A hanyatlás kora

A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődik el, hogy az Amon-papságból származó Herihor (ie. XI. század), aki Théba főpapja volt, elszakította Felső-Egyiptomot az országból, és ott egy főpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett. A tengeri népek hódítását líbiai és etióp támadások követik, utána az ország a I. e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd I. e. 525-től a Kambüszész vezette perzsák, I. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette makedónok uralma alá került. Innen kezdve Egyiptom már csak egy tartománya ezeknek a birodalmaknak.

 

Hellenisztikus kor

 

I. e. 305-ben Nagy Sándor örökösei közül I. Ptolemaiosz lett Egyiptom királya, s dinasztiájával közel három évszázadra az ország visszanyerte függetlenségét. I. e. 30-ban Octavianus (a későbbi Augustus Caesar) foglalta el Alexandriát, s ezzel Egyiptom római uralom alá került.

 

Római kor

 

Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikailag, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, és ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és kilógott a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepciójából. Valószínűleg Egyiptom volt a minta a római császári monarchia kiépülésében is. Nem csoda, hogy a nyíltan egyeduralomra törő államférfiak mind Egyiptomot tekintették példaképnek, sokan ide, Alexandriába akarták helyezni székhelyüket (pl.: Julius Caesar, Marcus Antonius, Nero, Domitianus). Sok, a császársággal kapcsolatos intézmény és szertartás bevezetése először Egyiptomban történt meg. A császári Róma anyagilag, gazdaságilag elsősorban Egyiptomtól függött, de politikai szempontból is sok tekintetben.

 

Azonban ez a kitüntetettség Egyiptom jogi helyzetében nemhogy pozitívan, hanem egyenesen negatívan nyilvánult meg. Jogilag Egyiptom volt a legutolsó a provinciák között, a fontosabb tisztségeket csakis római nemesek vagy lovagok tölthették be. Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt. A bennszülött egyiptomiak még alsóbbrendű, jogfosztott helyzetben voltak (divide et impera). A rómaiak pl. a tisztségek betöltéséhez szükséges családfakutatás bevezetésével is támogatni igyekeztek azt, amit mai szóval „görög nacionalizmusnak” nevezhetnénk, s ami, szintén mai szóval, „sohasem volt divat” az Egyiptomban magát otthonérző, és erősen keveredő görög lakosság körében, mely keveredést a rómaiak akadályozni igyekeztek. Egyiptomi csak a legalsóbb közigazgatási tisztségeket érhette el, és a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint az egyiptomiak azonban kimaradtak.

A rómaiak pontosan tudták, hol kell megtámadni az egyiptomi szellemet: ott ahol az idegen uralmak ideje alatt az mindig is menekült, azaz a vallás területén. A templomi vagyont megnyirbálták, általánossá tették azt a szokást (mely a Ptolemaiosok korában is előfordult), hogy a papi tisztségeket a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, akik számára előnyös volt, ha római polgárjoggal is rendelkeztek (melyet egyiptominak szinte lehetetlen volt törvényes úton megszereznie).

 

Társadalom

 

Az Egyiptomi állam (társadalom) élén a király, a fáraó állt. Őt a Napisten (Ré) fiának tartották, aki korlátlan hatalommal rendelkezett. Nevének jelentése: fáraó a Per Aa ("nagy ház") kifejezésből alakult ki. A fáraó után rangban a főpapok, hadvezérek és a tartományfőnökök következtek. Az Egyiptomi társadalom életének meghatározói a papi hivatalnokok voltak. Az ő feladatuk volt a halál utáni életbe vetett hit ápolása. Fontos szerepet töltött be az állam életében az írnok. A rendkívül bonyolult írásjelek elsajátítása nem volt könnyű. Az e feladatra kiválasztott fiúgyerekek 5 éves koruktól 20 éven át tanulták az írásjeleket, a hieroglifákat. A papok után a társadalmi rangsorban a hadsereg katonái következtek, mivel ők védték az országot és a fáraót, ők őrizték a belső rendet és ők hódítottak meg idegen területeket. A hadseregben fontos szerepet töltöttek be a núbiai fekete bőrű alakulatok. A kézművesek (iparosok) a nagy építkezések kulcsemberei voltak. Értettek a piramisépítészethez, a szobrászathoz, a papirusz- és a fegyverkészítéshez, az agyag-, bőr- és famegmunkáláshoz. Alkotásaik ma a világ múzeumainak féltett kincsei. A szabad parasztok adták a közrendűek zömét. A földművelés , csatorna- és gátépítés, piramisok, templomok és városok építése egyaránt az ő feladatuk volt. A társadalmi ranglétra legalján a rabszolgák álltak. A piramisok építésekor a rabszolgák száma csekély volt. Később, a hódító háborúk idején nagy számban ejtett hadifoglyokból rabszolgák lettek, ekkor jelentősen megemelkedett a számuk. Velük végeztették el a legnehezebb, legpiszkosabb munkákat. A művelt, írni és olvasni tudó, a művészetek valamelyik ágához értő rabszolgákat viszont képzettségüknek megfelelő munkára alkalmazták. A rabszolgák értékét piaci áruk szabta meg. Nem vették emberszámba őket.

