Egyiptom művészete

 

Kép Nofertari sírjából

 

Az első nagy történelmi kultúrák i. e. mintegy 3000 évvel jöttek lére, a közel- és távol-keleti nagy folyók völgyében, mint például a Tigris, az Eufrátesz, és a Nílus. A Nílus középső és alsó folyásának termékeny völgyében i. e. 3200 körül megalakult az egységes egyiptomi állam, a fáraó uralkodott, írása a hieroglif (képírás) volt, és virágzott a művészet, ami a halottkultuszt szolgálta. Egyiptom több 1000 éves kultúráját csak azóta tudjuk a maga teljességében értékelni, mióta a hieroglifákat 1822-ben sikerült megfejteni. Addig kizárólag a római, görög ókort tekintették az európai kultúra bölcsőjének. Az egyiptomiak többistenhitűek voltak, a fáraó az istenek közé tartozott, az ő túlvilági életével és a halotti kultusszal függött össze a művészet is.

 

Az egyiptomi művész minden alkotásában harmónia és méltóság van. Ennek a stílusnak megvoltak a maga szigorú törvényei, melyeket a művész már fiatalon megtanult. Az ülő alak térdén nyugtassa kezeit, a festményen a férfiak sötétebb bőrűek legyenek, mint a nők. Hóruszt sólyomnak, vagy sólyomfejjel, Anubiszt sakál képében kellett ábrázolni. Fontos volt az is, hogy szépen írjanak, hieroglifáik vonalait pontosan, jól olvashatón véssék a kőbe. De ha a sok szabályt már tudták, senki sem kívánta tőlük, hogy újat alkossanak. Sőt, valószínűleg azt a művészt becsülték a legtöbbre, akinek munkái legjobban hasonlítottak a régi alkotásokhoz. Ebből a felfogásból adódott, hogy 3000 év alatt alig változott művészetük. A témákat változtatták meg, de az előadás módja, karaktere lényegileg ugyanaz maradt.

IV. Amhotep az Újbirodalom idején uralkodott. A korábbi istenek tisztelete helyett bevezette az egyistenhitet, egyedül Atont ismerte el, akit a Nap képében imádott. Istenéről Ehnatonnak nevezte magát, elköltözött Ahet-Atonba (mai nevén El-marna), és új, közvetlenebb stílust alakított ki. Utóda, Tutanhamon és az őt követők uralkodása alatt visszaállították a régi vallást, az Amarna-kor művészetre tett hatása azonban nem múlt el nyomtalanul.

 

 

 

Az egyiptomi művészet előzményei

 

Neolitikum

 

Egyiptom területének művészete a neolitikumba nyúlik vissza. A lakosság ekkor iszapból formált ovális vagy kerek alaprajzú kunyhókban lakott, halottaikat a kunyhók melleti ovális sírokba helyezték. A művészet emlékei használati tárgyak voltak, amit díszítéssel láttak el (agyagból mintázott nyakláncok, alig díszített kerámia, csonteszközök). Megmunkálásuk általában durva, de egy-egy edényen, lándzsahegyen gondos munka figyelhető meg. A korszak legfontosabb lelőhelyei Merimde, El Omar, Tasa.

 

Predinasztikus kor

 

Egyiptomban ez a kőrézkor (chalkolitikum). A települések házait gazdagabban rendezték be, a sírokat olykor kővel rakták ki. Szövetmaradványok mutatják a szövés virágzását, feltűntek az első fajansztárgyak (kék és zöld színekben). A faművességet koporsó- és botmaradványok mutatják. Erőteljesen fejlődött a kő megmunkálásának technikája. Kialakult a bőrművesség is. A társadalom tagozódását csontból, elefántcsontból, kőből készült luxustárgyak mutatják. Ezek közül a gránitból és palából csiszolt, testfestésre használt paletták játsszák a kutatásban a legfontosabb szerepet. Formájuk buzogányfejet vagy állatformát (szarvas, madár, hal, víziló) utánoz.

 

A kerámiaművesség virágzott. A változatos formájú, vörös, csiszolt csészék és tálak peremét gyakran feketével díszítették (főleg jellemző ez a Badári-kultúrára); máskor az edényfalon gazdag geometrikus ornamentika látható (Negade I-II kultúrák). A minták között megjelent a figurális díszítés is (jelvény, hajó, ember, állatok).

A kor középső szakaszában átmeneti elszegényedés figyelhető meg. A predinasztikus kor végén azonban a művészet szinte újjászületett. Ez már töretlenül készíti elő az Óbiradalom korszakának művészetét. A technika tökéletesedésével fellendült a kisplasztika (női és gyermekszobrocskák, játékfigurák, állatalakok). Új művészeti ágként létrejött a sírrelief. A relieftechnika tökéletesedése előbb csonttárgyakon (Gebel el Arak-i kés nyele), majd a paletták ábrázolásain követhető. A paletták háborús eseményeket mutatnak be. A vázákról elmaradozott a figurális festés. Három színt (fehér, fekete, vörös) használtak. Ezt a három színt használja a korszak egyetlen nagyfestészeti emléke, egy hierakonpoliszi sír faltöredékén fennmaradt töredék. Kompozíciója rendezetlen, csakúgy, mint a figurális festésű vázáké. A töredékek embereket, vadászatot, harci jeleneteket ábrázolnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A különböző művészeti ágak Egyiptomban

 

Festészet, domborművek

 

 

A Kapuk Könyvének egy részlete, IV. Ramszesz sírjából

 

A sírkamrák falát kőből faragott domborművek és festmények alkották. A domborművek is laposak és festettek. Gyakran a napi életből vont jelenetekkel és munkaábrázolásokkal, hiszen a hitük szerint az élet nem szűnik meg a halál pillanatával. Festményekkel díszítették a múmiákat magukba záró fakoporsókat, szarkofágokat is. Kétdimenziós, vagyis síkban történő ábrázolás jellemző festészetükre. Egy kompozíción belül az alakoknál a szembe és az oldalnézet (arc és láb) váltogatja egymást. A domborművek és a festmények főalakja nagyobb, mint a mellékalakok. Az arc gyakran néz vadászjeleneteket és földművelést, és így meghosszabbítja a személyes boldogságot az örökkévalóságig.

