Joó László

A Leghátsó szekrény, Legalsó polcának, Legmélyebb zuga

Mi lenne a legfélelmetesebb és legvérfagyasztóbb helyzet amibe bele tudná magát képzelni? Ezt a kérdést tettem fel egyszer egy internetes csevegő szobában. A reakciók kicsit megleptek. Mindenki elhallgatott és csak figyelt. Az egyik lány végül megtörte a csendet.

− van olyan

− majd 24 után elmondom

… has quit IRC (Quit: viszlát!)

Hirtelen minden ok nélkül kilépett. Többen veszett kutyákról meséltek, akik sarokba szorították őt habzó szájjal és vérvörös szemekkel. Sokan nem szóltak. A szoba mozdulatlanul állt és mindenki néma volt. Ekkor jött az első privát üzenet. A képernyő felső részében kis piros betűkkel villogott a név; Alone. Rákattintottam.

− Csak 12 éves voltam. De szívesebben léptem volna egyből a 13. életévembe és kihagyni ezt a kort. Ezt az évet. Ezt a kurva évet. Egy éven át zaklatott és tartott rettegésben, de megszabadultam tőle. Megtettem. Vége.

Pár percig csak olvastam a sorokat, de nem igazán értettem. Mit tett meg? Minek lett vége? Vajon ki ül a képernyő túlsó oldalán? Kis idő után végül begépeltem a kulcsszót, amit lehet nem kellett volna: Elmeséled?

Nem jött válasz. Csak néztem a képernyőt, de semmi. Emellett még 1-2 privát üzenet érkezett, de valahogy nem érdekeltek. Majd végül beláttam, hogy nincs értelme itt bámulni a semmit, így bezártam Alone ablakát és már csak kíváncsiságból is megnéztem, vajon mit rejt a többi privát üzenet. Többnyire mind hülyeség volt, ilyen megjegyzésekkel, hogy, anyámat tangában látni, vagy a kutyámmal szagolni más kutyák seggét. Pár csevegő viszont komolyabban vette kérdésemet és akadtak normál válaszok is, mint például, egyedül maradni otthon úgy, hogy pont akkor csapódik ki a biztosíték és borul rám a sötétség, vagy hogy a liftben kiég a lámpa menet közben, vagy, hogy, alvás közben az ágyról lelógó karomat valami megragadja és leránt a semmibe. Ezektől engem is kirázott a hideg, de elhessegettem a gondolatokat. A többség félelme a sötétség volt, ezt megállapítottam egyből. De még mindig Alone sorai jártak a fejemben. Ki volt ő és mit tett? Talán sose tudom meg.

A sok üléstől és netezéstől kicsit elgémberedtem, meg ki is kellett már mennem, úgyhogy felálltam a géptől, kiengedtem magam és sétálgattam kicsit az előtérben. Hogy egy kis friss levegőt is kapjak, kimentem az erkélyre és jól kifújtam magam. Odalent épp kutyákat sétáltattak és eszembe jutott az egyik privát. Elképzeltem, ahogy a kutya gazdija is négykézláb vonszolja magát és szagolja mások hátsóját. Elmosolyodtam a dolgon és be is jöttem a szobába, mert a nap is igen erősen tűzött. Úgy gondoltam eleget nyújtóztam már és visszamentem a géphez. A képernyőn egy kis piros szavacska villogott. Alone.

− Félek!

Nem tudtam, hogy ezt a szót minek vegyem, de kezdett érdekelni a dolog. Örültem volna neki, ha beszédbe tudnánk elegyedni. Ez sikerült is.

− mitől félsz? félsz elmondani?

− Nem. Tőle félek!

− kitől?

− nem tudom

Itt kezdtem azt hinni, hogy beszélgetőtársam nem teljesen normális. De hagytam, és inkább azt a benyomást akartam kelteni, hogy segíteni szeretnék, vagy, hogy meg tudom érteni őt.

− valaki bántott? Nekem elmondhatod…

− inkább nem

− miért nem?

− mert….majd megtudod

− megtudom?

− hozzád is eljön!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ebben a pillanatban az egész képernyő elsötétült és minden leállt. A kezem még mindig a billentyűzeten arra várt, hogy írja a szavakat, amiket reagálok. De már hiába gépelt volna. Először azt hittem, hogy az operációs rendszer kavart be, hisz hallottam már ilyenről. Megpróbáltam bekapcsolni a gépet, de meg se moccant. Az áramszünet lehetőségét rég elvetettem, hisz a TV pontosan előttem ment és mormolta a reklámokat. A számítógép aznap már nem akart beindulni, de úgyis lassan kikapcsoltam volna már, mert lefáradtam. Inkább átmentem a hálóba − már alvásra kész szerelésben − és néztem kicsit a TV-t. Valami ostoba rajzfilmet választottam, de nem tudtam elfelejteni Alone utolsó mondatát. Hozzád is eljön!

Az éjszaka közepén saját verejtékemben riadtam fel és kaptam a torkomhoz. Még épségben volt és a vér sem csurgott a kezemen. Nem úgy, mint álmomban.