 

Gazdaság

 

Az Egyiptomi Óbirodalomban Egyiptom két része megfelelően kiegészítette egymást. Jelentős fejlődésen ment keresztül az ipar, legfőképpen a kőfeldolgozás, a papiruszcserje feldolgozása, valamint az agyag-, bőr-, és ékszeripar. A szükséges nyersanyag jelentős részét külföldről szerezték be. Rezet és türkizt a Sínai-félszigetről, ritka köveket a Nílus távolabbi vízeséseitől, elefántcsontot, olajat, tömjént, és különböző vadállatbőröket az Egyiptomról délre fekvő területekről. A fa és a gyanta egyre gyakrabban volt jelen a II. dinasztia középosztálybeli temetkezésein, ebből a libanoni térséggel való kereskedelem felélénkülésére lehet következtetni. Az egyiptomi Óbirodalomban még csak a cserekereskedelem létezett. A későbbi pénz, a sati itt még csak elméleti értékmérő volt, csak tételesen bizonyítja, hogy a vevő megkapja a megfelelő ellenértéket.

A Középbirodalomban fellendült a kereskedelem. Kréta és Egyiptom között élénk volt a kereskedelem. Egyiptomban az agyagedényeken és a fazekasipar termékein égei hatású elemeket találhatunk. Krétán is több egyiptomi készítésű tárgyat találtak. Az Újbirodalomban a gazdaság több területén is változás következett be, akár az állattenyésztés, akár az ipar tekintetében. A naturális gazdálkodás megerősödése ellenére megélénkült a belső kereskedelem és megjelentek a kereskedők. Pénzként az ezüst szolgált. Az árukat ugyanúgy árura cserélték, de előtte értéküket átszámították „pénzre”. Például a XVIII. dinasztia idején 2,5 deben (1 deben 91 gramm ezüsttel volt egyenlő) megfelelt két borjú és két tehén értékénél. Egyiptom gazdasági életében szinte mindvégig a naturális gazdaság volt a jellemző. A piac számára való árutermelés szűk keretek között mozgott.

 

Az Újbirodalom korában a belső kereskedelem nem mutatott fellendülést. A kisebb-nagyobb gazdaságok önellátóak voltak, a termékbeszerzésnél pedig nem támaszkodtak a kereskedőkre, hanem inkább árucserével szerezték be a hiányzó javakat. Ellátmányt kaptak az államnak dolgozó tisztségviselők és kézművesek. Nagyobb mennyiségű vagy értékesebb árucserénél már szerepet kapott a pénz is. Ennek alapegysége a deben, amit 10 kedetre és 12 satira osztották. A mai értelemben vett pénzérmék csak a Kr. e. 4. században jelentek meg és kerültek forgalomba. Az értékviszonyok változását a gyakorlatban nem vették figyelembe a kereskedők. Amikor két értékes áru gazdát cserélt mind a árunál a pénzértékét vették figyelembe, de a pénz nem szerepelt a piaci cseréknél. Az árak Egyiptomban hosszú ideig változatlanok maradnak, aminek okaként azt említhetjük, hogy nem a piacra termeltek a földművesek, kézművesek és az iparosok. A Kr. e. XIII-XI. században gazdasági krízis volt az Egyiptomi birodalomban, amely az élelmiszerárak emelkedéséhez vezetett. III. Ramszesz uralkodása alatt egy zsák búza értéke 1,3 debenbe, VII. Ramszesz alatt már 4 debenbe, az árpa 8 debenbe került. Az aratás előtti időszakokban előfordult, hogy 3, vagy 4 szeresére növekedett ez az ár. Az árak az általános áruhiányt vagy –bőséget és a gazdasági állapotot tükrözik.