Az egyiptomi művész mindent úgy mutat, hogy a jellege érvényesüljön. A fejet profilba fordítják, a szem viszont elölnézetből van. A test felső részét, a vállakat, a mellet is elölről kell nézni, mert csak úgy látjuk, hogy kapcsolódnak a karok a törzshöz. Viszont a végtagok mozdulatát oldalnézetből mutatják. Ezért olyan furcsán laposak, elcsavarodottak az emberi alakok az egyiptomi ábrázolásokon. Ráadásul a láb külső vonalát nem szerették, vagy nem tudták megrajzolni, ezért belülről mutatják mindkettőt, az alakoknak vagy két bal, vagy két jobb lába van. A művész megadott, ismert formákból alakít, majdnem úgy, mint a primitív művész, és éppen úgy, mint az, aki pontosan tudja a formák és a megoldás jelentését, tehát azt is kifejezi a munkájában.

 

Ekhnaton szobra

 

Hnumhotep sírjában, Beni Hasszán mellett, a falfestmény jól szemlélteti, milyen volt a középbirodalomban egy magas rangú egyiptomi sírkamrájának fala. A kőbe vésett felírás pontosan tájékoztat arról, hogy ki volt, milyen kitüntetéseket szerzett élete során. A kép bal oldalán vadmadarakra vadászik, bumerángszerű eszközével, felesége Kheti, és szeretője Zsat kíséretében. Ott van az egyik fia is, aki egészen apró, mégis a Határok Felügyelőjének címét viseli. Lenn a frízen halászok láthatók, amint épp bevonják a hallal tömött hálót. Az ajtó felett kis Hnumhotep van, vízityúkokat fog hálójával. Mögötte a legidősebb fia, Nakht áll, és kincstárnoka, aki egyúttal a sírépítés felelős intézője is. Jobboldalt ismét őt magát látjuk, amint szigonnyal halászik. A művész, a hagyományokhoz híven felemeli a vizet, mert csak így mutathatja meg a halakat. A festmény alján az emberek vízbe pottyant társukat halásszák ki. Az ajtó körül imádságokat olvashatunk, és azt, hogy mely napon kell az ételt, italt átadni a halottaknak.

 

Az egyiptomi festményen a legkisebb részlet sem véletlen, minden ott van, ahol lennie kell. A művész úgy rendezte el a teret, hogy a legkisebb változtatás az egészet felborítaná. Mielőtt munkához fogtak, nagy négyzethálót rajzoltak a falra, és elosztották a formákat az egyenes vonal mentén. Az élő formákat hihetetlenül pontosan megfigyelték. A halak, madarak ábrázolása olyan, hogy majdnem mindenki megállapíthatja, hogy milyen fajta.

Ehnaton idején a képek, melyek modernebbek voltak, megbotránkoztatták a népet. Nyoma sincs bennük a merev méltóságnak. Egyik képén kislányát emeli térdére, másikon a feleségével sétál a kertben, botjára támaszkodva. Utódja Tutankhamon volt, a sírjában talált falfestmények stílusa is modern. Az egyik képen a fáraó kényelmesen ül székén, a konzervatív egyiptomi felfogás szerint valószínűleg botrányosan hanyagul, felesége, aki semmivel sem kisebb nála, gyengéden megérinti a vállát, mintha éppen mondani készülne valamit, és Aton napisten, az égi aranygolyó tartja feléjük sugarait.

 

Szobrok

 

 

A gizai szfinx, háttérben a piramissal

 

A szobrok egy-egy nagy kőtömbből készültek, és megőrizték a tömb körvonalait (kockaszobor). Itt a szigorú előnézet uralkodott, az alkotások statikusak, merevek, és arckifejezés nélküliek.

 

Építészet

 

Egyiptom gazdag volt kemény, súlyos kövekben, ami a belőle készített építményeknek tartósságot, szinte örökkévalóságot képez. Ez a művészet is a megalitikus emlékeket idézi, akár sírhelyekről, akár templomokról beszélünk. A nagy kőtömböket úgy rakták egymásra, hogy mértani alakzatokat képezzenek. Így jöttek létre a piramisok, az uralkodók halotti palotái, mint sírhelyek. Minél magasabbak voltak, annál nagyobb volt a fáraó. A templomok gerendázatát sok oszlop, támpillér támasztotta alá.

 

Sírhelyek

 

 

Luxor-templom

 

Az első egyiptomi kripta a masztaba, egy négyszög alapú, lejtős falú, lapos tetejű, több teremből álló padsír, mely hasonlít egy csonkagúlára. Ebből fejlődött ki a piramis. A sírok közül kiemelkedik Dzsószer fáraó piramisa, a Memphisz melletti Szakkarában, mely hat egymás fölé épülő masztabából áll.A lépcsős piramisokból fejlődött ki a sima oldalú piramis. Ilyenek épültek a Gízai-övezetben, Kairó közelében. Az együttest Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisa alkotja. A Közép-és Újbirodalom időszakában a sírokat sziklatömbökbe vájták. Így jött létre Théba közelében az Újbirodalom idején a híres Királyok völgye.

 

Templomok

 

Az újbirodalom az istenek templomait a Nílus jobb partján, Karnakban, Luxorban, és Edfuban emelték. A templomba vezető út mellett általában két szfinx-sor, a bejárat előtt pedig két obeliszk áll. Ezek a templomok nagyok, több fedett és fedetlen helyiségből állnak, egyenes vonalúak. Az oszlopok fejzetét stilizált növényi elemek, lótusz, papirusz és pálma jellemzi.

 

Zene

 

Az ókori Egyiptomban sok hangszer jelentős szerepet játszott. Ilyenek voltak az ütősök közül a csörgő és a szisztrum, a fúvósoknál a trombita és fuvola típusú hangszerek, a húros hangszerek közül pedig a hárfa, lant, citera, és a vízi (hidraulikus) orgona is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalom

 

 

Kőbe vésett hieroglif írás

 

 

A Halottak könyve részlete

 

 

Az írnok szobra (Louvre)

 

A világ első irodalma a mezopotámiai irodalom mellett az ókori Egyiptom irodalma volt. Az egyiptomi írás első egybefüggő szövegei az i. e. 27. századra tehetőek. Ekkor két különböző írás alakult ki: a hieroglif írás és a hieratikus írás. Az írásjegyeket kőbe vésték, vagy papiruszból készült hosszú tekercsekre festették. Az i. e. 8. századtól ezeket fokozatosan felváltotta a görög hatásra keletkezett démotikus írás. Az írástudás nem volt általános, az írás a papság és az írnokok különleges ismerete volt, amit a társadalomban rendkívül nagy megbecsülés övezett. Iskoláik az intézményesített oktatás egyedüli példái voltak. A szépirodalmi és tudományos művekről másolatokat készítettek. A papirusztekercsből álló könyveket templomi és királyi könyvtárakban őrizték, de nagy számban léteztek magánkönyvtárak is. A hellenisztikus kor leghíresebb könyvtára – nemcsak egyiptomi, hanem világviszonylatban is – az alexandriai nagy könyvtár volt, amely az ókori Európa tudományos fejlődésére is nagy hatással volt.

