Tűzzománcművészek Magyar Társasága - Hungaryan Society of Enamel Artists
 

index
történetünk
kiállítások művészek örökös tagjaink
fotógaléria
információk


 

 

ifj. Gyergyádesz László:
Társaságunk céljairól

Az útkeresés egyik dilemmája, hogy a zománc az iparművészet vagy a képzőművészet része. Mind a két oldal képviselőinek hatásos érvrendszere van, de a külső szemlélőknek ez leginkább úgy tűnhet fel, mintha az egyik tábor a múlthoz való ragaszkodást képviselné, míg a másik az új lehetőségek felismerőiből állna. Bár lehetséges, hogy mindenkinek igaza van, társaságunk alapvetően a képzőművészet felé orientálódókat képviseli, ahogy ide sorolható többségében a kortárs magyar zomácművészet is a hatvanas évektől kezdve. S itt kapcsolódnánk vissza újra az elején idézett kezdetekhez, de a teljes történetet most nem írjuk le újra, hiszen már gyakran megtettük[2]. A Tűzzománcművészek Magyar Társasága 1997-ben a megújulás reményében jött létre[3], amelynek legfőbb motivációja talán az volt, hogy végre szinkronba kerülhessen a műfaj a kortárs művészeti törekvésekkel. A többi célunk, törekvésünk is lényegében ezzel van összhangban:

  • új magyar zománcművészeti alkotások létrehozatala,

  • magyar zománcművészeti alkotások széles körű bemutatása, népszerűsítése a Társaság tagjain kívül mások számára is,

  • a magyar zománcművészet műfaji önállóságának és fejlődésének elősegítése,

  • a magyar zománcművészek szakmai érdekképviselete a különböző fórumok előtt,

  • a magyar zománcművészet oktatásában való részvétel, az önálló magyar zománcművészeti oktatás elősegítése a különböző szinteken,

  • a magyar és a magyarországi zománcművészet művészettörténeti feldolgozása, illetve annak elősegítése.

 

Természetesen van még mit tennünk. Mindamellett gyakran falakba ütközünk. A magyar művészeti életet és a hasonló célokért küzdő művészeti egyesületeket érő számtalan hátrányos intézkedés, az állami és a civil szféra mecenatúrájának alacsony mértéke, módszertani hiányosságai, az oktatást és a múzeumokat, kiállítóhelyeket is jellemző pénzhiány (bizonyos helyeken koncepciótlanság), s bizony a közelmúlt örökségeként a politika indokolatlan és gyakran erőszakos jelenléte a „helyezkedőkkel” együtt, így közösen mind-mind gátolja az érdemi szakmai munkát. S e miatt az össztársadalmi, s nem csupán művészeti jellegű dzsungelharc miatt a leginkább éppen az alkotói munka, s annak minősége szenved kárt. Tehát még messze nincs itt az ideje a diadalmenetnek, de a fejlődésben bízni lehet és kell is. A TMT tagjai az egyedi alkotómunkájuk, elméleti tevékenységük, emellett közös fellépéseik, workshopjaik, művészettörténeti előadásaik, oktató tevékenységük és belső elemző beszélgetéseik során mindenestre továbbra is igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a zománc valóban végtelennek tűnő lehetőségeivel a lehető legmagasabb szinten tudjanak élni, míg annak gazdag múltját és jelenkori eredményeit a szakma és a közönség számára is be tudják mutatni, a műfaj iránt érdeklődő fiataloknak pedig az alapokat és a tanulságokat továbbadni.


[1] ifj. Gyergyádesz László: „…a teremtés folyamatának újra átélése”. Vázlat a kortárs magyar zománcművészet négy évtizedéről. In: Tűzzománcművészek Magyar Társasága 1997–2007. Szerk.: ifj. Gyergyádesz László. Kecskemét, 2008. p. 5.

