Joó László

Tükör

2002.

 

Koncz Henriettának,

aki remélem sose felejti el azt a napot.

 

 

Nem is tudom, hogy hol kezdjem ezt a szokatlan, néhol ijesztő, de annál csodálatosabb történetet. Talán kezdjük az elején.

Valahol a nyár elején járunk, olyan június közepe felé. Már javában tart a pihenésem, és ezalatt nem csinálok semmit. De szó szerint semmit. Járom a város, otthon netezek és ekkor nem történik semmi más, minthogy szörfözök, mármint a weben, és holmi dumcsis oldalakon − nevezzük ezeket chat oldalaknak − nőkre vadászom. Miből is áll ez? Kezdetnek felmegyünk a lapra ugyebár. Sokféle közül választhatunk, és mindegyik oldal más és más meglepetéseket tartogat nekünk. Ha már itt tartunk, nem csak oldalak vannak, hanem programok is. Itt nem szobákban dumál az ember, hanem megkereshet egy bizonyos személyt és azzal folytathat érdekesebbnél érdekesebb és színvonalasabbnál színvonalasabb beszélgetéseket. Íme egy példa:

 

− szia

− szia

− akarsz dumcsizni?

− ööö…persze….miért is ne

− ok

− ok

− korod és nemed?

− 17 és boy, te?

− 19 és me too…boy

− na akkor csá

− ?

− hát te is fiú, meg énis…ezt buktuk….bye!!!

− hát jó…bye!

 

Na szóval ez épp egy olyan példa volt, mikor két kan nem épp egy meleg beszélgetésre vágyott. De nem csak beszélgetések szoktak ilyen izgalmasak lenni, hanem maga az írás is. Leírok ide is egy-két példát:

 

 

Ja és ne felejtsük el a jeleket se, ez nagyon fontos!

 

 

Szóval nagyon sokféleképpen tudod magad csak jelekkel úgymond szimulálni. De ezeken kívül, amit felsoroltam, még rengeteg jel és furcsaság van. Nos, én nem tudom, hogy melyik kategóriába tartozom, de mindenesetre, amilyen vagyok, az néha bejön. Most annak az egy esetnek akarom leírni a történetét, ami bejött. − Igen, bejött, némi segítséggel − De ez majd a történetből kiderül. Hát akkor vágjunk is neki…

 

Június 24. (Hétfő)

 

Mindenki ismeri a reggeli tórtúrát, ugye? Na most én ennek a dupláját éltem át. Nem elég, hogy reggel van és kész vagyok, mint a matek házi, hanem még ott volt az az átkozott kontaklencse is. Hát nem bentfelejtettem tegnap este a szememben?! Hát dehogynem. Talán ez okozta azt is, hogy olyan nehezen tudtam kinyitni a szemem. Vagy ha ki is nyitottam, nem láttam semmit. Írány a fürdőszoba egy kis javításra.

Szerencsésen megjavítottam magamat és a szememet egy kis fehérjeoldó folyadékkal, amit ilyenkor feltétlenül be kell vetni az átkozott fehérjék ellen, amik nem engedik, hogy kinyissam azokat a fáradt szemeimet és körülnézhessek velük a világban. Be kell valljam, ezen a napon más nagy küzdelmem nemigen akadt, leszámítva azt, a semmirekellő borotvámat, amiből merült lefele szépen az elem és néha úgy megrántotta az arcomat, mintha kikötöttem volna magamat − vagyis az arcomat − egy éppen startoló rally kocsihoz. Borzasztó volt, még a hozzá való, gombnyomásra adagolható hidratáló zselé sem segített igazán, max csak annyit, hogy ettől valamivel jobb lett a toalettem. A napot szerencsésen átvészeltem, tulajdonképpen nem is csináltam semmi olyat, ami miatt ne vészelhettem volna át. Végre eljött a nap legizgalmasabb pontja, a net. Ekkor már este 8-9 fele járt az idő, de hát nem is lehetne jobb időpontot találni a célnak.

Nővadászat.

Vagy inkább csak nők utáni vágyakozás és álmodozás, hátha valaki mélyebben is elmerülne a beszélgetésben? Személye válogatja. Nekem ez az éjszaka a szerencse éjszakája volt. Bekapcsoltam az én aranyos gépemet − a Bélát − és már mehet is a móka. − Bevallom nem is számítottam rá. − Chat-elgettem, szörfözgettem, de olyan 10 körül meguntam és le is léptem. Ám hál’ istennek egy programot nem sikerült leállítanom. (Thanks Gates!) Egyszer csak villogni kezd egy kis csíkocska a tálca alján. (Tálcának nevezzük azt akis csíkot ott alul, amin az órát szoktad leolvasni, − ha nincs rajtad, se a hi-fi kijelzőjén − és ahol megnyomod azt a START-os gombot, hogy akarva, akaratlanul se tud leállítani a Windows-t.) Szóval villog az a csík a tálcán, vagyis ott lent és ki van rá írva: Hart, New Message. (Ez annyit tesz, hogy egy Hart nevű valaki kommunikálni óhajt veled. − Vagy nem óhajt, csak unatkozik. −)  Most szerencsésnek éreztem magamat, hisz ki se tudtam kapcsolni a gépet, és még képet is raktam ebbe a chat-es progrmaba. Azért raktam bele, mert így tuti, nagyobb lesz a forgalmam. − Hát tévedtem. − Nem nagyobb lett, hanem elviselhetetlenül nagy. Annyi török, meg ukrán, izraeli pasi, csaj talált meg, hogy az más sok(k). Csak azt nem értem, hogy egy 19 éves fiút, minek keresgél egy 28 éves izraeli srác?! Na mindegy. − Ez kerüljön be a Megmagyarázhatatlan című alkotásba. Köszönöm. −