Egy elhagyatott romos ház előtt találtam magam. Az ablakok bedeszkázva és a kémény se volt már a helyén. Tipikus elátkozott kis ház volt ez, verandával, és hátsó kis kerttel. A bejárati ajtó mellett egy kis fehér − csak sejtem, hogy fehér színű lehetett, mert az idő már szürkévé festette − meggyötört hintaszék állt. A falakat, a lépcsőt és a korlátokat már belepte a por és az idő is rajtahagyta nyomát. A lábam a ház felé mozdult. Nem tudtam ellenállni és megindultam az ajtó felé. A veranda lépcsői recsegtek a lábam alatt és én végig azt az elhagyatott hintaszéket bámultam. Hirtelen feltárult az előttem lévő ajtó és gyenge fuvallat hatolt át rajtam. A házból édeskés szag áradt, amitől öklendezni kezdtem. Akaratomon kívül léptem át a küszöböt. Nem akartam, sötét volt és büdös. Volt ott valami. Valami amit nem akartam látni, még ha tudom is, hogy csak álomról van szó. De a helyzet sokkal valóságosabbnak tűnt, mint, hogy álom legyen. Becsapódott mögöttem az ajtó. Egy folyosón találtam magam és csak egy dolog járt az eszemben. Megfordulok és kimegyek az ajtón és vissza se nézek. De nem így történt. Sötét volt, de a szemem kezdett hozzászokni. Valami volt velem szemben. Nem tudtam kivenni, hogy mi az, csak egy sötét foltot láttam a földön. Az orromat hirtelen rothadó hús szaga csapta meg, de még ahhoz se volt erőm, hogy a kezemet az arcom elé tegyem. Hirtelen a sötét folt megmozdult és közeledni kezdett felém. Egyetlen egy kis ablak volt a jobb oldalamon, hozzám nagyon közel. Eddig nem tűnt fel, mert semmi fényt nem engedett át, de most megjelent a padlón a kis fényháromszög. Felismertem a hold fényét, de most ettől a fénytől még annyit se láttam, mint eddig. A sötét foltra gondoltam, aminek lépteit egyre közelebbről hallottam. Hirtelen elhalkult minden. Ott állt velem szemben. Ott állt az a valami, és akkor hirtelen kilépett a hold fényébe. Vérbeforgó vörös szemek néztek velem farkasszemet. Habzó száj és összetapadt mocskos szőr. Rögtön felismertem, hogy ki áll előttem. De el se mertem volna képzelni, hogy ilyen szörnyű lesz, bár a fantáziám jó volt, de a könyv olvasása közben nem ez a kép lebegett a szemem előtt. Cujo állt előttem. Az a Cujo, akit Stephen King álmodott meg és hozta el nekünk. Egy veszett, közel száz kilós bernáthegyi, aki kiirtotta fél környezetét. Mélyről jövő morgása hevesebb verésre parancsolta szívemet, ami már a torkomban dobogott. Hátrálni nem tudtam, mert közvetlen mögöttem volt az ajtó. Hirtelen szabad kezet kaptam és megmozdulhattam. Meg akartam fordulni és gyorsan kirohanni ebből az istenverte házból. De az ajtó eltűnt. A repedező fallal álltam szembe és hallottam, ahogy a kutya mögöttem ugrásra készen várja, hogy megforduljak és szembenézzek a sorsommal. Ekkor ismét nem én irányítottam a mozgásomat. Lassan fordultam meg és már előre láttam, hogy mi vár rám. Könnyezni kezdtem, így a látásom is zavart lett, de mozdulni nem tudtam, hogy letöröljem a könnyeimet. Cujo visszahúzódott a sötétségbe, de morgása annál erősebb volt. Hirtelen eltűntek a szemek és a morgás is abbamaradt. Ekkor hirtelen a semmiből vetődött a kutya, tátongó szájából még mindig csurgott a veszett lé és fogai megcsillantak a hold fényében. Hatalmas súlya rögtön leteremtett. Első harapása az arcomba mart és csontig hatoló fájdalom futott át rajtam. Nem tudtam mozdulni. Csak feküdtem tétlenül és hagytam, hogy a fenevad tépje a fejemről a bőrt és a húst. Ezután a torkomnak esett és felszakította. Éreztem, ahogy két oldalt a meleg vér elönti a testemet és magam alá hatalmas tócsát szül. Ekkor elsötétült a világ és nem hallottam mást csak Cujo csámcsogását és az én sikolyomat. Ekkor riadtam fel.

Pár percig csak ültem az ágyban és a kezeimet mozgattam, megnyugtatva magamat, hogy senki és semmi nem gátolhat a mozgásomban. A testemet marcangoló kutya képe még elevenen élt bennem, de hálát adtam, hogy tényleg csak álom volt. Furcsa módon mégis kis szúró fájdalmat éreztem a torkomon, de ezt is csak az álmom utóhatásának könyveltem el. Alaposan megizzadtam, muszáj volt leöblítenem az arcomat. Kimentem a fürdőszobába, feloltottam a villanyt. Karmolások! A torkomon négy elkülöníthető karmolás nyom volt. Egy kutyáé! Odakaptam és az ujjaimmal is éreztem a nyomokat. A szúró fájdalom is visszatért. Gyorsan megnyitottam a csapot és megmostam az arcom, mert nem akartam elhinni. Vízzel is megpróbáltam a karmolásokat lemosni, abban a hitben, hogy eltüntethetem. De nem tűntek el. Sőt, a klóros víz csak marta a sebeket. Hirtelen eszembe jutott megint az a mondat. Hozzád is eljön! Most már tudom kiről beszélt Alone. De vajon tényleg Cujo-ról van szó, vagy csak a félelem ölt testet és ez a test az én számomra ez a veszett korcs?! Ezt sose tudtam meg.

Az álom és Cujo sose tért vissza. És Alone sem. A történtek már 2 hónapja feledésbe merültek és szerencsére nem volt semmi, ami emlékeztetne rá. Stephen King könyvét elajándékoztam és mindent, ami Cujo-ra emlékeztetne. Elfelejtettem mindent. Ami tulajdonképpen nem volt igaz, mert nem felejtettem el semmit, csupán ezt az emléket agyam legmélyére temettem. Oda, ahonnan ki tudja milyen rémképek jönnének fel, ha egyszer kihúzná valaki agyamnak és emlékeimnek azt a polcát.

A leghátsó szekrény, legmélyebb polcát!

Budapest, 2004.07.05.