[2] A kortárs magyar zománcművészet történetéről lásd: uo., illetve pl. ifj. Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet. Kecskeméti Képtár (Cifrapalota), 1998. március 21–április 26. In: Magyar Iparművészet 1998/2. pp. 2–16., ifj. Gyergyádesz László: Szín-játék. Kortárs magyar zománcművészet. In: Magyar Művészeti Fórum, II, 1999/6. pp. 59–65., ifj. Gyergyádesz László: A kortárs magyar zománcművészet rövid története és jelenlegi helyzete. In: Zománc 1975–2005. A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep katalógusa. Szerk.: Pap Gábor. Kecskemét, 2005. pp. 33–39.

[3] Részletesen lásd róla: ifj. Gyergyádesz László: Ünnepi beszámoló, szubjektíven átsütve, tényekkel gazdagon. A Tűzzománcművészek Magyar Társaságának elmúlt 10 évéről. In: Tűzzománcművészek Magyar Társasága 1997–2007. Szerk.: ifj. Gyergyádesz László. Kecskemét, 2008. pp. 14-19.

oldal tetejére


 

ifj. Gyergyádesz László:
A sokszínűség jegyében: a főszereplőkről

Kortárs zománcművészetünkre a mai napig jellemző az a fajta sokszínűség, amely már a hatvanas években megjelent. Alkotóink ugyanis számos művészeti ág felől érkeztek, azaz közel egyforma eséllyel, de éppen ezért sokféle megközelítésben képesek alkotni ezzel a számukra többnyire új technikával. Ugyanígy az általában közös jellemzők között említhető a képzőművészeti gondolkodásmód erőteljes jelenléte, mely a művek többségében különböző mértékben, de egyértelműen felülírja a műfaj iparművészeti eredetét. Az előbb elmondottak el nem hanyagolható háttereként meg kell említenünk azt is, hogy a történeti korok zománcaihoz képest egyrészt kezelhetőbbek, másrészt jóval szélesebb választékot kínálnak a ma használatos alapanyagok. Mindamellett egyszerűbbé, pontosabban irányíthatóvá vált az égetési technológia is. A művészek számára a lehetőségek e téren tehát hatványozottan megnőttek, s még mindig bőven vannak tartalékok.