Na szóval, térjünk vissza Hart barátomhoz, aki mint kiderült, egy lány. De még milyen lány, na de ezt most hagyjuk. Kiderült, hogy unatkozik otthon és beszélgető partnerre vágyik jelen pillanatban és mivel csak én voltam online (magyarul az akinek nem sikerült kifagyás nélkül leállítania a gépét) és fényképes ezért gondolta a drága, megszólít és dumcsizhatunk. Milyen drága nem? − Főleg, ha azt nézzük, hogy mennyibe kerül manapság a net, és ha órákig akar dumcsizni, akkor még drágább az édes. − Beszélgetni kezdtünk (persze színvonalasan) az élet dolgairól, stb. Ezt sikerült kiderítenem:

 

 

Hát igen. Ami van az van. − De ami van, azt el is lehet felejteni, vagy hagyni, vagy akármi. − Ja és még a mozi. Meg is kérdeztem, hogy mennyire szeret moziba járni. Azt mondta, nagyon. Ok, mondom én, akkor nagyon menjünk el moziba. Nagyon bele is eggyezett. Hű de nagyon megörültem, mikor kimondta végre, hogy ha elhívom, akkor el is jön moziba velem. − Naná, hogy elhívtam, hülye azért nem vagyok. − Ahhoz képest, hogy pasija van, elég könnyen belement. De nem baj, legalábbis nekem nem, és szerintem neki se, ha belement. Még váltottunk egy-két értelmesebb szót, meg képet is cseréltünk, és utána leléptünk mindketten a virtuális sztrádáról, hogy kipihenjük magunkat.

A képre visszatérve még barna volt rajta, de így is elég meggyőző darab, izé, lányka volt. Szép arca, gonosz pillantás, de egyben édes is, nem épp hétköznapi szemek, amiket az ember órákig tudna nézni, na és az az elbűvölő mosoly. Magyarul minden megvolt ami kell. Legalábbis a felső részeket tekintve, mivel tabló kép volt, nem láttam, hogy milyen a többi rész. Na majd folyt. köv. a mozinál.

Kikapcsoltam a gépet, amilyen biztonságosan csak tudtam és irány az ágy. De előtte az esti tórtúra.

Egy szépen ívelt bal kanyarral bevágódtam a fürdőszobába. Talán túlságosan is jól sikerült az akcióm, mert ahogy bevágódtam, úgy el is vágódtam, megkóstolva a linoleum zamatát, amit csak a Sió adhat vissza. Ja az más, bocsika. Talán kicsit be is vágtam a fejemet. − Vagy mégsem? − Ugyanis tényleg tipikus Sió barackot éreztem. Hát persze, valaki kiloccsantotta a piáját a fürdőben és én a szerencsétlen lábammal pont bele tudtam lépni, és nem csak beleléptem, hanem akkorát estem rajta, mint az ólajtó. A mosdókagylóba kapaszkodva feltápászkodtam és egyenesen a tükörbe néztem, ugyanis ott van a mosdó felett közvetlen. Jól bevághattam a fejemet, hisz kettőt láttam magamból. Csak azt nem értettem, hogy, hogy lehet az, hogy az egyik ÉN akit látok, olyan mint én, a másik ÉN meg szőke, vállig érő hajjal rendelkezik. Ja és tegyük hozzá, hogy lány is volt, én meg nem vagyok az, legalábbis tudtommal nem. Hátranéztem, hogy nincs e valaki mögöttem, aki szórakozik velem, de egyedül voltam a fürdőben. Visszanéztem és még mindig ott állt az a valaki. Kimentem, megnéztem jól a helyiséget, majd visszamentem, de a lány még mindig ott volt és most el is engedett egy halvány mosolyt. Ördögi tekintete és mély barna szemei voltak, enyhén sápadt arccal. És az a mosoly.

Hoppá!

Ekkor pattant be. Hasonlít ez valakire. Gyorsan irány Béla a csodamasina, bekapcs és nyomtat. 10 percbe tellett, mire elkészültem. Fogtam a képet a lányról − Hart-ról −, és visszamentem a tükörhöz, de a lány már nem volt ott. Volt helyette más. A tükör előtt van egy kis pipere polc. Nem igazán volt érdekes, csak a fogmosó poharat, a fogkefét és − most jelen pillanatban − pár csipesz volt rajta. A tökürben viszont, még egy dolog volt ezen a polcon. − Legalábbis a tükörképén. − Egy kis cetli. Furcsa volt, mert ugye ha valamit a tükörből nézel, −gondolok itt írásra − akkor azt fordítva láttjuk és nem igazán tudjuk olvasni. Én viszont a cetlin álló betűket és írást normálisan láttam és jól tudtam olvasni:

 

Az én napom 10-kor kell és éjfélkor nyugszik. Az élet nekem csak fél óra.