 

Vallási és erkölcsi irodalom

Az i. e. 3. évezredben keletkező első irodalmi művek vallási témájú bölcseleti és lírai alkotások, valamint erkölcsi útmutatások (intelmek) voltak. Az évszázadok során ennek az irodalomnak a nyelve változatlan maradt (klasszikus nyelv), és az i. e. 2. évezredben már csak a művelt felső rétegek értették.

• Bölcseleti művek: A legismertebb ránk maradt vallási művek a halállal és a túlvilággal foglalkoznak: a 23 méter hosszú, színes képekkel díszített Halottak könyve, az Amduat-könyv és a Kapuk könyve. E művek részleteit az előkelők koporsójára is felvésték.
• Himnuszok: Az egyiptomi vallásos líra műfaja a himnusz volt. Ezek kezdetben csak az istenek dicsőítését tartalmazták. A későbbi korokban azonban már a halott uralkodóhoz, majd az élő királyhoz (fáraó) is írtak ilyen műveket, sőt a különböző használati eszközökhöz vagy tájakhoz, például a Nílushoz írt himnuszok is előfordultak. Némelyik himnuszt valószínűleg nem adták elő, hanem vallási értekezésnek szánták. A legkiemelkedőbb a megrendítően szép leírásokat tartalmazó Aton-himnusz („naphimnusz”), amelynek szerzője valószínűleg Ehnaton fáraó volt.
• Intelmek: Ezek bölcs mondások gyűjteményei, amelyek a szülők tiszteletére, a bölcsesség szeretetére, szerénységre, a gyengék segítésére buzdítják a hallgatójukat. Legismertebbek az Ipuwer intelmei és a Noferti intelmei. Némelyik intelem a társadalmi igazságtalanságok éles bírálatát tartalmazza.

 

Világi irodalom

Ehnaton fáraó a holt klasszikus nyelv helyett újra a beszélt nyelvet tette meg az irodalom nyelvévé. Ez a nyelvi reform vezetett a világi irodalom (vagyis a nem vallási témájú műfajok) megszületéséhez.

• Epika: Az egyiptomi elbeszélő irodalom egyik fő csoportját a nehéz életsorsokról, kalandos utazásokról, mesés eseményekről szóló tanító vagy szórakoztató elbeszélések alkotják, míg a másik csoportba a történetírás műfaja tartozik. A legismertebb egyiptomi elbeszélések A paraszt panaszai, a Szinuhe története, A hajótörött története, A két testvér története (a Bibliában szereplő József és Putifárné történetének előképe), valamint A Királyfi és a Sors (a görög tragédiák elődje). Megemlítendőek még a királyok által kőbe vésett győzelmi feliratok, valamint a sajátos elbeszélő műfajt képviselő önéletrajzok, amelyeket közemberek hagytak hátra.
• Líra: A világi lírát a zenés kísérettel előadott úgynevezett „hárfás dalok” jelentették. Ezek gyakran komoly filozófiai problémákat, az élet és halál kérdését tárgyalták, mint az Életuntról szóló költemény. Sok dal sírok felirataként maradt ránk. Az ókori Egyiptom utolsó korszakában (Újbirodalom) ugyanakkor a szerelmet és a természet szépségét ünneplő versek terjedtek el.
• Dráma: Az egyiptomiak rituális táncokkal összekötött vallási misztériumjátékokat is előadtak. Ezek némelyikének ránk maradt a forgatókönyve, amely a különböző isteneket megszemélyesítő színészek szavait, rendezői utasításokat és a díszletek leírását tartalmazzák. A leggyakrabban eljátszott darab Ozirisz története volt.

 

Ógörög nyelvű egyiptomi irodalom:

A ma ismert legnagyobb egyiptomi történetíró az i. e. 3. században élt Manethón volt, aki a fáraók dinasztiáinak történetét dolgozta fel.

 

Gízai piramisok

 

Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramiskomplexum a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket.

 

 

A Szfinx és Khephrén piramisa Gízában, Kairó mellett. Mindkettő az Óbirodalom idején épült.

 

 

A Gízai fennsík látképe a piramisokkal

 

Új teóriák

 

Egyes tudósok szerint a Gízai piramisok egy 10 000 évvel ezelőtti csillagállás szerint épültek, tehát e teória szerint a piramisok jóval régebbek, mint a hivatalos régészet szerint.

 

Gízai Nagy-piramis

 

 

A Nagy-piramis

 

A gízai Nagy-piramis (más néven Hufu-piramis vagy Kheopsz-piramis, ókori nevén Ahet Hufu, „Hufu fényhegye”) az egyiptomi óbirodalmi Hufu (görögösen Kheopsz) fáraó által építtetett piramis. Ez a legrégebbi és egyben az egyedüli fennmaradt épület az ókori világ hét csodája közül.

Hufu piramisa az egyiptológusok szerint i. e. 2560 körül épült, és a munkálatok körülbelül húsz év alatt fejeződtek be. A piramis eredetileg a fáraó síremlékének készült, ezért Hufu fáraó piramisa néven is ismert (bár a fáraót végül nem ide temették). Hufu (i. e. 2551–2528) elhatározta, hogy elődei hagyományát követve csodálatos sírboltot építtet magának.

