Joó László

Légtár

Ha valaki írásra adja a fejét, tudja mit jelent az, mikor megszületik az első sor, azután az első fejezet és végül az utolsó mondat, és az utolsó szó: Vége.

Hajnali egy óra lehet. Ezt csak tippelni tudom, mert se egy falióra, se egy mobiltelefon, aminek fokozatosan elhalványuló képernyőjéről (vagy inkább kijelzőjéről) le tudnám olvasni az időt. Most is ötletek után kutattam a levegőt, mert írni szerettem volna. Itt akartam hagyni ezt a világot és utazni saját képzelt ’valómban’. Írni magányos küldetés, és mégsem az. Talán nálunk jobban senki se fogja beleélni magát történeteinkbe. De nem is kell. Nem ez a célunk. Szórakoztatunk.

Öt üres lap. Ennyit téptem ki egy füzetből, ami ráadásul nem is az enyém volt. De remélem utólag ez meg lesz nekem bocsátva. A toll és a tinta se az enyém. Mind csak kölcsön kellékek, hogy mások számára láthatóvá tegyem azt, amit én belül nap mint nap látok. Ötletek és gondolatok. De ezek a gondolatok az enyémek. Ezért írunk annyian. És ezért szeretünk más és más írókat, más és más gondolatokat. Amit olvasunk egy idő után sajátunknak érezzük, pedig csak kölcsönvett gondolatok, amit más és más emberek tettek láthatóvá számunkra, papírral és tintával.

A szobában, ahol ülök, csak hárman vagyunk, de ez is bőven elég. Én, a gondolatok és a TV. Szeretem, ha van valami, ami ad egy kis háttérzajt. Így nem érzem magam annyira magányosnak. Pedig azt mondják, az íráshoz magány kell. Ez igaz! Ezért vagyok egyedül ebben a szobában, de még sem egyedül. A húst és a vért szorítom ki a társaságomból. Az emberek jelenlétét. De hangjuk és érzelmeik eljuthatnak hozzám. TV, zene, képek! Ha ez nem lenne, csak a mögöttem, folyamatosan zakatoló hűtőt hallanám, és ebbe szépen lassan bele is őrülnék. A hűtő nem tud ötleteket adni! És a TV, meg a zene, meg a kép sem. Nekik más a feladatuk.

Az ötlet egy színtelen, szagtalan, láthatatlan lény. Váratlanul bukkan fel és gyorsan el is tűnik. Ezért tartok magamnál egy kis hordozható digitális diktafont, vagy legalább valami cetlit és tollat. Kellékeket, amikkel testet adhatok ezeknek a lényeknek. Egy olyan testet, amit megértenek az emberek és utána saját igényeik szerint alakíthatják. (Fordíthatják) Egy (élő)lénynek lakhelye is van. Az ötlet itt él közöttünk. Körülöttünk. A Légtárban!

Mindenki ismeri a szúnyogot. Azt a lényt, vagy állatot, ami az őrületbe tud kergetni minket nyaralásaink, vagy kirándulásaink során. Nos, az ötlet is ebbe a fajba tartozik. Száll, csíp, mérgez! Ugyanúgy a levegőben él és áldozatra les. De sokkal veszélyesebb! Az ötlet testetlen és hangtalan. A szúnyogot lecsapjuk, mikor zümmögve elszáll a fülünk mellett. Védekezhetünk ellene hálókkal, amit az ablakokra szerelünk, vagy különböző rovarirtókkal és spray-kel. Egy egyszerű törülközővel szétkenhetjük a fehér falon, ahol vörös vércsíkot húz maga után. De az ötlet sérthetetlen és halhatatlan. Millió szám lebegnek és szállnak körülöttünk és lesnek újabb áldozatokra, akit megcsíphetnek, beléjük eresztve mérgét. De ha ők nem lennének, mi sem tartanánk itt és ezeket a sorokat sem olvashatná a Tisztelt Olvasó! Egymástól függünk! Ha létezne egy ötletírtó, amit a konnektorba dugva késztetnénk arra, hogy szagával elárassza a világot, ha létezne ilyen és valaki be is dugná, azzal a saját halálos ítéletünket írnánk alá!

