Joó László

Ritmus csíkok

Az országút sokkal veszélyesebb, mint azt sokan gondolnánk. Erre a megállapításra én is csak három héttel ezelőtt jöttem rá, mikor szerencsétlen kimenetelű autóbalesetet szenvedtem. Akkor ültem utoljára egyedül a kocsimban.

Milánóból tartottam Velence felé az E70-es úton. Mikor elindultam a nagyvárosból már este hét óra fele járt, de még javában tombolt a világosság. Nyár volt. Az idei meleg nagy részben elmaradt, sose ment a hőmérő higanyszála 31°C fok fölé. Most is csak 29 fok volt. Igaz a kocsi belső hője erre még rárakott 2-3 fokot, de menet közben ez kiegyenlítődött, a lehúzott ablak által keltett huzattól. A St. Siro stadiontól indultam és körülbelül fél órába telt, mire rá tudtam hajtani az autópályára. Milánó olyan, mint egy hatalmas labirintus. Aki először jár itt, (és én először jártam itt) annak nagy szerencséje is kell hogy legyen, ha elsőre ki akar jutni a városból. A táblák nem mondanak sokat. Sőt, szinte semmit. Olyan érzés, mintha a város élne és direkt nem engedne el, direkt tartana vissza, mintha azt mondaná, hogy: − Ugyan haver, hisz még annyi utcámat nem láttad. Maradj még! − De végül minden város elengedi az embert, és ez alól Milánó sem kivétel.

Hatalmas raktárak és gyárak sorakoztak egymás mellett az út szélén. Ismerős és ismeretlen cégek logoi váltották egymást. Egy–egy épület oldalára vagy tetejére hatalmas fényreklámokat is szereltek, amik mindig megmutatták az aktuális időt, hőmérsékletet, és még néha a dátumot is. Egy kivételével (ami 45 percet késett) mind a pontos időt mutatta.

8:43 – 25° - 7.17.

Egyedül utaztam. Ilyenkor akarva akaratlanul is előfordul az, hogy az embert elkapják a gondolatok, és olyasmiket vél látni, ami valójában nem is létezik, vagy nem úgy létezik, ahogy azt mi látjuk. Ezek ártalmatlan dolgok, de mégis, néha gondolkodásra késztetik az embert. Hasonlít arra, mikor lefekszünk, és nem bírunk az elalvásra koncentrálni, a sok ötlet miatt, ami a fejünkben kavarog. Itt vannak például a záróvonal fehér csíkjai. Vezetés közben nem sok ötletet adnak, de mikor fiatalabb koromban a hátsó ülésről (olykor-olykor az anyósülésről) tanulmányoztam őket, sok apró tényezőre lettem figyelmes. Apró jelentéktelen dolgok, de érdekesek. Legalábbis egy gyermek szemének. Ahogy lenéztem a kocsi mellett az útra, ezek a fehér kis vonalak, mintha hegyes tűk lennének, ritmikusan suhantak el mellettünk, mintha csak Tel Vilmos próbálna minket eltalálni fehér nyílvesszeivel, de mindig elvéti. Vagy a másik dolog, amit tizenéves koromban észrevettem, hogy minél közelebb vannak hozzám ezek a csíkok, annál gyorsabban villognak a szemem előtt. Persze ez csupán egy optikai csalódás semmi több, hisz a vonalak nem mozognak külön-külön más-más sebességgel. De akkor, azzal a fejjel ez még olyan élethűnek tűnt. Mintha a közelebbi csíkok meg akarnák mutatni nekünk, hogy milyen gyorsan tudnak úszni a betontengerben. Mint a delfinek a hajók mellett. De ezek az idők elmúltak. Azóta tudom, hogy nincsenek delfincsíkok, se betontenger. Záróvonalak vannak, amik szabályokat követnek és késztettnek minket arra, hogy szabályokat tartsunk be. A kormány mögött most egészen más dolgok akarják elvonni a figyelmemet. Ilyenek például a magasfeszültségű vezetékek hatalmas vas szerkezetei. Mint egy nagy család, akik gyalogostul szelik át az országot, hol-hol lemaradva, leszakadozva egymástól. Egy ilyen vasszülő volt az aki igazán megfogott. Teste alul úgy szélesedett ki, mintha hatalmas vas szoknyát viselne, és vas karjait úgy hajlította, mintha éppen a derekára akarná tenni kezeit, szúró pillantásokat vetve egy a mögötte kullogó vas gyermekre, aki jócskán lemaradt mögötte. A gyermeken, mintha csak most ért volna véget egy farsangi bál, hatalmas macskaszerű vas fülek voltak, amik kúpszerű alakjukkal meredtek az égre. Annyira belemerültem a látványba, (ami nem tartott tovább négy-öt másodpercig) hogy mikor elhaladtam mellettük, szinte úgy láttam, mintha a vas gyermek utolérte volna vas anyját, aki egyik karjával szófogadásra intené vas gyermekét. A figyelmemet egy hatalmas sivító hang rázta vissza a valóságba.

