Joó László

Zárt ajtók

Vajon mi lehet az?

Ismerős a kérdés azoknak, akik valamit alkotni készülnek. Legyen szó egy fényképről, (vajon mi lehet az, amit látni szeretnének?) egy festményről, (vajon mi lehet az, amit megörökíthetnék?) vagy egy könyvről (vajon mi lehet az, amitől megrémülnének?).

Az utóbbi az, ahol a legtöbbet kell törekedni ahhoz, hogy említésre méltót alkothassunk. Sokan írunk ebben a világban. Sok műfaj létezik, sok ötlettel, sok témával, amiket már megfogalmaztak, és amik még megfogalmazásra várnak. Aki írni kezd, vagy írni szeretne, annak az első dolga az, hogy megtalálja az adott témát, vagy csak egy adott szituációt, ami köré meg tudja fonni elképzelt történetét. Keressük a még zárt ajtókat. És ha mi vagyunk az elsők, akik ki tudunk nyitni egy ilyen ’ajtót’, akkor valami egyedit és eddig még nem tapasztalt dolgot tudunk véghez vinni. Ez a helyzet a rémtörténetekkel is.

Stephen King-gel folytatott egyoldalú társalgásom során (én hallottam őt, de ő nem hallott engem) jöttek a zárt ajtók gondolatai. Ő az, aki nyitott már ki ilyen ajtót, hisz mindannyian ismerjük nevét. Az utolsó (de véleményem szerint nem a legutolsó) zárt ajtót két éve nyitotta ki, mikor megírta a DreamCatcher-t (Álomcsapda).

Az alább leírtakban mindketten egyetértettünk. Mert logikus.

Ha a rémtörténetekről és a félelemkeltésről van szó, mindig is voltak ajtók, amiket sose kellett kinyitnunk, mert természetesen árasztották magukból a félelmet. Ilyen például a pinceajtók, a sötét beépített szekrények ajtaja, az elhagyatott és szellemházak ajtaja stb.

Vannak olyan ajtók, amik már nyitva vannak, mert mi nyitottuk ki őket, vagy a média, vagy más emberek kíváncsisága nyitotta ki. Ilyen például a hálószoba ajtaja. Mindig is kíváncsiak voltunk mi történik egy hálóban, legyen szó egy szimpla szeretkezésről, vagy egy eltitkolt szeretőről, vagy valakiről, akit álmában gyilkoltak meg, és fekszik az ágyon saját vérében megdermedve, nyitott üveges szemekkel, merengve, bámulva a plafont.

Vannak ajtók, amiket nemrég nyitottak ki és még tartogathatnak kiaknázható lehetőségeket. Ilyen például a fürdőszoba ajtaja, amit Stephen King nyitott ki két éve az Álomcsapdával. Azt mondta, sokat gondolkozott azon, hogy merre fordulhatna, mikor megakadt a szeme a fürdőszobán. Megkockáztatta, hogy az emberek közel 70%-a a fürdőszobában veszi észre magán, hogy rákos daganata vagy egyéb betegsége van. Az Álomcsapdát is egy jelenet miatt írta meg, mikor a srác nem állhat fel a WC-ről, mert az a valami ott van benne és az ő életét akarja. Lehúzni nem lehet, mert ahhoz túl nagy. De végül sikerül kitörnie. A továbbiakat nem mesélem, olvassák el. A jelenet körülbelül (ahogy Stephen mondja) a Psycho WC-s változata. És ebben igaza is van! Jól sikerült!

És ne feledkezzünk meg azokról az ajtókról, amik még mindig zárva várják, hogy valaki benyisson sötét gyomrukba, elszabadítva a bennük rejlő félelmet. És itt nem csak szobák és házak ajtajára kell gondolni, hanem gondolatokra, helyzetekre, ötletekre. Egy szimpla kis borotválkozás (mint ahogy azt az UV-Kék fény-ben megírtam) is szolgáltathat egy ilyen zárt ajtót. Vagy gondoljunk arra, mikor a Rózsa Vérében kinyitották a hűtőszekrényt. Szimpla kis mozdulatsor, amit nap, mint nap megteszünk, mégis az emberi elme és fantázia, képes olyat alkotni ebből a gondolatból, hogy aznap este biztos nem fogunk semmit kivenni a hűtőből.

Miért szeretjük sokan ezt?

Mert van egy réteg, akit ez szórakoztat. De ne tévesszük össze a rettegést és a félelmet az ijedtségtől! Helyezzük át a könyveket most a film világába, és amit itt a filmről írok, azt a könyvre is értem. Azok a rémfilmek, amik mondandó nélkül csak néha-néha ugrásra késztetik az ember, hogy magukra borítsák a popcorn-t, mikor megijednek egy-egy elsuhanó kéztől, vagy alaktól, ezek a filmek a töltelék. Csak a szórakozást nyújtják, semmi mást. De a rémtörténetek nagy részének háttere van, amit ha megértünk, akkor máris más szemszögből látjuk azt. Nem a szellemet, meg a gonoszt látjuk, hanem az emberi kapcsolatok bonyolultságát, az érzelmek viharosságát és kötöttségét, az emberi lélek betegségeit és akár hiszik akár nem a fontos és nélkülözhetetlen dolgok jelenlétét életünkben. Ilyen például Stephen, Bag of Bones műve. (Tóparti kísértetek) Ha megfilmesítenék remek horror lenne belőle, ez kétségtelen. De emelet engem például rengeteg háttér érzelem kerített hatalmába. Ilyen például a szerelem, a szerelmünk meg köztünk lévő láthatatlan fonalak erősége és fontossága, az emberi kapcsolatok, érzelmek és a lelki gyötrődés, ami egy írót érhet például, miután meghal élete párja. Mi is el fogunk veszíteni sok mindent életünk során, és mindenki más és másféleképpen fogja ezt feldolgozni. Egy ilyen lelki feldolgozást mesél el ez a könyv is. És ez néha rémisztő. Akár tetszik akár nem. És ezért mondta Stepehn King, hogy ő nem horrorokat, meg rémmeséket ír állandóan, hanem emberi kapcsolatokról és érzelmekről ír, csak a megközelítés más, meg az, hogy azokat a történeteket emeli ki és írja le, amik rémesek, de érdekesek, és olvasásuk leköt bennünket. Csak sokan nem látjuk ezt. Sokan csak azért olvassuk ezeket, hogy halottakról, szellemekről és bomló húsú lényekről ábrándozzunk, ami morbid, de sokakat szórakoztat. Senkit se érdekelne például egy olyan King regény, amiben az író elvesztett felesége után félholtra issza magát és belerohan az első fába. Mennyivel jobban hangzik az, hogy elhunyt kedvese lelke visszatér és kapcsolatot szeretne volt párjával. Mindjárt más ugye? És ezért vesszük a rémkönyveket.

És mi ezért keressük továbbra is a zárt ajtókat.

De ha megtalálunk egyet a végtelen közül, arról Önök is tudomást szereznek Tisztelt Olvasó!

Mi megírjuk!

Eraclea Mare, 2004.07.18.