Talán a festészet felől érkeztek a legtöbben. Fabók Gyula kísérletezéseinek végeredményeként a 70-es és 80-as évekre sorozatban valósultak meg murális, elsősorban belső terekbe szánt nagyméretű munkái, amelyekkel bebizonyította, hogy a zománc a színtartásával, korrózióvédelmével, tisztíthatóságával az egyik legmegfelelőbb anyag e feladatokra (pl. Kecskemét, Megyei Kórház nagyterme, 1981). Petrilla István korai művei a „kecskemétiség”, mindenekelőtt a népművészet jegyében születtek, majd a 80-as években újszerű, térbeliséggel rendelkező szakrális tárgyú zománcképeket, illetve utazás ihlette témákat feldolgozó rekeszzománcokat készített. Morelli Edit a 70-es években ugyancsak Kátai köréhez tartozott. Hamar kialakult jellegzetes, valóban a zománc önálló nyelvén megszólaló stílusa, melyet különösen az utóbbi másfél évtizedben oly sokan – sajnos epigonként is – követtek. Különösen a lírai absztrakcióra is emlékeztető hatású, de valós természeti formákat is magába foglaló, de konkrét figurális utalásoktól mentes művei egyediek. A kortárs magyar zománcművészet anyanyelvének kialakításában szintén kiemelkedő jelentőségű volt Mayer Berta szerepe, akinek az alkotásaiban szinte kivételesen harmonikus módon sikerült a zománcot nyersanyagból és technikai műveletből társszerzővé avanzsálni. Mindeközben festői indíttatását soha nem tagadta meg (olyannyira, hogy az elmúlt évtizedben inkább eredeti műfajában tevékenykedett). Goór Imre szintén e körbe sorolható művész, akinél a zománc és a festészet kölcsönhatása szintén állandóan tetten érhető, sőt a grafikai momentumok sem teljesen elhanyagolhatóak. Legsajátosabb művei azonban szabadon értelmezett ötvöszománc eljárásokkal és az aranymetszés elméletéhez kapcsolódva készültek. H. Barakonyi Klára az eredeti festői-grafikusi indíttatásából elsősorban egy rendkívül dekoratív felfogású és egyes esetekben szobrászi irányba is elkalandozó ötvöszománcozás felé fordult. Sz. Kárpáty Magda és az eredetileg belsőépítész Bednay Dezső munkáinak stílusa szintén elsősorban absztrakt irányokkal rokon, utóbbi a 90-es években a hagyományos olajfestészet alternatívájaként tekinti a „tűzzománcképet”. A szabadkai „Q” képzőművészeti csoport legjelesebb képviselői (Fehér Margit, Januskó Ferenc, Török István és Szalma László) Kecskeméten ismerkedtek meg a zománcművészettel, a „talajt” a szintén vajdasági Szilágyi Gábor készítette elő számukra korábbi itteni tevékenységével. A Franciaországban élő Blaise Simon is e körben említhető, akinél az említett alkotók közül talán a legerőteljesebben jelentkezik a képzőművészet, festői gondolkozásmód. 1968 óta az absztrakció felé fordul, felfedezi maga számára az „anyag szellemét” és egyre inkább a zománc belső tulajdonságait helyezi előtérbe. Kőrösi Papp Kálmán és lánya, Papp Olívia zománcképeiben is főleg a festészeti formálás- és gondolkodásmód a legfőbb jellemző, de ugyanitt említhetjük meg Katona Áron Sándort és az olajfestmény restaurátorként zománcozó orosz származású Tóth Szvetlánát is. Kalmárné Horóczi Margit festményei mellett zománcaiban is a népművészet felé fordul ihletésért, megőrizve aprólékosan finom formavilágát. Makrai Zsuzsa tudatosan táplálkozik nyírbátoriságából, a történelemből és a szakrális művészet népi kultuszok által befolyásolt emlékeiből. Koszta Zsófiát is hasonló ikonográfia, ill. az ún. szerves műveltség inspirálja, hol festő-grafikus, hol ötvös-iparművészeti jellegű megoldást választva.