 

Ez állt rajta. Először nem igazán értettem, de a biztonság kedvéért leírtam egy lapra, hátha mégsem vagyok bolond és egyszer még kellhet. Mikor leírtam és visszamentem a fürdőbe már a cetli se volt sehol. Na mindegy, gondoltam magamban, azzal gyorsan végeztem esti dolgaimmal (most kivettem a kontaklencsémet) és elindultam az ágy felé. Kikapcsoltam a gépet, lekapcsoltam a villanyt, és aludni tértem. Tértem volna, ha nem az a lány járt volna a fejemben. Azt a mosolyt nem tudtam elhesegetni és addig gondoltam rá, hogy a végén úgy lefárasztottam magamat, hogy elaludtam. Szerencsére nem álmodtam semmit. − Talán fel se kelltem volna. −

 

Június 25. (Kedd)

 

De felkeltem. Sőt, milyen későn keltem. Fél 11 környékén járhat már. Be kell raknom a kontaklencsémet, mert amúgy azt se látom, hogy mi van előttem, mellettem és mögöttem. Betértem hát a fürdőbe, de amit akkor láttam az valami borzalmas volt. Ahogy a tükör láthatóvá vált, megpillantottam a lányt, aki ebben a pillanatban hatalmas ordítás mellett köddé és füstté vált. Gyorsan kézbe kaptam a kontaklencsés tároló dobozkámat és odakint az előtéri tükörnél raktam be inkább. Még egyszer nem kívántam magamnak azt az élményt.

Mivel ilyen későn keltem, nem is volt sok hátra a várva várt találkozásig. Ugyanis Hart-tal − akinek eredeti neve Henrietta volt −, délután 1-re beszéltük meg a találkát. Ezentúl hívjuk őt Heny-nek. (Kifejezett kérése volt, hogy a Heny-t ’y’-nal írjam, ne ’i’-vel!)

Délután 1 óra.

Már csak 2 órám maradt. Ezalatt valahogy rendbe szedtem magamat és kicsinosítottam, ahogyan csak a tehetségemből telt, remélem nem hiába. A találkát a Nyugatvégi Város Központban beszéltük meg (alias WestEnd City Center) és arról volt szó, hogy beülünk egy mozira. Tőlem a westend egy fél órás BéKáVé útra van, úgyhogy elég ha fél 1-kor indulok. Addig is idegeskedtem, egyfolytában magamat bámultam, persze az előtéri tükörben, és készültem, hogy mit is fogok mondani:

 

 

Ááá, hagyjuk, majd a sors mondja meg, hogy mit is mondjak. Úristen, fél lesz 5 perc múlva, készülnöm kell. Gyorsan gyatya, ecetera, no meg a cipő.

Kész.

Indulás.

Egy szempillantás alatt le a lifttel (a 6.-ról), majd ki az ajtón, el az Árpád hídig (Metro), felülni az orosz csodára, nyugatinál le és be a westendbe. A Niagara térnél beszéltük meg a vízesésnél. Még nem volt ott, így hát nekidőltem az oszlopnak a víz mellett és vártam. Nem kellett sokáig várnom, igaz késett, de csak 5-6 percet. Mikor végre belépett a bevásárlóközpont bejáratán, számomra olyan volt a pillanat, mintha valaki az idő kerekét fékezésre késztette volna, és mint a filmekben lelassult az idő, ahogy egyre közelebb lépkedett felém a lány. Egyből felismertem, − ha nem is a hajáról − de a szeméről mindenképpen. Na és az a ruci összeállítás. Tiszta piros. − Vagy vörös. − Vörös farmer, egy jó kis vörös toppal, amiből kilógott az az édi vörös melltartó pántja. Még az is lehet, hogy a bugyi − vagy tanga − is vörös rajta. Nem lepődnék meg.

 

− Szia.

− Szia.

− Hát ezt is megéltük, mármint a találkozást. (Fú, micsoda duma, na jól leégetted magad!)

− Hát igen. − mosolygott.

− Akkor menjünk. − mondtam kissé zavartan.

− Ok, menjünk.

 

Hát, valahogy ilyen volt az első néhány szó.

Rögtön beültünk a moziba és megnéztünk egy filmet. Hogy mit? Megszólít az éjszaka. Valami horror, thriller dolog volt, főszerepében a molyember. Hogy mi az a molyember? Nézzétek meg a filmet és megtudjátok. − Jaj, de gonosz vagyok. − Nos, szerencsésen túl vagyunk rajta, nagyon jól éreztem, vagy − remélem − éreztük magunkat. Mindenesetre nagyon úgy tűnt, hisz végig jól elvoltunk egymás mellett. − Neki? Fiúja? Hát… −

Ahogy végeztünk, ő roppant éhes lett. Sebaj. Meghívtam egy westendi tipikus gyors kajáldába, ahol evett valami nagy húst mustárosan, valami körettel, de nem tudom már. Eközben nagyon jól elbeszélgettünk, viccelődtünk, és be kell valjam, nagyon megszerettem a kicsikét. Ő nem tudom mit érzett, de − szerintem − ő is nagyon jól érezte magát. Azért ezt látni lehetett. És én nagyon is láttam.