Egy sötétkék kocsi úgy hajtott el mellettem, mint akit a zsaruk üldöznek azokban a híres dokumentumfilmekben. Se a rendszámát, se a típusát nem tudtam megfigyelni, de a hátsó lámpákról és a formájáról egy Opel Corsa-ra tippeltem. Jóval a sebesség határ fölött volt, és két percbe se telt, mire eltűnt a szeme elől. A nap már a horizont alá bukott, de még mindig elég világos volt. Unatkoztam. A táj nem igazán kötött le, a rádiót nem akartam hallgatni, mert hol a számomra ismeretlen olasz nyelven dumáltak valamit, hol hallgathatatlan zene szólt. Nem kellett sok idő, hogy megtaláljam az OFF gombot. Ha van valaki az ember mellett, sokkal biztonságosabb a vezetés, több szempontból is. Egyrészt van aki észrevehet dolgokat, amik a te figyelmedet elkerülheti, van akivel lehet beszélgetni ezzel is csökkentve az unalom szintjét, és van aki segít, hogy ne kerítsenek hatalmába a kósza gondolatok, amik akkor támadnak, ha egyedül vagyunk. És én egyedül voltam. De már nem sokáig.

A műszerfalon lévő kis zöld órára pillantottam, amin a három jól ismert számot olvastam.

8-5-5.

