vén szomorúfűz oltára alatt
Testünk ostyájával áldoztunk a szerelemnek.
Emlékszel még azon a nyáron, hogy izzott
Szívünk napkorongja: a vágy
S látod az a kis patak
Gyermekeink szemében ragyog tovább.
Egy lány,
Aki kedves és szép,
Emlékét őrzöm még,
Mint tegnapi fényét,
Csókok kerek holdját,
Sóvárgó páráját
A tó.
A vágy lágy szellője simogat,
Csillagrajzás hívogat,
Se, a földön se az égen,
Szerelmes szívvel
Lebegünk bódultan a légben.
Lombok között a fény,
Szavaidon átszűrődik a szeretet.
Mint lombos ág
Hajlik gyöngéden föléd
Egy simogató kéz.
Földnek a nap csókja,
Léleknek szól minden mozdulat,
Blúzodon moccanó sóhajnyi vágy,
Szemed alján egy huncut szarkaláb,
Ahogy nézlek sután,
Sejtjeim mélységes mélyéről
Egy hallhatatlan percen át.
Mert elég egy mosoly,
Egy szelíd mozdulat,
Észre se veszed tán,
Ahogy igazítod ruhád,
Elég egy szótlan pillantás,
S reflexből indul a vágy.
A szeretet elpergett morzsáit
Összesöpri az idő,
Elég hogy vagy:
Mint az ég csillagát
Ragyogja lelkem
A mindennapi kis csodát.
És kereslek földön,
Kutatlak égen
Öröktől örökké már.
Tested csillagparazsát
Vágyaim szítják,
Ha az este magába zár.
Éjszakámmá feketülsz,
Napjaimmá fényesülsz
Az idő végtelen síkján.
Arcodon galaxis-mélyű láz.
Magadat keresve is
Engem találsz.
Hegyek fölött hold
fényes tőle az este
előhív az emlékezet
lágy sziluettje
az idő hullámain
hánykódik lelkem
végtelen a szerelem
miként a tenger
Mert szerelem temploma
Szépséges tested,
Hitvalló igéket
Mormolni érted
Térdelek oltárhoz,
Melled magasához.
Lelked kapuját
Csillagokra, ha kitárom,
Sejtjeid mélyén
Az idegszálakon
Fényévnyi ívet
Húz a mámor.
Fortyogó galaxis
Hol folyton születik
És hal az élet,
Feloldozva
Csókod ostyájával
Szerelem csillag-máglyája
Fényesre kiéget.
kecsesen könnyed mozgása ritmus
mint tengeren szelíd hullám
drága testén örök rejtély
bujkál a tündéri fény
az egek végtelen kékje
mintha mindig szemében élne
öröm és bánat a hallatatlan élet
láthatatlan lánggal szívében ég el
hol a szó lágy simogatás
idegek csipkéi ringassák
lelkedet összehangolják
csengő finom harmóniák
napnak fénye két szemedben
lélek lángja arcodon
úgy rejtelek már szívemben
mint virágát rózsabokor
innen s túl a láthatáron
szemed égszín kékjét
mosolyod versekbe zárom
karjába vesz árván
szelíden simogat
kezed bársonya tán
az elomló alkonyat
gondom gondolatom tiéd
magamba zárlak nyíló fény
egymásban élünk te meg én
Lobot vető vágyak másnapján,
Mint hamuba hűlt parázs,
Emlékké szelídül a varázs.
Szívtáján egy lágy meleg
Érzés még hozzád elvezet.
Arcod halmán delelőtűz,
Köré telepszik az emlék,
Őrzi szívem hamuja
Tested melegét még.
Mormolom dúdolva halkan,
Szél, ha suhan az avarban
Nevedet becézve száz alakban.
Vágyaim sejtekké asszimilálják-
Fényt a tavaszi hajtás-
Szemed élő napsugarát
Örömök virága duruzsoló nyárba,
Tűz, ha kibomlik,
Szívem szökken szárba.
S tested magába zár,
Gyöngyöző porhó a könny,
Feloldozza minden bűnöm,
Mint az áldott anyaföld.
Hát maholnap már
Csak levél hull a fáról,
Nincs mosolyod,
S nem mosolyog gyümölcs az ágról,
Szitál az őszi köd, fázol,
Gyere, melegedj szívem parazsától.
Lásd az idő is micsoda dögség,
Nem kerül el az öregség,
Nyögeti a szél emlékeid fástól,
Gyere, melegedj szívem parazsától.
Az utolsó levél rozsdamart sóhaj már,
A pelyhedző hóra még egy pillanat,
Milyen gyorsan elszállt a nyár!
Csak lelkünk lett gazdagabb,
S mert elfújja tüzét az örök pásztor,
Gyere, melegedj szívem parazsától.
