Középbirodalom

 

Théba: Amon templom

 

A Középbirodalom az ókori Egyiptom történetében az első átmeneti kor utáni időszakot felölelő félezer éves korszak, melyben a XI-XIV. dinasztia uralkodói ültek a fáraói trónon.

A XI. dinasztia első uralkodója, I. Mentuhotep fáraó miután újraegyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot, a birodalom fővárosa ismét Théba lett. Az egyesítéssel létrejött a Középbirodalom, melynek kezdetét és végét az egyes források különbözőképpen jelölik meg i. e. 2160 és i. e. 1633 között. Ez idő alatt Egyiptom második nagy virágkorát élte. Az uralkodói hatalom a XII. dinasztia alatt megszilárdult a tartományi arisztokrácia hatalmának megtörésével. A XII. dinasztia alapítója, I. Amenemhat végrehajtotta a közigazgatás átalakítását, melynek során a főváros is átkerült a mai Listbe. Délen Egyiptom meghódította Núbiát a Nílus 2. kataraktájáig. A rézben gazdag Sínai-félsziget és Palesztina déli része is egyiptomi ellenőrzés alá került. Az északnyugati határnak az ellenséges líbiai törzsekkel szembeni biztosítása azonban nehézségeket okozott. Az ország kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a mínoszi Krétával, amely ezidőtájt már magasan fejlett kultúrával rendelkezett, valamint Mezopotámiával.

 

Az egyiptomi hitvilágban is jelentős változás következett be, Amon-Ré lett a legfőbb isten. A művészetek területén is élénk pezsgés volt, különösen a szobrászatban születtek a megelőző korokhoz képest újszerűbb alkotások. Ebben az időszakban virágzott fel az egyiptomi irodalom is. A korszaknak, s egyben a XIV. dinasztia uralkodásának a Szíria-Palesztina és Fönícia területéről érkező nyugati-sémi népcsoportok, a hükszoszok vetettek véget.

 

Gazdasági fejlődés, politikai változások

 

A XI. dinasztia utolsó két királya továbbra is Thébát tekintette a fővárosának. Közülük a másodikat, Mentuhotep Nebtauirét a későbbi királylisták figyelmen kívül hagyták, feltehetően azért, mert törvénytelen uralkodónak tartották. Uralkodásuk idején az ország nagy részén építkezésekbe kezdtek. Kőfejtőket nyitottak meg, különösen Vádi-Hammamatban, és újra forgalmassá vált a Vörös-tenger felé vezető út. Mindez arra utal, hogy Egyiptom erős volt, jóllehet a politikai rend ekkor még nem bizonyult tartósnak. A külkereskedelem a fáraó monopóliuma volt. Az időszak uralkodói élénk tengeri kereskedelmet folytattak Krétával, az Égei-tenger szigetvilágával, Punt országával és Babilonnal. Papíruszt, élelmet, bort és ékszereket cseréltek az Egyiptomban hiányzó javakért és luxuscikkekért. A mai Libanon területén lévő Bübloszból szállították Egyiptomba a faanyagot a hatalmas cédruserdőkből, ezenkívül bort, ezüstöt, rabszolgákat és egyéb javakat. A Sínai-félszigeten rezet és türkizt bányásztak. Núbia szolgáltatta a legtöbb aranyat, rezet, ametisztet és rabszolgát. A távoli déli vidékekről származó árucikkek: az ébenfa, elefántcsont, strucctollak és leopárdbőrök szintén Núbián keresztül jutottak el Egyiptomba.

 