Ravasz Erzsébet a grafika felől érkezve számos zománctechnikát kipróbált, melyek közül a legsikeresebbek a fémes zománcokkal acéllemezen végzett kísérletei, alkotásai, illetve a maratott vörösréz recipiens alkalmazása. Művészetének legmegrendítőbb – Szalay Lajos grafikáit és a középkori Andachtsbild-eket is magában hordozó – pillanata, csúcspontja az Ómagyar Mária-siralom szöveggel kísért „illusztrációja”. Hertay Mária már ismert sokszorosító grafikusként kezdett el zománcozni. A limoges-i festett zománcok technikai örökségét továbbfejlesztő alkotásai szinte kizárólagosan a keresztény ikonográfiához kötődnek, ezen belül is gazdag vonulatot alkotnak az évszázados hagyományokat magukban őrző sokszorosított kultuszképek ihlette kompozíciói. Tóth Pál csak egyes műveiben alkalmaz grafikai eszközöket, sajátos eleme művészetének a barokk miniatűr zománcfestészet technikájának felelevenítése, használata. Önálló csoportot alkotnak azok az alkotók, akik a zománcozás során is megőrizték grafikusi vénájukat, indíttatásukat. Ilyenek például a már említett ifj. Koffán Károly (fő műfaja ma már a számítógépes grafika), vagy a szintén dunaújvárosi Pálfalvi János munkái. Morvay László gyakran vállalt köztéri, murális feladatokat is (pl. Ópusztaszer, Magyarok hét nyila, 1996), de legjellemzőbb művei grafikusi indíttatásúak. Ezek a kalligrafikus, illusztratív és figurális művek, hol szarkasztikus, irodalmi ihletésűek, hol pedig biblikus témából indultak ki. A kecskeméti Balanyi Károly a nyolcvanas évek közepétől vált zománcra. Megőrizve eredendő grafikusságát, vörösréz vagy acél alapon szitazománcozással és fotóhasználattal kísérletezik, alkot. Erőteljesen képzőművészeti zománcművészeti felfogása, kortárs formanyelvhez jól alkalmazható eljárása, technikája már most érzékelhetően az egyik fő vonulatát fogja adni a későbbi évtizedek hazai zománcművészetének. Hernádi Paula az utóbbi években jelentős fejlődésen ment át, s tagadhatatlanul az előbb említett vonalhoz kötődik. Párhuzamos elektrografikus tevékenysége egyre inkább érezhető zománcain is. A szlovákiai Komáromban élő Kopócs Tibor sajátos színvilágú alkotásain szintén a sokszorosított grafika (egyes esetekben festészet) és a zománc társításával kísérletezik. Hollósy Katalin szintén grafikáit próbálja meg zománcban „újragondolni”, népművészeti, történelmi ikonográfiát stilizált formanyelvvel ötvöző, elsősorban festett zománcos technikájú művein. A Svájcban és Németországban tevékenykedő Fekete Gábor sikeres karikaturistaként, illusztrátorként e műfajok, illetve a rajzfilm és a fotó felől közelíti meg a zománcozást. A szegedi Papp György múltunkhoz, népművészetünkhöz való vonzódása szinte minden alkotásán tetten érhető, így reprezentatív megjelenésű zománcain is.

Stefániay Edit stílusát meghatározóan befolyásolja eredeti területe a szobrászat, festett zománcos technikával készített képeiben innét eredeztethető figuráinak sajátosan síkba olvasztott stilizált plaszticitása. Műveinek jellegzetes tartozékai különleges keretei, melyek kísérletképpen pl. bronzból, öntöttvasból, sőt bőrből is készülnek. Cyránski Mária mindenekelőtt szobrász, legjobb zománcos műveinek az irányított, de egyben véletlen szülte zománcrepedezésekből született Torzóit tekinthetjük. Tóbiás Klára is itt említhető, műveiben a zománc transzparenciáját próbálja szinte a végletekig kiaknázni.

   

A műfaj többezer éves történetének megfelelően, a képzőművészeti igények felerősödése mellett is a hazai zománcművesség még mindig nagy csoportját alkotják az ötvösség felől érkezők. A hagyományosabb utat képviselők a zománcot az ötvösmesterség egyik díszítő elemének tartják. Ez a vonulat a 60-as években Engelsz József – Bokor Nelly házaspár, Tóthfalusi László, Péri József, Preininger Adolf stb. alkotásaival indult. E vonal eleve megkésettnek tűnik kortárs zománcművészetünk többi részéhez képest. Különösen Engelsz József nagyméretű zománcos műveire jellemző egyfajta zavaros, álmodernkedéssel vegyes historizálás, ami sajnos hosszas pedagógiai tevékenysége miatt széles körben hatott. A fiatalabb, a 70-es években az Iparművészeti Főiskolán végzett nemzedék már Kecskeméten is többször megfordult. Laczák Géza, Kerezsi Györgyi, Laborcz Flóra és Kertész Géza már zománcozott acél plasztikákkal és falburkolatokkal is kísérletezett. Sor Júlia édesapja örökségét is folytatva szinte minden zománctechnikában otthonosan mozog, részéről különösen a középkori ezüstrelief zománc technikájának alkalmazása számít egyedinek a hazai mezőnyben. Ötvös Nagy Ferenc az ötvöszománc tradicionális értelmezését választotta, műveiben az ehhez tartozó különböző technikákat (sodronyzománc, azsúrzománc) járja körül, próbálja minél bravúrosabb módon alkalmazni. Az Engelsz-tanítvány Városi Ferenc és a Kovács Erzsébet – Zoltán Győző házaspár műveikben szintén e hagyományokat folytatják igényes technikai kidolgozottsággal. Sisa József is elsősorban iparművész, műveiben – melyeken gyakran feldolgozza a magyar korona zománcképeit – az anyagi és a látványbeli minőség összefonódása a meghatározó vonás. E tekintetben is az egyik legjobb tanítványa a kaposvári Czóbel Marianna. Kótai József az ötvösség és a hagyományos technikák mellett öntöttvas zománcozásával is kísérletezett, amelyhez a nyolcvanas években, az akkortájt Drezdában tanító, Varga Tamás is társult. Rudó Anna aranyművesként dolgozva került kapcsolatba a zománcművészettel, főbb munkái szakrális jellegűek: Bibliák, kelyhek s más liturgikus tárgyak díszes borítása zománccal. Ugyanitt említhetjük Gyöngy Enikőt is, aki szintén a hagyományos ötvöszománc technikák művelője, s az ún. „szerves műveltség” elkötelezettje, akárcsak Nagy Judit. A fiatalabb nemzedék tagjai közül elsősorban az ötvös-formatervező M. Tóth Krisztinát emelhetjük ki, különösen ékszereit, ahogy a Kerti Eszter esetében is, míg Bessenyei Valéria a legjobb művein a térbe lép ki.

