Területe - részben Horvátországban - a Duna és Dráva összefolyásának szegletében, a Dráva folyó mentén egészen az Ormánságig elhúzódik. A Siklós környéki ún. Külső-Drávaszög lakói foglalkozásukat, viseletüket, életmódjukat illetően sok hasonlóságot mutatnak a belső - drávaszögiekkel. A drávaszögi néprajzi csoporthoz 34 település tartozik. Ez a népcsoport a történelem során nagyobb területet foglalt el. Az egykori Eszék- budai hadiút mentére, a megfogyatkozott lakosság helyére német és horvát népcsoportokat telepítettek A török kiűzését követően a 17. század végén a Kiskunságból református magyarokat hívtak ebbe a térségbe. A vidék magyar népessége hangsúlyozottan református vallású. Népi kultúrája sok szállal kapcsolódik az Ormánság és a szlavóniai szigetmagyarság népi műveltségéhez. 

A nagy folyók árterületén nagy vízi élet folyt, a halászat egyes helyeken, még ma is számottevő. A terület legnagyobb része síkság, ahol intenzív mezőgazdaság és állattenyésztés folyik. A területét északról határoló Siklós- villányi és baranyavári dombvonulatok déli lejtőin kiváló borszőlőt termesztenek, különösen a villányi hegyen. A Dráva menti falvakban fejlett kertészeti kultúra virágzott. Baranya legműveltebb parasztsága volt az itteni. Az "egyke" viszont még az ormánságinál is nagyobb mértékben jellemezte népszaporulatát. 

E csoport körülhatárolása nem túl nehéz. Nyugati felének északi határán néhány katolikus község van, itt már maga a vallási különbség is elhatároló. Ettől délre a Dráváig- tehát a nyugati határa- a legproblematikusabb, itt az ormánságiakkal érintkeztek. Az elhatárolás mindkét oldalról megoldott. Egyrészt az ormánsági jegyek negatívuma, másrészt a népviselet különbözősége - "szoknyások-biklások"- révén. Bizonyíték továbbá a házassági kapcsolatok hiánya, vagy minimális megléte a két csoport tagjai között. És nem utolsósorban tagjai által lekicsinylően hangoztatott "pupák"-októl (vagyis az ormánságiaktól) való elhatárolódás. A csoport tudományos felfedezője Gönyei Sándor volt. A területet középen az egykori római hadiút mentén kipusztult magyarság helyére telepített német és déli szláv nemzetiségű övezet két tömbre osztja: a Siklós környéki külső-drávaszögiekre és a Duna Dráva összefolyásánál a belső drávaszögiek tömbjére. 

Lakossága már a 19. század végén levetette népviseletét. Legjellegzetesebb ruhadarabjuk a menyecske főkötője volt, a fekete alapon fehérrel hímzett bugafikető, fikető, saroglya, a férjes asszonyok kontyon hordott viselete. Egyszerű, derékszögű szabása régiességét igazolja. Téglalap formájú fekete muszlint recefára feszítették, majd kihímezték fehér gyapjúfonallal. Az anyag két végére és az egyik oldal közepére került a minta. Páratlanul gazdag képzeletvilágról tanúskodnak azok a minták, amelyek az ügyes kezű asszonyok varrogattak változatos hímzésöltésekkel. A természetközelség révén lényegesen több vízi növény, hal, pióca, rák, kígyó stb. került bele a motívumkincsbe, mint a nyelvterület többi részén. Kedvelt motívum a rózsa, a tulipán, az alma, gránátalma, körte, szilvaszerű gyümölcs, a félhold alakú minta. Ebben a nagy gazdagságú formakincsben nem található két egyforma. A hímzés befejezése után a muszlint két oldalról összehajtották, s két érintkező szélét összevarrták, ezáltal a minta a főkötő hátuljára került. Fehér köpperrel szegélyezték, s a nyak fölé nyakpántot varrtak. Jobb tartása érdekében a kontyra illesztették a kontyvasat, amelyre pertlivel kötötték rá a főkötőt, majd ráborították a tekerőzőt. A főkötőt elől a fikető lekötővel szorították le. Hátul a főkötő konty alatti részére a hát közepéig leérő csokorra kötött selyemszalagot lógattak. Viseletét a necc követte, majd a tornyosfikető és a gyöngyös fikető. 

Kutatástörténete későn kezdődött. Csak becsülni lehet, hogy még 1880 körül viselhették. Ezt a népviselet elhagyása után egy polgáriasabb ízlésű és eredetű, az ún. magyar fejkötő váltotta fel. Mindkét fejdísz néprajzi csoportelhatároló tényező volt. Korai polgárosodásukkal magyarázható, hogy öltözetük a városi divathoz igazodott. A viseletváltás a férfiaknál is hasonlóan alakult.
Épületeik vályogból és égetett téglából egyaránt készültek. A telepesek korán modernizálódtak: hosszútornácos, gangos házaik már a századfordulón az eklektika jegyében épültek. 

Szerző: Begovácz Rózsa etnográfus

Forrás:

http://www.nepmuvesz.hu/