A XI. dinasztia núbiai hadjáratai, Punt földjére indított expedíciói megalapozták a következő dinasztia tekintélyét az ország határain kívül is. I. Amenemhat (i. e. 1991-1962), a XII. dinasztia megalapítója külpolitikáját Mentuhotep Nebhepetré korábbi núbiai tevékenységére alapozta, s az uralkodásának utolsó éveiben személyes részvétele nélkül folytatott egymást követő hadjáratok eredményeképpen teljesen meghódították a második kataraktáig terjedő területet. E hadjáratokat I. Szenuszert (i. e. 1971-1926) vezette, akit egyes források Szenuszert^[1] néven említenek. Az I. Amenemhat és I. Szenuszert uralkodása közötti tízéves átfedés a társuralkodói intézmény kialakulását mutatja. A társuralom éveiben I. Szenuszert bizonyult aktívabbnak. I. Amenemhatot valószínűleg meggyilkolták, a saját háremében szőtt összeesküvés áldozata lett, mialatt fia éppen egy líbiai hadjáratban vett részt. Halálhírére fia, I. Szenuszert a hadjáratból hazasietett, s maga mellé vette fiát a trónra társuralkodónak, hogy megakadályozza a hasonló összeesküvéseket. A núbiai hadjáratokat I. Szenuszert is folytatta, hogy az ottani aranybányák működését biztosítsa. A líbiai törzseket féken tartották az időről időre ellenük indított expedíciók. Az ázsiai beduinok támadásai ellen fallal védekeztek a Nílus-Delta keleti határán.

 

 

III. Szenuszert

 

III. Szenuszert a déli határokon erődöket emelt, Szíriában és Palesztinában újabb területeket hódított meg, így utódai idején a szír fejedelmek Egyiptom alávetett szövetségesei lettek. (Egyes források szerint a palesztín hadjárat nyilvánvalóan nem a terület meghódítását célozta, ám az biztos, hogy a terület a hadjáratok nyomán jelentős egyiptomi befolyás alá került.)^[2] .

III. Amenemhat a hatalmas fajjumi oázisban nagyszerű öntözőrendszert építtetett, a Moerisz-tavat, a Nílus-áradások levezető medencéjét, csatornával kötötte össze a Nílussal, így újabb termékeny földekhez jutott. A vízállást pontosan nyilvántartották, számos csatornát és mesterséges tavat építettek víztárolás céljára, az országot kataszterenként árterületekre osztották, a csatornák vizét pedig vízemelő berendezésekkel vezették fel a magasabban fekvő földekre. A part menti völgyekben a futóhomokkal szemben védősáncokat építettek. Ez idő tájt lendült fel az üvegkészítés, a kézművesek céhszerű társulásokban egyesültek, az arany pedig általános értékmérő eszközzé lett.

 

 

 

 

A közigazgatás reformja

 

 

Egyiptom a Középbirodalom idején

 

A központi hatalom megszilárdítása megkövetelte, hogy az új dinasztia eltörölje a kormányzói rangok örökletességét, s újra visszanyerje régi hatalmát a vezíri méltóság. Mentuhotep Nebtauiré vezírje, Amenemhat valószínűleg ezt a körülményt tudta kihasználni a hatalom megszerzésére és a XII. dinasztia megalapítására. Azt azonban nem tudjuk, miként vette át a hatalmat. Annyit jegyeztek fel róla, hogy egy tekintélyes elephantinéi családból származott. I. Amenemhat az új dinasztia hatalmát nem a kormányzókkal szemben, hanem rájuk támaszkodva igyekezett megszilárdítani. A hatalmas nomarkhoszok támogatására nagy szüksége is volt, hisz Mentuhotep halálakor, i.e. 1991 körül újrakezdődtek a zavargások és éhínség is fenyegetett. I. Amenemhat, hogy kiküszöbölje a kormányzók között a rivalizálást, maga szabta meg a kormányzóságok határait. A királyi udvart és ezzel a birodalom közigazgatási központját Thébából áthelyezte Iti-Tauiba, a mai Listbe. Uralma alatt a kormányzók teljesítették kötelességeiket, behajtották a király számára járó adót, előállították a királyi munkák végzéséhez szükséges személyzetet éppúgy, mint a hadviseléshez a katonaságot, rendben tartották a csatornarendszert, gondoskodtak a földek megműveléséről. A XII. dinasztia fáraói folytatták, amit a dinasztia alapító elkezdett: a birodalomhoz csatolták Alsó-Núbiát, kiaknázták a Sínai és a keleti sivatag bányáit, s hatalmas erődítményeket , az észak-keleti határon „királyi falat” építettek, hogy a Két Országot védelmezzék az esetleges hódítókkal szemben. E hatalmas, téglából emelt, 5-6 méter magas erődítményeknek köszönhetően katonák őrízték a sivatagok szárazsága által már amúgy is jól védett határokat. A helyőrségek állandóan szemmel tartották a beduinokat, bár időről időre beengedték őket a Delta-vidékre kereskedni, állatokat legeltetni. Majd III. Szenuszert, a XII. dinasztia 5. fáraója teljesen átszervezte a királyi közigazgatást. Fontos reformokat vezetett be, amelyek lezárták azt a folyamatot, melyben a fáraók visszaszerezték a hatalmat a vidéki kormányzóktól. Hogy korlátozza az egyetlen vezír hatalmát, megosztotta a feladatkörét, s három miniszteri hivatalt alkotott: egyet Északnak, egyet Délnek és egyet a „Dél fejének” azaz Núbiának. Minden miniszter mellett egy előadó, egy helyettes előadó és egy tanács állt – ők döntöttek az ügyekről, s rendeleteiket továbbították a hivatalnokoknak, akik az írnokoknak parancsoltak. Ez a Középbirodalom nagy újítása: a nemesség egy nagyszámú, a királyi hatalom számára kevésbé veszélyes középosztály javára veszít befolyásából. Az adminisztráció jó munkájához nyilvánvalóan hozzájárult az új felfogás, amely szerint a király a jó pásztor, aki gondoskodik népe jólétéről.

