Életem talán legnagyobb sportélményéről nehéz objektív összefoglalót írni. Hat nap szervezetten, reggeltől estig percre beosztottan, versenyek és versenyzők között. Edzések, versenyek és újra edzések. A műkorcsolya sztárjai hihetetlen közelségben. És persze a csillogó ruhák és mosolyok mögött ezernyi munkaóra. Ez a műkorcsolya és műkorcsolya versenyek világa általában. Azonban közelről más. Emberi arcok, mosolyok, küzdelmes grimaszok. Hallani a korcsolya sercegését a jégen, a nagyobb sóhajokat, a palánk mögött álló edzők megkönnyebbült levegővételét.
Közelről látni a pontszámokra váró tekinteteket, vágyakozva vagy félve szembesülni a számszerű adatokkal. Reménykedni a másnapi javítási lehetőségben vagy éppen félni az újabb megmérettetéstől. Mindez képszerűen elevenedik meg az EB után és talán marad is meg végleg emlékezetemben.
Leírhatatlan. Mint ahogy az is, ahogy megelevenedik a nézőtér, tombol a közönség, drukkol, izgul vagy éppen kétségbeesik egyszerre, mint azon az emlékezetes versenynapon, a férfi döntőn. A megingások vagy éppen a váratlanul sikeres gyakorlatok teszik ezt a sportot még emberibbé. Azzal együtt, hogy pontozásos sportág és sokszor megkapta azt a vádat, hogy túlságosan szubjektív. Itt most igazán rácáfolt a kiszámíthatóságra.
A zászlókat lengető, sípoló, tapsoló orosz szurkolók és a teltházas közönség egyszerre hördül föl és némul el, amikor a műkorcsolya világ egyik legnagyobb egyénisége esik el. Mindannyian kétségbeesünk, hihetetlen. Nem, nem a vereség, hanem, hogy ő is hibázhat, hogy az ugrás végén nem lehet tapsolni. Milyen más ezt ilyen közelről érzékelni, látni, hogy szinte ő sem hiszi el, és látni, hogy a következő mozdulat is elbizonytalanodik. Mi történik, mi lesz? És akkor mellettem egy középkorú orosz nő feláll a székéről és félig sírva azt kiabálja anyanyelvén: gyerünk Zsenya! A közönség felocsúdik és biztatni kezdi legendásan magabiztos versenyzőjét. Mindegy, hogy hányadik lesz, de méltósággal fejezze be a versenyt. Csak félbe ne hagyja, csak nehogy még egyszer meginogjon. Itt most már ez a tét. A gyakorlat második fele gyönyörű. Egyszerre sóhajtunk fel, amikor vége a zenének és a taps, a lelkesedés már nem tomboló, hanem megrázóan vigasztaló. És a tehetségéről és amúgy sikerességéről híres arc megköszöni a biztatást. Talán ő is felocsúdik saját magabiztosságából és valóban hálás azoknak az embereknek, akik tisztelik rendkívüli képességeit. Tudja, hogy nem nyerhet. Én azt hiszem mégis nyert. Néha vissza kell zökkenni. A gálán két nappal később azzal tiszteli meg közönségét, hogy nem egy tőle megszokott bohóckodós számmal lép fel, hanem megismétli kűrjét. Megvillantja félelmetes képességeit, nem fél újra és újra ugrani. Lenyűgöző programot fut.
Megfogadtam, talán meg is ígértem, hogy bármennyire közel is állnak a szívemhez nem írok külön honfitársaimról, barátaimról, a magyar versenyzőkről.
Most mégis megszegem. Nem lehet nem megírni, ahogy a mieinkért izgultunk, és ahogy ők szerepeltek. Függetlenül, hogy milyen gyakorlatot láttunk, elképzelhetetlenül zúgott a nézőtér. Mindenki megérezte, hogy a hazai közönség imádja versenyzőit. Az eredmények pedig szinte minden várakozásunkat felülmúlták. Jégtáncosaink lendülete, mosolya, fiatalos mozgásuk és a csodálatos női rövidprogram után még én is arra vetemedtem, hogy vászondarabra festettem biztató szavaimat és testvéremmel együtt ordítva lengettem azon az emlékezetes szombat estén a sikoltó tömegben elvegyülve, a női döntőn. Rettenetesen vártuk, hogy a gyakorlatoknak vége legyen. És milyen vége lett! Itt, saját fővárosunkban sporttörténelmet ír egy rendkívül szerény tiszaújvárosi lány. Mindannyian sírunk.
Talán ennél szebben nem is zárulhat ez a hibátlanul megrendezett verseny.
Juli, Viki, Nóri, Attila és Zoli, és mindenki aki nekik és a versenyért segített, köszönjük. Felejthetetlen napokat szereztetek mindnyájunknak.
Telegdi Ágnes
Az EB Pr munkatársa
March 30, 2004 03:24 PM