Elhúzódott az idő, hisz már este 8 volt. Mobiltelefonált. Szülők. − Magyarul irány haza. − Elmondta, hogy haza kell mennie a kilences vonattal. − Vonattal??? − Igen vonattal. Ugyanis Monoron lakik, ami kb. 40 km-re van a fővárostól. De ez nem gond.

Nos eljőtt az idő.

Mint egy úriember kikisértem a vágányokhoz. Puszi jobbról és balról és haleluja.

Elment.

Bevallom sajnáltam és rossz volt, hisz olyan édes volt. Főleg mikor a tetőkertben leültünk dumcsizni és − hát igen − igencsak furcsa testhelyzetet vett fel. Lábakat szét és úgy le a padra. Magyarul, maga alá vette a padot. Én úgyszintén hasonlóképpen leültem, és így egymással szembe kerültünk.

De hát már vége, elment.

Így hát nem volt mit tenni, irány haza. 10-re otthon is voltam és jöhetett a net. Már nem vadászni mentem, hanem őt keresni. Meg is találtam olyan 11 környékén, − hisz addigra ért haza − és beszéltünk körülbelül egy órát, − sőt tudom, hogy egy órát − mert éjfélkor szépen elbúcsoztunk egymástól és leléptünk. − Csók! −

Éjfélkor történt valami. Valaki ordított egyet.

Kirohantam, mint egy állat, hogy mi ez a hatalmas kiabálás, és hát honnan máshonnan jöhetett, minthogy a fürdőből. Egy volt csak a furcsa. Teljesen egyedül vagyok itthon, akkor hogy ordíthat valaki a fürdőszobából?! Először nagyon meg voltam ijedve, de végül összeszedtem minden bátorságomat és bementem. Első dolog a tükör volt. Belenéztem, de senkit se láttam benne, persze magamon kívül. Körbenéztem kicsit, hátha csak valami más adott ki hangot és csak úgy hallottam, hogy ordítás, mikor nem is volt az. Mint kiderült, az volt. Mikor megfordúltam és ismét a tükörbe néztem, már nem voltam egyedül. Ott állt Ő. Mármint Heny. Vagyis  nem is igazán a Heny, csak valaki, − vagy valami − ami totálisan úgy néz ki mint a monori lány. Megszólalt:

 

− Szija. Bocsi, ha megijesztettelek, csak úgy bevágtam a lábam ebbe a rohadt felmosóvödörbe. Miért itt tároljátok? − szitkozódott.

 

Ő persze a mi felmosóvödrünk tükörképére gondolt. Én meg csak álltam és meredt szemekkel bámultam a tükörben óbégató valakit. De pár perc után meg tudtam szólalni.

 

− Ööö, hát alréb rakjam?

− Nem, nem kell, már megszoktam.

− Megszoktad? Mióta vagy itt, izé, ott?

− Hogy mióta? Hát, már vagy 16 éve. De ha pontosan akarod tudni, kérdezd meg a Heny-t.

− A Heny-t? Neki mi köze mindehhez? Kivéve azt, hogy tök úgy nézel ki, mint Ő.

− Hát, ő csak tudja, hogy mikor született.

− Igen. Március 21. 1986. És? − ezt a mustáros hús végefele mesélte.

− Na ugye. Hát énis akkor születtem.

− Ezt nem igazán értem, na de mindegy.

− Jaj te buta, mit nem értesz rajta…én…

− Egyáltalán ki vagy te? − vágtam a szavába.

− Nem tudod ki vagyok?

− Hát nem.És jó lenne ha elárúlnád végre. − vetettem a szemére idegesen.

− Hát jó. Én vagyok a Heny védőszelleme.

 

Ekkor szinte majdnem a röhögő görcs tört elő belőlem, de visszatartott az, hogy bolondnak néznének, ha egyedül a fördőszobában elkezdet röhögni a saját tükörképemen.

 

− Védőszelleme? Na jó, hagyjuk már. Én meg Bill Gates vagyok. Örvendek.

− Te vagy Bill Gates? Tök jó! Te, ugye mi barátok vagyunk?! Van egy kis tartozásom és…

− Na jó, állj le! Csak vicceltem, te..

− Áhh, ez így már nem is poén. − vágott fancsari képet az idegen.

− Na jó. Szóval ok, te vagy a védőszelleme. És nekem ehhez mi közöm?

− Hát, te készülsz meghódítani a Heny-t nem? Bár nem is baj. Az előző pasiját már ugyis meguntam, és különben is, te sokkal jobb fejnek tünsz.

− Na kösz, méghogy én jó fej. Itt állok egyedül a fürdőszobában és egy tükörrel beszélgetek. Ez szerinted jófejség?