 

Tájolása és külső méretei

 

 

Hemiunu a Nagy-piramis építője

A piramis oldalai az égtájakhoz igazodnak, attól való átlagos eltérésük mindössze 3 fokperc és 6 fokmásodperc (1 fokperc = 1 fok 60-ad része). Az alap 2,1 cm-es hibahatáron belül tökéletesen vízszintes. Az oldalak dőlésszöge 51 fok 50 fokperc 40 fokmásodperc. A piramis oldalainak hossza: északi oldal: 230,26 m, déli oldal: 230,45 m, keleti oldal: 230,39 m, nyugati oldal: 230,3 m. Az újabb mérések szerint az oldalak egymástól való eltérése ennél is kisebb, mindössze 4 cm.

 

A tájolás csillagászati elmélete

 

Mivel írásos feljegyzés nem maradt a piramis építéséről, ezért több elmélet született a piramis tájolásának módszeréről.

A csillagászati módszer szerint a pontos északi irány kijelöléséhez először egy kör alakú, nem túl nagy és nem túl magas falat húztak fel, amiben egy csillagász tartózkodott. Éjszaka egy tetszőleges csillag felkelését és lenyugvását megfigyelve a csillagász megjelölte a fal tetején ezek pontos helyét, majd a kör középpontját összekötötte a két megjelölt ponttal. A két pont távolságát megfelezve megkapta a pontos északi irányt.

A módszerhez „csupán” tökéletesen vízszintes fal, kör és függőleges szükséges, és természetesen éles szem mindezek kijelöléséhez. Elképzelhető, hogy a pontosság érdekében a mérést egymás után többször megismételték.

 

A piramis építése

 

 

19. századi ábrázolás a piramisról

 

 

Minden a hely kiválasztásával kezdődött. A piramis mészkőtömbökből épült, súlya hozzávetőlegesen eléri a 6 000 000 tonnát, ezért az építők fontosnak tartották, hogy kemény sziklatalajt válasszanak alapzatul, amely képes megtartani ezt a hatalmas terhet. Fontos volt az is, hogy a piramist ne öntse el az évenként áradó Nílus. Végül a gízai fennsíkot választották ki. A bányákból a Níluson szállították a vizet, a piramistól nem messze pedig egy kikötő feküdt. Először egy gödröt ástak a piramis vonalában, s vízzel töltötték meg. Ha a víz nem folyik, akkor a talaj egy szintben van, és az épület jó alapokon fog állni. Az első követ maga a fáraó helyezte el. Az építkezés az istenek védnöksége alatt zajlott. Az építés folyamatáról az ókori görög történetíró Hérodotosz i. e. 5. századból ad leírást. Szerinte a piramis elkészítésén 20 000 munkás dolgozott 20 éven keresztül.

Egy új elmélet szerint elképzelhető, hogy a piramist a helyszínen előállított betonból öntötték.

A piramis magassága 146,6 méter, kívülről eredetileg fehér mészkőlapok borították, ami mára már nem látható. A hatalmas piramis belsejében egy szerteágazó folyosórendszer húzódik.

A Király Kamrája

 

Az építmény közepén megbúvó, kelet-nyugati irányban 10,50 méter hosszú, észak-déli irányban 5,2 méter széles és 5,80 méter magas termet, a Király Kamráját egy 47 méter hosszú folyosón, a Nagy Galérián keresztül lehet elérni. A termet drága márványborítás fedi, ám a kövek felületét nem díszítik faragások. A Király Kamrájának közepén egy hatalmas, nyitott márvány szarkofág áll, ez az uralkodó sírhelye. A szarkofág mintegy 5 cm-el szélesebb, mint az ide vezető folyosó, ezért azt már a kamra építésekor el kellett helyezniük. A szarkofág a piramis központi tengelyén fekszik.

 

Menkauré-piramis

 

A Menkauré-piramis (ismert Mükerinosz-piramisként is; egyiptomi nyelven Mer-neter, jelentése: Az isteni piramis) Egyiptomban, Kairó közelében található. Menkauré építette a IV. dinasztia idejében. Része a gízai piramisoknak, a három nagy piramis közül ez a legkisebb. Két nagyobb feltárást végeztek rajta, először Vyse és Perring 1837-ben, később Zahi Hawass 1996-ban. A 9. században egy kalifa le akarta rombolni a piramist.

 

Méretei, feltárása

 

A piramis eredeti magassága 66 m volt, mára már csak 65,5 m magas. Az alap élhossza 103,4 m az oldalak dőlésszöge 51° 20' 25". Öt kamra van benne, ezek két szinten bonyolult rendszert alkotnak. Anyaga: turai mészkő; a piramis alsó harmadát hatalmas tömbökből álló asszuáni gránittal burkolták. Gránitburkolata helyenként ma is látszik. Az északi oldalán hatalmas hasadékot vágtak a mameluk időkben. Vyse és Perring ún. palotahomlokzat-díszítésű szarkofágot talált a kamrában, amelyet Európába akartak szállítani, de a Beatrice nevű hajó elsüllyedt vele egy viharban. Az 1996-os feltárás során a piramis tövében egy II. Ramszeszt isteni önmagával ábrázoló szoborpárt találtak, amit a piramist burkoló gránitból faragtak ki, de félbehagyták, mert kettétört a tömb.

 

A hagyomány szerint

 

A hagyomány szerint a VI. dinasztia utolsó uralkodója, az első királynő, a legendás szépségű Nitókrisz fejezte be a piramis építését, és ide is temetkezett - de ezt a történetet semmi nem igazolja. Viszont ugyanehhez fűződik a piramisnál időnként megjelenő gyönyörű női kísértet legendája, ugyanis a szájhagyomány szerint Nitókrisz bolyongó lelke az.

 

Ókori egyiptomi irodalom

 

A világ első irodalma a mezopotámiai irodalom mellett az ókori Egyiptom irodalma volt. Az egyiptomi írás első egybefüggő szövegei az i. e. 27. századra tehetőek. Ekkor két különböző írás alakult ki: a hieroglif írás és a hieratikus írás. Az írásjegyeket kőbe vésték vagy papiruszból készült hosszú tekercsekre festették. Az i. e. 8. századtól ezeket fokozatosan felváltotta a görög hatásra keletkezett démotikus írás. Az írástudás nem volt általános, az írás a papság és az írnokok különleges ismerete volt, amit a társadalomban rendkívül nagy megbecsülés övezett. Iskoláik az intézményesített oktatás egyedüli példái voltak. A szépirodalmi és tudományos művekről másolatokat készítettek. A papirusztekercsből álló könyveket templomi és királyi könyvtárakban őrizték, de nagy számban léteztek magánkönyvtárak is. A hellenisztikus kor leghíresebb könyvtára – nemcsak egyiptomi, hanem világviszonylatban is – az alexandriai nagy könyvtár volt, amely az ókori Európa tudományos fejlődésére is nagy hatással volt.