Lefordítva ezt a kódsorozatot, megállapítottam, hogy öt perc múlva kilenc óra, de kint még mindig elég fény volt ahhoz, hogy ne vegyem le a napszemüvegemet. Nem is zavart. Azért kellett viselnem, mert pár hónappal ezelőtt korrekciós műtéten estem át, hisz eddig szemüveggel jártam a világot. (Időnként kontaktlencsével) A műtétet követően szigorúan elvárták tőlem, hogy napszemüveget viseljek nappal, vagy ha kint vagyok az utcán, legyen akár borús idő, essen az eső, vagy a hó, nem számított. Csak este, sötétedés után vehettem le. Én, mint egy jó kisfiú be is tartottam ezeket az utasításokat, hisz mégiscsak a szememről van szó. Cserébe megkaptam a havi kontrolokon a jóleső dicséret érzését, és azokat a jó híreket, hogy a szememmel minden a legnagyobb rendben. Még fél óra és besötétedik rendesen. Majd akkor leveszem. Mikor ezek a gondolatok jártak a fejemben, előttem felvillantak a kék, sárga és vörös fénypontok. A kék folyamatosan villogott, a sárga párban jelzett fel-fel villanva, a vörös meg szintén párban, de ők folyamatosan égtek. Ahogy közelebb érkeztem a fényforrásokhoz, kiderült, hogy mi ez a fényjáték. A kék egy rendőrségi autó villogójának színe volt, a vörös, az előttem lévő autók féklámpái, a sárga meg a vészjelzők villanásai voltak, amik jelezték, hogy valami nincs rendben. Nem is volt. Egy felismerhetetlenül összeroncsolt kocsit vizsgáltak az egyenruhások. Az utasokat valószínűleg már elvitte egy mentő. Az meg sem fordult a fejemben, mi van ha még mindig bent vannak a kocsiban, összetört testtel, kificamodott végtagokkal és néma szívvel. Gyorsan elhessegettem a már bevillanni készülő képet a kocsiban rekedtekről. És akkor megláttam. A kocsi, ami pár perce suhant el előttem ott volt velem szemben. Jól tippeltem, tényleg egy Opel Corsa volt, és most már a rendszámtábláját is le tudtam olvasni. Olasz volt. Ott botorkált pontosan előttem, abban a sorban, ami a szerencsétlenül járt kocsit kerülte ki éppen. Rögtön két kérdés is felmerült bennem. Az egyik, hogy mekkora szerencse kell ahhoz, hogy ne egy ilyen félőrült száguldozó kocsiját lássam a szerencsétlenül járt autó helyében, olyan felgyűrt orral, mint egy tangóharmonika. A másik meg az volt, hogy vajon megérte ez a száguldás? Hisz ott ment előttem, alig fél méterrel. Ugyanabban a sorban álltunk, és ugyanazt a kocsit kerültük ki egymás után. Hiába maradtak megválaszolatlanok ezek a kérdések, többet nem foglalkoztam velük. Mikor a sorban álltunk és szépen lassan haladtunk előre, mint egy kiállításon, ahol mindenki meg akarja nézni a sors legújabb művészeti alkotását, ami a kocsi, akinek tangóharmonika lett az orrából nevet viseli, akkor láttam, hogy az előttem haladó Opel hátsó ülésén egy szőke kislány próbálja felderíteni az eseményeket. Éppen elhaladtunk a roncs mellett, mikor a kislány a fejével a vashalmot követve szépen lassan hátrafordulva elért hozzám a szemeivel. Kicsit aggódó arckifejezése elárulta, hogy nem maradt közömbös a látottakra és biztos, hogy nem lenne a roncs utasainak helyében. Ennek ellenére biztosra vettem, hogy szívesen kiszállna most az Opel-ből, és alaposabban szemügyre venné a maradványokat. Mintha csak ő is a rendőrség soraiból származna. Egyenesen rám nézett és ekkor visszajött arcára a látványt megelőző kíváncsiság. Valószínűleg a napszemüvegemet bámulta, aminek kék foncsorán úgy tükröződött vissza a táj, mintha csak ténylegesen egy tükörbe nézett volna az ember. Kedvesen bal kezével felém intett és halványan mosolygott. Olyan tíz év körüli lehetett, vállig érő gyönyörű szőke hajjal. Mint egy angyal. (Ezt a szót fehér ruhája is erősítette) Nem akartam válasz nélkül hagyni kedves integetését, így egy csókot nyomtam a tenyerembe, és mintha áthatolható lenne az én szélvédőm és az ő hátsó ablakuk üvege, úgy fújtam felé a tenyeremből a lebegni képes csókot. Ő az ablak felé nyúlt, és mintha elkapná kis ajándékomat úgy kapott a levegőbe, majd rögvest a szívéhez nyomta tenyerét, amiben az én képzelt csókom lapult. Mosolygott. Én, hogy igazoljam a csókküldő akció sikerét, hüvelykujjamat felemelve jeleztem a mindenki számára ismerős jelet, hogy minden rendben. És éppen ekkor oldott fel a sor láthatatlan kötele, ami nem engedte elszakadni a kocsikat egymástól. Az Opel úgy gyorsult fel, mint egy autóversenyző kocsija és szépen lassan nőtt köztünk a távolság. Pár perc múlva ismét elhagyott a kocsi, benne a kis angyalommal. Még egy utolsót intett, mielőtt eltűnt a szemem elől. Ekkor láttam személyesen utoljára.

