Messze földön híres a színes bujáki
népviselet, amit a XX. század első felében
Glatz Oszkár (1872-1958) festőművész
örökített meg.
A bujáki viselet legszembetűnőbb
jellegzetessége a kurta szoknya, ami
valamivel térd fölé ér. Ezekből persze
10-15-öt is felvettek egykor. A szoknyák
szélére színes szalagot is varrtak, ami
fodor hatását keltette. A vidéken szokatlan
volt, de itt ismerték a sonkaujjat is, az
ingváll ékességét. Ugyancsak jellemző a sok
gyöngy viselése. Más falvaktól eltérő módon
itt a leányok haját nem két, hanem egy ágba
fonták, a főkötő tetejére pedig arany- és
ezüstszálakból, gyöngyökből fűzött bokrétát
illesztettek. Bujákon a vasárnapi
szentmiséken, községi rendezvényeken,
családi ünnepségeken is meglehetősen gyakran
lehet látni viseletbe öltözötteket, mivel az
utóbbi években egyre többen térnek vissza
ilyen módon a gyökereikhez
Nógrád m.-i summásfalu szertelenül díszített
öltözete. A 20. sz. elején vált ki a
környező községek viselete közül. – A
leányok hátrafésült előhajukat a
fejtetőn körfésűvel tűzték meg.
Az asszonyok hajának kontyát kéregpapír
karika, a konty formázta a puha felső
főkötő alatt. Az új asszonyok
lakodalomban, mulatságra főkötőjüket
fodrosra húzott fekete vagy kék
selyempánttal, a kakatúrral és csésze
formájúra alakított, gyöngyökkel bélelt
piros selyemszalaggal, a bukorral
díszítették.
A nők alsószoknyát is takaró kasmír szoknyák
elé széles fekete selyem kecelét
kötöttek, amelyet a szoknyákhoz hasonlóan
apróra beraktak. Ingükre fehér, lyukas
hímzéses, erősen keményített vállkendőt
borítottak, nyakukat több soros fehér
gyöngyfüzér fedte. A csizmát korán
elhagyták, félcipőbe bújtatott lábukat
viszont több egymásra húzott fejetlen
harisnyaszárral csizmaformájúra
vastagították.
A posztóruhát viselő férfiak már a két
világháború között, a nők csak másfél
évtizede vetették le a bujáki viseletet.