 

Az ókori egyiptomi irodalom története

 

Óbirodalom

 

Az ókori Egyiptomban az írásbeliség kezdetei a Kr. e. 3. évezred tájára tehetőek. Az Óbirodalomra (kiváltképp a IV. dinasztiára, a gizehi piramisok építésének korára) centralizált, despotikus államrendszer volt jellemző, amely az emberi létezés legfőbb céljának az istenként tisztelt fáraó szolgálatát tartotta, s az egyéniséget teljesen háttérbe szorította. Ez az ideológia a kor irodalmi termékeiben is jól érzékelhető, kiváltképp a Ptahhotep intelmei című műben. A szigorú társadalmi hierarchia mindenki helyét pontosan megszabta. A kor, amely sok százezer embert mozgósított egy-egy piramis felépítéséhez, a lét igazi beteljesülését a másvilági életben látta. A Dzsedefhor intelmei című irat is a sírépítés fontosságára figyelmezteti az olvasót. Az első piramis építőjének, Imhotepnek a munkái elvesztek, a később keletkezett Kagemni intelmekből is csupán kis rész ismeretes. A fáraók túlvilági sorsáról a Piramisszövegek gyakran sokkal részletesebben tájékoztatják az olvasót, mint evilági tetteikről. A piramisszövegek egyes részei ősi, elveszett népköltések maradványait is megőrizték, különösen akígyók és más veszélyes állatok elleni ráolvasások mutatnak erősen ősi jelleget. Szintén a korabeli költészethez lehet sorolni az előkelők masztabáinak falain fennmaradt munkadalokat és egyéb verseket (pl. Hordszékvivők dala, Pásztordal). A sírok falait a mindennapi életből vett képek díszítik, amelyek körül gyakran megörökítették párbeszédeiket, dalaikat is. Az Óbirodalom himnuszirodalma is gazdag volt, a Piramisszövegekben található részletek mellett ide sorolhatók a fennmaradt, általában a fáraóhoz intézett himnuszok is. Egy vallásfilozófiai iratnak, a Kr. e. 8. században keletkezett Memphiszi teológiának egyes részletei is az óbirodalomra nyúlnak vissza.

 

Az első átmeneti kor

 

Az óbirodalom összeomlása, az ország több részre szakadása, a az anarchia mély benyomást gyakorolt a kortársakra, s olyan kérdéseket vetett fel, amelyekkel az Óbirodalom irodalma nem foglalkozott, például hogy mi az oka a sok szenvedésnek, van-e túlvilág, mi az élet értelme, stb. Ekkor olyan irodalmi művek jöttek létre, amelyek filozófiai mélyégét a későbbi idők egyiptomi alkotásai is csak ritkán érték el. Egy koporsószövegben a Mindenség Ura válaszol ünnepélyesen e kérdésekre, és a tengernyi bajért a felelősséget az emberiségre hárítja. Az Életunt beszélgetése lelkével című költeményben egy öngyilkosságra készülő ember beszélget saját lelkével, s az tulajdonképpen semmi vígasztalót nem tud neki mondani. E kor munkáiban az egyiptomi írókra általában jellemző hűvös mértéktartás, az érzelemnyilvánítások szinte teljes mellőzése egyáltalán nem tapasztalható. Később, Heti munkájában, a Merikaréhoz intézett intelmekben olvasható nagy himnusz a Napistent már az emberek jóságos védelmezőjének mondja, a mű politikai mondanivalója pedig a rend helyreállítását helyezi a középpontba, és fellép a túlkapások, a viszálykodás ellen.

Középbirodalom

 

A Noferti intelmei című munka ugyan Egyiptom szörnyű állapotának ecsetelése után ujjongva üdvözli a „szabadító királyt", I. Amenemhatot, Amenemhat intelmei azonban újra a kiábrándult keserűségről szól. A többi intelemtől némiképp elüt a Mesterségek szatírája, amely az írnoki munka eszményi mivoltát hangsúlyozza a többi munkával szemben. Szintén a középbirodalomból származik az egyiptomi iskolák leggyakrabban és leghosszabb ideig használt tankönyve, a Kemit, amely színes gyűjteménye az írnok által használandó szavaknak és kifejezéseknek. Haheperrészeneb intelmeinek csupán kis töredéke maradt fenn, e töredék az Ipuwer intelmeivel és az Életunt beszélgetése lelkével című költeményekkel mutat rokonságot. A novellairodalom is a középbirodalom idején indult virágzásnak. A Szinuhe történetének nyilván van bizonyos történeti magja, és azt bizonyítja, hogy Egyiptom és Elő-Ázsia egyes államai között szoros politikai-társadalmi kapcsolat állt fenn. A történet stílusa helyenként költői magasságokba emelkedik, más helyeken viszont igen tömör. A mű erősen eltér a másik, nagyjából egykorú elbeszéléstől, az A hajótörött történetétől. Ez utóbbi munkában a távoli országok iránti nosztalgia erősebben jut kifejezésre, mint a Szinuhe történetében, valamint a népi költészet hatása is erősebben érzékelhető rajta. A Westcar-papirusz meséinek keletkezési ideje nem határozható meg bizonyosan, az is elképzelhető, hogy a hükszosz időket megelőző XII. dinasztiáig nyúlnak vissza. Stílusuk messze esik a klasszikus középbirodalmi nyelvtől. Ismeretlen szerzőjük számára az Óbirodalom már csupán egy távoli, mesés korszak, amelyben nagy varázslók éltek, és a királyok egyenesen a Napistentől származtak. A középbirodalmi költészet termékei közül kiemelkednek a III. Szenuszert fáraó tiszteletére írott himnuszok. A vallási misztériumjáték érdekes emléke az úgynevezett Dramatikus Ramesszeumpapirusz I. Szeszósztrisz korából.

 

A második átmeneti kor

 

A hükszoszok elleni harcot megkezdő Kamósze thébai uralkodót dicsőítő feliratok már novellaszerű elemeket is tartalmaznak, és világosan mutatják a köznapi beszélt nyelv hatását.