Egy pár percre mindkét első ablakot lehúztam, hogy a hatalmas huzat kivigyen minden elhasznált levegőt. Hiányérzetem volt, de nem tudtam mit hiányolok. A kis óra már háromnegyed tizet mutatott, és épp elég sötét volt már ahhoz, hogy megszabaduljak a foncsorrétegtől, amit a szemem előtt tartott a napszemüveg kerete. Csak egy kicsit lett világosabb a világ nélküle. A kislányra gondoltam, aki már közel huszonöt perce nem volt a szemem előtt. Lehet hogy ő hiányzik? Vagy csak ez is a magányból adódik? Az agyam titkon elképzelte, hogy egy hasonló kislány teszi fel a számomra evidens kérdéseket itt a hátam mögött. Nem lennék egyedül! És ez az ami hiányzott! Már közel három órája lehetem úton, és alaposan elfáradtam. Nem csak a vezetés miatt, hanem a milánói séták miatt is. Amit tudtam mindent bejártam, megnéztem, elemeztem. Még a nagy Dóm tetejét is végig jártam, ahova 5 Euróért bárkit felvitt a lift. (Gyalog ugyanez az út felfele 3.50) És ami még szerepet játszott, az, az, hogy mielőtt elindultam, alaposan túl ettem magamat. Ilyenkor mindig kitör rajtam egy kis fáradtság, de most valahogy az egészről tudomást se vettem. Csak fogtam a Toyota kormányát és néztem a szemem előtt fel-felvillanó fehér csíkokat, és az út szélén lévő kis narancssárga prizmákat. Egy tábla mellett mentem el, ami jelezte, hogy az úti célom már csak pár kilométerre van. Zöld alapon fehér betűs fém tábla volt. És ez volt az utolsó, amit aznap este láttam.