− Nem. Ez inkább baromság. De ezt most hagyjuk, vagyok aki vagyok és kész. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy be kell tartanod 1-2 szabályt, amit kérlek olvass el és jegyezz meg.

 

Azzal előkapott egy nagy pergamenttekercset és kigurította nekem, hogy alaposan áttanulmányozhassam. Ami igen nehéz volt, hisz tiszta, számomra kínai betűkkel volt írva az egész.

 

− De hisz ez nekem tök kínai, én ezt nem tudom elolvasni.

− Bocsika, de nem volt, csak kínai gyártmányú tollam. Amúgy meg ha el akarod olvasni, csak húzd mandula formájúvá a szemed, körülbelül, olyanra, mint egy kínai pacák szeme és máris könnyebb lesz.

− Hát jó, ha ez ennyire fontos. − mondtam kissé gyanakodva.

 

Azzal széthúztam a szemem, mint ahogy azt illik és nagyon furcsa dolog történt. Az eddig érthetetlen kínai jelek elmosódtak, majd a már számomra is oly világos normál betűkké változtak. Mit ne mondjak, röppant érdekes egy trükk volt. De ami még érdekesebb volt, az az, ami az úgynevezett szerződésben állt. Felsorolok egy két pontot, ami mind Heny-re vonatkozott:

 

 

− Na ez már tényleg túlzás. − morogtam fel.

− Jól van, jól van. Néha kicsit elszalad velem a ló, de nagy része teljesíthető. Például a szőkés részt, azt most kellett beletegyem, mert még csak néhány hónapja szőke.

− Ok, de akkor is. Mi vagy te, a managere?

− Nem! Mondtam már, a védőangyala.

− Nekem inkább úgy tűnik, hogy a terepelőkészítője vagy.

− Jól van. Akkor inkább maradjon a régi pasi. Nem is baj ha…

− Várj, várj. Jól van. Ok. Legyen. De nem lehetne kicsit ezt a szerződést enyhíteni?

− Hát. Mivel tetszel nekem is, ám legyen. De a 324. pontból nem engedek!

− Mi legyen az?

− 324. pont: Sex-szel sose zsarold és ne akard úgy az ágyba vinni, ha ő épp nem akarja, főleg ne úgy, hogy ezzel lelkiismeretfurdalást okozol neki!

− Ok, legyen. Ezt megértem.

− Helyes! Akkor nincs más hátra, minthogy bevágjalak nála. Megkapod, de légy türelmes, az eleje nem lesz könnyű. Meg kell mutatni neki, hogy megérdemled és hogy jó pasi vagy. Mégha nem is külsőre, hanem belsőre. De majd segítek, nyugi.

− Ok, köszike. Te nagyon rendes szellem vagy, izé. Védőangyal. Bocsika.

− Semmi baj. Na de mennem kell. Letelt a fél óra. Holnap 10-kor vagyok. Addigis puszika.

− Ok, szija legközelebbig.

 

Azzal eltünt. Még pár percig álltam a mosdókagylóba kapaszkodva, de ekkor megértettem a tegnapi levelét, amit itt hagyott. Az élete 30 perc, hisz csak addig látható a tükörben és a nap neki 10-kor kel és éjfélkor nyugszik, tehát 10-kor és éjfélkor jelenik meg. Milyen egyszerű. De hogy léteznek védőangyalok? Sose hittem volna. Vajon az enyém hol és melyik tükörben lehet? Na majd holnap megkérdezem tőle, de most megyek aludni, mert ez épp eléggé lefárasztott. Azzal elmentem és lefeküdtem alukálni.

Furcsa álmom volt.

Azt álmodtam, hogy az én védőszellemem, aki egy helyes lány tükrébe van bezárva, úgy viselkedik, mint egy mocskos gané. Nem elég, hogy ronda, hisz nagy kampós orra, bibircsókos feje van, de még hülye is. És gazdáit egyfolytában zaklatja, ijesztegeti és idegesíti. Ráadásul nagyon rémítő kacaja is van. Mindig mikor hallom, kiráz a hideg és libabőrős lesz az egész testem. Ja, és ami még rosszabb, hogy szaporodik. Egyre több és több tükörbe kerül bele és a végén már az egész világ utál engem, és az én kis ’kedves’ védőszellememet. Borzalmas volt. Még jó, hogy felébredtem. De még hogy, hogy ébredtem! Hajaj!

 

Június 26. (Szerda)

 

Mintha atombombát robbantottak volna mellettem, olyan hatalmas puffanásra ébredtem. Mi az isten? − Hát igen, valahogy így keltem fel. − Nem is kellett sok, hogy rájöjjek, mi volt ez a nagy ricsaj mellettem. Hát mi más, mint Manó. Manó a ninfapapgájom. Nem akármilyen madár. Egy megrögzött punk csemete. Nem csak a zenéért van oda, hanem még a frizuráját is az aktuális stílushoz igazítja. Hatalmas taraja nagyobb, mint a saját feje és csak úgy meredezik az égnek. A két kis piros folt a pofija két oldalán meg olyan, mintha egyfolytában el lenne pirulva. Nagyon édes, csak néha jobb lenne, ha nem mondaná el nekem a véleményét, és nem kornyikálna bele állandóan a zenébe, utánozva az elektromos gitár vagy éppen a techno cintányér hangját. − Borzasztó. − Ja, és mi volt a mostani puffanás? Hát, kéremszépen, ő most eljátszotta nekem a denevér halálát. Hogy miből áll ez? Máris mondom:

 

1. felvonás

Manó, mint a hős Herkules áll a rúdon, amit már annyiszor megfaragott és várta dicső halálát, hisz már annyit tett az életében, annyi embert mentett meg a csúf emberektől, kik a szegények vagyonát lopkodja, meg ilyenek. Nos áll a rúdon és mereng előre a semmibe. Gondolom el tudjátok képzelni ezt az igen érdekfeszítő helyzetet.