 

Újbirodalom

 

Az újbirodalom korában egészen az Amarna-reform koráig az irodalomban a klasszikusnek tekintett ó- és középbirodalmi nyelv volt az uralkodó. Később, a XIX. és XX. dinasztia novellairodalma már az Újbirodalom korában beszélt köznyelvet alkalmazta. Az újbirodalom kora Egyiptom történetében előbb a hódítás, a hatalom, később a hanyatlás kora volt. Ebben a korban Egyiptom széles körű diplomáciai kapcsolatokat létesített a környező országokkal, amelyek hatása az irodalomban is érezhető volt. A győztes fáraókat ünneplő történeti jellegűszövegekben akadnak olyan részletek is, amelyek igen magas költői színvonalon állnak, például az egyik Karnaki feliraton Amon isten szárnyaló himnuszban magasztalja „fiát", III. Thotmeszt. Később a II. Ramszeszt dicsőítő feliratokban is vannak kiemelkedő művészi értékű alkotások. E kor volt az egyiptomi himnuszirodalom virágkora. A királyhimnuszok mellett vannak olyanok is, amelyek II. Ramszesz fővárosát, Per Ramszeszt magasztalják, némelyik Thébait dicséri, de találtak olyan himuszokat is, amelyeket a thébai harci kocsikhoz írtak. Természetesen a legterjedelmesebbek és legszebbek az istenek dicséretére íródott himnuszok voltak, Ehnaton Naphimnusza a világirodalom egyik kiemelkedő alkotása. A Leideni Amon-himnusz elsősorban költői képeivel éri el művészi hatását, közel áll hozzá a Ptah istent dicsőítő Berlini Ptah-himnusz. A hinuszok egy csoportja minden bizonnyal a népi vallás köréből származik, ilyeneket írtak például Amon isten dicsőítésére, aki e költeményekben mint a szegények védelmezője jelenik meg. Szintén számos himnusz maradt fenn a Halottak könyvében is. A hősi eposz csaknem teljesen ismeretlen az ókori egyiptomi irodalomban, az egyetlen alkotás -a jóval későbbi Petubasztisz-regény mellett- a Kadesi csata című költemény. Az újbirodalom alatt a szerelmi költészet is virágzott. A költemények nyelvezete egyszerű, közvetlen, hangvételük rendkívül változatos. Első olvasatra a költemények szoros rokonságot mutatnak a népköltészettel, de a versek túlnyomó többségében inkább tudatos népieskedésről lehet szó.

 

Késői és görög-római kor

 

A Kr. e. 1. évezredben Egyiptom többször is idegen uralom alá került, ami az irodalom területén is éreztette hatását. Az irodalmi formák megmerevedtek, a művek témája egyre inkább a dicsőséges múlt lett. Az irodalmi szövegek egy része hieroglifákkal, a másik, nagyobb része démotikus írással maradt ránk. Az előbbiek közül a Bentres-sztélé Honszu isten dicsőségét zengi, az úgynevezett Metternich-sztélé elsősorban varázsszöveg, terjedelmes novellisztikus részekkel. A görög-római templomok feliratai közt sok ősi motívumokat is felhasználó himnuszt találtak. Az edfui Hórusz-mítoszt nyilván dramatizált formában is előadták. A démotikus írással készült művek elsősorban a korabeli tömegigényekhez alkalmazkodtak, két irányzat található meg köztük: néhány munka (Peteésze, Petubasztisz-regény, stb.) a való életből merítette témáját, míg más munkákban a vallásos-misztikus elemek jutnak főszerephez. A Napszem-mítosz elbeszélésein már erősen érzékelhető a görög állatmesék hatása, a Szetna-regény az emberfeletti tudás megszerzéséért folytatott küzdelmet állítja középpontjába. A Szetna és Sziuszire története cselekménye varázslók küzdelmei és egy alvilágjárás köré csoportosul. Az intelmek műfaját az Anhsesonqui és az Insinger-papirusz képviseli. A régi egyiptomi kultúrának a kereszténység győzelme vetett véget, a következő szakaz, a kopt irodalom már teljesen más képet sugároz.

 

Az ókori egyiptomi irodalom típusai és műnemei

 

Értekező irodalom

 

Vallási bölcseleti szövegek

 

 

A Halottak könyve részlete

 

A ránk maradt írásos emlékek tanúsága szerint az egyiptomi irodalom témáját és műfaját tekintve is rendkívül sokszínű volt; az egyiptomi vallási felfogás értelmében azonban természetesnek tűnik, hogy irodalmuk jelentős részét a halállal, a túlvilággal kapcsolatos szövegek teszik ki. A Halottak könyve (kevésbé ismert nevén a Fénybe távozottak könyve) többek közt azt ismerteti részletesen, melyik alvilági démont hogyan kell megszólítani ahhoz, hogy átengedje az embert a Kettős Igazság termébe, ahol az istenek eldöntik, méltó-e az örök életre. Az istenek előtt fel kellett sorolnia, milyen bűnöket nem követett el; a gyónásformulát szintén tartalmazza a könyv, melyet gyakran temettek az elhunytak mellé a sírba. A Halottak Könyve – mely nem egységes munka, hanem több szövegből összeállított, rengetegszer módosított kompozíció – a legrégebbi egyiptomi írott munka; első, korai változata i. e. 4500 körül tűnt fel, és a későkorban még mindig népszerű volt; részleteit gyakran másolták sírok falára és szarkofágokra. Legszebb példánya a i. e. 1400 körül elhunyt magas rangú írnok, Ani számára készült. A kiterítve több, mint huszonhárom méter hosszú papiruszt színes képek díszítik.

 

Hódolat neked, Ozirisz, örökkévalóság ura, istenek királya,

kit rengeteg néven ismernek, kinek megnyilvánulásai szentek,

ki rejtett alakban jelensz meg a templomokban szent lelkeddel.

