Idei Tájkép sorozatom egy háromszáz éves felsőmocsoládi hársfát mutat be. Ezt a fát az ősi kastély melletti erdőben fedeztem fel. Szinte döbbenetes méretekkel rendelkezik (lásd a fotómellékletet). A falusiak körében is létezik a legendája, és védett fává nyilváníttatták a hatvanas években. Virginia húgom, aki a birtok jelenlegi gazdája, vitt el a fához és mutatta meg a „Pokol torka” nevet viselő szurdokkal együtt. Megrendítő élményben volt részünk. Gyermekeimmel és feleségemmel rendszeresen felkerestük ezt a spirituális természetvédelmi területet. Somogyban, Felsőmocsoládról van szó, ahol édesanyám született, ahol kisgyermekként rohangáltam a parkban és a kastély ódon termeiben. Tavaly és idén kisgyermekeim fedezték fel apjuk nyomait, nagyanyjuk emlékeit. Nagyapjuk ölében ücsörögtek és hallgatták a „hely szellemének” emlékező szavait. Szinte itták az élményeket. Együtt firkáltak velem, reggel és este együtt fociztunk a falusiakkal. A helyszínen készített rajzokból és fotókból kiindulva festettem meg a Felsőmocsoládi tájkép triptichont. Ezeket egy szeptemberi kiállításon be is mutattam a K. A. S. Galéria falain. Az egész folyamatból érdekes módon kiemelkedik az Aranygyapjú című alkotásom. Rég nem látott futótársam, barátom ugyanis megajándékozott egy kecskebőrrel. A bőr által hozzájutottam egy olyan felülethez, amely alkalmat adott a spirituális táj mitológiai megjelenítésére. Sok bolyongást követően ugyanis ezen a nyáron már második alkalommal tölthettem el hosszabb időt családom körében, azon a helyen, ahol magam is kisgyermekként hancúrozni oly nagyon szerettem. A falusi emberek idén már régi ismerősként üdvözölték gyermekeimet, rám pedig az öregek tényleg emlékeztek, és gyermekkori anekdotákkal szórakoztattak. Felidézték édesanyám, Bánó Mária emlékét, aki szintén festő volt, a kastély urának egyetlen leánya. Négy fiúgyermek testvére. Volt neki is egy húga, akit Virginia névre kereszteltek – a családi hagyomány szerint –, de ő fiatalon elhunyt. Édesanyámnak is öt gyermeke született, én vagyok az egyetlen fia és a legidősebb unokája Bánó Ivánnak. Virginia húgom pedig követi a hagyományt, és neki is van egy „Kisvirzsije”. Október 15-i kezdéssel kiállítást rendez édesanyánk emlékének. Édesanyánk neves somogyi festőnő volt, Ruisz György és Gerő Kázmér festők tanítványa. A Kaposvári Balázs János Képzőművész Kör alapító tagja. Most ünnepélyes keretek között a kastély termeiben fogja bemutatni a család tulajdonában fellelhető festményeit, grafikáit. Ezen a szent helyen volt első műterme, az egykori halastó partján. Ezt a területet feldúlták az államosítást követően. Virzsi húgom mindent elkövet annak érdekében, hogy a kastély a régi pompájában, egy gazdagon burjánzó park közepén tanúsítsa, hogy a rend mindig helyreáll, amikor eljő a rendezés ideje.
    Összegezve: hazataláltam Somogyba, és velem jöttek mindazok, akik hozzám tartoznak. A műalkotás folyamata és az előre megtervezett téma valóban szerencsésen találkozott a megvalósulás közben. Ez mint saját élmény, igen maradandónak látszik, amennyiben maga a háromszáz éves hársfa is hozzájárul és megerősít abban, hogy „ amit az ember elront, azt a természet helyreállítja!”