 

Változások a vallásban

 

 

Ré a napisten

 

Amenemhat, akárcsak a XII. dinasztia több uralkodója, Amon istentől származtatta a nevét. De már I. Mentuhotep is Amon védelme alatt vezette a hadjáratait, majd Théba fővárossá válása után, mivel a thébaiak helyi istene Amon volt, Amont azonosították a régi állami istenséggel Ré-vel, s így a birodalom legfőbb istenévé Amon-Ré lépett elő. A korszak vallási felfogása szerint a legfőbb isten minden ember számára teremtette a levegőt és a vizet, ami már magában foglalja azt a gondolatot, hogy minden ember egyenlő, hogy az isten számára többet ér az igaz ember jelleme, mint a gonosztevő ökör-áldozata. A sírokban a korábban szokásos fényűző falfestmények helyett, melyek a túlvilágon remélt élet jeleneteit ábrázolják, a halottak mellett egyre gyakrabban helyeztek el kis faszobrokat, melyek ugyanazt a célt szolgálták. Ezzel egyidőben egyre népszerűbb lett Ozirisz isten kultusza, aki az egyiptomiak hite szerint feltámadt halottaiból, és a hívőknek – függetlenül attól, gazdagok-e vagy szegények – földi életük igazságos elbírálását és a túlvilágon örök életet ígért. A király és alattvalóinak halála utáni teljes egyenjogúságáról alkotott elképzelés ezzel megfosztotta előkelőségétől a túlvilágba vetett hitet.

 

Építészet, kulturális megújulás

 

A Középbirodalom korából csak nagyon kevés épület maradt fenn. Hérodotosz leírásából tudunk a Moirisz-tó partján épült királyi palotáról, melyet III. Amenemhat építtetett és a görögök labirintusnak neveztek el. A görög történetíró szerint a palota két emeletén háromezer helyiség volt. A szám alighanem túlzás, de a hatalmas épület bizonyára joggal nyűgözte le az i.e. VI. században odalátogató Hérodotoszt. Sajnálatos, hogy a XII. dinasztia uralkodói temetkezőhelyeiket sem építették az örökkévalóságnak, s így kevés nyoma maradt a kor elszórt maradványokból rekonstruálható fejlett építészetének. Ebben az időben ugyanis a lakóházak, s a királyok nyugvóhelyéül szolgáló piramisok építéséhez egyformán a téglát használták, ami nem állt ellen az idő múlásának. A nemesek kőbevágott sírjaiban a falfestmények a halászat, vadászat, a mezei munkák, a játékok, ünnepségek korábbi korokból ismert képeit őrzik. A számos templomból, melyeket kőből építettek, csak egy maradt meg Fajjúm közelében. A XII. dinasztia alatt az egyiptomi művészet és kultúra látványos fellendülésnek indult. Különösen sok szép szobor készült, s már akadtak szobrászok, akik a korábbi idealizált képmások helyett, egyéni vonásokkal faragták meg szobraikat. Ez a nyers realizmus, a tökéletes hasonlóságra való törekvés inkább az ország déli részén volt jellemző, míg északon őrízték a piramisépítők korszakának stílusát. Az irodalmi művek közül az intelmek, a jóslatok és az elbeszélések virágzó irodalmi életről tanúskodnak. Ezek közül a legismertebbek: I. Amenemhat fáraó fiának írt intelmei egy palotaforradalom nyomán a hatalom gyakorlásának tapasztalatairól és az emberi hálátlanságról; Néferrohu jövendölései a megváltó érkezéséről Améni személyében, aki nem más, mint I. Amenemhat. A korról a legtöbb érdekes részlettel azonban alighanem a nagy képzelőerővel megírt elbeszélések szolgálnak, mint „A hajótörött elbeszélése” vagy „Szinuhé elbeszélése”. A fentiek alapján jogosnak tűnik a következtetés, hogy a Középbirodalom idején az udvarban és az arisztokrácia körében újjászületett az intellektuális és kulturális élet.