(Ozirisz-himnusz a Halottak Könyvéből)

 

A Halottak Könyve abban az időben alakult ki, amikor a halál utáni lét privilégiuma a vallás szerint még csak az uralkodót illette meg, a nép csak az ő közvetítésével részesülhetett a halhatatlanságból. Ez később megváltozott, a szent szövegeket bárki felvésethette koporsójára, de a tizennyolcadik dinasztia idejétől kezdve – ekkor szilárdult meg újra a központosított hatalom – újra megjelent az az igény, hogy az uralkodó túlvilági élete jobb legyen a köznépénél. Ekkor jelenik meg az Amduat-könyv, melyet isteni eredetűnek tartottak, és tartalmát titokként kezelték. A Halottak Könyvétől eltérően az Amduat-könyv nem utólag szerkesztett szöveggyűjtemény, hanem zárt, logikusan felépített kompozíció. Témája a Napisten útja az alvilágban (a vallás tanítása szerint a napnak abban a felében, amikor Ré napisten nem látható az égen, az alvilágban jár, ahonnan minden reggel újjászületik.) Ebben a könyvben az elhunyt és üdvözült királyokat fejükön koronával ábrázolják, kiemelkedve alattvalóik közül.

Az Amduat-könyv egy későbbi változata az amarnai reformok után született, és magán hordozza azok hatását. Ez a Kapuk könyve, mely nevét arról kapta, hogy benne az alvilág egyes részeit hatalmas kapuk választják el egymástól. Érdekessége, hogy ebben esik szó először a más országbeliek halál utáni sorsáról; korábban az egyiptomi vallás csak az egyiptomiakkal foglalkozott.

 

Erkölcsi intelmek

 

Az egyiptomiak a vallási szövegek mellett az úgynevezett intelmeket tartották a legfontosabbnak, melyeket a kor etikája, filozófiája összefoglalásának tekinthetünk. Az intelmek többségének mondanivalója örök érvényű: a szülők tiszteletére, a bölcsesség szeretetére, szerénységre, a gyengék segítésére buzdítja az olvasót; a különböző korokban készült művekből azonban több is magán hordja a korszak hatását az irodalomra: míg Ptahhotep vezírnek a virágzó, stabil Óbirodalom idején írt intelmei a fennálló társadalmi rend dicséretét hirdetik, a társadalmi rend felborulását követő első átmeneti kor idején született Ipuwer intelmeinek lényege a korszak politikájának éles bírálata és a keserves megpróbáltatások leírása.

 

„A világ megfordult, akár a fazekas kereke. A rablókból gazdag ember lett, a gazdagokból fosztogatók. (…) A városok elpusztultak, Felső-Egyiptom pusztasággá változott…” (Részlet Ipuwer intelmeiből)

A Noferti intelmei című mű már a történelmi elbeszélésekhez is közel áll, ugyanis megtörtént eseményeket mond el úgy, mintha azok egy korábban élt szerző jövendölései lettek volna. Megjelennek a műben az első átmeneti kor sötét évei, melyet a szerző természeti képekkel is aláfest: a Nílus kiszárad, a Nap elhalványul. A szabadulást végül I. Amenemhat király hozza, akinek idejében a mű keletkezett.

Az intelmek évezredeken keresztül mutattak erkölcsi mintát Egyiptom lakosságának. Bár közülük sok már átirataiban sem maradt ránk, az ókorban soraik szállóigeként terjedtek, és szerzőiknek biztosították az utókor tiszteletét. Erre legjobb példa az általunk elsősorban tudósként és építészként ismert Imhotep, akinek intelmei széles korban ismertek voltak, és ez nagy mértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy halála után alig pár évszázaddal a szerzőt már istenként tisztelték.

 

Szépirodalom

 

Elbeszélő irodalom

 

Az elbeszélő irodalom az első átmeneti kortól kezdve kap szerepet. Mesék, mítoszok természetesen már korábban is léteztek, rögzítésükre azonban csak ettől az időtől kezdve kerül sor. Az egyik korai mű, a IX. dinasztia idején játszódó Paraszt panaszai politikai és erkölcsi mondanivalóját tekintve még közel áll az intelmekhez, de a kerettörténet, mely az egyszerű emberekhez is közel hozta a történetet, már az elbeszélő irodalom alkotásává teszi.

Az egyiptomi irodalomban, akár a maiban is, népszerű téma volt a régmúlt feldolgozása. Ennek legszebb példája egy, az Újbirodalom korának elején keletkezett történet, mely Kheopsz fáraó uralkodásának idejébe viszi vissza az olvasót, és meseszerű elemeivel (pl. nagy hatalmú varázslók szerepeltetése) rendkívül szórakoztató. Ugyanilyen kedvelt téma volt a távoli világok leírása. Ezek közé tartozik például a középbirodalmi Szinuhe története, melyben a főhősnek I. Amenemhat fáraó halála után menekülnie kell Egyiptomból. Szinuhe sokáig Retjenuban (a mai Szíria) él, ahol magas rangot kap és a fejedelem leányának kezét is elnyeri, később ő maga lesz a király, de szíve végül hazahúzza Egyiptomba. Egy másik mű, A hajótörött története már inkább a mesék világába tartozik; ebben a mese főhőse egy távoli szigetre vetődik, ahol mitikus lénnyel, egy aranyszín testű kígyóval találkozik, aki gazdagsággal ajándékozza meg.

Több, más irodalmi műből ismert motívum is az ókori egyiptomi irodalomban fordult elő először: a Bibliában megtalálható József és Putifárné története egyértelműen visszavezethető a A két testvér története című egyiptomi népmesére, míg A Királyfi és a Sors című mesében – melyben a királyfi születésekor megjósolják, hogy halálát krokodil kígyó vagy kutya okozza – a görög sorstragédiák elemei is felfedezhetők. A már említett Szinuhe-történetben a főhős győzelme a legyőzhetetlennek tartott harcos felett a bibliai Dávid és Góliát-történetet vetíti előre.

Az elbeszélő irodalom mindvégig közkedvelt volt, és Ehnaton fáraó már említett reformja, mely a beszélt nyelvet tette meg az irodalom nyelvévé, kedvezett a prózairodalom fejlődésének, a művek immár mindenki által érthetővé váltak. A vallásos irodalmat azonban továbbra is klasszikus nyelven írták, s ez magával vonta azt, hogy a művelt felső rétegek az elbeszélő irodalmat értéktelenebbnek tekintették. Emiatt ebből a korból alig maradtak ránk szépirodalmi elbeszélések, és ami fennmaradt, az is hiányos – például a már említett A királyfi és a sors története; irodalmi értékük van viszont a királyfeliratoknak, melyek az uralkodó hősiességét voltak hivatottak kiemelni. Ennek példája a II. Ramszesz hettitáktól ellenszenvedett, győzelemként feltüntetett kadesi vereségét leíró felirat.

