Első átmeneti kor

Az Óbirodalom összeomlása után szomorú időszak következett Egyiptom történelmében, polgárháborúkkal, egymással viszálykodó trónkövetelőkkel, zűrzavarral, idegen hódítókkal és éhínséggel. A hanyatlás II. Pepi, a „túl kegyes fáraó” uralkodása alatt következett be, amikor is a központi államhatalom, vagyis a fáraó hatalma a nomarkhoszokkal szemben tovább gyöngült. Az agg király halálakor gyermekei többnyire már nem voltak életben, a trónutódlás körül tehát viszály tört ki. Véres felkelésekre került sor, amelyek az egyiptomi birodalmat alapjaiban rendítették meg. Az országra ráadásul rátörtek nyugatról a líbiaiak, keletről a beduinok. Tönkrement az öntözőrendszer és éhínség tört ki. Az állam két részbirodalomra és számos kisebb, független fejedelemségre esett szét. Mivel az északon kialakult hatalmi központ Hérakleiopolisz volt, ezért a korszakot egyes források ^[1] hérakleiopoliszi kornak nevezik. A korszak időtartamának megjelölése forrásonként más és más, de annyi bizonyos, hogy i.e. 2263 és i.e. 2025 között volt. A körülbelül egy-két évszázados zűrzavart végül a thébai XI. dinasztia királya, I. Mentuhotep szüntette meg az újraegyesítéssel.

 

 

Az óbirodalom összeomlása

 

Az óbirodalom korában Egyiptom 42 nomoszra (közigazgatási egységre) volt felosztva. Ezek élére nevezte ki a fáraó a nomarchoszokat (kormányzókat), akik eleinte csak egy-egy feladat ellátására kaptak felhatalmazást, majd a feladat elvégzése után visszatértek Memphiszbe. Aztán az V. dinasztia idején már le is telepedtek a rájuk bízott területek központjaiban, s tulajdonképpen innentől vették fel a nomarkhosz címet. Amíg az egyszerű nép halottai szerény gyékénybe csavarva a sivatag homokja alatt lelték nyughelyüket, s nem vittek a túlvilágra mást, csak egy marék datolyát, egy korsót, néha némi ékszernek minősülő csecsebecsét, addig az előkelőket és a magasabb tisztségviselőket sokszor masztabákba temették, mint az első fáraókat. A síremlékek mérete is hatalmukat és gazdagságukat bizonyítja. A VI. dinasztia alapítója, Teti király piramisa mellett Mereruka vezír egy több, mint húszkamrás masztabát építtetett. A magas funkciót betöltők egyre több földet kaptak, és fényűző építkezésekbe kezdtek. A nomarkhoszok kisajátították a királyi hatalom egy részét, a fáraó lányait vették feleségül, s így mitikus tisztelet is övezte őket. Rangjukat már élethosszig megtartották, sőt fiaikra hagyományozták, ami folyamatosan aláásta a királyi hatalmat. Kötelességeiket elhanyagolták, melynek eredményeként a Nílus delta keleti felét a beduinok foglalták el. A népet kegyetlenül gyötörték. Nomoszaikat voltaképpen saját tulajdonukként kezelték, és érdekeiket, gyakran erőszakkal, megvédték szomszédaikkal szemben. II. Pepi uralkodása alatt (i.e. 2246-tól i.e. 2152-ig) visszaesett a Punt országával folytatott kereskedelem is. Az éhínség tartóssá vált, vélhetően az alacsony áradások miatt. (Ezt támasztja alá a temetők halálozási arányszámainak elemzése, ami jelentős emelkedést mutat a korszakban.) A társadalmi feszültségek és az a tény, hogy II. Pepi rendkívül hosszú uralkodásának a vége felé nem tudta megfékezni a magas funkcionáriusok és a nagy méltóságviselők növekvő hatalomvágyát, sőt azt adományok és kiváltságok nyújtásával igyekezett kielégíteni, az egységes birodalom széteséséhez, független fejedelemségek kialakulásához vezettek.

 

A zavarok kora

 

 