 

2. felvonás

Hirtelen, hogy sietesse dicső halálának eljövetelét, egy hirtelen mozdulattal olyan tágra rántja szárnyait, amilyenre csak tudja. Ez igen! Ekkora szárnyak. És ekkor leégést, ami most jön.

 

3. felvonás

Most következik a denevér sziluett. Egy jól irányzott fejlendítéssel máris felveszi a denevérek híres fejjel lefelé lógós pozitúráját. Majd a fejét rázva rikoltozik és verdesi magát.

 

4. és egyben utolsó felvonás (hattyúdal)

Megpróbál visszamá0szni eredeti állapotába. Nos ez a művelet sose szokott eredményesen végződni. Ekkor jön a nagy puff. Próbál visszamászni és amilyen szerencsétlen, nem bírja visszaemelni a saját súlyát és abban a szent minutumban hatalmas lendülettel a rúdról egyenesen fejjel lefelé lógva leesik és a saját ürülékétől és a szétszórt magokban úszó ’aljnövényzetben’ landol. Majd mintha misem történt volna, vagy elkezd ott fontoskodni lent, hogy ő csak egy-két elhullott mag után kutat, vagy gyorsan míg nem veszi észre valaki, felmászik és megint mereng maga elé és mélyen kussol.

 

Vége (The End)

 

Hát ez volt a nagy puff, ami engem oly hirtelen ébresztett. Nem baj Manóka, legalább gondoskodsz a reggeli kacaj show-ról és nem is csinálod olyan rosszúl. Na ezen is túlvagyunk.

Jöhet megint a reggeli tórtúra. Tudjátok a szokásos. Ne is firtassuk.

Annál érdekesebb, ami abban a 10 órai találkozásnál történt. − Tudjátok, a mi kis védőszellemünkkel. − Jól tudván, hogy mikor fog jönni a drága, már 10 előtt egy 5 perccel bevonúltam, mert a világ pénzéért sem akartam lemaradni a bejöveteléről. Kiváncsi voltam, hogy, hogy fog megjelenni. Gondoltam, valami király műsor keretében beslisszan, mint valami híresség. A műsort persze idézőjelben értettem. Gondoltam például ilyenre, hogy először csak a csontváza jelenik meg, utána épül rá a hús stb., tudjátok, mint az Álmosvölgy legendájában, mikor a fejnélküli lovas visszakapta a már régóta keresett fejét. − Szegénynek beletellett vagy 90 percébe. − Nos, várom a nagy bejövetelt, és hát nem épp azt kaptam, amire számítottam.

Ott várok már mióta, egy pillanatra elfordítom a fejemet és mire visszafordulok, hát ott volt. − Ott, de még hogy ott volt. − Nem is volt, inkább feküdt. Ott feküdt a fürdőkádunk tükörképében és húzta a lóbőrt. − Ki látott már ilyet, még én ébresszem fel mások védőszellemét? − Az eszem elmegy. (Vadászni.) Na de jöttem én, és nem akármilyen ébresztést kapott a mi kis szellemünk. Fogtam magam és megeresztettem a vizet a zuhanyzórózsából. Olyan hideg vizet kapott a fejére, hogy rögtön felugortt és hatlamas káromkodás mellett ugrott ki a kádból, majd a mi tükörképes törülközőnkbe burkolózott. Szép kis párbeszéd kezdődött:

 

− Mond, normális vagy?

− Miért? Az én feladatom ébreszteni téged? Mégis megtettem, légy hálás!

− Na elmész te a …

− Jól van na, inkább mond, mi a terved?

− Nem is tudom megérdemled e egyáltalán őt?! Ha őt is így kelted, mi lesz?

− Hát, ha a fürdőkádban alszik és ott találom, akkor így. Amúgy meg egy jó reggelt puszival.

− Hmm…

− Na, ne légy már ilyen, hisz csak egy szellem vagy.

− Csak egy szellem?! Hát kösz!

− Ok ok, tudod hogy, hogy értettem, bocsika. Na mond már, tiszta ideg vagyok már.

− Na jó. Szóval a terv a következő. Elintézem, hogy ma talizzatok, hogy, hogy, azt még nem tudom, de meglesz, ígérem. Légy nagyon kedves hozzá és meglásd meg lesz az eredménye.

− Ennyi?

− Miért? Mi kell még?

− Ennyi a nagy terved, hogy talizunk és utána mindent csináljak én és érjem el azt, hogy rám vetődjön? Nincs B terv?