Furcsa bágyadtság lett úrrá rajtam. A szemeimet, mintha idegen ujjak akarnák lent tartani, de volt még erőm, hogy megfékezzem, és nyitva tartsam. Az út és az utat szegélyező táj szinte egybeolvadt. Gondoltam lehúzom kicsit az ablakot, hátha az arcomba csapó huzat felébreszt picit. Mikor megnyomtam az elektromos ablak emelő gombját, az üveg rögvest engedelmeskedett és elkezdett lehúzódni. Vártam, hogy az enyhe huzat megcsapjon, de nem történt semmi. Mintha állt volna a kocsi, még csak egy kis szellőt se éreztem. Hirtelen azonban megcsapott. De nem a huzat, hanem mintha egy elhullott állat tetemének rothadó húsának bűze lett volna. Szépen lassan beterítette az egész kocsit. Amilyen gyorsan csak tudtam, felhúztam az ablakot és küszködtem, hogy ne jöjjön fel semmi a gyomromból. A szag pár perc múlva a semmivé lett, mintha ott se lett volna. Az utat figyeltem, ami szokatlanul, még monotonabb lett, mint eddig. Mintha körbe-körbe mennék, pár percenként ugyanazok a fák és bokrok. Az előző élmény kicsit felébresztett ugyan, de korántsem annyira, amennyire kellett volna. Megint szinte majdnem lecsukódtak a szemeim, mikor megláttam a rádiót. Rögtön eszembe is jutottak azok a borzalmas zenék, amiktől biztosan felébredtem volna. Jó ötletnek is tűnt, így hát kitapogattam a kapcsolót és benyomtam. Semmi. Egy árva hangot sem adott ki, se a rádió, se a kocsiban elhelyezett négy-öt hangszóró. Párszor megpróbáltam ki-be kapcsolni, hátha csak valami érintkezési hiba. De nem az volt. Egyszerűen nem működött. Furcsa kérdéssel az arcomon fordultam vissza és szegeztem ismét fáradt szemeimet az útra, mikor megszólalt mögöttem valaki. − Majd én énekelek neked! − Hirtelen hátrakaptam a fejemet és hirtelenjében minden fáradságom eltűnt. Ott ült mögöttem az én kis angyalom, de mégsem ő volt az. Ha a kocsiban ülő kislányt angyalnak lehet nevezni, akkor ő az ördög volt. Fehér kis ruháját, mintha évekig nem mosták volna, szürkéssé, koszossá és tépetté változtatta az idő. Haja kifakult volt, és csomóssá tette a belé száradt kosz. De ami a legjobban megrémített, azaz arca volt. Öreg volt és halott. Szürkésfehér bőrét kék erek hálózták be, és itt-ott zöldes elszíneződések tarkították. Arcán a bőr úgy megereszkedett és ráncolódott, mintha már semmi se tartaná a helyén, mintha csak rá lenne terítve a koponyájára, mint egy kendő. Szemei helyén csak a mély sötétség tátongott, és ordította magából a szenvedést és a kínt. Ekkor megint beszédre nyitotta száját, amiből felvillantak a sárgás ápolatlan fogak, itt-ott résekkel és hézagokkal, és áradt belőle az a szag, amit akkor éreztem, mikor lehúztam az ablakot. − Nem akarod, hogy énekeljek neked? Apu. − Az utolsó szó, amit kiejtett tőrként hatolt a szívembe. Ő nem lehet az én lányom, és nem is az. Ekkor bal kezét (amivel még az angyal integetett felém) felemelte öléből és felém nyújtotta, mintha meg akarná érinteni az arcomat. A keze csont sovány volt, színe, mint az arcának, körmei feketék és itt-ott az ujjain már nem volt hús. Amint megláttam visszafordítottam a fejemet és ismét az útra akartam szegezni a tekintetemet. De a szélvédőn át nem láttam mást, csak sötétséget. Éreztem, hogy megy alattam a kocsi, de mégsem tartott sehová. A kézre gondoltam, ami felém tartott, és vártam, hogy mikor érintenek meg a rothadó szagot árasztó csontos ujjak. Összeszorítottam a szemeimet és vártam. Hallottam, ahogy belül a szívem hevesen ver és várja, hogy mikor tarthat szünetet. Örök szünetet. De nem érintett meg semmi. Így ültem pár percig, majd erőt vettem magamon, hogy hátra pillantsak. Szépen lassan fordultam meg a fejemmel, és megnyugodni készültem, mikor nem láttam mást, csak a hátsó üveget, ott, ahol a lány feje volt. Már el akartam hitetni magammal, hogy csak képzelődtem, mikor az ülésen megláttam a szürkés-fehér szakadt ruhácskát, amit hordott. Ott hevert, mintha véletlen itt felejtette volna mikor kiszállt a kocsiból. Éreztem, ahogy elönt a verejték és csorog le a homlokomon. Fél kezemmel letöröltem az arcomat és ismét előre fordultam. Az üvegen át még mindig nem láttam semmit. Mintha az űrben lebegnék (csillagok és égitestek nélkül) és a fényszórók fénye elhalna a semmiben. Ekkor valami lecsöppent a térdemre. Lenéztem és tátott szájjal üvölteni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomból. A kormány csöpögött. A vörössé vált kerék, mintha egy hatalmas jégkrém lett volna, úgy olvadt a kezem alatt. Elengedtem, és láttam, hogy az ujjaim és tenyerem nyoma benne maradt. Szépen lassan az egész egy ragacsos masszává alakult és lefolyt a lábamra, vagy a lábam közé és onnan a padlóra. Édeskés szaga volt, mint a vérnek. Egy pillanat alatt kis tavacskát szült alám, amiben, mintha meg akarnám áztatni a lábamat térdig beleülnék. Folyt rólam a víz és hallottam, ahogy hangosan veszem a levegőt és sípol a tüdőm. Felnéztem és ekkor hirtelen megjelentek az első fák és az első útszéli prizmák, meg vonalak. Visszatért az út, és láttam, hogy hamarosan éles kanyart vesz. De nem volt kormányom. Tudtam, hogy nem fogok tudni kanyarodni, és ez lesz az utolsó kanyar az életemben. Félelmemben becsuktam a szemem. Gyorsan közeledtem, és már csak 100-200 méterre voltam az ív kezdetétől, mikor hatalmas fényár és hangos dudaszó (vagy inkább kürt) hangja árasztotta el a teret. Hirtelen kinyitottam a szemem és a kormány ívét láttam magam előtt, amint fényárban úszik. Gyorsan felültem és láttam, hogy a kezem a kör alakú tárgyat szorítja és friss nyál folyik le rajta. De gyorsan rájöttem, hogy nem ezzel kell most törődnöm. A fényár, meg a dudaszó, ami felvert, pontosan előttem volt és gyorsan közeledett felém. Elaludtam. Áttértem a szembejövő sávba és most egy hatalmas kamion száguldott előttem és egyenesen felém tartott. Még bennem volt a hátam mögött ülő lány borzalmas képe és az elfolyó kormány érzését is a kezemben éreztem, mikor feleszméltem, hogy a valóságban vagyok és ha most nem csinálok valamit, akkor frontálisan ütközök ezzel a monstrummal. Hirtelen jobbra elkaptam a kormányt és kevesebb mint ötven méterrel az ütközés előtt kivágódtam az autópálya jobb oldalára. Az egész mindössze pár másodpercig tartott, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy lepereghessen előttem életem legszebb jelenetei, mintha csak egy színes néma filmet néztem volna végig. A kamion, mintha misem történt volna suhant el mellettem, fittyet se hányva arra, hogy mi lesz velem. Nem tudtam visszahozni a kocsit az útra és egyenesen a szélen lévő szalagkorlátba csapódott, majd átbukfencezve rajta orral előre az árokba préselődött. Mikor a korlátnak nekicsapódott hatalmas ütést mértem a fejemmel a kormány felső részéhez. Az utolsó kép és érzés, ami bennem maradt, az, az, hogy tehetetlen testtel nekivágódok a szélvédőnek, kitöröm azt, és mint egy krumpliszsák kirepülök rajta, majd a kocsi motorháztetején megpattanva az orránál földet érek. Ekkor mintha elszakították volna a filmet, elsötétült előttem a világ. Nem tértem ’többé’ magamhoz.

