szűrhímzés

A szűrökön alkalmazott, gyapjúval hímzett díszítés, vagy ahogy a szűrszabók emlegették: virágozás (→ pávaszem), mivel minden motívuma növényi eredetű.
A ma ismert és a magyar hímvarró művészet remekének tartott szűrhímzések kezdetét és eredetét mégis a 19. sz. elejére tehetjük. Az e korból fennmaradt → szűcsmintakönyvek és → szűrszabó mintakönyvekben megtalálhatjuk virágozásának alapjait. E mintarajzok az akkor divatozó, a táblabíró kor naturalisztikus virágbokrétáit utánozzák. A szűrhímzés akkor és abban alkotta a legszebbet, amikor ebből a tarka, a polgári érzelgősséggel telített csokrokból olyan ornamentikát alakított, amely összegezte a magyar ízlés törvényszerűségeit.

A szűrhímzés uralkodó motívuma a rózsa, melynek számtalan változata van. Leggyakoribbak a 6, 8, 12-esek, de kedvelték a „kerített” rózsákat is, melynek széleit nem csipkézték. Ugyanilyen fontos motívum a rózsabimbó is. A szűrhímzés gyakori eleme a forgó- vagy malomrózsa. A tulipánnak és a szegfűnek is számtalan változatát alkalmazzák. A szegfűk között is van csipkésen és simán, egyszeresen és többszörösen kerített. Kisebb jelentőségű motívumok a nefelejcs, a bogyó és a gyöngyvirág. Legkedveltebb levele a rozmaringlevél, amelyek a kompozíciónak megfelelően könnyed hajlékonysággal egymáshoz simulva ölelik körül, foglalják egységbe a bokorvirágok és folyódíszek motívumait.

 A szűrposztó nyersfehér alapszínéből a díszített folt uralkodó színe tüzel, többnyire a vörös, de gyakran a fekete, a zöld vagy a vöröses barna.  Az élénk sárga csak ritkán fordul elő, akkor is kis foltokban, mint ragyogtató alapozás.

 A hímzett szűrök mellett, a varrógép térhódításával az 1870-es évek után egyre nagyobb népszerűségre tettek szert a → rátétes szűrök. Bihar m. volt ezeknek a hazája: Szalontától Nagyváradon át Kolozsvárig, északon Derecskéig. A vagdalásos rátétes mintákat a szalontai szűrök hímzés mintái áttételének tekinthetjük, megtartva annak aszimmetrikus bokorvirág kompozícióját és jellegzetes szegfűrózsáit. – A szűrhímzések túlnyomórészt laposhímzéssel varrottak. Használták a nyolcas-, tömő- és huroköltést is. Az egyik színből a másikba való átöltést beöltésnek mondják, a nagy foltokat ráöltéssel csillag-, vagy ágasöltéssel fogják le, ill. élénkítik. – Irod. Huszka József: Magyar díszítő styl (Bp., 1885); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly: Magyar népművészet (Bp., 1928); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Fáy Aladár: A magyar díszítő ösztön (Bp., é. n.).