− Nincs, és senki se kérte, hogy érd el azt, hogy rádvesse magát. Ne akarj egyszerre mindent, nyugi, azt majd később.

− Hát jó, te tudod. Még nem tudom mi lesz, de majd elválik.

− Ok, akkor majd készülj. Most megyek.

− Hová? Még van 10 perced! Mond, miket csináljak?

− Majd rájössz…

− Várjál!!!

 

De már késő volt. Eltűnt. − Mint Petőfi a ködben. −

Majd megy minden magától. Hát kösz, engem meg itt esz az ideg. − Na jó nagymenő, most szedd össze magad, mindent bele. − Még azt sem tudtam megkérdezni, hogy az én védőszellemem hol van, pedig arra aztán nagyon kiváncsi lettem volna ám. Na de majd legközelebb. Most legfőképp azon járt az eszem, hogy vajon most mit is fogok csinálni. Mert az OK, hogy ő, a nagy terv kiötlője mindenre gondolt, de én ezzel nem megyek semmire. − Na de várjuk csak ki a végét. − Már fél 1 fele járt az idő és arra gondoltam, hogy most már a gilisztáim is igen éhesek lehetnek, úgyhogy megetetjük hamar őket. Ez meg is történt és hál’ istennek, ez érezhető is volt, a girnyók is megkönnyebűltek.

 

1 óra.

 

Kereken egy. Vajon mikorra szerzi meg nekem a találkát a mi kis zsenink? Talán mostanra? Nem is lenne rossz, mert már hiányzott Heny és látni is szerettem volna. Vagy estére jön össze? Mit találjak ki estére? Na ezt hadjuk, maradjon inkább a délután.

 

Negyed 2.

 

Megszólalt valami. Igen, valami, vagyis a mobilom. A szám ismeretlen. A telefonnak legalábbis ismeretlen, mert én nagyon jól tudtam (legalábbis reméltem), hogy ki lehet az. Nyertem! Heny volt és egy nagyon furcsa telefonbeszélgetés vette kezdetét:

 

− Szija Laci, te vagy az?

− Igen én. Szija mija, Mi újság?

− Semmi különös, csak gondoltam, megkérdezem, hogy nincs-e kedved eljönni ide a westendbe, mert én itt vagyok és beszélgethetnénk egy kicsit.

− Dehogyisnem. Hol és mikor találkozzunk?

− Mondjuk 2-kor itt a niagaránál, jó lesz?

− Naná! Máris indulok.

− Akkor várlak! Szija!

− Szija!

 

A nagy örömöm közepette viszont az elfelejtettem megkérdezni, hogy vajon honnan az istenből tudta a mobilszámomat? − Talán beírtam a chat-es progiba. − Nem is igazán érdekelt amúgy, útnak indultam és irány a westend. Egy röpke fél óra alatt ott is voltam és pont a megbeszélt helyen és időben találkoztunk. Nagyon édes − tipikus sulis − ruci volt rajta, megspékelve a kötelező darabbal, az iskolatáskával. Alul fekete feszülős gatya, felül kék top szerű póló, neonnarancs felirattal, ami valami olyasmit közölt, hogy vigyázat, a cickók veszültség alatt vannak. − Szó szerint az volt rajta, hogy Electric Blue. − Na de nem is ez a lényeg, hanem az ami történt.

Mivel a nyár elején jártunk, logikus, hogy meleg volt. De ilyenkor még van valami, ami logikus. Logikus, hogy ilyenkor a nők szandálszerű cipőnek nevezett tárgyakat húznak a lábukra, aminek a sarka is megvan vagy 5 centi magas. Nos, egy ilyen cipő − mondom ’cipő’ − volt az én Heny-m lábán és hát megvolt ennek a bőjtje. Irány a DM, ugyanis annyira kikészítette a lábát a ’cipő’, hogy vennünk kellett vagy 5 csomag ragtapaszt, hogy azzal ragasszuk be a kényes pontokon a lábikóját, ahol a ’cipő’ vészesen dörzsölte és kikezdte. Ennek a rituálénak a tetőkertben kerítettünk sort, leültünk egy padra és megtámadtuk azokat a csúnya lábakat. Persze csak idézőjelben csúnya, mert leszámítva a ’cipő’ okozta 1-2 kidörzőlt sebet, azok a lábak nagyon csinosak, sőt édesek voltak. − Mondhatnám úgy is, hogy mestermunkák. −

Mire végeztünk a lábápolással megéheztünk a tűző napon. Persze hová is mehetnénk máshová, mint a jó öreg Mekibe. − Valódi bescsületes nevén Mc’Donald’s. − 2 sajtburger, kóla meg sültkrumpli és vissza a tetőkerthez. Valami árnyékosabb helyet kerestünk, és egy kis flair szerű asztalkát találtunk. Leültünk és enni kezdtünk, hisz ezért jöttünk nem? − Mint kiderült nem igazán. − Hamarosan hárman lettünk. Ott sétált az én egyetlen Easy Rider tesóm is Endre.