Melegséget éreztem, de mégis fáztam. Valami nagy és puha volt a fejem alatt. Nem tudtam mozdulni, nem volt semmi erőm. A szememet is nagyon nehezen tudtam kinyitni, de végül sikerült. Minden fehér volt. Erős fehér fény mindenhonnan. Egy kis hely volt a jobb szemem sarkában, ami elviselhető volt, nem volt olyan erős. Oda próbáltam nézni. Minden homályosnak tűnt, és akkor hirtelen felismertem, hogy egy alakot bámulok. Valaki áll mellettem. Valaki, aki nem túl magas, fehér ruhában áll mellettem és vállig érő szőke haja van. Hirtelen kezdett kitisztulni a látásom, és akkor felismertem. Az én kis angyalom állt mellettem. Tündérszép arca és haja volt. Tőle eredt a fényár. Mintha a háta mögött ezer, meg ezer reflektor világítaná be a szobát. Gyönyörű mély kék szemeivel engem bámult. Mosolyogni szerettem volna, de nem volt erőm. De ő tudta, hogy mit szeretnék. Visszamosolygott rám és láttam, ahogy egy csillogó könnycsepp, mintha gyémántból lett volna, végigfolyt az arcán és egyenesen az én tenyeremre cseppent. Kis hideg csepp volt, tele szeretettel. Ahogy a bőröm felszívta a nedvességet, hirtelen mintha visszatért volna belém a lélek és az erő, képes voltam mosolyogni. Ekkor hirtelen egy ajtó nyitódását hallottam a bal oldalamról. Behunytam a szememet és oda akartam fordítani a fejemet, de nem ment. Ezért inkább ismét kinyitottam a szemeim, mert még egyszer bele akartam nézni azokba a kék szemekbe. De már nem tudtam. A lány eltűnt. Ahol eddig állt most egy ablak volt, amiből áradt be az erőteljes napfény. Mégis nyugodt voltam. Ekkor egy meleg kéz ért az arcomhoz és fordította el a fejemet a másik irányba. Az emlékek kis félelmet hoztak fel bennem, hogy vajon mit fogok látni, mivel kell szembenézzek?! De nem kellett semmitől se félnem. Egy idegen szempár nézett velem farkasszemet, mély barna szempár. Egy fehér köpenyes fiatal, szőke hajú lány volt az, akinek a bal oldalán, a ruháján kis négyzet éktelenkedett. Egy vörös kereszt volt rajta és mellette betűk, amik egy névbe álltak lassan össze. Nem is olvastam végig, csak az első két kis betű érdekelt. − Dr. − Ezt hangosan is kimondtam, mire a nővérkének látszó nő elmosolyodva rám nézett és bólogatott. − Isten hozta újra! − Először nem értettem, de nyugodt érzések lettek úrrá rajtam és mikor a doktornő kiment pár perc után álomba zuhantam. Élek!