Láng lobogó
Szélnek zokogó faág
Szirmok könnycseppje hull
Lelkemre hull már
Bánatot hoz az öröm
Örömre bánat jön
S ha elszáll a pillanat
Csak lelkem lesz gazdagabb
Fut az idő napra nap
Ver a szívem nagyharang
Ma ágyamba csal még vágy
A nyíló elhulló virág
Holnapra csak emlék már
Örök körforgás minden
Mit az élet ki tudja mily
Titkos tüze éltet
Jön a hold megy a nap
Két szélén az égnek
Mert új fű zsendül
Tavalyi gaz alatt
Keres majd s nem talál
A széllel zokogó tavasz
Ha elmegyek végleg
Szirom leszek a fán
Egy könnycsepp
Mi szemedre tévedt
jönnek majd a szép öreg esték
bőröd hamvadó parazsát
fölszítja az emlék
estharmat könnye húll
s az éjszaka önti rád
a gyász bársoyát
Hiába kacag, tüzel a vérem
Nem merlek megcsókolni mégsem
Hiába égek, élet helyett ének
S ezüstje hullik az évnek
Már szemem tavára csendesen
Csillagot gyújtó szerelem
Kíséri lépted
Parazsat abrakoló táltos
Csillagmagasba röpít a vágy
Tollpernyét szitál az ég
Elhamvad angyalbőr ruhád.
E sártekén, ahol élek
Gond van csak s nyugtalan a lélek
Felfénylenek az esték mégis
Szerelem rőzsetüzében égnek
Jeleket ad, titkon úgy üzen
Csillagaival hunyorog
Irigy az Isten
Hajadba deret orozva lop
Jön majd, visszavisz innen
Egére ékít egy csillagot
hamvas tavasznak
hamvadó ősznek
titkait lestem
s versekbe szőttem
csillagos eget
csodálva éltem
örömöm telt alkonyban
napfelkeltében
oly szép a világ
s fáj néha az élet
de teljessé véled lett
csak véled
Lehet csak holt anyag
Vagy érző lélek,
Csodákra nyitja szemét
Mindennap az ég.
Nyugtalan porszem,
Gomolygó csillagköd
Renddé szelídül
A végtelen időben.
Mint a hajnal
Ha elűzi az éjt,
Vágynak nyugalmat,
Léleknek törvényt
Szerelmünk is így ad.
Vágy tüzétől szenvedek,
Átölellek s reszketek,
Örömömben ott a bánat,
Hiányodban sírok utánad.
Arcod gyöngyösödő
Harmatcseppjeit
Felszárítja majd
A fénylő idő,
S ha nyitja az Úr
Hétpecsétes könyvét,
Lepréseli, mint virágot
Lelkünk szerelmét,
Néha-néha mosolyogva
Sok gondjában ki-kinyitja.
Mint mag mélye a jövőt,
Őrzi emlékeit a múlt,
S ahogy aranypénzét a föld,
Úgy mentem az időn át
e versben arcod mosolyát.
Szívem mélyén
A rejtett raktárok,
Kincsekkel telve
Én zsugori kincstárnok
Hétlakat alatt őrzöm
Minden szerelmes
Szempillantásod.
Kerekedő szemed kékjét,
Tested minden rezzenését,
Lelked vadonában óvott
Csokorba kötött csókod,
Fájdalom és gyönyör
Rezzen éretten és fénylőn
Idegek lombkoronáján,
S jön majd egy szép őszi reggel,
Tarisznyájába rejti az öreg Isten
Szakállát simítván.
mint ahogy két karod
hulláma ringat
szemedben a láng
felfénylő csillag
vitorlát dagaszt
a lét örök tengerén
sirályhangot röptet
felém a szél
hol vár egy kikötő
és ismerősek az arcok
bánat és öröm közt
keresem a partot
gyönyörű gyötrelem
nagy vízen átkelek
a mindenség üzen
érettem megremeg
ha két karod ölelő
hulláma ringat
szemedben láng
a felfénylő csillag
egymásnak rendelve
az életnek útján
fogódzóm támaszom
vitorlám te voltál
mélybe taszítva
magasba szédülve
ölelve te vártál
számban az étel
a lélegzetvétel
éltető kortyom
léleknek kútján
magadat adva te voltál
mert végtelen az időnek méhe
csillag kereke egyre forog
téren időn távol lettél ifjúságom
jövőmnek reménye
és leszel megváltó halálom
veled fénylett éjelem
tőled éltek a napok
vigyázták lépteim
mint szelíd angyalok
stációi fájóan szépek
egyszer volt csoda az élet
vágyakat hajszoló
olthatatlan láng itt benn a lélek
mert legyőzött engemet
mindennap a szeretet
szürkül már hajam, arcom
fejemet lehajtom
szívemben vérzik el
a fénnyé elomló alkony.
látod kedves alig élek
de gondolok rád nap mint nap
hamvadóban már az évek ének
érzéseimtől is félek
de szívem mélyén a parázs vagy
mert mégiscsak szépséges az élet
ahogy hajnallik,alkonyul
és végigfutja csillagpályáit a lélek
ahogy magába zár a láthatár
és magamba zárom
az égi magast földi mélyet
ahogy parancsa szólít
ha két szemedbe nézek
hát hiába rongálsz minket idő
a csillag megreszket
minden este feljő
csak ölelj át csendesen
kiülünk alája kedvesem
Időnknek fogytán
mind közelebb hozzád
én kedvesem drága
szoríts két karodba zárva
meg is megcsókollak
nem egyszer de százszor
simítom testedet
remegve a vágytól
szemed szép tüzének
fellobbanó lángja
égesse hát lelkem
patyolat tisztára
szeress engem amíg vagyok
holnapra tán –pille álom
az ősz egy leheletével
túlnan leszek héthatáron
fogy a fény köröttem
a perc meg hogy rohan
a csillagoltó sötét éj
jön csak sandán alattomban
olthatatlan lánggal
szeress engem amíg lehet
lopj szívembe csöpp diadalt
múló időnk felett