 

− Easy Rider öcsém, Easy Rider! Üdv tesó, mi a pálya? − mondta és csak úgy robogott felénk.

− Szevasz ember, mi újság? Hát te? Mit facsarsz azon a napernyőn?

− Áhh, valami barom kinyitotta és azt hitték én voltam, és inkább visszatekerem, nem akarok balhét. Tudod hogy van ez…

− Ja, persze. Tudom. Na viszont, hadd mutassam be egy netes ismerősömet, akivel immáron másodszor találkozom és épp dumcsizni indultunk. Ő Heny.

− Szija, Endre. Festett, vagy eredeti?

− Festett. − válaszolta nem épp megszeppneve a lány.

− Te meg mit markolászol öcsém? − kérdeztem a kezére mutatva, amiben egy összehajtott újságot cipelt.

− Playboy. Tudod, amikor játszanak a kisfiúk.

− Ja igen. Te meg rájátszottál éppen mi? − mosolyogtunk mind.

− Ja, tudod, nálam már csak így szokás.

− Van aki így, van aki úgy. − mondta Heny, azzal egy furcsa mosolyt eresztett el felém.

− Na ja. − válaszoltam − De menjünk inkább be és üljünk le.

− Ok.

− Ok.

 

Azzal bementünk és az első emeleten, vagy földszinten, − kinek melyik tetszik jobban − leültünk egy padra a főtértől nem messze. A sorrend a paddal szemben nézve, balról jobbra a következő volt. Heny, Én, Endre. Nos itt még váltottunk néhány értelmes szót, ami színvonalban igencsak gazdag volt, és azzal Easy Rider tesóm az órájára nézve közölte, hogy randija van valakivel és mennie kell. Lassan fel is kelt és elindult. Ám sose felejtem el azt, amit nekem mondott utoljára, mikor Heny közölte, hogy ő milyen fáradt. Így hangzott pontosan:

 

− Vidd haza és dugd rá a töltőre.

 

Na ezen mindketten kiakadtunk és mosolyogtunk. Láttam, hogy a lány is jó tréfának tartja és nem szégyenli el magát, vagy nem bántja ez a dolog. − Remélem értitek, hogy most mire céloztam. − Na szóval, azzal lement és ott hagyott minket.

Kettesben maradtunk. Ott azon a padon, vagy egy órát beszélgettünk még mindenféléről. Suli, barátnők, pasik, Heny végigmutatott nekem egy egész fényképalbumot, plussz az összes tankönyvét (van aki ilyenkor is tanul ugyebár) stb. stb. és stb. Miután mindent elpakolt felém fordult:

 

− Laci?

− Tessék?

− Azt hiszem tényleg megkedveltelek!

− Igazán? Ennek örülök! − gyengéd mosollyal nyugtáztam kijelentését.

 

Ezután számomra meglepő módon is hirtelen egy gyengéd csókot nyomott a számra. Majd én is viszonoztam ezt és éreztük, hogy most végre megtaláltuk azt, akit hiányoltunk. Azzal otthagytuk a padunkat, mert valami édesebbre vágytunk.

 

[…]

   

UTOSZÓ

 

Egyik szemem sír, másik nevet.

 

A történet nem véletlenül maradt befejezetlen. Ha mindent el szeretnék mesélni, körülbelül még 4000 oldalon tehetném. És ez csak a fele lenne. A végkifejlet olyan kettős volt, mint egy ikerpár, de ellentétes érzelmekkel és tulajdonságokkal.

 

Egyik szemem nevet.

Mert csodálatos másfél éves kapcsolat született. Bejártuk a fél világot, voltunk kettesben Párizsban, Londonban és itthon is számtalan helyen. Rengeteg dologban leltük örömünket és bánatunkat egyaránt. Te ezalatt a majdnem másfél év alatt szinte sose voltunk távol egymástól. És mégis, mindezek ellenére.

 

Másik szemem sír.

Mert vége lett. Többek közt emiatt is hagytam abba a történet írását. El akartam felejteni ezeket a fájó emlékeket. Gondoltam arra is, hogy minden eddig írt sort a DELETE gomb feneketlen gyomrának áldozok. Valamilyen oknál fogva mégsem tettem. És jól tettem, hogy nem tettem. Most, közel egy év után már nem fáj visszagondolni. Sőt! Kifejezetten érdekesnek találom. Ezalatt az egy év alatt, csak egyszer fordult elő, hogy majdnem felszakadtak a sebek. Pár hónapja, kaptam egy E-mailt. Tőle. Hiányoztak neki a beszélgetéseink. Bevallom, nekem is hiányzik. De nem tudom mit idézne elő egy találkozás. Mert erre készültünk, de a próbálkozás, vagy ahogy mi magunk közt emlegettük, a jégtörés elmaradt. Kicsit bánom, hogy már jó pár hete nem kaptam tőle választ, de lehet, hogy így jobb lesz. Ezt csak akkor fogom megtudni, mikor ismét össze fog minket valamilyen módon hozni a sors. És ez a pillanat bármikor eljöhet. Bármikor.

 

Talán, akkor ez a történet is folytatódik.

 

Talán…

 

 

 

Budapest, 2004. július 6.