Három hétig voltam kómában. Utólag sokat hallottam a kórház dolgozóitól és a rendőrségtől, hogy mi is történt velem, de nekik fogalmuk sincs arról, hogy én mit éltem át. Mint kiderült ugyanaz a rendőr helyszínelt az én balesetemnél is, mint a tangóharmonikás orrú kocsinál, ami mellett elhaladtunk. A kamiont sose találták meg, ami otthagyott, és sajnos semmiféle rendszámot, vagy leírást nem tudtam adni felőle. Egy kamion volt és kész. Egy jesolo-i kórházban feküdtem, és az ablakom a tengerre nézett. Szép volt a kilátás, de sokkal szebb lett volna, ha fel is tudnék állni és oda tudnék menni, hogy kinyitva az üvegkeretet beszippanthassam a friss levegőt, és nézzem azt a temérdek vizet, ami körülvesz. Még két hetet töltöttem bent, a kis kórházi szobában, mikor megengedték, hogy hazamehessek, és ott gyógyulgassak tovább. Komolyabb bajom nem volt, leszámítva az agyrázkódást, a kómát és a pár törött csontot, amik nem voltak vészes helyen. A kislányt sose láttam többé. Titkon sajnáltam, de ha bevillannak az elalvásom rémképei, nem is hiányzott már annyira. Legközelebb két és fél hónap után ültem először a volán mögé, és megtapasztalhattam, hogy a természet miféle csodákra képes, hogy elkerülje azt, ami egyszer már megtörtént.

Éppen hazafelé tartottam egy üzleti útról. Vidéken voltam valahol, már nem is tudom, és megint egyedül voltam a kocsiban. A táj monoton, a rádióm most tényleg tönkrement és megint unatkoztam. És itt lépett közbe a természet. Adott nekem egy barátot, aki csak akkor jelentkezik, ha magányos vagyok, és aki mindig velem van. Itt él a fejemben és várja, hogy mikor kap jelet, mikor kapja meg a magányosság és unalom jeleit, hogy előbújhasson és szórakoztathasson. Jól tudom, hogy ez az agyam hibája, ez betegség, de nem érdekelt, mert jól jött és számomra hasznos dolog volt. Ha a pár hónappal ezelőtti balesetnél már létezett volna Lonley, (így neveztem később el) akkor talán be sem következik. Viszont ha nem lett volna baleset, Lonley se létezne. Ez egy ördögi kör, és talán én jártam jobban. Talán ezzel a segítséggel nem lesz több baleset. De lehet, hogy tévedek, mindenesetre a számok azt mutatják, hogy még én állok nyerésre. 23 év telt el és egyetlen egy kis koccanásom se volt. Lonley hű maradt hozzám, és velem ellentétben sose öregedett. Megőrizte humorát és figyelmességét, ami nekem idővel kezdett alábbhagyni. De ő mindig figyelt! És figyelni is fog! Képes volt alkalmazkodni hozzám, és mindig ahhoz volt kedve, amihez nekem. Igazi barát, még ha csak egy pszichológiai betegség is volt valójában. Az én védőangyalom!

2004.07.18. Milánó – 2004.07.18. Eraclea Mare