Az iparművészet más területeiről is többen érkeztek. Rácz Gábor például az egyetem szilikát szakán végezve a kezdetektől a zománc közelében volt. Alapvetően festői jellegű alkotásain finom transzparens felületeket hoz létre, s ugyanezt láthatjuk a keresztény szakrális terekbe készült nagyméretű zománcművein is. Hévizi Évának különösen a kilencvenes évek közepétől kiemelt szerepe volt abban, hogy a magyar zománcművészet egy ösztönösebb, formailag felszabadultabb, a képzőművészeti törekvéseket még nyíltabban felvállaló irányba mozdult el. Fő célkitűzése, hogy a zománcot saját irányítása alá vonva, újszerű technikai megoldásokra törekedve, együtt játszhasson vele. Báron László több évtizedes bábművészeti tevékenysége mellett immár 1962 óta foglalkozik zománccal. Festett zománcos táblaképei mellett különösen fontosak a zománc szobrászati lehetőségeit kutató művei. Az előbbi alkotókkal együtt a mitologikus, hagyományőrző („kecskeméti”) vonulatba tartoznak a székelyudvarhelyi Elekes Gyula zománcképei is, melyekben szülőföldjének népművészeti motívumvilágát dolgozza fel. Strohner József a nyolcvanas években a kecskeméti zománciskola képviselője, a későbbiekben viszont egyre inkább egy erőteljesen képzőművészeti, kísérletezős (pl. különböző anyagok applikációja) irányba vitte el.