Tegnap a tengerparton álltam és néztem a távolba eltűnő rengeteg sós vizet. Ilyenkor két dolgot lát az ember. Az eget és a vizet. De ha most ott állnék, látnék egy harmadik dolgot is. Az ötletszúnyogokat. Ellepnék az eget, millió számra repkednének a levegőben a víz felett. Miért látnám őket? Tegnap miért nem láttam őket? Mert ma megcsípett egy. Körülbelül egy háromnegyed órával ezelőtt. Mikor a tollat felemeltem a papírhalom tetejéről és bekapcsoltam. De egy csípés kevés lenne! Az ötletszúnyog társas lény és csoportosan támad. Ritka a magányos fajta. Most is érzem a fejemben a csípésüket. Egymás után vájják belém tüskés, hegyes szájszervűket és töltik belém a bennük rejtőző gondolatokat. És addig nem is fogják abbahagyni, amíg le nem teszem ezt a tollat. De nem teszem, mert függővé váltam. Ötletszúnyog csípés függővé! De itt is, mint a természetben, ezek a lények is pihennek és abbahagyják az áldozatok utáni kutatást. Pár perc és leállnak, és akkor csak az marad nekem, amit ez idő alatt belém jutattak. Az agyamban már összekeveredett méregből szülhetem a sorokat. És ha leállok, várnom kell a következő csípésre, ami majd vonzza a következőt és így tovább. De én várni fogok rá! (Rájuk)

A szúnyogcsípés viszket és feldagad. Kell pár nap, amíg nyomtalanul eltűnik. Az ötletszúnyog csípése nem ilyen kegyes. Mikor megcsíp nem viszket, hanem éget. Mérge cselekvésre késztet. A vágy dagad fel bennünk. A vágy, hogy testet adjunk a méregnek. És addig nem múlik el, amíg a méreg akarata nem teljesül. Hogy megkapja testét, legyen az bármilyen. Ez a mi szerencsénk! Többféle módon adhatunk testet ennek a fajnak. A méregnek. A makacsabb típus az írt, épített, alkotott testet vívja ki. De az ötletmérgek 70-80%-a megelégszik annak, ha szavakban kapja meg testét, amiben elhagyhatja agyunkat. Elég őket kimondani. És ez a mi szerencsénk! Hogy nem kell mindent megvalósítanunk, amit kimondunk! Nem kell!

A Légtár hatalmas és nem korlátozódik a földi atmoszférához. A Légtár mindenütt ott van, akárcsak lakói, az ötletszúnyogok! És ők megtalálnak minket, akár akarjuk, akár nem. Én húsz percig gondolkoztam történetem címén, és akkor megcsípet egy. Rögtön utána a következő, és a következő stb. A hatodik csípés körül leplezték le magukat. Megcsípett a királynő, aki az Ő történetük gondolatait hordozta magában. Ő elpusztult, de a gondolat, amit magában hordozott, a méreg, olyan makacs volt, és olyan testet kívánt, amit most Önök is olvashatnak. Nem elégedett meg azzal, ha kimondom. És mostantól Ön is a fogja marad. Örökké!

Az ötletszúnyogok mérge képes alkotni és rombolni. Képes életet adni és ölni. Képes mozogni, írni, hangokat kiadni. És ami a legrémisztőbb, képes gondolkozni és döntéseket hozni! Tehát, ha ötletszúnyog csípés ér minket és a méreg, amit belénk fecskendezett rossz szándékú, vagy nem helyes, egyszerűen hangosan mondjuk ki, adjunk neki hangokból testet, és imádkozzunk, hogy a méreg beletartozzon abba a 70-80%-ba!

Megint megcsípett egy!

Megcsípett, és nem tartozott abba a 70-80%-ba. Hogy mit kell tegyek, hogy testet adjak neki?! Semmit! Mert a méreg csak egy szót kíván tőlem. Egy szót, ami eddig ebben a hatalmas Légtárban lebegett és lebeg továbbra is. Hisz az ötletszúnyogok halhatatlanok. (Kivéve a királynőt) A szó tovább száll a Légtárban, de nekem még testet kell adnom neki, mert kimondani nem elég. Így hát le kell írnom. És most végre megteszem:

                                                                       VÉGE

Eraclea Mare, 2004.07.15.

3:24 am