 

A hadsereg

 

Az Óbirodaloméhoz hasonlóan a Középbirodalom hadserege is gyalogosokból állt. Fegyverzetüket lándzsa, kard, buzogány, harci szekerce, íj és nyilak alkották. Védekezésül pajzsot használtak, páncélt nem viseltek. A fáraónak külön testőrsége és kis létszámú, hivatásos katonákból álló hadserege volt. Ha viszont egy hadjárathoz több emberre volt szükség, hivatalnokok járták be az országot, és összeírták a hadköteles férfiakat. Ez is része volt az uralkodónak járó kötelező szolgáltatásoknak.

 

A középbirodalom hanyatlása

 

A XII. dinasztia férfiágon kihalt, így utolsó „királyává” Szobeknoferuré hercegnő lett. (Más néven Nefruszobk) . Az ország uralkodása alatt továbbra is virágzott, de a király személyén, illetve a szigorú trónutódláson alapuló, központosított kormányzati rendszer összeomlott. A XIII. dinasztia királyait gyakran nem is fűzte össze rokoni kapcsolat, és csak rövid ideig uralkodtak. Másfél évszázad alatt mintegy 70 fáraó váltotta egymást a trónon. Miután időről időre bizonyára még rivális trónkövetelők is felléptek, ebben a korszakban aligha lehet uralkodásról beszélni. Az ország azonban mindennek ellenére stabil maradt. Ilyen körülmények között azonban a királyoknak csak viszonylag kis befolyásuk lehetett. Az ország legfontosabb embereivé a vezírek váltak. Ezidőtájt elburjánzottak a különféle címek, minden bizonnyal a növekvő bürokrácia következtében. Egyiptom még i.e. 1720 táján is csak keveset veszített hatalmából és tekintélyéből. Az ország jóléte még fokozódott, ha azt tekintjük mércének, hogy ez idő tájt számos síremléket emeltek magánszemélyeknek, s mivel a királyi síremlékek száma csökkent, alighanem a vagyoni viszonyok valamelyest kiegyenlítődtek. Ekkortájt nagyszámú bevándorló érkezett Palesztinából, akiket az egyiptomi társadalom legalacsonyabb rétegei szívtak fel, de legalább egyikük, Hendzser, Egyiptom királya lett. Mindez valószínűleg a Közel-Keleten az i.e. 1800-at követő időszakban megindult népességmozgások következménye volt, és ezek a bevándorlók voltaképpen annak a mozgásnak az előhírnökeit jelentették, amely végül is a Második átmeneti korban idegen uralkodókat juttatott hatalomra Egyiptomban. Ezt elősegítette, hogy a Delta-vidék nyugati részének néhány hercege elszakadt a birodalomtól, és megalapította a XIV. dinasztiát. A XIII. és a XIV. dinasztia fáraói alatt néhányszor egyidejűleg több kormány is létezett. A déli határokon az erődöket elhanyagolták, az ott állomásozó csapatok időközben egyre függetlenebbé váltak, állandó helyi lakosokként telepedtek le, s Egyiptom hamarosan elveszítette a befolyását Núbia felett. A Közép-Keletről Egyiptomba áttelepült népcsoportok lassan megszerezték a Keleti Deltavidék városait, s a hükszoszok i.e. 1674-ben lerohanták a Deltát. Ezzel lezárult az ókori Egyiptom történelmének egy dicső korszaka, hogy átadja helyét a Második átmeneti kornak.