oldal tetejére


ifj. Gyergyádesz László:
A megújulás reményében

Ismétlés a tudás anyja

„A kortárs magyar zománcművészet kezdeteinek egyértelműen a 60-as éveket tekinthetjük. Kissé talán váratlanul jelent meg ekkor újra e műfaj a magyar művészetben. Komoly változásokat jelentett a korábbiakhoz képest, hogy a korábban szinte kizárólag az ötvösök által művelt területen egyre nagyobb számban jelentek meg a szobrászok, festők, grafikusok, illetve az iparművészet különböző ágai (üveg, textil) felől érkezők. Már az első másfél évtized, a nagyjából 1960–1975 közötti időszak a kortárs magyar zománcművészetet lényegében képzőművészeti irányba terelte. A zománcművészet hagyományosan iparművészeti jellegével szemben (korábban egyértelműen az ötvösség részének, csupán egy díszítőtechnikájának tekintették) fokozatosan vagy radikálisan képzőművészeti műfajokra jellemző igényekkel lépett fel (például a művészi gondolat előtérbe állítása a kidolgozással szemben, a technikák kísérletezőbb jellegű felhasználása). Az új nemzedék, különösen e vonás miatt, csak kevésbé támaszkodhatott a magyarországi zománcművészet addigi több száz éves történetére, hiszen azt alapvetően az iparművészeti jellemzők és a különféle ötvöszománc eljárások (lásd például sodronyzománc, erdélyi zománc) uralták.”[1] Már számtalanszor leírtam a fenti sorokat. Ennél pontosabban valószínűleg már a későbbiekben sem fogom tudni megfogalmazni azt, ahogy egy műfaj gyökeresen átalakulva, reflektálva, társulva a 20. század bizonyos törvényeket felrúgó törekvéseire (lásd elsősorban: „határterületek”) elkezdte keresni és újonnan kialakítani önmagát.

„Emlékezzünk régiekről”

Egy olyan műfaj, amely rendkívül gazdag történeti múlttal rendelkezik. A zománc technikai értelemben nem más, mint egy zománcozásra alkalmas fém és egy üvegnek is felfogható sajátos összetételű anyagmassza tartós összeolvasztása. E szigorú definíció szerint (amelybe ezek szerint például nem tartoznak a kerámiával kapcsolatos eljárások). A ma ismert régészeti leletanyag alapján Mükénében, Kr. e. 1425–1300 között jelent meg először a zománcozás. A következő évszázadokban elsősorban a Földközi-tenger körzetében (Ciprus, Görögország, helleno-szkíta művészet, Magna Graecia, etruszkok Itáliában, majd a Római Birodalom különböző népei) terjedt el az új technika, s kezdtek kialakulni a különféle ötvöszománc eljárások (rekeszzománc, drótzománc, beágyazott zománc, filigránzománc). A népvándorláskori népek közül elsősorban a kelták szerepe jelentős a zománcművészet történetében, majd az írek folytatták az általuk megkezdett hagyományt (az, hogy üvegről vagy valódi zománcról beszélhetünk, még ma is vita tárgya). Az 5–13. század között igazi zománcművészeti nagyhatalommá azonban Bizánc vált, ahol egy sokszínű, kulturálisan széles körből táplálkozó birodalom megtalálta a mozaikművészettel és az ikonfestészettel egyetemben a hitének és esztétikai felfogásának leginkább megfelelő művészeti ágat. A filigránzománcos kezdetet (pl. a Licinia Eudoxia császárnő portréjával díszített medalion,(a) Paris, Cabinet des Médailles, 450 körül) a teli rekeszzománc technikája (pl. Fieschi-Morgan-sztaurothéka,(b) New York, Metropolitan Museum of Art, 700 körül) követte. A képrombolás kora (726–843) után fellélegző Bizáncban a zománcművességnek a mai napig is legfényesebb korszaka, virágkora köszöntött be. Sorban készültek a zománcművészet legnagyobb becsben tartott remekművei a konstantinápolyi udvari műhelyben, a Zeuxippos-palotában, köztük az említett teli rekeszzománc technika legérettebb, késői alkotásai (pl. VI. Bölcs Leó bizánci császár votív koronája, Venezia, Tesoro di San Marco, 900 körül). 930 táján egy még nagyobb tudást igénylő eljárás jelenik meg, az ún. süllyesztett alapú rekeszzománc, melyet Kondakov a 19. század végén még Perzsiából származtatott. A Magyar Szent Koronán (c) (részint 1070-es évek, részint 1100 körül?, Magyar Parlament) is látható technika lényege, hogy az a kisebb-nagyobb aranyfelületeket is érvényesülni hagyja a zománcozott részek mellett.

a.)    b.)    c.)