„Őfelsége úgy haladt előre, mint az ő atyja, Montu hadisten. Minden ország reszketett előtte, félelem volt a szívükben. Minden lázadó félelemmel eltelve borult le őfelsége előtt, mikor hadserege megérkezett.”

 

Ezeket a leírásokat nem mindig tekinthetjük teljesen hitelesnek; ezt a csatát például a korabeli hettita források úgy jegyezték fel, hogy ők arattak győzelmet az egyiptomi seregek felett. Az elbeszélő irodalom sajátos fajtája az önéletrajz, melyeket közemberek hagytak hátra; ezeknek lényegesen több a valóságtartalmuk és fontos információk forrásai lehetnek. Példa erre a XVIII. dinasztia idejének elején élt Ahmósze kapitány önéletrajza, melyben feltárul előttünk az a kor, amikor az Újbirodalom első fáraói kiűzték a hükszósz megszállókat és elfoglalták a hükszósz fővárost, Avariszt.

„Mikor Avarisz városát ostromoltuk, bátran harcoltam őfelsége mellett. Ezért kinevezett a Memphiszben Ragyogó nevű hajó kapitányává. (…) Aztán kifosztottuk Avariszt és elfogtam egy férfit és három nőt. Őfelsége nekem adta őket rabszolgának.”

 

Lírai alkotások

 

A vallásos Egyiptomban a lírai alkotások közül kétségkívül a himnuszokat tartották a legtöbbre. A korai himnuszok csaknem kizárólagos témája valamely isten dicsőítése, nevei, tulajdonságai felsorolása; később himnuszok dicsőítik a halott uralkodót, a Középbirodalom korától kezdve pedig az élő királyhoz szólnak a himnuszok, néha magának az istennek szájába adva. A II. évezred második felétől kezdve a dicsőítés tárgyaként előfordulnak városok vagy akár tárgyak is, például a király harci kocsija. Ebből az időből származik egy gyönyörű Nílus-himnusz is, mely a folyót tartja minden élet forrásának.

A himnuszok sok utalást tartalmaztak a mitológiára, de kevés volt bennük a narratív elem, a történetek elmondása az elbeszélő irodalomra maradt. Némelyik himnusz valószínűleg nem templomi előadásra készült, inkább teológiai értekezésként fogható fel.

Az istenhimnuszok közül kiemelkedő az Amarna-korban keletkezett Aton-himnusz, melynek szerzője valószínűleg maga Ehnaton fáraó. A himnusz az isten neveinek felsorolásával kezdődik: dicsőség az élő Napnak a Két Horizonton, ujjong ő a Fényhegyen az ő nevében, aki Aton. Ezt követi az isten címeinek felsorolása – az ég ura, a föld ura, az ő városának, Ahet-Atonnak ura – majd a fáraónak és feleségének nevei és címei. A himnusz legnagyobb részét Aton, a napisten dicsőítése teszi ki, a napot éppúgy minden földi élet forrásának írva le, mint a Nílushoz írt himnusz a folyót, de a merev vallási formák helyett megrendítően szép leírásokat találunk, a szavak mögött megjelenik a szerző, az önmagát istene imádatának teljesen átadó fáraó. A himnusz a hagyományokat követően a fáraó dicsőítésével zárul. A naphimnusz hatása olyan nagy volt, hogy még a Bibliába is bekerült, a 104. zsoltárba.

A költészet jellegzetes egyiptomi példáját képezik az úgynevezett hárfás dalok. Ezeket zenei kíséret mellett, lakomákon adták elő, céljuk azonban nemcsak a hallgatóság szórakoztatása volt: gyakran komoly filozófiai problémákat vetettek fel, az élet és halál kérdését tárgyalták. Sok hárfás dal sírok felirataként maradt ránk, ami érdekes példája annak, hogy az emberek némelyike kételkedhetett a papok túlvilágról festett szép képének valódiságában és inkább a földön igyekezett élvezni az életet a túlvilág helyett. Ezeknek a daloknak a filozófiájával élesen szemben állnak a szomorkás hangulatú, az életből elvágyódó ember hangján megszólaló hárfás dalok, például az Életuntról szóló költemény.

 

„Olyan előttem ma a halál,

mintha vágyik újra látni házát az ember,

ki fogságban töltött el sok-sok évet.”

(Hárfás dal az első átmeneti korból)

Az Újbirodalom idején jelenik meg a szerelmi líra, melynek egyedüli célja a gyönyörködtetés. Népies hangulata ellenére egyértelműen műköltészetről van szó. Friss, könnyed nyelvezetével idilli képet fest a szerelemről és a természetről, ezáltal széles körökben népszerűvé válik, előkelő helyet azonban éppúgy nem kapott az irodalomban, ahogyan az újbirodalmi széppróza sem.

 

Drámai művek

 

Kevéssé ismert tény, hogy az ókori Egyiptomban már létezett a színjátszás. Ezen azonban nem a mai értelemben vett színészetet kell értenünk; vallásos jellegük miatt inkább a középkori misztériumdrámákhoz álltak közel. Egy I. Szenuszert fáraó idejéből fennmaradt papiruszon, melyet a király koronázási ünnepségét megszervező ceremóniamester írt, többek közt olvashatók azok a szavak is, melyeket a különböző isteneket megszemélyesítő színészeknek kellett mondaniuk. Egy másik, az edfui templomban talált szöveg egy Hathor istennőről szóló darab szabályos „forgatókönyve”, mely tartalmazza a színészeknek szánt utasításokat és a díszletek leírását is. Az előadás egy részét rituális táncok alkották.

A leggyakrabban eljátszott darab valószínűleg Ozirisz története volt. Az isten tiszteletére rendezett ünnepség részeként adták elő a főbb Ozirisz-kultuszhelyeken, Abüdoszban és Busziriszben. A színészek bemutatták, hogyan gyilkolta meg az istent gonosz fivére, Széth és hogyan szülte meg és nevelte fel titokban Ízisz, Ozirisz felesége fiukat, Hóruszt, aki felnőve bosszút állt apjáért.