II. Pepi halála után gyenge utódai sem tudták biztosítani a fáraó központi hatalmát. Kegyetlen és véres polgárháború tört ki, a gazdagok tönkrementek, javaikat elrabolták, sírjaikat kirabolták. A fáraóról lehullott minden méltóság. A zavarokat kihasználva a nép egy része megszerezte magának a temetési szertartások rituális és mágikus eljárásait, amit addig a király és az előkelők számára tartottak fenn, és úgy vélte, hogy a maga részéről is elérheti a halhatatlanságot. A korszakból származó főtisztviselők sírjaiban a szarkofágokban elhelyezett fakoporsók belső oldalára is piramisszövegeket festettek, jelezve, hogy az istenné válás a halál után már a királynál jóval szélesebb körre, az arisztokráciára is kiterjedt. A nomoszok kormányzói saját kerületükben sziklákba vájt sírokba temetkeztek, s úgy vették őket körül saját főtisztviselőik és udvaroncaik sírjai, akárcsak a királyi piramisokat Szakkarában. Ebben az időben jelentek meg a sírokban a szolgaszobrok, kezdetben mészkőből, majd fából faragva. Ezeknek a kis, gyakran alig arasznyi szobrocskáknak a megmunkálása, nélkülözi a korábbi korok miniatűr szobrászatának kifinomultságát, ami érthető, hiszen nem a királyi udvar körül élő gyakorlott művészek, hanem vidéki mesterek készítették, a kivitelezés darabosságáért azonban kárpótol a népművészet természetessége, sokszor naiv bája. A karcsú alabástromvázákat is felváltották a vaskosabb, egyszerűbb, népies stílulú terrakotta vázák. A népművészet megjelenése a sírokban is tükrözi a korábbi állami és vallási egyközpontúság valamiféle demokratizálását, a privilégiumok szélesedését. Új vallási és erkölcsi eszmék tűntek fel: ekkor terjedt el Ozirisz kultusza, ami a Deltában fekvő Bisziriszból indult, s az egész területet meghódította; a köznép előtt megnyíltak az állami tisztségek is. A korabeli sírok berendezéséből kevés maradt fenn, hiszen a piramisszövegek átkai ellenére gyakori lett a sírrablás. Ez is tükrözte azt a világnézeti válságot, melyet az örökkévalónak tartott Óbirodalom rendszerének összeomlása váltott ki. A hatalom nélküli királyok marakodtak a hatalomért, s gyors egymásutánban foglalták el a trónt. A zűrzavarok következtében növekedett a jogi bizonytalanság és a válsághangulat. A királyi hatalom szétesésére jellemző a VII. és VIII. dinasztia uralkodóinak a gyors trónváltása: Manethón egyiptomi történetíró szerint 70 nap alatt 70 király^[2] uralkodott. (Más forrásokban: 66 király 66 nap alatt.^[3]) Az Eusebiusnál fennmaradt változat szerint: „A hetedik dinasztia öt memphiszi királyból állt, akik 75 napig^[4] uralkodtak.”

 

A birodalom részekre szakadása

 

I.e. 2134-ben az állam két részbirodalomra és több fejedelemségre hullott szét. Északon a hérakleopoliszi IX. és X. dinasztia, délen pedig a thébai XI. dinasztia került ki győztesen a hatalmi vetélkedésből. Kezdetben a herakliopolisiak néhány évig valószínűleg az ország egész területét ellenőrizték. Az új dinasztiák alapítóivá azok a nomarchoszok váltak, akik királlyá nyilvánították magukat, s ehhez képesek voltak elnyerni szomszédaik támogatását. A kettős szuverenitás kialakulása kezdetben valószínűleg csak kis eltérést hozott a korábbiakhoz képest az ország kormányzásában, mivel a dinasztiák túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy a helyi politikára jelentőst nyomást gyakorolhassanak. Hatalmuk azonban fokozatosan növekedett, és a jórészt Abüdosztól északra húzódó határvonalon gyakorivá váltak az összecsapások. Az erőszakos cselekményekkel terhelt idők jele a nagyszámú núbiai zsoldos jelenléte Felső-Egyiptomban. Az általános szegénység ellenére a korszakból viszonylag nagyszámú, szerény kivitelű, sőt sokszor durva kidolgozású építmény maradt fenn, melyek nagyobb számban készültek az alacsonyabb társadalmi rétegek számára, mint korábban. A hérakleopolisi dinasztia a gyakori uralkodóváltozásoktól szenvedett, és nem kerültek ki belőle kiemelkedő királyok. Bár ebben a korban is akadtak, akik megkíséreltek rendet teremteni, erre abból következtethetünk, hogy a memphiszi királyok uralmát véglegesen megdöntő IX. dinasztia alapítóját, a hérakleopoliszi II. Khétit Manethón az egyiptomi történelem egyik legkegyetlenebb tirannusának nevezi. Ennek oka valószínűleg az, hogy ő és utódai megpróbálták helyreállítnai a rombdőlt országot. II. Khéti kiűzte a Delta-vidékről az ázsiai hódítókat, s fiára hagyott intelmeiben azt ajánlotta, hogy éljen békében Déllel, fordítsa figyelmét a Deltára s Egyiptom keleti határára. Hasonlóképpen mehetett végbe a déli terület újjászervezése a thébai királyok alatt, s a két uralkodóház között kellett eldőlnie a harcnak. A belső harcok homályába vesző herakleopolisi IX. és X. dinasztia alatti majd száz évig tartó megosztottságnak és polgárháborúnak a az erősebbnek bizonyult thébai dinasztia vetett véget.

 

Az birodalom újraegyesítése

 

A szilárdabb thébai dinasztia legfontosabb királya, sorrendben a negyedik, I. Mentuhotep (Nebhepetré) volt (i.e. 2061-2010), aki legyőzte az északi dinasztiát és újraegyesítette az országot. A háború közvetlen kiváltó okaként azt említik, hogy a hérakleiopoliszikak kirabolták Abüdosz szent városát. Az egyesítést és a központosított állami irányítás újjászervezését az öntözéses munkák egységes irányítása és szabályozása tette leginkább szükségessé, hisz az élelmiszertermelés, s ezáltal a népességnövekedés csak így volt biztosítható. I. Mentuhotep uralma alatt Egyiptom kiheverte az átmeneti kor csapásait, de ez már a Középbirodalom története.