A zománcművészet történetének egyik sajátossága, hogy a mai napig Bizáncot tartjuk számon csúcspontként, s bizonyos szempontból utolérhetetlennek. Már a középkori Occidens is így volt ezzel, a konstantinápolyi udvar pompája nagy hatással volt az európai ízlésre. Szinte minden, ami a 8–13. században történt a zománcművészet terén, az Bizánc egyértelmű követését (sőt többször az utánzását) mutatja. A karoling művészettől kezdve így válik először széles körben elfogadottá a rekeszzománc technikája, majd később az Ottó-kortól a süllyesztett alapú rekeszzománc. Elterjedésüket mind a két eljárás esetében elősegítették a diplomáciai kapcsolatok (lásd pl. Theophanu bizánci hercegnő 972-es házasságkötése II. Ottó német-római császárral), illetve a bizánci mesterek közvetlen jelenléte (pl. a képrombolások kora idején beáramló görög ötvösök). Európában ugyan törekedtek az önállóságra (lásd pl. a milánói műhely tevékenységét a 9. században, Volvinius-oltár, (d) Milano, Sant’ Ambrogio, 824–859), azonban színvonalában nem mindig tudta megközelíteni a választott mintaképet. Sőt a 12–13. századi beágyazott zománc mind Limoges-ban, (e) mind a Rajna–Maas-vidéken, lényegében a bizánci példák utánzásából fejlődött ki, mint azok látszathelyettesítése olcsóbb anyagok felhasználásával és egyszerűbb technikai megoldással. Bár még így is létrejöhettek olyan csúcspontok, mint például a Verduni Miklós által 1181-ben készített Klosterneuburgi ambó (f) negyvenkilenc zománcképe.

d.)    e.)    f.)        

Az európai művészet történetében, azonban innentől kezdve érezhetően csökkenni kezdett a zománcművészet szerepe, jelentősége. Ugyanakkor még számos látványos zománctechnika születik (ezüstrelief zománc, ronde-bosse zománc, limogesi festett zománc (g), barokk körzománc, miniatűr festett zománc (h)) a gótika, a reneszánsz és a barokk idején, így köztük a magyarországi eredetűnek (is) tekinthető sodronyzománc és erdélyi zománc (i). A „modern” kor, a szecesszió kísérletei e téren, illetve az ipari zománcozás azonban új kérdéseket vetett fel, amire a választ még napjainkban is keresik.

  g.)   h.)   i.)      


[1] ifj. Gyergyádesz László: „…a teremtés folyamatának újra átélése”. Vázlat a kortárs magyar zománcművészet négy évtizedéről. In: Tűzzománcművészek Magyar Társasága 1997–2007. Szerk.: ifj. Gyergyádesz László. Kecskemét, 2008. p. 5.

[2] A kortárs magyar zománcművészet történetéről lásd: uo., illetve pl. ifj. Gyergyádesz László: Kortárs magyar zománcművészet. Kecskeméti Képtár (Cifrapalota), 1998. március 21–április 26. In: Magyar Iparművészet 1998/2. pp. 2–16., ifj. Gyergyádesz László: Szín-játék. Kortárs magyar zománcművészet. In: Magyar Művészeti Fórum, II, 1999/6. pp. 59–65., ifj. Gyergyádesz László: A kortárs magyar zománcművészet rövid története és jelenlegi helyzete. In: Zománc 1975–2005. A Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep katalógusa. Szerk.: Pap Gábor. Kecskemét, 2005. pp. 33–39.

[3] Részletesen lásd róla: ifj. Gyergyádesz László: Ünnepi beszámoló, szubjektíven átsütve, tényekkel gazdagon. A Tűzzománcművészek Magyar Társaságának elmúlt 10 évéről. In: Tűzzománcművészek Magyar Társasága 1997–2007. Szerk.: ifj. Gyergyádesz László. Kecskemét, 2008. pp. 14-19.

 

index
történetünk
kiállítások művészek örökös tagjaink
fotógaléria
információk

oldal tetejére